Levadák

I – Eredetük

Amikor az első telepesek partra szálltak Madeirán, hamar felismerték az éghajlat kivételesen kedvező voltát és a föld bőséges termékenységét. A természet e jó adottságai és a varázslatos táj biztató reményekkel tölthették el őket kockázatos vállalkozásuk kezdetén. Azt is könnyen beláthatták azonban, milyen súlyos nehézségeket kell leküzdeniük ahhoz, hogy a szigetet sikeresen és virágzó módon benépesítsék. Egy legendás Robinson előfutáraiként, egy lakatlan és ismeretlen szigeten magukra hagyva, valóságos hőstettekre volt szükségük a szűzföldek feltörésének nehéz munkájához és első, igencsak kényelmetlen lakóházaik felépítéséhez és berendezéséhez.

Mindjárt két, talán leküzdhetetlennek ítélt akadállyal találták szembe magukat. Az egyik a buja, óriási növényzet volt: a sűrű erdő az óceán partjától a hegycsúcsokig húzódott. A másik a föld hihetetlenül tagolt felszíne: a legmagasabb hegyekből kiinduló, szüntelenül elágazó vonulatok magas csúcsokkal és mély völgyekkel szelték át az egész szigetet.

Elszánt erőfeszítéssel láttak hozzá a kezdeti mezőgazdasági munkákhoz: megritkították a sűrű bozótost, és megfelelően előkészítették az első növények termesztésére szánt, még műveletlen földdarabokat. Könnyen beláthatták, hogy a víz hasznosítása az egyik legnagyobb gondjuk és fáradságuk lesz. Ez a gond nemzedékről nemzedékre szállt, mindmáig sokféle alakot öltött, és gazdasági-társadalmi érdekek kiterjedt hálózatát hozta létre. Mindez alapos és részletes tanulmányt érdemelne, amely sajnos még nem készült el.

Az első művelési kísérletek után hamarosan szükségessé vált egy új öntözési rendszer, amellyel a műveletlen talaj természetes gazdagságát kihasználva a lehető legjobb eredményeket érhették el.

A vidék sajátos természeti viszonyai tették szükségessé az első csatornák vagy vízvezetékek építését. Ezeket később levadáknak (öntözőcsatornáknak) nevezték el, és a madeirai mezőgazdaság legértékesebb erőforrásává váltak. Feltételezhetjük, hogy ez az első vállalkozás mérhetetlen erőfeszítést követelt, és számos nehézség merült fel a megvalósítása során, különösen ott, ahol az öntözendő földek távol estek a hozzájuk tartozó forrásoktól.

Egy évekkel ezelőtt megjelent kitűnő cikk találóan és tömören érzékelteti, miért volt szükség ezekre az akkor még kezdetleges építményekre: „A létrehozandó társadalom gazdaságának a mezőgazdaságra kellett épülnie. Nagy méreteket azonban csak a tengerparti lejtőkön, dombokon és völgyekben ölthetett, és jelentős hasznot is csak ott hozhatott. A talaj összetétele, a föld termékenysége, az enyhe hőmérséklet és a mérsékelt széljárás ott bőséges és értékes termést ígért, beláthatatlan előnyökkel a lakosság, a donatáriusok, a Krisztus Katonai Rendje (Ordem Militar de Cristo) és a korona számára. Elsősorban ott feküdt a legjobb termények – a szőlő és a cukornád – termesztésére alkalmas terület. Termesztésük már akkor megkezdődött, később pedig ezek szerezték meg Madeira hírnevét és gazdagságát, s még Portugália legsúlyosabb és legkedvezőtlenebb időszakaiban is megszakítás nélkül jelentős bevételt biztosítottak az anyaországnak.

Ezeket a földeket azonban nem lehetett intenzíven, tartósan és haszonnal művelni öntözővíz nélkül. A víznek rendszeresen meg kellett nedvesítenie és termékennyé kellett tennie a talajt, zölden és élettel telve kellett tartania az ültetvényeket, erősítve és gazdagítva őket nemcsak nyáron, hanem a tavasz és az ősz egy részében, s általában a száraz időszakokban is, amelyek akár télen is előfordulhatnak. Ugyanakkor szinte minden forrás és vízfakadás a magasban, a hegyekben volt; vizük a patakokba és a folyókba, azokon keresztül pedig az óceánba folyt. Hamar felmerült tehát annak szükségessége és gondolata, hogy bizonyos magasságban eltérítsék a víz természetes folyását. Hosszú távolságokon át, meredek sziklák mentén vezetett, rendkívül hasznos csatornákba terelték volna, számtalan olyan akadályon keresztül, amelyet csak hősies kitartással lehetett legyőzni, egészen a legtermékenyebb és legígéretesebb vidékekig. Ez a levadák csodálatra méltó és gyümölcsöző rendszere: a mezőgazdaság, következésképpen Madeira minden gazdasági és pénzügyi viszonyának elsődleges tényezője.”

A levadák építésének évszázadokon át tartó, óriási munkája; a vízhozamuk megszerzéséért és birtoklásáért folytatott küzdelmek; az emiatt többször kitört népfelkelések; a víz hasznosítására és elosztására alakult „heréus” (egy levada vízjogainak társtulajdonosai) társulások; a gyakori perek; az ügy szabályozására hozott számos törvény; valamint a parlamentben, az igazgatási testületekben, a sajtóban és a nyilvános gyűléseken zajló viták bőséges anyagot adnának egy átfogó és érdekes tanulmányhoz, amint fentebb már említettük.

Mindez megmutatja, mennyire nélkülözhetetlenek levadáink, és milyen alapvető szerepet töltenek be a szigetcsoport gazdaságában. Miközben irtották a hegyhátakat és lejtőket borító sűrű erdőt, szorgalmasan előkészítették a szántóföldek fáradságos megművelését, és gyorsan odavezették a bővizű források vizét, hogy termékennyé tegyék a kialakuló mezőgazdasági kultúrákat.

Mint ismeretes, a földeket elsősorban a levadák segítségével öntözik. Vannak ugyan olyan művelt területek, amelyek kizárólag az esőtől függenek, de az úgynevezett nagy értékű kultúrákat – a szőlőt és a cukornádat –, sőt a zöldségfélék többségét is a szigeten mindenütt megtalálható számos levada öntözi. Ez az öntözési rendszer nem kizárólag erre a vidékre jellemző, országunkban azonban szinte egyedülálló, és sajátos vonásai megkülönböztetik a hasonló rendszerektől.

Egyes országokban az öntözőcsatornák csak befogadóképességük és a szállított víz mennyisége miatt számítanak nagyobb léptékű munkának. Szinte mindig közvetlenül a talajba ássák őket, jelentősebb műtárgyak nélkül. Többnyire nem túl hosszúak, és olykor kiterjedt, de nem számottevő magasságban fekvő földek öntözésére szolgálnak. Nem csoda, hogy a Portugália szárazföldi részéről érkezett egyes műszaki közmunkahivatalnokok bevallották: a madeirai öntözésről szóló írásos leírások alapján nem tudtak pontos képet alkotni levadáink hálózatáról, különösen arról, miként gyűjtik össze és vezetik a vizet, majd hogyan osztják szét az öntözött földek között.

Ezek a vízvezetékek a talajba vájt, keskeny és hosszú csatornák, amelyeket rendszerint szilárd alvenaria (az építőkőként használt tömör bazalt helyi neve) felhasználásával építenek. Szélességük általában nem éri el az egy métert, mélységük pedig ritkán haladja meg az 50–70 centimétert. Vannak több tíz kilométer hosszú levadák is. Többnyire a sziget magasabban fekvő, központi részeiből indulnak, és a legbővizűbb patakoknál veszik kezdetüket: vizüket a patakok köves medrében kihasználatlanul lefutó bőséges források táplálják. Ezért olykor magas, meredek hegyek oldalában haladnak, függőleges falú szakadékokon kelnek át, és hegyeket fúrnak át. Veszélyes építésük hosszú éveket, óriási tőkét, sőt számos emberéletet követel. Vizük a földet termékennyé tevő vér, a növényeket bőséges termésre késztető éltető nedv. Aki közelről ismeri földjeink szinte hihetetlenül szabdalt felszínét, lejtőik szeszélyes domborzatát, magas hegyeinket, mély völgyeinket és veszélyes szakadékainkat, könnyen felmérheti, milyen hatalmas erőfeszítést jelent ez az óriási és rendkívül hasznos mű. Kivételes becsületére válik annak az országnak, amely vállalkozott rá és megvalósította.

Első pillantásra, alaposabb vizsgálat nélkül meglepőnek tűnhet, hogy ezek a költséges, nehezen és fáradságosan megépíthető öntözőcsatornák megtérülhetnek. Valójában azonban ezek alkotják a madeirai mezőgazdaság, különösen az úgynevezett „nagy értékű kultúrák” jólétének legfőbb alapját, és – amint fentebb röviden vázoltuk – az egész szigetcsoport gyarapodásának egyik legfontosabb tényezőjét.

Magától értetődő igazság, hogy szántóföldjeink jelentős része megfelelő megművelésre éhezik, és a termékennyé, bőven termővé tevő vízre szomjazik. Ebből a terméketlen, parlagon heverő földből kell felszínre hoznunk a benne rejlő bőséget és gazdagságot; e sivár látványt nyújtó síkságokat kell szép és kiváló termést hozó, zöldellő parcellákká változtatnunk. Meg kell szántanunk és művelnünk a rendkívül termékeny földet, munkát és tevékenységet adva sok olyan embernek, akinek keze megfelelő, hasznos elfoglaltság híján tétlen – ahogyan ezt már többször hangsúlyoztuk.

A Portugál Mezőgazdasági Vízügyi Önálló Tanács 1937. évi jelentése az öntözővizek hasznosítását azzal indokolja, hogy az orvosolhatja a népességtöbblet okozta gondokat: munkát ad a tétlen kezeknek, és ezáltal javítja a vidéki lakosság gazdasági helyzetét.

Ha ez az érv jogosan és helytállóan alkalmazható Portugália szárazföldi területeire, akkor Madeira szigetcsoportjának rendkívül termékeny földjeire még teljesebb mértékben érvényes.

Aki fellapozza a tízévenként készülő népszámlálások eredményeit, könnyen megállapíthatja, hogy Lisszabon és Porto városának sűrűn lakott területeit leszámítva Madeira népsűrűsége a legnagyobb az országban. Ez a népsűrűség a szárazföld szinte minden vidékéénél jóval magasabb; ha pedig különösen e vidékek jelentős részével vetjük össze, a különbség már valóban aránytalanná válik.

Ennek igazolására elég annyit mondani, hogy népsűrűségben csak Porto kerülete (distrito) előzi meg Funchal kerületét: ott négyzetkilométerenként 304, Madeirán 270 lakos él. Beja, Évora, Portalegre, Bragança és Castelo Branco kerületében viszont a népsűrűség rendre mindössze 20, 21, 24, 27, illetve 36 lakos négyzetkilométerenként. Portót leszámítva Braga kerülete a legsűrűbben lakott: ott négyzetkilométerenként mintegy 140 lakos él. Ez is elmarad Funchal kerületének említett 270-es értékétől.

Az 1920. évi népszámlálás szerint Madeira lakossága 179 000, az 1930. évi szerint 211 000 fő volt – ez tíz év alatt tizennyolc százalékos növekedés –, az 1940. évi pedig 250 000 főt mutat ki.

Ha a Mezőgazdasági Vízügyi Önálló Tanács tekintélyes állásfoglalása teljes mértékben indokolt, akkor különösen érvényes Madeirára, ahol a népesség aggasztó ütemben növekszik.

Szerencsére a fentiekhez szorosan kapcsolódó problémák a 33 158. és 33 159. számú, 1943. október 21-i rendelet kihirdetésével a kielégítő megoldás felé haladnak. E rövid tanulmány folytatásában részletesebben is foglalkozunk majd ezekkel a rendeletekkel.

III – Vízhozamuk

Az egyes levadák vízhozama igen eltérő: többnyire attól függ, mennyire bővizűek az őket tápláló források. Némelyik levada olyan bőséges vízmennyiséget vezet, amelyet négy ágra osztanak, így egyszerre négy, egymástól távol eső helyen öntöznek vele. A kisebb vízhozamúakat csupán két vagy három ágra osztják, és ugyanannyi különböző helyen öntöznek velük egyidejűleg. A legtöbb öntözőcsatorna azonban teljes vízmennyiségével egyetlen területet lát el, mert kevés víz táplálja. Az öntözési időszak kezdetén, amikor több a víz, a források olykor további elágazást is lehetővé tesznek. Ez a száraz évszak későbbi hónapjaiban már nehezen oldható meg. Ezeket az elágazásokat általában a levada ágainak vagy szakaszainak nevezik.

Az egyes helyeken öntözésre jutó vízhozam is jelentősen változik, bár meghatározott határok között. A sok levadán végzett mérésekből – amelyeket rendszerint a legszárazabb időszakban végeznek – kitűnik, hogy a másodpercenként 12 literes folyamatos vízhozam már elegendő, bár csekély mennyiséget biztosít bizonyos növénykultúrák öntözéséhez. Vannak ennél is kisebb vízhozamú levadák, de nagyon kevesen. A Levada dos Piornais mind a négy ága, illetve szakasza másodpercenként mintegy 30 liter vizet szállít folyamatosan: ez bőséges, és bármiféle növény termesztéséhez több mint elegendő. Megközelítőleg e két értéket tekinthetjük felső és alsó határnak az egyes helyeken külön-külön öntöző vízhozamok méréseinél.

Mint már említettük, érdemes volna táblázatba foglalni az egyes levadák hozzávetőleges vízhozamát. Teljes körű felmérés azonban sohasem készült; ilyen kisebb vizsgálatot is csak az állami levadákról végeztek, részlegesen. Egy kiváló mérnök 1911-ben készített részletes jelentésében azt olvassuk, hogy a két rabaçali levada, a „régi” és az „új”, az úgynevezett száraz időszakban egyenként átlagosan 80 liter vizet szállított másodpercenként. Öntözés céljára mindkettőt három külön ágra osztották, így a hat szakasz mindegyikére átlagosan 26 liter jutott másodpercenként. Egy 1943-ban végzett mérés szerint az említett „régi levada” vízhozama másodpercenként 65 liter, az „új levadáé” pedig 86 liter volt. A jelentés szerint a Levada de Santa Luzia, a Levada das Hortas és a Levada do Bom Sucesso vízhozama az említett időszakban rendre 15,31, 17,5 és 27,4 liter volt másodpercenként. Ezekből a hiányos adatokból is hozzávetőleges képet alkothatunk arról, mennyi víz táplálja általában levadáinkat.

A levadák vízhozamát az általános veszteségeken – a beszivárgáson, párolgáson stb. – túl jelentősen csökkenti a megfelelő fásítás hiánya, különösen a források környékén; a víz titkos elterelése a csatornák falán ütött nyílásokon át; a gyakori és megfelelő javítások elmaradása; mindenekelőtt pedig az úgynevezett „sacadák” visszaélésszerű kialakítása. Ezeket a Portugal em Africa folyóirat egyik cikke igen pontosan így határozta meg: „A vízfolyást keresztező, kőből és agyagrögökből rakott kis falakból állnak. A vizet a patakmedrekben fekvő, művelésre nem alkalmas földekre, vagy a hegyoldalak olyan területeire terelik, amelyeket be kellene fásítani. Így a levadákba, amelyek csak lejjebb ágaznak ki a patakokból, csupán a maradék víz jut, gyakran igen csekély mennyiségben. Ez súlyosan károsítja a termékeny tengerparti vidékek mezőgazdaságát.”

IV – Működés

Miután a vízvezető csatornákat a forrásoktól kiépítették, és a forrásvizet beléjük terelték, megkezdődik az öntözés, gyakran a levadák kiindulópontjától nagy távolságra. Rendszeres működésük az úgynevezett öntözési fordulóhoz (giro) igazodik: ez az idő telik el egy adott földterület két egymást követő öntözése között. A napokban meghatározott időköz rendszerint sohasem változik, és betartását a legszigorúbban ellenőrzik. Ha azt mondják, hogy egy birtoknak a tizenöt napos fordulóban „egy öntözési órája (hora de água, fordulónként egy óra jog a levada vizére) van”, az azt jelenti, hogy a rendes öntözési időszakban tizenöt naponként jogosultak megöntözni. A magántulajdonú levadák fordulójának hossza igen változó: ritkán akár hatvan nap is lehet, leggyakrabban azonban tizenöt és húsz nap közé esik. Egyes levadák egész évben „forduló szerint működnek”, de vizüket nem mindig hasznosítják, különösen a tél leghidegebb időszakában. Az állami levadák öntözési fordulóinak meghatározott időszaka május 1-jétől szeptember utolsó napjáig tart.

Az öntözési fordulókat természetesen többnyire a földtulajdonosok, bérlőik vagy részesművelőik bonyolítják le, de végezhetik az e célra felfogadott munkások is. Itt kell szólnunk a heréus elnevezésről. Eredetileg a levadák vizével öntözött földek művelőit nevezték így, később azonban pontosabban maguknak az öntözővíznek a tulajdonosait jelentette, akár sok, akár kevés víz volt a birtokukban.

V – Igazgatásuk

A magánlevadákat, vagyis a heréus levadáit kezdetben azok igazgatták, akik megépítették őket, és tulajdonjoggal rendelkeztek felettük. Később a tulajdonosok – pontosabban a víz haszonélvezői – adminisztrátort (administrador do concelho, a község kormány által kinevezett vezetője) neveztek ki a levadák ügyeinek intézésére; őt levadabírónak (Juiz da Levada, a levada gondnoka) nevezték. Az állam ugyan mindig a csatornákat tápláló források egyedüli tulajdonosának tekintette magát, sőt hivatalos iratokban időnként azt is kijelentették, hogy maguk a levadák is az államhoz tartoznak. A gyakorlatban azonban az egész szigetcsoportban az a szokásjog érvényesült, hogy a heréus a levadák gazdáinak, az azokat tápláló vízhozam tulajdonosainak vagy legalább örökös haszonélvezőinek tartották magukat. A levadákat ezért a heréus igazgatták az általuk választott bírók útján, bár a választást a donatáriusoknak, a főkormányzóknak, a kormányzóknak és főkapitányoknak vagy a polgári kormányzóknak jóvá kellett hagyniuk. Sok esetben, de nem mindig, a kormányzók nevezték ki a bírókat, és ellenjegyezték a kinevezési okiratokat. Ez a beavatkozás azonban többnyire puszta formaság volt: a választást valójában előzőleg az érintett heréus ejtették meg. A Polgári törvénykönyv (Código Civil) 1868-as kihirdetésével ez a fajta jóváhagyás megszűnt. A víz és a levadák tulajdonosai ettől kezdve a heréus közgyűlése által választott, évente működő vezetőbizottságok útján igazgatták azokat. Az 1888. július 26-i törvény jogképességgel ruházta fel a heréus közösségét: a törvények biztosította valamennyi kiváltsággal rendelkező valódi egyesületté váltak, ami még függetlenebbé tette a levadák igazgatását.

A levadabíró régi elnevezése már régen eltűnt. Egykor keresett tisztség volt, amelyet rendszerint tekintélyes személyek töltöttek be. António Rodrigues Veloso de Oliveira, a bírósági kerület (comarca) corregedorja (királyi kerületi bírája) 1812-ben az anyaország kormányának küldött hivatalos iratában a következő, idézésre érdemes tájékoztatást adta a levadabírókról: „…A levadáknak bírájuk van, akit a heréus szavazattöbbséggel választanak meg, és akit a Pénzügyi Tanács (Junta da Fazenda) évente rendelkezéssel (provisão) erősít meg; van továbbá egy levadeiro (levadaőr, aki karbantartja a csatornát és elosztja a vizet). A bíró feladata elrendelni a levada tél utáni kijavítását, és április elsejére újra megindítani benne a víz folyását. Egyes bírók a korábban is őket illető vízrészen felül vízben kapják meg fizetségüket; mások a költségeket arányosan (soldo a livra) osztják el a heréus között, és ha valaki vonakodik fizetni, a királyi jogok bírájától végrehajtási végzést kérnek a kiadások megtérítésére. Megint mások beszedik a kiadásokat, és az igazgatásért a levada egynapi vizét kapják; ez az általános és méltányos szokás.”

Itt az alkalom, hogy – ha röviden is – szóljunk az 1903-ban e városban Liga das Levadas néven alakult egyesületről. A Ribeira de Santa Luziában folyó forrásvizekből táplálkozó csatornák jogainak és érdekeinek védelmére hozták létre; főként a Levada de Dona Isabel, a Levada dos Moinhos (’malmok csatornája’) és a Santa Luzia-levada alkotta. Az egyesületnek Vitorino José dos Santos építőmérnök jelentős szolgálatokat tett: nemcsak a Liga ügyeit irányította, hanem mindenekelőtt fontos irattárat állított össze. Az ott őrzött értékes anyag segítségével a sziget vizei és levadái történeti, műszaki és jogi szempontból egyaránt részletesen tanulmányozhatók.

A „Liga das Levadas” feloszlott. Nem tudjuk, hová kerülhetett ez az értékes és terjedelmes iratgyűjtemény. Bár magánegyesület tulajdona volt, igen kívánatos volna, hogy a Funchali Kerületi Levéltár gyűjteményébe kerüljön.

Az úgynevezett „állami levadák” építésének, fenntartásának és működtetésének költségeit az állam általános bevételeiből fedezték. Igazgatásukat korábban e kerület közmunkáinak igazgatóságai látták el, később pedig a kerület főtanácsának (Junta Geral) illetékes műszaki hivatala vette át; természetes volt, hogy ez a hivatal gondoskodjék e fontos feladat szabályszerű ellátásáról.

Amint később látni fogjuk, az 1943. október 21-i rendelet több ponton módosította a levadák igazgatási rendjét.

VI – Az első művelésbe vont területek

Az első mezőgazdasági művelésbe vont területek a partvidéken feküdtek, és nem lehettek messze a feltört földeket termékennyé tevő vízfolyásoktól vagy forrásoktól. A művelt területet azonban hamarosan jelentősen bővíteni kellett, így szükségessé vált, hogy a vizet levadákon át nagyobb távolságra vezessék. A leküzdendő nehézségek és akadályok mindig rendkívüliek, olykor szinte legyőzhetetlenek voltak, és ma is azok. A levadák építésén mégis megszakítás nélkül, tevékenyen dolgoztak öt hosszú évszázadon át. Néhány éve a Ribeira da Janela környéki hegyekben is megkezdtek egy új, jelentős vállalkozást, amelyet azonban kényszerítő okokból félbe kellett szakítani.

E sajátos, figyelemre méltó vonásokkal rendelkező csatornák építése a munka, a kitartás, az értelem és a józan ész dicsőséges hagyományát teremtette meg. Ez a hagyomány különös becsületére válik és nemesebbé teszi azt a földet, amelyen a vállalkozás megszületett, és ahol oly gyümölcsözően meg is valósították. Több mint négy évszázad távlatából most különösen jólesik felidéznünk elődeink előrelátását: nem sokkal a betelepülés kezdete után rátaláltak erre az aranyérre, amely termővé tette földjeinket, fellendítette és gazdagította mezőgazdaságunkat, amint az az idők hosszú során teljes mértékben be is igazolódott.

Ez a hagyomány a 15. század közepétől a 19. század végéig változatlanul fennmaradt. Más szóval a levadák építése folyamatos és kitartó munka volt, eltekintve azoktól a kényszerítő körülményektől, amelyek esetleg indokolhattak egy-egy megszakítást.

Ez a hatalmas erőfeszítés azonban, mint a nagy vállalkozásoknál oly gyakran, szerény kezdetekből nőtt ki, és hosszú évek alatt bontakozott ki teljesen. Könnyen elképzelhető, hogy az első levadák meglehetősen kezdetlegesek voltak: nemcsak a vízvezető csatornák építése, hossza és a víz felfogásának módja tekintetében, hanem abban is, ahogyan a földdarabokat öntözték, a vizet továbbvezették és elosztották. Az idő, a helyi körülmények és a tapasztalat tanította meg az embereket arra, hogyan használhatják ki a lehető legjobban a föld termékennyé tételének ezt az új módját.

Érdekes volna viszonylagos pontossággal meghatározni, mely helyek részesültek elsőként a levadák felbecsülhetetlen előnyeiből, ez azonban ma már szinte lehetetlen. Feltételezik, hogy a Santa Luzia-patak partján feküdtek a legrégebbi olyan földterületek, amelyeknek javára vált az új öntözési rendszer. Aligha jár messze az igazságtól az sem, aki ugyanezt feltételezi a Machico- és a Câmara de Lobos-patak partján, a tengerparttal határos szakaszokon fekvő földekről.

VII – Régi levadák

E rövid tanulmányban több helyütt is igyekeztünk hangsúlyozni a levadák fontosságát és szükségességét. Nemcsak azt mutattuk be, hogy már az első telepesek korában léteztek, hanem mindenekelőtt azt a rendkívüli erőfeszítést, amelyet vízvezető csatornáik megépítése igényelt. Állításunk alátámasztására, egyben megörökítésre méltó történeti részletként, idézünk néhány idevágó részletet Gaspar Frutuoso atya elbeszéléséből:

“

„A Ribeira dos Socorridos forrása közelében vezették el a patak vizét Luís de Noronha cukormalmának (engenho) meghajtására. Azt mondják, hogy a vízkivétel helyétől addig, ahol a cukornádültetvények öntözése kezdődik, jó négy légua az út. A vizet ugyanis a patak nagy mélységéből, kanyarulatokban vezették fel a föld felszínéig. Innen a levada hegyhátakon, birtokokon és nagy sziklákon át halad tovább a hegyvidéken. A szintkülönbség meghaladja a hatszáz braçát; ezen a rendkívül meredek szakaszon a vizet kanyargó favályúkban (cale) vezetik, míg szilárd talajra nem ér. Nem kétséges, hogy pusztán a víz odáig való eljuttatása több mint húszezer cruzadóba került, nem számítva a levada onnan további négy légua hosszan való kiépítésének jóval nagyobb költségét. Sok ember is meghalt munka közben: kötelekkel rögzített kosarakban függtek a sziklafalról, mint a festőzuzmó (urzela) gyűjtői. A sziklafal ugyanis sok helyen olyan meredek és szakadékos, hogy a vályúk elhelyezéséhez szükséges állásokat másként nem lehetett kialakítani e veszélyek vállalása nélkül. A víz kétszáznyolcvan szakaszon halad át; ha ezeket egymás mögé sorakoztatnák, egynegyed légua hosszúságot tennének ki. A vályúk tilből (Ocotea foetens, madeirai babérfa) készült deszkákból állnak; a deszkák többnyire egyenként húsz palmo hosszúak és két és fél palmo szélesek. Miután a vályúkat a sziklafalhoz erősítették, a levadát gondozó munkások a belsejükben járnak. Folyamatosan javítják és helyreállítják őket, kitisztítják belőlük a belehulló szennyeződést és köveket, és elvégzik a levada egyéb szükséges munkáit. Ezért magas bért kapnak: munkájuk rendkívül fáradságos és veszélyes.

“

„Ebben a sziklafalban nagy barlang található, amely a levadát gondozó munkások szállásául és a szükséges ásók, csákányok, vasrudak, kőfejtő csákányok, nagy kalapácsok és más szerszámok raktárául szolgál. Évente tíz-tizenkét pipa bort is elhelyeznek benne a levadán dolgozóknak és azoknak, akik segíteni és helyreállítani érkeznek, amikor a vályúk egyes szakaszai eltörnek. Aki ezt a saját szemével látja, annak szinte hihetetlen, milyen különös és vakmerő megoldással vezették el innen a vizet.

Mint korábban említettük, a 15. században már több levada létezett, de a legfontosabbak a 16. századból származnak. Egyikükről, amely teljesen eltűnt, a „Vágyódás a szülőföld után” a következő, idézésre érdemes szavakkal emlékezik meg:

Hogy ebben a mezővárosban és Caniçalban öntözni lehessen a cukornádat, olyan messziről vezettek ide vizet egy levadán, hogy a forrástól a mezővárosig négy és fél, vagy közel öt légua a távolság. Több mint százezer cruzadót költöttek rá, mert a víz távoli hegyvidékekről és mélységekből érkezik. Azt mondják, hogy építésekor két kemény kőből álló csúcson kellett alagutat fúrni, mert nem volt más megoldás. A genovai Rafael Catanho, akit nagy vállalkozókedv jellemez, mint szinte minden külföldit, különösen e nemzet fiait, elsőként kezdte meg a víz elvezetését; azután a király elrendelte a munka befejezését. Mivel azonban a fenntartása igen költséges volt, már nem használják.” Egy másik levadáról, amely a Ribeira dos Socorridos partján található, már idéztünk néhány érdekes részletet a „Vágyódás a szülőföld után” című műből.

A szigetcsoport kormányzója által 1813-ban a központi kormánynak küldött jelentés szerint „vannak levadák, amelyek tulajdonosaiknak tíz-, húsz- vagy harmincezer cruzadóba kerültek, éves fenntartásukra pedig hat-hétezret költenek”.

VIII – A vizek tulajdonjoga

Az anyaország kormányai számos intézkedést hoztak Madeira vizeivel kapcsolatban, mindenekelőtt azért, hogy biztosítsák azok használatát és hasznosítását a művelt földek számára. Jelentős és terjedelmes az e tárgyban kiadott jogszabályok gyűjteménye: nemcsak a vizek birtoklásáról és a hozzájuk fűződő jogokról rendelkeztek, hanem felosztásukról és elosztásukról, a levadák igazgatásáról stb. is.

A levadákra vonatkozó legrégebbi ismert okirat Ferdinánd herceg 1461-ben kibocsátott levele. Ez elrendelte, hogy két esküt tett férfi gondoskodjon a víz elosztásáról. A levelet a funchali városi tanács Levéltárának I. kötetében, a 207. lapon jegyezték be. Ugyanennek a kötetnek a 222. lapján egy másik, 1485-ben kelt levél található, amely elrendelte, hogy „vasárnaponként minden földtulajdonos számára engedjék szabadjára a vizet”.

Mivel a régi levadák a sziget magasabban fekvő vidékéről erednek, biztosítani kellett a vizet az alacsonyabban fekvő övezet földjei számára, ahol az úgynevezett értékes kultúrnövényeket termesztik. Ezért már a távoli múltban is találkozunk olyan különleges jogszabályokkal, amelyek megakadályozták, hogy a vizet az eredetileg kijelölt céloktól eltérő célokra tereljék el. I. Jánosnak egy II. János király 1493. május 7-én kelt levelében idézett levele már kimondta, hogy a források, a vízkivezetések és a forrásnyílások fölött magánszemély semmilyen jogcímen nem szerezhet jogot vagy tulajdont. Ugyanez a rendelkezés megtalálható II. János említett okiratában, valamint az uralkodó ugyanazon év május 8-án kelt másik okiratában is.

Az 1493. május 8-i levélben a következő olvasható: „…Ezért megparancsoljuk nektek, kapitányok stb., hogy ha az említett sziget (Madeira) valamely lakója vagy birtokosa elétek járul, bírói tisztségetek gyakorlását kérve – vagyis hogy szolgáltassatok igazságot a feleknek, amivel mi különösen megbíztunk benneteket –, mert egy hatalmas ember megakadályozza, hogy egy levada áthaladjon és folyjon hagyatékának szabadon rendelkezhető harmadán (terça), holott az korábban ott haladt és folyt, majd valamilyen ok, esemény, hanyagság vagy a levada megrongálódása miatt megszűnt folyni, akkor ti és hivatali utódaitok hallgassátok meg panaszát és indokait. Ezután haladéktalanul, minden további késedelem, valamint bírósági eljárás nélkül rendeljétek el, hogy a levada visszakerüljön eredeti állapotába, régi nyomvonalára, és ismét folyjon. Értesítsétek erről azt a hatalmas embert, aki a levadát akadályozza; őt ne hallgassátok meg, és ne engedjétek, hogy a maga javára jogi érveket hozzon fel, mert mindettől el van zárva mindaddig, amíg a levada ténylegesen ismét tovább nem folyik. Ötszáz cruzado pénzbüntetés terhe mellett rendeljétek el, hogy se személyesen, se más útján ne tiltsa vagy akadályozza a levada folyását és áthaladását. Úgy tekintjük, hogy e büntetést máris magára vonta; annak fele a foglyoké, másik fele a panaszos félé. Ha pedig továbbra is ellenszegül, tartóztassátok le, és idézzétek meg, hogy a szigetről induló első hajó útra kelésének napjától számított két hónapon belül személyesen jelenjen meg udvarunkban, és adja elő, miért nem engedelmeskedett annak, amit a nevünkben elrendeltetek. I. Mánuel király 1502. február 9-i adománylevele (carta de mercê) megerősítette a Madeira vizeire vonatkozó korábbi okiratokat. I. József 1770. március 5-i rendelkezése pedig újra megerősítette a korábbi jogi elvet, a következő szavakkal: „Tudatom veled, Madeira szigete bírósági kerületének királyi kerületi bírája, hogy Leandro Pereira de Couto e Andrade, a sziget Porto do Pauljának gyalogsági kapitánya kérvényben fordult hozzám. Előadta, hogy több, ingatlanokból álló hitbizományt kezel, és ezek némelyikén vízforrások fakadnak. Vizük más források vizével egyesülve Fajã da Ovelha malmaihoz folyik. Ünnepnapokon egyesek felhasználják ezt a vizet, majd eladják, mert földjeik öntözéséhez nincs rá szükségük. Ez kárt okoz a kérelmezőnek, mert saját földjein nem használhatja fel az ott fakadó víz rá eső mennyiségét. Ezért azt kérte, rendeljük el, hogy adják birtokába a forrásaihoz tartozó vizet. Tekintettel egyéb előadására és a kérvényről küldött tájékoztatásodra, elhatároztam és megparancsolom neked: II. János király 1493-as rendelkezésének megfelelően – amelynek másolatát elküldöm neked – hajtsd végre a vizek felosztását és elosztását, tekintet nélkül arra, hogy magánföldeken fakadnak-e, vagy hogy létezik-e ezzel ellentétes birtoklás vagy szokás. Nyilvánítsd visszaélésnek az említett levadában összegyűlő víz eladását és haszonbérbe adását, mert a vizet a lakosok között, az általuk művelt földek arányában kell elosztani…”

Az 1562. október 19-i királyi rendelet (alvará) a donatáriusokra bízta a levadák felügyeletét. Nekik kellett gondoskodniuk a csatornák kiásásáról és tisztításáról, valamint a víz meghatározott áron történő elosztásáról, mégpedig úgy, hogy a cukornádültetvények vagy cukormalmok birtokosai elsőbbséget élvezzenek.

A „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetei szerint 1563-ban három királyi rendeletet adtak ki. Az első előírta, hogy a vízfolyások mentén lakók a funchali tanács legidősebb városi tanácsosának elnökletével rendszeresen tisztítsák és erősítsék meg a medreket. A második a levadák évenkénti tisztításáról szóló korábbi rendelkezések betartását írta elő. A harmadik szerint a víz elosztásában a cukornádültetvényeknek kellett elsőbbséget adni; árát minden kapitányságban az illetékes donatárius kapitány szabta meg „egy tiszteletre méltó személlyel együtt, a mennyiség és a belőle származó haszon szerint”.

Az 1841. november 12-i törvény hatályosnak nyilvánította a Madeira vizeire és fáira vonatkozó jogszabályokat. A Polgári törvénykönyv nem mindig egyértelmű rendelkezései azonban – nem azt mondjuk, hogy érvénytelenítették, hanem – vitathatóvá tették a levadák bizonyos kiváltságait. Ezeket a kiváltságokat csak az 1914. április 20-i törvény kihirdetése után ismerték el azon levadák esetében, amelyek a Polgári törvénykönyv kihirdetésekor már megszerzett jogokkal rendelkeztek. Ezzel véget ért a sok levadát érintő nehéz helyzet, amelyet az okozott, ahogyan a felsőbb bíróságok értelmezték az említett törvénykönyv 438., 444. és 450. cikkét. „A Madeira szigetének öntözővizeire a Polgári törvénykönyv előtt érvényes jogrend – írja dr. N. F. Jardim a Revista de Direito 4. számában – alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz. A levadák intézményének mint a vidék mezőgazdasági fejlődését leginkább elősegítő tényezőnek a támogatását és biztosítását előrelátóan célul tűzve teljesen eltért az általános jogtól: megtagadta a földtulajdonosoktól a tulajdon- és birtokjogot az olyan források fölött, amelyek vize természetes úton azokba a vízfolyásokba jutott, amelyekből a levadák táplálkoztak.

Ezt az évszázadokon át folyamatosan fennálló gyakorlat és több jogszabály – köztük II. János jól ismert, 1493. május 7-i adománylevele – által megerősített jogrendet az 1841. november 12-i törvény 3. cikke kifejezetten hatályosnak nyilvánította. Hatályban is maradt a Polgári törvénykönyv életbelépéséig, az 1867. július 1-jei törvény 5. cikkének rendelkezése szerint.

“

„Az adománylevél (carta de mercê) szövege egyértelműen és pontosan fogalmazott: »ezért jónak látjuk és úgy kívánjuk, hogy egyetlen magánszemélynek se legyen joga, tulajdonjoga vagy követelése a földjén fakadó forrásokra, vízfakadásokra és vízhozamokra…« Az ugyanezen szabályozás alapján a Madeira magántulajdonban álló ingatlanain fakadó forrásokra nem volt alkalmazható sem a ma a 444. cikkben rögzített elv, sem azok a korlátozások, amelyeket a 438. cikk egyetlen bekezdése az elévülésre nézve előír, ha a források vize természetes úton olyan patakokba jutott, amelyekből levadák ágaztak ki. Az ilyen földek tulajdonosainak ugyanis semmiféle jogát nem ismerték el e források fölött. Ahhoz pedig, hogy a levadák kizárólagos jogot szerezzenek e vizek használatára, elegendő volt, hogy a víz természetes úton, mesterséges beavatkozás nélkül ezekbe a patakokba folyjon.

“

„Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a madeirai levadáknak a Polgári törvénykönyv hatálybalépésekor nem volt szükségük más jogcímre az említett források bármelyikére vonatkozóan szerzett jogaik igazolásához, mint annak a vízfolyásnak a birtokbavételére és tényleges birtoklására, amelynek kialakulásához e források vize hozzájárult. Az e birtokláson alapuló elévüléssel szemben nem lehetett megalapozottan arra hivatkozni, hogy a vizet adó ingatlanokon nem létesültek műtárgyak. Ilyen műtárgyakra ugyanis nem volt szükség ahhoz, hogy a természetes úton, mesterséges beavatkozás nélkül a patakba jutó vizet oda vezessék. Ráadásul, amint rámutattunk, az addig hatályos, évszázados jog sem támasztott ilyen feltételt a levadák jogainak biztosításához.

“

„A törvénykönyv hatálybalépése után azonban a 438. cikk egyetlen bekezdésének és a 444. cikknek a szó szerinti értelmezésére támaszkodva több olyan ingatlan tulajdonosa, amelyen a fent leírt források fakadtak, igényt kezdett tartani a vizek fölötti szabad rendelkezésre. Nem voltak hajlandók elismerni a levadák szinte mindig évszázados jogait és birtoklását, ha ezt a birtoklást nem jelezte valamilyen műtárgy az ingatlanukon. Ilyen pedig az általunk említett okokból csak igen ritkán fordult elő.

“

„Az így kialakult küzdelem a forrás helyének tulajdonosa és a vízhez a korábbi szabályozás alapján hozzájutó, azt birtokló levada között számtalan perhez vezetett. Ezeket a levadák a sziget bíróságain többnyire megnyerték, a felsőbb fokú bíróságon viszont elvesztették. Ott a helyi körülmények és az általunk ismertetett különleges szabályozás kevésbé alapos ismeretében a levadákkal, valamint régen megszerzett birtokuk és jogaik fenntartásával ellentétes álláspontot fogadtak el, amely az idő múlásával egyre inkább megerősödött.

“

„Ennek következtében az egész szigeten megszaporodtak azok a munkálatok, amelyekkel a szomszédos ingatlanokról a patakokba tartó vizet elterelték, és máshová vezették, kizárólag az ingatlanok és a létesítmények tulajdonosainak javára, a levadák kárára. A levadák vízutánpótlása így fokozatosan csökkent. Ha a helyzet változatlan maradt volna, hamarosan sok patak kiszáradt volna, a belőlük táplálkozó levadák megszűntek volna, az általuk termékennyé tett földek pedig terméketlenné váltak volna.

Az 1914. április 20-i törvény csak részben orvosolta ezt a rendellenes helyzetet: nem biztosította vitathatatlanul a levadák birtokjogát a mások tulajdonában fakadó források fölött, amelyek vizét a levadák évszázadok óta, jogos szokásjog alapján teljes egészében használták.

Csak az 1931. február 14-i rendelet rendezte pontosabban és teljesebben ezt a súlyos és sürgető kérdést. Véget vetett több, olykor elmérgesedő és mindig káros vitának, amelyek rendkívüli mértékben zavarták a földművelők és a megművelt földek tulajdonosainak megszokott életét. Bár a rendelet és az azt megelőző, gondosan kidolgozott indokolás hosszú, a következő oldalak egyikén részletesen ismertetjük őket.

A sziget vízgazdálkodására vonatkozó intézkedések megvilágításához hozzá kell tennünk, hogy az 1889. szeptember 14-i rendelet az 1884. március 6-i törvény hatályát Madeirára is kiterjesztette. Az 1892. december 1-jei törvény által a királyságban (reino, azaz a portugál szárazföldön) bevezetett vízügyi szabályozást pedig a Szomszédos Szigetekre (Ilhas Adjacentes) is ki lehetett terjeszteni, ha a végrehajtó hatalom ezt célszerűnek ítélte.

Az 1943. október 21-i 33 158. és 33 159. számú rendelet több rendelkezést tartalmaz a levadák táplálására szolgáló vízforrások birtoklásáról és használatáról; ezekre az érintetteknek érdemes figyelmet fordítaniuk.

IX – Jogi helyzet

A fentebb idézett, 1914. április 20-i törvény csak részben orvosolta ezt a rendellenes helyzetet. Nem biztosította ugyanis vitathatatlanul a levadák jogát a mások birtokán fakadó forrásokhoz, amelyek vizét évszázadok óta, jogos szokásjog alapján teljes egészében használták. A törvényt mindazonáltal érdemes itt idézni: „1. cikk. A madeirai levadák mint jogi személyek megtartják azokat a jogaikat, amelyeket a Polgári törvénykönyv kihirdetésének időpontjáig mások birtokán található forrásokból eredő, meghatározott vizekre szereztek.

2. cikk. Azok a vizek azonban, amelyeket e birtokokon a tulajdonosaik az említett időpont óta feltártak, és legalább két éven át kizárólag maguk használtak a levadák tiltakozása nélkül, a feltárás helyéül szolgáló birtokok szerves részének tekintendők. Tulajdonosaik ezért szabadon rendelkezhetnek velük.

3. cikk. Azoknak a birtokoknak a tulajdonosai, amelyeket a levadáknak juttatandó vízre vonatkozó kötelezettség terhel, e törvény kihirdetésétől kezdve új vízforrásokat tárhatnak fel birtokaikon, és azokkal szabadon rendelkezhetnek.

1. § A birtokok tulajdonosai azonban nem kezdhetik meg és nem folytathatják ott a vízkutatást anélkül, hogy kérnék a levadáknak mint jogi személyeknek az értesítését. Az értesítést követő második meghallgatáson a polgári perrendtartás 235. cikke és az azt követő cikkek alapján szakértőket kell kijelölni, hogy szemle keretében megmérjék a levada vizét, és biztosítsák számára a jogosan járó vízmennyiséget.

2. § Az 1. §-ban említett mérést a szeptemberi első esők előtt, valamint januárban kell elvégezni.

4. cikk. A Polgári törvénykönyv 432., 444. és 450. cikkének rendelkezéseit e törvény tárgyában a fentiek szerint kell értelmezni; az ezzel ellentétes jogszabályok hatályukat vesztik.

Az igazságügy-miniszter gondoskodjék a törvény kinyomtatásáról, közzétételéről és terjesztéséről. Kelt a Köztársaság Kormányának palotájában, kihirdetve 1914. április 20-án. Manuel de Arriaga – Manuel Monteiro.

Csak az 1931. február 14-i rendelet rendezte pontosan és átfogóan ezt a súlyos, sürgető ügyet. Véget vetett több olyan vitának, amelyek olykor elmérgesedtek, és mindig hátrányosan érintették a gazdálkodók és a művelt földek tulajdonosainak mindennapi életét. Fontossága és a tárgyunkhoz nyújtott felvilágosítás miatt teljes terjedelmében közöljük, bármilyen hosszú is, a megelőző világos előterjesztéssel együtt. Ezt annak ellenére tesszük, hogy alapelveit az előző oldalakon már meglehetősen részletesen ismertettük.

“

„Madeira domborzatát nagy vonalakban egy kelet–nyugati irányú hegylánc határozza meg. Lejtői észak és dél felé húzódnak, meredeken ereszkedve az óceánig. Patakvölgyek szabdalják őket: ezekben gyűlik össze és folyik le a csapadék, valamint a lejtőkön fakadó források minden vize. Mindez két, eltérő éghajlati adottságú övezetet alkot: a partvidéket, ahol a lakosság és a legértékesebb termesztett növények összpontosulnak, és a magasabban fekvő övezetet, amely nagyrészt csak erdőnek alkalmas.

E sajátos helyi adottságok miatt Madeira első telepeseinek a földjeiktől folyásirányban feljebb kellett vizet kivezetniük a patakokból. A földjeik termékennyé tételéhez és a háztartási használathoz nélkülözhetetlen vizet megfelelő csatornákon vezették el odáig.

Így keletkeztek Madeira levadái. Mivel létüket a vidék változatlan természeti adottságainak köszönhették, nyilvánvaló, hogy ugyanaz a szükséglet, amely eredetileg létrehozta őket, az idők során megkövetelte, és ma is megköveteli a fennmaradásukat. Nélkülözhetetlenek ugyanis a helyi gazdasági élet folytonosságához, amely teljes egészében a mezőgazdaság virágzásától függ.

Az állam már Madeira betelepítésének kezdetén felismerte ezt, és később is több ízben hozott jogszabályi és közigazgatási intézkedéseket a levadák vízhozamának megőrzésére. Vizüket, mint említettük, a vidékre jellemző számos csermely és patak adja; ehhez járul a csatornákba útjuk különböző pontjain közvetlenül beömlő források vize.

A nyári, öntözési időszakban ezeket a vízfolyásokat a csermelyek és patakok menti földeken található források és szivárgó vízfakadások táplálják. Minden levada egy ilyen vízfolyásból indul ki, a maga vízfogójánál (madre). A part menti földek többé-kevésbé meredek lejtése miatt a víz akadálytalanul jut el az alattuk húzódó mederbe, majd onnan lefelé folyik. Az így összegyűlő vízhez a csatornákba útjuk során befolyó víz is hozzáadódik. Ebből áll össze az a vízhozam, amelyet a levadák összegyűjtenek és elosztanak az általuk ellátott művelt területek mezőgazdasági és háztartási szükségleteire.

A források az esetek túlnyomó többségében mások magántulajdonában álló földeken fakadnak. Az említett jogszabályok ezért – Madeira levadái fennmaradásához fűződő jelentős érdekek méltányos és előrelátó védelmében – kivételes jogi szabályozást vezettek be a vidéken. Ennek alapja az volt, hogy a földtulajdonosokat semmiféle jog nem illeti meg azokhoz a forrásokhoz, amelyek vize természetes úton a levadákat tápláló patakokba vagy közvetlenül a csatornákba folyik.

Így rendelkezett többek között II. János május 7-i adománylevele (carta de mercê) is, a következő szavakkal:

“

„Ezért jónak látjuk, úgy tetszik nekünk, és elrendeljük, hogy egyetlen magánszemélynek se legyen joga vagy igénye a földjén fakadó forrásokra, vízfeltörésekre és vízkivezetésekre. .

E szabályozás hatályát az 1841. november 12-i törvény 3. cikke, majd később az 1888. július 26-i törvény is megerősítette; utóbbi jogi személyiséget adott Madeira levadáinak. A levadák így biztosan használhatták az említett vizeket. Ehhez nem volt szükségük más jogcímre, mint azoknak a vízfolyásoknak a birtokbavételére és tényleges birtoklására, amelyek vízhozamához e vizek hozzájárultak. Az ilyen birtokláson alapuló elbirtoklással szemben nem lehetett arra hivatkozni, hogy a víz eredetéül szolgáló ingatlanokon nem épültek vízépítési műtárgyak: a patakokba természetes úton, emberi beavatkozás nélkül jutó víz odavezetéséhez nem kellettek műtárgyak, és a törvény sem írta elő ezt a feltételt.

Az imént vázolt jogi helyzet négy évszázadon át fennmaradt, és hatékony védelmet nyújtott a levadáknak. Megkönnyítette a fosztogató szándékú kísérletek megakadályozását, amelyek olykor arra irányultak, hogy egy patak vizét vagy valamely, azt tápláló forrás vízét más célra térítsék el, csökkentve ezzel a lejjebb fekvő levadák vízhozamát.

Ez a helyzet a Polgári törvénykönyv kihirdetésével megváltozott. A törvénykönyv 444. és 438. cikkének – utóbbi egyetlen bekezdésének –, valamint a törvénykönyvet jóváhagyó 1867. július 1-jei törvény 5. cikkének túlságosan szó szerinti értelmezése nyomán az a nézet terjedt el, hogy Madeira levadáinak régi szabályozását az említett 5. cikk hatályon kívül helyezte. Eszerint az új törvény alapján a fent leírt forrásokat magukban foglaló ingatlanok tulajdonosai szabadon rendelkezhettek e források vizével, tekintet nélkül a levadák birtoklására, ha az ingatlanokon nem voltak olyan vízépítési műtárgyak, amelyek a birtoklást a hivatkozott 438. cikk egyetlen bekezdése szerint jelezték volna.

E nézetek hamarosan tettekben is megnyilvánultak. A sziget számos pontján munkálatok kezdődtek, hogy a szomszédos földekről a patakokba jutó vizeket, olykor maguknak a patakoknak a vizét is eltereljék. Ez kizárólag az érintett földek tulajdonosainak használt, a levadák vízhozama pedig így fokozatosan csökkent.

Ezzel érdekellentét bontakozott ki, amely számtalan perhez vezetett. A levadák a sziget bíróságain többnyire győztek, a felsőbb fórumokon azonban veszítettek. Ott kevésbé ismerték a helyi körülményeket és a tárgyalt különleges szabályozást, ezért a levadák által hivatkozott joggal ellentétes döntéseket hoztak.

Amikor ezek a súlyos körülmények Madeira levadáinak megszűnésével és az egész helyi gazdaság felborulásával fenyegettek, beadványokkal fordultak az állami hatóságokhoz, sürgetve a bajt orvosló jogszabályi intézkedéseket. Az orvoslást az 1914. április 20-i törvény hozta meg, amelynek 1. cikke a következőképpen rendelkezett:

A jogi személyként működő madeirai levadák megtarthatják azokat a jogaikat, amelyeket a Polgári törvénykönyv kihirdetéséig mások ingatlanain fakadó, meghatározott források vizére szereztek. Nyilvánvaló, hogy a madeirai levadák addig megszerzett és így fenntartott jogai azok, amelyeket a korábbi jogszabályok elismertek számukra. Ezek az általunk ismertetett alapelveken nyugvó különleges szabályozásból következtek, mégpedig a következőképpen:

Ezeket a jogokat tartotta fenn kifejezetten az 1914. április 20-i törvény 1. cikke, és közvetve a 4. cikke is. Ez utóbbi kimondja, hogy a Polgári törvénykönyv 438., 444. és 450. cikkét az új rendelkezéseknek megfelelően kell értelmezni. A 4. cikk rendelkezésének jogi és logikai következménye az 1. cikkben tárgyalt vizekre nézve csak az lehet, hogy nyomatékosítja: az 1. cikkben fenntartott jogok megszerzésére nem vonatkoznak a Polgári törvénykönyv említett cikkeiben foglalt korlátozások. Azt a törvénykönyv kihirdetésekor hatályos elvek szerint kell megítélni.

Másként az 1. cikkben szereplő jogfenntartásnak sem volna értelme. Nyilvánvaló ellentmondás lenne ugyanis a kifejezetten megóvni kívánt szerzett jogok megszerzésének jogcímét és módját olyan törvény követelményeihez kötni, amely csak a megszerzésük után született.

Az 1914. április 20-i törvénynek köszönhetően nagyrészt sikerült elhárítani azt a veszélyt, amely oly súlyosan fenyegette a madeirai levadákhoz fűződő jelentős és sokrétű érdekeket.

Az 1919. május 10-i 5787. számú törvényerejű rendelet azonban elhamarkodottan új vízügyi szabályozással váltotta fel a Polgári törvénykönyvben megállapított rendszert, és ismét veszélybe sodorta ezeket az érdekeket.

Tekintettel arra, hogy a madeirai mezőgazdaság érdekében helyénvaló megerősíteni és fenntartani a levadák által szerzett jogokat annak az évszázados szabályozásnak megfelelően, amelynek hatálya alatt e jogokat megszerezték; valamint

figyelembe véve a Madeirai Mezőgazdasági Egyesület kormányhoz intézett beadványát;

élve az 1928. április 9-i 15 331. számú rendelet 1. cikkében foglaltak alapján az 1926. november 26-i 12 740. számú rendelet 2. cikkének 2. pontja által rám ruházott felhatalmazással, valamennyi miniszter javaslatára: a következőket rendelem el törvényi hatállyal. 1. cikk. A madeirai levadák megtartják azokat a más tulajdonában álló ingatlanokon fakadó forrásokból származó, általuk felhasznált vizekre vonatkozó jogokat, amelyeket a Polgári törvénykönyv kihirdetéséig megszereztek, és amelyeket az 1914. április 20-i törvény 1. cikke fenntartott számukra.

2. cikk. Ha egy levada birtokolja a más tulajdonában álló ingatlanokon fakadó vizeket, amelyek pusztán természetes úton jutnak az általa használt vízfolyásba vagy a hozzá tartozó vízvezető csatorna vizébe annak bármely pontján, ez elegendő ahhoz, hogy megállapítsák a levada e vizekre vonatkozó jogát. Ehhez nincs szükség semmiféle műszaki létesítményre az említett ingatlanokon.

3. cikk. Azoknak a vízfolyásoknak vagy a hozzájuk tartozó vízvezető csatornáknak a mentén fekvő földek tulajdonosai, amelyekből a levadák vizet nyernek, nem vezethetik el e vizeket az említett parti földeken túl, bármilyen indokra hivatkozzanak is, ha ezzel megfosztanák a levadákat az ottani öntözésből származó elfolyó víz és vízfelesleg hasznától. Ez azokra a tulajdonosokra vonatkozik, akik a Polgári törvénykönyv kihirdetésekor már jogosultak voltak e földek öntözésére a vízfolyásból elvezetett vagy az említett csatornákba ömlő forrásokból származó vízzel, illetve akik e jogot később törvényes úton szerezték meg.

4. cikk. Az 1. cikkben említett ingatlanokon végzett forráskutatásra és a források hasznosítására az 1914. április 20-i törvény 2. és 3. cikkének rendelkezései irányadók, azzal a módosítással, hogy a 3. cikk egyetlen bekezdésében előírt mérést két egymást követő évben, az első őszi esők előtt és február végén kell elvégezni.

5. cikk. Ha az említett ingatlanokon végzett munkálatok és a források hasznosítása miatt csökken az a vízmennyiség, amelyet valamely levada az ottani forrásokból kap, az ingatlanok tulajdonosai kötelesek helyreállítani a korábbi vízmennyiséget.

6. cikk. A madeirai levadákat az általános törvény szerinti, más tulajdonában álló ingatlanokon átvezető csatornáikhoz fűződő átvezetési jogon túl az e csatornákhoz való hozzáférés joga is megilleti. A levadák igazgatása által a csatornák karbantartásával, tisztításával és akadálymentesítésével megbízott személyzet, illetve a »hereók« – amikor a víz használata éppen őket illeti meg – a régi szokás szerint végighaladhatnak a csatornák menti ösvényeken vagy utakon, valahányszor ezek a munkák szükségesek a víz szabad folyásának biztosításához.

7. cikk. A levadák számára így elismert jogok közé tartozik az is, hogy az 1. cikkben említett források valamelyikének helyet adó ingatlanon, ha a forrás hasznosítása ezt megköveteli, megépítsék a víz elvezetéséhez szükséges vezetékeket. Ezt az ingatlan tulajdonosa számára legkevésbé terhes módon, a 4. cikkben foglaltak sérelme nélkül kell megtenniük.

8. cikk. Az 1919. május 10-i 5787-III. számú törvényerejű rendelet 99. cikkét és annak egyetlen bekezdését, valamint 102., 105. és 145. cikkét e törvény tárgyára vonatkozóan a fentiek szerint kell értelmezni; az ezzel ellentétes jogszabályok hatályukat vesztik.

Ezért elrendeltetik, hogy mindazon hatóságok, amelyekre e törvényerejű rendelet megismerése és végrehajtása tartozik, azt teljes egészében, minden rendelkezésének megfelelően tartsák és tartassák be.

Valamennyi miniszter gondoskodjék kinyomtatásáról, kihirdetéséről és terjesztéséről. Kelt a Köztársaság Kormánypalotájában, 1931. február 14-én. – ÓSCAR CARMONA».

Amint később látni fogjuk, az 1943. október 21-i rendelet különösen fontos e fejezet tárgya szempontjából, és néhány új rendelkezést állapít meg a levadák igazgatása alá tartozó öntözővíz tulajdonjogáról.

E kérdés szempontjából különösen fontos dr. Guilherme Moreira értékes jogi munkája, a Das Aguas no Direito Civil Português, azon belül is e nagyra becsült mű terjedelmes, 21. fejezete, amelynek címe Os direitos adquiridos sobre as aguas das nascentes e levadas na Ilha da Madeira. Alapos és lelkiismeretes tanulmány ez, bár talán nem mindenben érthetünk egyet a jeles professzor és tekintélyes jogtudós egyes állításaival.

X – A levadák odaítélése vagy eladása

1882 körül a funchali sajtóban felmerült az a gondolat, hogy az állami levadákat koncesszióba adják, odaítéljék vagy eladják egy magánvállalkozásnak. Ennek legfőbb feltétele az lett volna, hogy a kedvezményezettek vállalják a tervezett öntözőcsatorna-hálózat teljes befejezését. Az elképzelés azonban nem talált visszhangra a közvéleményben, és akkor egyetlen vállalkozás sem jelentkezett a koncesszióért, noha az előnyöket kínált.

1891-ben José de Ascensão Guimarães hadmérnök néhány olyan földbirtokossal társulva, akik érdekeltek voltak a Levada do Coquim kiépítésében, kérte a csatorna üzemeltetésének jogát. Vállalta, hogy az államnak okozott költség nélkül befejezi az építését. Kérelmét nem fogadták el; benyújtásának feltételei nem ismertek.

Néhány évvel később Caniço, São Gonçalo és Santa Maria Maior egyházközségeinek földművesei és birtokosai egy csoportja beadványban kérte a központi kormánytól, hogy befejezhessék az e települések öntözésére szánt levada építését. Erre negyven conto de réis (conto: egymillió réis) állt rendelkezésükre, javaslatukat azonban nem fogadták el.

1893 körül honfitársunk, Manuel Alexandre de Sousa kapitány széles körű koncessziót kívánt szerezni a sziget addig hasznosítatlan vizeire. A vizet mezőgazdasági, háztartási és ipari célokra szánta; jogot kért bármely forrás felkutatására és kisajátítására, és vállalta, hogy tíz éven belül befejezi a levadák építését. Kérelmének nem lett folytatása.

Az 1892. szeptember 30-i rendelet alapján Carlos Roma Machado de Faria e Maia és Anibal Augusto Trigo mérnökök 1895 júniusában javaslatot nyújtottak be a kormánynak az állami levadák befejezésére és üzemeltetésére, miután hosszasan tanulmányozták a kérdést. „Vállalták – írja egy korabeli újság –, hogy két éven belül befejezik az épülő levadákat. Az állam javára lemondtak az első építési és létesítési beruházás tőkéje után járó 10 százalékos prémiumról, amelyre az említett rendelet 1. cikke alapján jogosultnak tartották magukat, továbbá az építésre fordított teljes tőke 6 százalékát meghaladó nettó jövedelem háromnegyedéről. Lehetővé tették a kormány számára, hogy 15 év elteltével megfelelő kártalanítás fejében visszaváltsa az egész koncessziót. Végül feljogosították a kormányt arra, hogy a víz bérleti díját a mezőgazdaság számára legcélszerűbbnek ítélt módon állapítsa meg. Emellett vállalták, hogy az öntözési óra ára egyetlen községben (concelho) sem haladja meg az ottani átlagot; ezt az árat az egyes levadák öntözési fordulója és vízhozama alapján határozták volna meg. Mivel ilyen feltételek mellett a bevétel nem nyújthatott biztosítékot a vállalkozás tőkéjére, a javaslat aláírói azt kérték a kormánytól, hogy garantáljon 6 százalékos kamatot a levadák befejezésére fordított teljes tőkére. A költségvetéseket a kormánynak kellett volna jóváhagynia, a munkálatokat pedig a megbízottainak felügyelniük.” Ez a javaslat sem jutott tovább, jóllehet minden hivatalos szerv kedvezően véleményezte, amelyhez elkerült. Ebben a helyi sajtónak és pártpolitikának, talán pedig mindenekelőtt Alexandre de Sousa kapitány beadványának volt szerepe: az 1893-ban benyújtott koncessziós kérelmére hivatkozva elsőbbségi jogot követelt. Roma e Maia és Anibal Trigo mérnökök ekkor azt kérték, hogy ha koncessziót adnak, azt nyilvános pályázat útján tegyék. A parlament elfogadta az 1896. május 21-i törvényt, amely kifejezetten rögzítette a levadák jogát az őket tápláló vizekre, és felhatalmazta a kormányt a madeirai levadák építésére és üzemeltetésére szóló pályázat kiírására, a törvényhez csatolt feltételek szerint. A pályázatot az 1896. június 18-i rendelettel írták ki, a május 21-i törvényben megállapított alapelvek és feltételek, valamint az ugyanazon év július 22-i miniszteri rendelet (portaria) előírásai szerint. 1896. szeptember 26-án a koncessziót Manuel Alexandre de Sousa kapitánynak ítélték oda. Ő a negyedik feltétel egyetlen bekezdésében említett végső átlaghoz képest 70 százalékos engedményt ajánlott, míg Roma e Maia és Anibal Trigo mérnökök csupán 21 százalékosat. Sokan már kezdettől úgy vélték, hogy a koncesszió jogosultja ilyen feltételek mellett nem tudja majd teljesíteni a szerződés valamennyi kikötését. Így is történt. Átvette a levadák igazgatását, de csaknem három év elteltével, miután semmiféle építési munkát nem végzett, és belátta, hogy nem tudja teljesíteni a pályázati feltételeket, kérte és megkapta a szerződés felbontását. A levadákkal kapcsolatos valamennyi feladat 1899. június 22-én ismét a kerület Közmunkaügyi Igazgatóságához került. Egy évvel korábban Ribeira Brava vikomtja, Madeira parlamenti képviselője 1898. április 29-i keltezésű törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé a levadák eladásáról; ezt a képviselőház jóvá is hagyta.

Még a levadákra szóló koncessziós szerződés hatálya alatt José António de Almada dr., a kerület polgári kormányzója (governador civil) 1897. november 6-i levelében a kormányhoz fordult. Kérte, hogy a szigetcsoportra is alkalmazzák az 1892. december 1-jei rendeletet, amely az egész országban új vízügyi szabályozást vezetett be. Azt is javasolta, hogy érkezzen a szigetre egy hozzáértő szakember, aki megalapozott és lelkiismeretes véleményt mond a törvény alkalmazásának előnyeiről és hátrányairól. A kiváló Adolfo Loureiro mérnököt bízták meg a vizsgálattal. Néhány hónapot töltött Madeirán, majd 1898 áprilisában visszatért a portugál szárazföldre. Úgy vélte, hogy a rendelet bizonyos módosítások után alkalmazható a madeirai szigetcsoportra, ha figyelembe veszik a sziget sajátos domborzati, vízrajzi és éghajlati viszonyait.

1910-ben törvényjavaslatot terjesztettek a képviselőház elé, amely engedélyezte volna a levadák eladását, a bevételt pedig az épülők befejezésére és újabbak kiépítésére fordította volna. A javaslat azonban a bizottságokban rekedt.

1916. február 11-én Ribeira Brava vikomtja, Carlos Olavo Correia de Azevedo dr., Américo Olavo Correia de Azevedo kapitány és Manuel da Costa Dias kapitány, mindannyian képviselők, három törvényjavaslatot terjesztettek a Cortes (a portugál országgyűlés) elé. Ezek a Mezőgazdasági Tanács önállóságát, az úgynevezett colonia-szerződés (madeirai részes bérlet; a termés megosztása, a javítások a bérlőé) reformját, valamint a szigeten lévő, akkor már a Mezőgazdasági Tanács birtokában álló állami levadák nyilvános árverésen történő eladását célozták. A javaslatok olyan heves ellenállást váltottak ki Madeirán, hogy a parlamenti vitára sem bocsátották őket.

XI – A meglévő levadák

Madeirán mintegy kétszáz levada van. Sok közülük csekély jelentőségű, és csak kisebb földterületek öntözésére szolgál. A legfontosabbak az állam tulajdonában vannak. Közülük kiemelkedik az óriási munkával megépített Levada do Rabaçal, valamint a több tíz kilométer hosszú Levada da Serra do Faial. Az államé a Levada do Furado, a Levada do Juncal, továbbá a Serra de São Jorge-i, a São Vicente-i és a Ribeira Brava-i levada is.

Értékük és a mezőgazdaságnak nyújtott hasznuk miatt külön említést érdemelnek a magántulajdonban lévő levadák: a legjelentősebbek közé tartozó Levada dos Piornais és Levada de Santa Luzia, továbbá a Nova do Curral e Castelejo, a Madalena, a Levada do Bom Sucesso, a Levada de Dona Isabel, a Moinhos, a Hortas és mások. Mindegyik Funchal községében (concelho) található.

A sziget valamennyi egyházközségében számos levada található; jelentőségük a helyi szükségletektől függően változik. Az alábbiakban egyházközségenként soroljuk fel azokat, amelyekről sikerült értesülést szereznünk. Néhányuk történetéhez kapcsolódó különféle tényeket is ismertetünk.

XII – Állami levadák

Mint már többször említettük, az első telepesek kezdeményezték a bővizű, áldásos vízfolyások vizének befogását és az azt továbbító jelentős vízvezetékek, az általunk „levadáknak” nevezett csatornák építését. Valóban figyelemre méltó munkájukat örököseik és utódaik négy évszázadon át megszakítás nélkül, a legnagyobb szorgalommal és eredményességgel folytatták. Az állam jótékony szerepet játszott a vízforrások teljes körű átengedésében, az igazgatás és a működtetés szabályozásában, valamint különféle anyagi támogatások nyújtásában. Mindez nagyban elősegítette e jelentős vállalkozás fejlődését. Magukat a vízvezetékeket és a hozzájuk kapcsolódó fáradságos munkákat azonban a földművelők saját erejükből végezték el.

Hamar felismerték, hogy magánkezdeményezésből nem valósítható meg egy nagyobb szabású, bőségesebb és áldásosabb eredményekkel járó vállalkozás. Hosszú évek küzdelmei, sürgető kérései és a helyi hatóságok által nyújtott, igen helytálló tájékoztatás után végül sikerült elérni, hogy az anyaország kormánya határozzon a sziget belsejében kihasználatlanul maradó gazdag vízforrások hasznosításáról, és megkezdje a ma több jelentős egyházközség földjeit termékennyé tevő nagy levadák építését.

Alig több mint egy évszázada vállalta magára a központi kormányzat néhány levada megépítését. Ezek ma mezőgazdaságunk legfontosabb és legbővizűbb vízellátását biztosítják. Magánvállalkozások aligha tudták volna megépíteni őket: nemcsak a tőke hiányzott hozzá, hanem a földtulajdonosok és földművelők széles körű kezdeményezése is. Az állam a beszedett nettó bevételekből nem jut a ráfordított jelentős összegeket ellensúlyozó hozamhoz. A földek értékének növekedése és az ezzel járó adóköteles hozamemelkedés, a közvagyon gyarapodása, a mezőgazdaság és a hozzá kapcsolódó más iparágak fejlődése, valamint a közellátásra szánt termények – különösen a gabonafélék és zöldségek – bősége stb. azonban teljes mértékben igazolja a kormány vállalkozását a madeirai levadák megépítésére.

Levadáink közül némelyek – az államiak és a magántulajdonban lévők egyaránt – nagy jelentőségük és a madeirai mezőgazdaságnak nyújtott felbecsülhetetlen előnyeik miatt külön figyelmet érdemelnek. A legfontosabbakkal, a Rabaçal levadáival kezdjük: ezek értékes tényezői a kiterjedt és népes Calheta község közvagyonának.

Az említett Rabaçal-levadák, valamint a Serra do Faial, Juncal, Serra de São Jorge, São Vicente, Ribeira Brava, Ribeira do Inferno, Monte Medonho és Furado levadái állami tulajdonban vannak; fenntartásukat és igazgatásukat közvetlenül az állam végzi.

XIII – A Levada do Rabaçal

A festői Rabaçal Madeira belsejében, ezer méterrel a tengerszint felett fekszik. Calheta mezővárosától (vila) mintegy 15 kilométerre van; egy néhány éve épült jó út köti össze vele. Mint fentebb említettük, a rabaçali levadákat a Ribeira da Janela forrásai és e patak több mellékvízfolyása táplálja. Ez Madeira legbővizűbb vízfolyása. A források a Paul da Serra nyugati szélén, nehezen és hosszú úton megközelíthető hegyek övezte területen fakadnak. Ez a vidék bizonyára már a betelepítés kezdetén felkeltette az első telepesek figyelmét: nemcsak természeti szépsége miatt, hanem mindenekelőtt bőséges vízhozama miatt, amely akkor még hasznosítatlanul ömlött az óceánba. Nem maradt fenn hír arról, hogy a betelepítést követő első négy évszázadban bárki megpróbálta volna hasznosítani e vizek valamelyikét.

Többször állították, hogy a rabaçali vizek öntözési célú hasznosítására tett első kísérletek a Fülöpök uralmának (a spanyol Habsburgok uralma Portugália felett, 1580–1640) idejéből származnak. Ezt azonban semmilyen megbízható eredetű irat vagy értesülés nem erősíti meg teljes bizonyossággal. Amikor 1835-ben megkezdődtek az építési munkálatok, korábbi feltárások egyértelmű nyomaira bukkantak. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy ezek a 18. század harmadik negyedéből származnak.

Ehhez a megállapításhoz szorosan kapcsolódik Madeira kormányzójának és főkapitányának, João António de Sá Pereirának, Alverca bárójának az az érdekes, 1768. október 8-án kelt utasítása, amelyet Francisco de Alencourt főstrázsamesternek (sargento-mor, őrnagyi rangú törzstiszt) és mérnöknek címzett: – „Amint kézhez veszi ezt a levelet, induljon Francisco Salustiano da Costa mérnöksegéddel Calheta mezővárosába. Ott keresse fel dr. Francisco Cristovão de Ornelas e Vasconcelost, távollétében pedig a mezőváros választott helyi bíráját (juiz ordinário). Tőle tudja meg, kit bízott meg a királyi kerületi főtörvényszéki bíró (desembargador) azzal, hogy tájékoztassa Önt a mellékelt iratban említett vizek forrásairól. Ezután menjen el a forrásokhoz, és vizsgálja meg minőségüket és vízhozamukat, valamint azt, miként lehetne a legkönnyebben hasznosítani a vizet: elvezetni a Cumiada nevű földekre, továbbá Canhas, Arco da Calheta, Estreito, Prazeres, Fajã da Ovelha és Ponta do Pargo egyházközségeibe, egészen Porto do Moniz egyházközségéig, vagy ameddig csak lehetséges.

“

„Miután mindezt megvizsgálta, készítsen térképet az egész területről. Jelölje rajta a forrásokat, azt a távolságot, ameddig a víz elvezethető, valamint az útvonalakat, amelyeken haladnia kell.

“

„Hogy felmérhessük, milyen előnnyel járhat az említett vizek hasznosítása, becsülje meg a várható kiadásokat és azt a hasznot, amely az így öntözött egyházközségek földjeinek megműveléséből származhat. A számításnál vegye figyelembe a földek minőségét és terméshozamát, valamint a termények és a sziget egyéb élelmiszereinek árát.

Ugyanennek a hónapnak az utolsó napján, 1768. október 31-én Alverca bárója hosszú beszámolót küldött a királyság miniszterének és államtitkárának a vállalkozás felbecsülhetetlen előnyeiről. Hivatkozott I. János, II. János és I. Mánuel nevezetes királyi leveleire is, amelyekről e szerény tanulmányban már részletesebben szóltunk.

Több mint egy évszázaddal ezelőtt (1835) egy hivatalos irat így írta le a rabaçali levada tervezett nyomvonalát: „A Ribeira da Janela legfelső forrásainál ered; egy nagy völgykatlanon halad körbe, és vize a Rossadáig 192 braça hosszúságban egyre gyarapodik. Innen 310 braça hosszan dél-délnyugati és észak-északkeleti irányban folytatódik, majd további 120 braça hosszan nyugat-északnyugat felé halad. Ezután dél-délkeleti irányban egy másik nagy mélyedésbe jut, amelynek íve Ligartéig 432 braça. Onnan 432 braça hosszan észak felé tart, majd kelet-délkeleti irányban egy újabb, a Pico Gordóig 120 braça hosszú mélyedésbe lép. Ezt további 252 braça követi az Aveira hegyhátán a Pico do Cotumig; ott az Estrebariason át Calheta felé tör, újabb 49 braça hosszan. Mindez összesen 1963 braça. ”

José Maria da Fonseca a levada Estrebarias hegyéig tartó megépítésének költségét mintegy 20 conto de réisre becsülte, ami abban az időben igen nagy összeg volt. Már korábban, 1819-ben Dom Sebastião Xavier Botelho kormányzó és főkapitány a központi kormányzathoz intézett levelében sürgette egy levada építését. Azt javasolta, hogy „a királyi kincstár (Real Fazenda) előlegezze meg a költségeket, amelyeket később az öntözött földek lakói évenkénti részletekben fizetnének vissza; ezután a vizek az ő tulajdonukba kerülnének, a legmegfelelőbb terv szerint”.

Úgy véljük, mindezek az erőfeszítések eredménytelenek maradtak. António Jacinto de Faria Andrade de Bettencourt kapitány ugyanis 1830-ban bizonyos feltételek mellett a rabaçali vizek tulajdonjogát kérte az anyaország kormányától, hogy saját költségén hasznosíthassa őket, és megépíthesse a hozzájuk tartozó levadákat.

Úgy tűnik, hogy amikor Madeira kormányzója és főkapitánya, Dom Álvaro da Costa de Sousa Macedo 1834-ben távozott hivatalából, a korábban kapott felsőbb utasítások alapján már elrendelte e vizek feltárásának megkezdését. A bizonytalan idők és az ország politikai eseményei miatt a munkálatok azonban talán el sem indulhattak. Utódjának, a kiváló Luís da Silva Mousinho de Albuquerque-nek jutott a dicsőség, hogy megkezdte ezeket a hatalmas munkálatokat, amelyek talán a legfontosabbak voltak a szigeten valaha végzettek közül.

A munkálatok 1835-ben kezdődtek, és néhány évig folytak, de meglehetősen lassan; 1844 körül félbeszakadtak. A munka megindítását Luís Mousinhónak köszönhetjük, az 1847 és 1852 közötti jelentős fellendülését pedig José Silvestre Ribeirónak. Ellentmondástól nem tartva állíthatjuk: Silvestre Ribeiro emberfeletti erőfeszítései nélkül a rabaçali munkálatok talán nem folytatódtak volna, vagy csak jóval később fejeződtek volna be teljesen.

Amikor José Silvestre Ribeiro 1846-ban átvette a kerület igazgatását, figyelmét késedelem nélkül erre a hatalmas vállalkozásra fordította. Felismerte, milyen óriási előnyökkel járna a befejezése Calheta kiterjedt községének mezőgazdasága számára. A munkálatok azonban csak 1849-ben gyorsultak fel számottevően, amikor Madeira képviselőjeként az anyaország kormányától évi hat conto de réis támogatást szerzett a teljes befejezésükig. A terv legkockázatosabb és legnehezebben kivitelezhető része, az Estrebarias sziklatömbjének átfúrása 1850. november 5-én fejeződött be. Silvestre Ribeiro lendületet adott a munkának, amely az évek során hol gyorsabban, hol lassabban haladt tovább. Végül 1890 körül, az új levada elkészültével a munkálatokat véglegesen befejezettnek nyilvánították.

A rabaçali munkálatok történetéből ki kell emelnünk egy felejthetetlen dátumot: 1855. szeptember 16-át. Ekkor haladt át a víz először az Estrebarias alagútján a sziget északi oldaláról a délire, hogy termékennyé tegye az addig műveletlen, kiterjedt földeket.

Az 1835-ben megkezdett rabaçali munkálatokat maga Luís Mousinho de Albuquerque kormányzó irányította. Kiváló mérnök volt, és a helyszínen több fontos vizsgálatot végzett. A kezdetektől 1843-ig Vicente de Paula Teixeira mérnök vezette valamennyi munkálatot. Mindvégig nagy buzgalommal és odaadással dolgozott a vállalkozásért, jelentős szolgálatokat tett neki, és neve elválaszthatatlanul összefonódott e munkákkal. 1843 és 1847 között Manuel José Júlio Guerra műszaki alezredes irányította őket. 1847-ben Tiberio Augusto Blanc műszaki kapitányt bízták meg a vezetésükkel. Ő volt José Silvestre Ribeiro legértékesebb segítőtársa abban, hogy a munkálatok 1847 és 1851 között ilyen lendületet vettek. Az ő neve is szorosan hozzátartozik a rabaçali munkálatok történetéhez; szégyen volna megfeledkezni róla. Meg kell emlékeznünk António Rogerio Gromicho Couceiro dandártábornokról is, aki e kerület közmunkáinak igazgatója, később pedig Madeira érdemdús polgári kormányzója volt. Az ő irányítása alatt haladt át a víz először az Estrebarias föld alatti járatán, a sziget északi oldaláról a délire.

A több mint fél évszázadig tartó munkálatok során az eredeti tervet többször módosították, ahogyan azt a felmerülő körülmények indokolták. A befejezésre csaknem 186 conto de réis tekintélyes összegét fordították. A nagyszabású vállalkozás azonban ékes bizonyítéka annak, mire képes néhány ember buzgalma, odaadása és szülőföldünk gyarapodása, jóléte iránti szeretete.

Mint ismeretes, két rabaçali levada van: a régi és az új. Az első Prazeres, Fajã da Ovelha, Ponta do Pargo és Paul do Mar egyházközségeit öntözi, a második pedig Calheta, Estreito da Calheta és Arco da Calheta egyházközségeit. A száraz évszakban mindkettő kezdeti szakaszán másodpercenként hozzávetőleg 80 liter víz áramlik folyamatosan. Az öntözéshez mindkettő hat ágra oszlik; 1906-ban összesen 2580 öntözővíz-órát (horas de água, órában mért öntözési vízjog) osztottak ki.

A régi levada munkálatai csak 1860-ban értek véget, és 69 369 420 réisbe kerültek az államnak. Az új levada munkálatai, amelyek, mint már említettük, csak 1890-ben fejeződtek be véglegesen, 116 208 480 réisbe kerültek. Ez utóbbit a Vinte e Cinco Fontes és a Fonte do Cedro vize táplálja; a vizet vezető alagút építését 1863-ban kezdték meg, és 1877-ben fejezték be.

XIV – Levada da Serra

Az állami levadák közül a leghosszabb, a rabaçaliak után pedig a legjelentősebb az úgynevezett Levada da Serra, pontosabban a Levada da Serra do Faial. Vize ugyanis több, a Faial egyházközség (freguesia) hegyvidékén fakadó forrásból ered. Kiindulópontjától Lombo da Raizig vize más levadákéval közös mederben folyik, onnan azonban Choupana településrészig (sítio) saját csatornában halad, legalább harminc kilométeren át. A levada menti gyalogösvényről változatos és meglepő kilátás nyílik Santa Maria Maior, Camacha és Santo da Serra egyházközségein át. Az út kihagyhatatlan séta sokak számára, akik meg szeretnék ismerni a sziget természeti szépségeinek egy részét.

Ez a levada Caniço, São Gonçalo és Santa Maria Maior földjeinek öntözésére szolgál. Az ezen egyházközségek öntözővízzel való ellátására tett kísérletek régre nyúlnak vissza. Amint Adriano Trigo mérnök már idézett munkájában írja, néhány magánszemély kezdeményezésére 1830-ban Sociedade da Nova Levada do Furado néven részvénytársaság alakult. Célja az volt, hogy hasznosítsa a Faial egyházközségben folyó Ribeira da Laje addig veszendőbe menő vizét, és a Pico do Infantéig vezetve szétossza azt az említett egyházközségek között. A társaság 1840. március 21-én jóváhagyott alapszabálya feljogosította a víz befogására és arra, hogy a Juncal és a Furado levadáinak közös csatornáján Lombo da Raizig vezesse; ezek a csatornák akkor már az állam tulajdonában voltak. Onnan a Pico do Infantéig a társaság költségén építendő új csatorna szállította volna a vizet. Pénzügyi nehézségek és súlyos szintezési hibák miatt a vállalkozás nem érte el kitűzött célját, noha az elvégzett munkálatokra mintegy negyvenkét conto de réist költött – ez akkoriban már tekintélyes összeg volt. A Furado és a Juncal levadáinak csatornáit felhasználva csupán valamennyi vizet sikerült Santa Cruz községbe vezetnie. Ebből lett az úgynevezett Levada dos Accionistas.

Sok nehézség után a központi kormányzat kezdeményezte egy olyan levada építését, amely öntözővízzel látta volna el Caniço, São Gonçalo és Santa Maria Maior egyházközségeit. A felmérések és az előkészítő munkálatok 1861-ben kezdődtek. Figyelemre méltó erőfeszítéseket tettek azért, hogy a munkálatok eredményesen folytatódjanak. Az építkezés 1871-től kapott nagyobb lendületet, és 1905-ben fejeződött be végleg. Az év szeptember 25-én, 26-án és 27-én a víz fokozatosan végighaladt a hosszú csatornán; az utolsó napon hivatalosan és ünnepélyesen felavatták ezt a rendkívül fontos és figyelemre méltó létesítményt.

Az elmondottak pontosításához hozzá kell tenni, hogy a Caniço, São Gonçalo és Santa Maria Maior egyházközségeinek földjeit öntöző jelentős levada vize Santo da Serra egyházközség Lombo da Raiz nevű településrészéig a Juncal és a Nova do Furado levadáinak vizével közös mederben halad. Ettől a ponttól saját csatornájában folyik tovább a Caminho do Meio fölött fekvő végpontjáig.

XV – Az állam további levadái

Az állam egyik legrégebbi levadáját Carvalhal első grófja és a Királyi Kincstári Tanács (Junta da Real Fazenda) között 1822-ben kötött szerződés alapján szerezték meg. A szerződés a grófnak a levada egyik mellékágán kilenc víznapot (a levada vizére jogosító napot) tartott fenn. Ezt a jogot ma (1921) a gróf unokaöccsének, Dom Luís da Câmara Leme tábornoknak az örökösei élvezik. A levadát a Ribeiro Frión folyó forrásvizek táplálják; Porto da Cruz egyházközségének öntözésére szolgál. Hossza 8 és fél kilométer, és Lamaceiros településrészben ér véget. Ott választják külön a vizét a Faial, az Accionistas és a Juncal levadáinak vizétől, amelyekkel addig közös mederben folyik.

Ezt a vízvezetéket a Ribeiro Frio forrásai táplálják. Egy 1910 körül végzett mérés szerint vízhozama másodpercenként 40 liter volt; két mellékágon Porto da Cruz egyházközségének öntözését szolgálja.

A Levada do Juncal talán éppoly régi, mint a Furado levadája; az állam építtette a források első feltárásától kezdve, saját költségén. Vizét a Ribeira do Juncalból vezetik el, és hosszú szakaszon a Furado vizével együtt folyik. Lamaceiros településrész vízelosztó aknájában (caixa divisória) választják külön őket. Onnan a víz Lombo da Raiz településrészig halad, ahol Santo António da Serra, Água de Pena és Santa Cruz egyházközségeinek öntözésére terelik. A levada a forrásától a Santo da Serra egyházközségben fekvő Lombo da Raizig 15 és fél kilométer hosszú. A Levada do Juncal bőséges vízhozama másodpercenként 92 liter volt. Vizét egyetlen mellékágon használták öntözésre; az egész szigeten ez biztosította a legnagyobb öntözővíz-hozamot.

Az állam másik levadája a Levada da Serra de São Jorge, amely São Jorge, Santana és Faial egyházközségeit öntözi. A São Jorge-i hegyvidéken, Pé dos Poios településrészben ered. Nemrég épült, és a Levada da Fajã dos Vinháticos helyébe lépett. Ez utóbbit 1860 és 1904 között építették; 1904-ben felhagytak vele, és akkor váltotta fel a Levada da Serra de São Jorge. Hossza 11 kilométer.

Ez a levada a neve ellenére alig vagy egyáltalán nem szolgálta São Jorge egyházközségét, mert vizének szinte teljes mennyiségét Santana és Faial egyházközségeinek öntözésére fordították. A kerület főtanácsa azonban 1938-ban néhány használaton kívüli forrást felhasználva újabb „mellékágat” építtetett hozzá. Ez az Ilha nevű településrész földjeit öntözi, és az egész vidéknek jelentős hasznára válik.

Az állam tulajdona a São Vicente és Ribeira Brava öntözésére szolgáló levada is. A Levada do Monte Medonho São Vicente hegyvidékének azonos nevű településrészében ered, és eredetileg ezt az egyházközséget öntözte. Vizét 1908-ban eltérítették eredeti rendeltetésétől, és Ribeira Brava, valamint Tábua egyházközségeinek öntözésére kezdték használni. A Monte Medonho vizének pótlására új vízvezetéket építettek: ez a Levada da Ribeira do Inferno nevet kapta, mert az ilyen nevű patakból ered. São Vicente egyházközségét látja el vízzel.

A kerület főtanácsának egyik közleménye szerint az elmúlt három évben (1938–1940) sok kilométernyi új vízvezetéket építettek, különösen Caniço, São Gonçalo és Santa Maria Maior egyházközségeiben. Épült továbbá egy jelentős, több mint kétezer méter hosszú „mellékág”, amely Ponta do Pargo egyházközségébe vezeti a vizet.

Körülbelül 50 éve kezdték építeni a Levada do Coquimot, amely Boaventura és Ponta Delgada egyházközségeinek földjeit öntözte volna. A munkálatokra mintegy tizenhárom conto de réist költöttek, és akkor úgy vélték, hogy további több mint tíz conto de réisből az egész építkezés befejezhető. A csatorna két-három kilométer hosszú lett volna, de rendkívüli jelentőségű Ponta Delgada igen termékeny földjei számára. A munkálatok a megkezdésük után öt vagy hat évvel teljesen leálltak.

XVI – Magánlevadák

Mint fentebb említettük, a 15. század utolsó negyedében már több levada létezett. Ezek bővizű források vizét vezették el, elsősorban a cukornád termesztéséhez. A legrégebbi levadák azonban feltehetően már az első mezőgazdasági műveléssel egy időben létrejöttek. A legjelentősebbek – amelyek közül néhány ma is létezik – a 16. századból származnak.

Az első vízforrásokat és a vizüket elvezető csatornákat a korai telepesek tárták fel, illetve építették meg saját erejükből. A magánkezdeményezés később is mindvégig igen fontos szerepet játszott a levadák kialakításában és fenntartásában.

Az egyik legrégebbi és egyben a legjelentősebb magánlevada a Santa Luzia-i: nevét arról a patakról kapta, amelynek vizét vezeti. A funchali városi tanács levéltárában fennmaradt egy 1515-ös királyi rendelet (alvará régio), amelyben I. Mánuel elrendelte, hogy a levada nyomvonalát a jövőben ne változtassák meg. A szigetcsoport főkapitánya és kormányzója 1813-ban az anyaország kormányához intézett közlésében leírta a levadát. Eszerint a várostól két légua távolságra, a Terreiro das Galinhas és Terreiro de Água nevű magas hegységben ered. Vizéhez később a Frades-patak, majd távolabb a Pisão-patak vize csatlakozott; vízhozamát mindenekelőtt a Tornos bővizű forrásai növelték, számos más, ugyanabba a patakba ömlő vízforrással együtt. A teljes vízmennyiséget két részre osztották: az egyik a malmokat táplálta, a másik a Levada de Santa Luziát alkotta. Ugyanez az irat azt állítja, hogy „a mederszabályozás kezdetén 250 négyzethüvelyknyi vizet fogad be, és onnan Socorróig 2130 braça hosszú”. A fent említett, 1515-ből származó figyelemre méltó okirat így szól: „Mi, a Király tudatjuk veled, Ruy Pires baccalaureus (bacharel, egyetemi végzettségű), általunk kinevezett juiz de fora (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró), aki rendkívüli bírói bizottsági (alçada) felhatalmazással rendelkezel Funchal városunkban, valamint az említett város tanácsának tisztviselőivel, hogy most tudomásunkra jutott: a Baltazárok és más vízjogosultak a Santa Luzia-pataknál lévő levadájukat a jelenleginél magasabbra akarják helyezni. Ez súlyos kárt és hátrányt okozna az említett városnak és tisztaságának, továbbá ellenkezik az általunk elrendelt tilalommal, amely szerint ennél a pataknál soha nem szabad változtatni azon az állapoton, amely akkor állt fenn, amikor a patak vizét királyi adományként az említett városnak juttattuk. Mivel nem helyeseljük sem a levada áthelyezését, sem bármiféle megváltoztatását, megparancsoljuk nektek, hogy amint ezt bemutatják, a nevünkben utasítsátok az érintett Baltazárokat és vízjogosultakat: semmit ne változtassanak a levadán, és ne helyezzék át onnan, ahol eddig volt, különben elveszítik azt a javunkra. Ha pedig bíráink és tisztviselőink ezt megengedik nekik, ötven cruzado büntetést szabunk ki rájuk. Ha a levadán már történt változtatás, haladéktalanul állítsátok vissza korábbi helyére és állapotába. Te pedig, bíró, minderről, amit elrendeltünk, készíts jegyzőkönyvet (auto), és másoltasd be a város tanácsának könyvébe, hogy mindenkor tudni lehessen, mit rendeltünk el és mit tiltottunk meg. Levelünkben figyelmeztetünk benneteket, hogy ehhez tartsátok magatokat. Ez a királyi rendelet nálad marad; ennek megfelelően hajtsd végre. Kelt Almeirimben, február huszonkettedikén; Damião Dias készítette az ezerötszáztizenötödik évben. Ne támadjon kétség ott, ahol az »említett« szó és az áthúzott évszámok szerepelnek, mert az igazságnak megfelelően én írtam így. Miután lemásolták, az okiratot azonnal átadták az említett Ruy Pires baccalaureusnak, juiz de forának; az eredetivel én, Affonso Eannes vetettem össze, aki írtam.” (L.° 1.º do Registo Geral, 116. fólió, hátoldal.) A Santa Luzia-patakról és az általa táplált levadákról egy 1866-ra vonatkozó helyen azt olvastuk, hogy a patak vízhozama akkor másodpercenként 185 liter volt. A Levada de Santa Luziát, a Moinhos és a Dona Isabel levadát látta el; vizük együtt folyt São Roquéban a Fundoa de Cima településrészig, ahol az utóbbi levada kezdődött. Fundoától a vizek együtt haladtak a Ribeira das Calesig. Ott két egyenlő részre oszlottak, és a Moinhos, illetve a Santa Luzia levadát alkották. Az akkori mérés szerint a Dona Isabel levadához 19,5 liter, a másik kettőhöz egyenként 83 liter jutott. Egy 1901-ben végzett mérés alapján a három levada közös vízhozama másodpercenként 153 liter volt: ebből a Santa Luziáé 63, a Moinhosé 55, a Dona Isabelé 34 liter. A Santa Luzia-i után a Levada dos Piornais az egyik legjelentősebb és legrégebbi magánlevada. A Ribeira dos Socorridos bal partján ered, és São Martinho, valamint São Pedro egyházközségek öntözésére szolgál. Valahol azt olvastuk, hogy a levada kialakítását Luís Doria Velosa kezdte meg, aki 1546-ban halt meg. E levadáról, továbbá a Levada do Castelejóról és a Ribeira dos Socorridos levadáiról a városi tanács levéltárában egy 1562-es királyi okiratot tartanak nyilván. Ebben Katalin királyné elrendelte, hogy a megfelelő időben, a vízjogosultak és a birtokosok költségén „alakítsák ki és tisztítsák meg” őket.

Egy érdekes, a funchali Diário de Notícias 1921. december 4-i számában megjelent „Memória” című írásban ez olvasható: „A Levada dos Piornais a Ribeira dos Socorridost alkotó hegyoldalakon ered. Első műtárgyai a Curral das Freiras egyházközség Fajã dos Chiqueiros nevű településrészén, a Cidrão- és a Gato-patak között találhatók, Câmara de Lobos községben, Funchal városától tizenöt kilométerre. Itt a vizet két egyenlő részre osztják e levada és a Nova do Curral e Castelejos között, összhangban a közöttük létrejött, Alexandre Baptista Pereira közjegyző által 1896. február 13-án készített egyezségi okirat rendelkezéseivel. A levada ezután a Ribeira dos Socorridos mindkét partján több forrás vizét gyűjti össze, míg el nem éri vízfogóját, vagyis vízkivételi gátját az említett patak bal partján, a Fajã do Poio településrészen, Santo António egyházközségben, Funchal községében. Mintegy ötven méterre, az ugyanilyen nevű településrészen épült meg a vízelosztó akna, amely a Levada Nova de Câmara de Lobos és a Levada dos Piornais között osztja el a vizet. A már említett közjegyző 1898. december 19-i okirata szerint az előbbi a víz egyhetedét, az utóbbi a fennmaradó hathetedét kapja.”

Ezekről a levadákról a „Vágyódás a szülőföld után” kiváló kommentátora igen érdekes adatokat közöl; ezeket idézzük: „Ebben az időszakban (a 16. század elején) már megvoltak Madeira szigetének fő közös levadái. Ezeken az ereken azóta is – bár az intézmény mára megváltozott – bőségesen áramlik a mezőgazdaság éltető vére, a jólét és a folytonos megújulás értékes forrása. 1515-ben már létezett a Funchaltól északra fekvő külterületek Santa Luzia-levadája; I. Mánuel egy abban az évben kelt királyi rendeletben (alvará) megtiltotta, hogy a jövőben megváltoztassák a nyomvonalát (Arch. da Cam. do Funchal, I. kötet, 116. lap hátoldala). Egy másik, 1562. szeptember 26-án kelt rendeletben (uo., régi nyilvántartókönyv [tombo], 135. lap) Katalin királyné, Sebestyén király régense elrendelte, hogy a Funchaltól nyugatra fekvő Ribeira dos Socorridos, Piornais és Castelejo levadáit kellő időben építsék ki és tisztítsák meg. A költségeket a vízjogok birtokosainak és a földtulajdonosoknak kellett viselniük; a vámház pénztára legfeljebb 120 000 réist előlegezett meg. Egy ugyanazon év október 19-én kelt újabb rendelettel (a királyi kincstári hivatal [Provedoria] nyilvántartásának II. könyve, 185. lap) minden más levadára is kiterjesztette ezt a rendelkezést, »mivel sok cukornád elpusztul, másikat pedig nem ültetnek, mert a levadákat nem építik ki és nem tisztítják meg idejében«. A donatáriusokat bízta meg a felügyeletükkel: nemcsak e munkák, hanem »új levadák építése vagy a meglévők áthelyezése, a víznek meghatározott áron, elsőbbséggel a cukornádültetvényekkel vagy cukormalmokkal rendelkezők közötti elosztása« céljából is. Rájuk tartozott továbbá »az ezekkel kapcsolatos perek tárgyalása és eldöntése, valamint a fellebbezés és a panasz lehetőségének biztosítása«. Végül Tengerész Henrik bíboros, ugyancsak Sebestyén király régense, 1563-ban három királyi rendelet kiadását rendelte el. Az első előírta, hogy a patakok mellett lakók Funchal városi tanácsának legidősebb tanácsosa felügyelete alatt rendszeresen tisztítsák meg és erősítsék meg a patakmedreket. A második a levadák évenkénti tisztításáról szóló korábbi rendelkezések végrehajtását írta elő. A harmadik szerint a víz elosztásánál a cukornádültetvények élveztek elsőbbséget; a víz árát minden kapitányságban az illetékes donatárius kapitány állapította meg »egy tiszteletre méltó személlyel együtt, a mennyiségnek és a belőle származó haszonnak megfelelően«.”

– Az első két királyi rendeletet a funchali tanács levéltárában jegyezték be (Arch. da Cam. do Funchal, régi nyilvántartókönyv, 117. lap; valamint II. kötet, 75. lap); a harmadikról úgy tudni, hogy a királyi kincstári hivatal nyilvántartásának III. könyvébe, a 99. lapra vezették be.”

Külön említést érdemel a Levada de Dona Isabel, más néven Fundoa levadája is, amely São Roque, São Pedro és Santa Luzia egyházközségeinek több földjét öntözi. Nem tudni biztosan, ki volt a nevét adó Dona Isabel, de úgy tűnik, João Paulo Esmeraldo hitbizományos családjához tartozott. Egy évszázaddal ezelőtt ő volt a levada egyetlen tulajdonosa. Később több tulajdonos jelentős munkálatokat végzett rajta, és számottevően növelte a vízhozamát. 1825. április 5-én közokirattal létrehozták a vízjogok társtulajdonosainak társulását; a vízvezeték ma nagyszámú földműves és birtokos tulajdonában van.

A Levada do Bom Sucesso 1855-ben kezdte meg működését, csekély vízhozammal és elégtelen vízvezetékkel. A 19. század végén és a 20. század első éveiben építették meg a levada „fő gyűjtőmedencéjét”, és vásárolták meg a Lourais hegyi erdőséget (montado). 1910 körül vagy valamivel később újabb jelentős vízforrásokat szereztek meg.

A Levada dos Moinhos igen régi: már az első donatáriusok idején jelentős volt a vízhozama. Vize hajtotta a mentén álló számos vízimalmot, amelyek ugyanezeknek a donatáriusoknak a tulajdonában voltak, és akkori jövedelmük egyik legjobb forrását jelentették.

A víz felhasználása több szakaszon ment keresztül. 1855-ből a következő feljegyzés maradt fenn róla: „A Levada dos Moinhos vizét, amelyet a város tisztítására és öntözésre szántak, minden olyan napon, amikor rendelkezni lehet vele, a levada igazgatási bizottsága által elfogadott rend szerint osztják el. Reggel hat órától délután kettőig tisztításra használják, hogy minden lakóházat legalább hetente kétszer, a kórházakat, kaszárnyákat és börtönöket pedig minden lehetséges napon kitisztítsák. Délután kettőtől reggel hat óráig öntözésre fordítják, és 153 vízjogosult között osztják el.”

Itt az alkalom, hogy röviden szóljunk a funchali városi tanács és a Levada de Santa Luzia igazgatási bizottsága (Comissão Administrativa) között gyakran felmerült vitákról. Ezeket az okozta, hogy a várost jó ivóvízzel kellett ellátni, amit kedvező módon csak a Tornos-források vizével lehetett megoldani. Ezek a források a Santa Luzia és a Moinhos levadát tápláló legfontosabbak közé tartoznak. A Tornos-forrásokat is magában foglaló közös vízfolyásból két ág válik ki: ezek alkotják az említett levadákat. A Levada dos Moinhos csaknem teljes egészében a tanács tulajdona. A Tornos-források hasznosításához a községnek kártalanítania kellett a Levada de Santa Luziát. Ez hosszú vitákat váltott ki, míg végül 1912-ben megállapodás született a két fél között. Az erről szóló okirat teljes szövege a funchali Diário de Notícias 1912. július 15-i, 16-i és 17-i számában jelent meg.

A megállapodás előkészítéséhez és megalapozásához a városi tanács két kiváló mérnököt bízott meg a vitatott kérdés tanulmányozásával. Szakvéleményükből az alábbi következtetéseket idézzük:

“

„Mivel száraz évszakban a Levada de Santa Luzia átlagos vízhozama másodpercenként 63,162, ugyanekkora vízmennyiségnek kellene jutnia a Levada dos Moinhosnak is. A két levada ugyanis a patak vizén egyenlő arányban osztozik a Calles településrészen épült vízelosztó akna (caixa repartidora) révén. A Levada dos Moinhos levadafőjénél (madre da levada) végzett mérések azonban mindössze 50,101 másodpercenkénti vízhozamot mutatnak. Ez jelentős, 13,124 vagy 13,161 másodpercenkénti vízveszteségre utal, amelyet a beszivárgás és a párolgás okoz. A veszteség kizárólag abból ered, hogy a vizet nem megfelelően vezetik a vízelosztó akna alatti, a városi csőhálózatba való belépés előtti rövid ágon (lanço, ramal).

Ha tehát a Levada dos Moinhos vízhozamát másodpercenként 63,162-nek vesszük, és ebből levonunk 39,120-at – ami a levada különféle városon belüli felhasználásához több mint elegendő –, a tanácsnak még mindig jelentős vízmennyiség, vagyis másodpercenként 24,136 vagy 24,142 vízhozam marad. Ezt a vizet a Levada dos Moinhos medrén kívül, attól feljebb kell hasznosítani. Bőségesen ellensúlyozhatja a Tornos-forrásokból csővezetékbe terelendő víz mennyiségét: e források vízhozama 1900 szeptemberében, ugyanabban a száraz évszakban, amikor az említett levadákon a hivatkozott méréseket végezték, csupán 17,124 volt másodpercenként.

A fentiekből az következik, hogy a Levada dos Moinhos valamennyi városon belüli felhasználása fenntartható, és vízhozamának jelentős része még így is felhasználható a Tornos-források befogásakor az ugyanabból a patakból táplálkozó többi levada teljes kártalanítására. Az azonos vízmennyiséggel történő kártalanítás az utóbbi levadák számára különösen kedvező lesz, mert a Tornos-források vize ma nyilvánvalóan erősen megfogyatkozva jut el hozzájuk »a hosszú, bővizű út során fellépő nagy és elkerülhetetlen beszivárgási és párolgási veszteségek miatt«.”

E levadák mellett a sziget egész területén sok más forrást is öntözésre fogtak be, és számos vízvezetéket építettek a víz szállítására és elosztására. Igaz, hogy sok levada vízhozama csekély, és csak nem túl nagy földterületeket öntöznek velük, de így is számottevően hozzájárulnak az általuk ellátott települések gazdagságához és gyarapodásához.

XVII – A Paul da Serra vizei

A Paul da Serra fennsíkja Madeira egyetlen jelentősebb kiterjedésű fennsíkja. 1500 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik; kelet–nyugati irányban öt és fél kilométer hosszú, legnagyobb szélessége pedig valamivel meghaladja a három kilométert. Jelentősége szorosan összefügg az öntözéssel, mert a levadákat tápláló számos, bő vizű forrás közül sok itt ered. Ezért érdekesnek tartjuk közölni a kerület főtanácsának (Junta Geral do Distrito) néhány beszámolóját azokról a munkálatokról, amelyeket addigra ezen a fennsíkon végeztek az itt télen nagy bőségben hulló csapadékvíz egy részének hasznosítására. A beszámolók az 1938 és 1940 közötti időszakra vonatkoznak.

“

„Ezen a vidéken hull a legtöbb eső és hó; a víz itt szivárog a talajba, és innen erednek az öntözésre használt, illetve felhasználható legbővebb vízhozamok.

“

„A fennsíkon vagy lejtőin erednek Madeira legbővizűbb patakjai: a Ribeira da Janela, a Ribeira do Seixal, a Ribeira do Inferno, a Ribeira de São Vicente, a Ribeira da Ponta do Sol és a Ribeira da Madalena.

“

„A fennsíkról eredő legfontosabb levadák: a Levada do Pico da Urze, amely bőségesen ellátja Arco da Calhetát, és körülbelül 1350 m magasságban ered; a Rabaçal levadái (1000–1100 m), amelyek Calheta községét öntözik (ennek több vízre van szüksége); a Levada do Monte Medonho, amely Ribeira Brava és Tabua egy részét látja el; valamint a Levada do Caramujo, amely São Vicentét öntözi.

“

„A Ribeira do Seixal vize bőséges, de szinte kizárólag nappal hasznosítják. A Ribeira do Inferno vizét nem használják öntözésre.

“

„A Ribeira da Ponta do Sol és a Ribeira da Madalena vize megfelelően ellátja a hozzájuk tartozó településeket.

“

„Bizonyos magasságban ered egy kisebb magánlevada, amelynek vizét Canhasban használják fel.

“

„Több más magánlevada is van, amelyek alacsonyabban erednek, vízhozamuk azonban csak kis részben függhet a Paul da Serrán beszivárgó víztől.

“

„A Paul da Serrára hulló hatalmas vízmennyiségnek csak egy része szivárog a talajba; túlnyomó része a patakokba folyik el.

“

„Ha a Paul da Serrára vagy annak »peremére« hulló víz nagyobb hányadát tartjuk vissza, növelhetjük a források vízhozamát. E célból a főtanács kísérleti munkálatokba kezdett a Paul da Serra úgynevezett »Campo Grande« nevű részén. Ott gátat építettek annak a víznek a visszatartására, amely a Ribeiro do Alecrimen át a Ribeira da Janelába folyik; a munkálatokra már közel 100 contót költöttek.

“

„Újabban, a hasonló munkálatok folytatásának szándékával, a fennsík más pontjait is felmérték. Megállapították, hogy néhány helyen viszonylag kis költséggel nagy befogadóképességű víztározókat lehet építeni. Ilyen hely a Chão das Mesas, valamint az Ariais vagy Campo Pequeno, ahová el lehet terelni a Ribeiro do Lagedo vizét. Ez a patak télen hatalmas mennyiségű vizet szállít a Ribeira da Janelába.

“

„A már elvégzett munkálatok nyomán úgy értesültünk, hogy több helyen megnőtt a fennsíkról beszivárgó víz hatása alatt álló források vízhozama. Ez az értesülés arra ösztönöz bennünket, hogy folytassuk a munkálatokat.

XVIII – Porto Santo vizei

A szomszédos Porto Santo szigetét időről időre hosszan tartó szárazság sújtja, amely valóságos közcsapássá válik. Ezért igen dicséretes a kerület főtanácsának intézkedése: dr. João Abel de Freitas elnöksége alatt jelentős mezőgazdasági vízgazdálkodási munkálatokat végeztetett a szigeten, hogy enyhítse a szárazság okozta válságokat, és számottevően javítsa az egész vidék mezőgazdaságának helyzetét. Szükségesnek ítélték egy nagy árok megépítését. A főtanács említett elnöke 1942-ben egy újságnak adott interjúban a következőképpen írta le az árkot:

“

„Az esővíz összegyűjtésére és elosztására szolgáló árok, amelynek építése folyamatban van, talán a legnagyobb gazdasági és társadalmi jelentőségű munka, amelyet ott mindmáig végeztek. Nemcsak azért, mert éppen jókor ad munkát több száz embernek, hanem azért is, mert várhatóan hatással lesz a vidék mezőgazdasági fejlődésére. Az árok elsődleges feladata, hogy összegyűjtse a Pico do Castelo lejtőiről lefolyó vizet, amely időnként nagy mennyiségben érkezik, és súlyos károkat okozott az alatta fekvő lejtőkön. Ha megszüntetjük az egyik fő okát annak, hogy ezek a földek ilyen siralmas állapotba kerültek, talán ösztönzés támad a támfalak újjáépítésére és az elpusztult termőföld helyreállítására.

Másodszor, az így összegyűjtött vizet az árok elosztásra szolgáló szakasza a Camacha, Eira Velha, Areias stb. településrészek homokos területein vezeti át. Ezek nagy befogadóképességű természetes tározót alkotnak, amelyben a teljes odavezetett vízmennyiség beszivárog. Ebből a kiterjedt beszivárgási területből származik szinte valamennyi meglévő forrás és kút vize.

Így azt a vizet kívánjuk hasznosítani, amely eddig kétféleképpen is kárt okozott. A hasznosítás egyrészt közvetlenül, az árok alatt fekvő földek öntözésével történik, másrészt a felszín alatti vízkészlet, s ezáltal a források vízhozamának növelésével. Ez új kutak ásását is gazdaságilag indokolttá teszi, és így bővülhet az öntözött területek köre.

Az árok építésének további előnye, hogy ösztönzést adhat kutak vagy víztározók létesítésére a nyomvonala mentén, a legalkalmasabb helyeken. Ezekben a későbbi öntözésre tarthatnák vissza a vizet, ha rendszeresen annyi víztöbblet keletkezik, amennyi indokolja a megépítésüket.”

XIX – További adatok az állami levadákról

A korábban elmondottak kiegészítésére és alaposabb megvilágítására az alábbiakban néhány statisztikai adatot közlünk, amelyet a kerület főtanácsa közmunkákért felelős műszaki hivatala készségesen bocsátott rendelkezésünkre. Az adatok értékes és érdekes tudnivalókat tartalmaznak Madeira állami levadáiról. Fontosnak tartjuk megörökíteni őket, mert egyetlen hivatalos dokumentumban sem jelentek meg. A jelentés nagy elismerést érdemel annak a hivatalnak, amely összeállította; örömünkre szolgál, hogy az Elucidário Madeirense szerény lapjain megőrizhetjük. Ezenfelül szemléletesen bemutatja azt a munkát, amelyet a hivatal megbízásából 1943-ban a vízhozamok és a hozzájuk tartozó csatornák hosszának felmérésére végeztek. Ilyen felmérésre már hosszú évek óta nem került sor.

“

„A Levada Velha do Rabaçal a Fontes do Risco forrásainál, 1045 méteres magasságban ered. Főcsatornája 24 000 méter hosszú, beleértve a 450 méter hosszú Furado Velhót. Vízhozama másodpercenként 65 liter (3900 pena); a mérést 1943 augusztusában végezték. Prazeres, Paul do Mar, Fajã da Ovelha és Ponta do Pargo egyházközségében öntöz, három mellékágra osztva. Az első Prazeres egyházközségében öntöz, 19 nap és 12 óra hosszú öntözési fordulókkal. A második, ugyanilyen hosszú fordulókkal, Paul do Marban és Fajã da Ovelhában öntöz. A harmadik mellékág Fajã da Ovelha és Ponta do Pargo egyházközségében öntöz, szintén 19 nap és 12 óra hosszú fordulókkal.

A Levada Nova do Rabaçal a Ribeira dos Cedrosban, 990 méteres magasságban ered. Vizét az úgynevezett Vinte e Cinco Fontes forrásai, valamint a Ribeira Grande, más néven Risco vízgyűjtő létesítményei is táplálják. A forrásoknál 1943 augusztusában mért teljes vízhozama másodpercenként 86 liter (5160 pena) volt. Az eredetétől a Furado Novóig a csatorna mintegy három kilométer hosszú. A Furado Novo 800 méter hosszú; kijáratától a csatorna kelet felé 7, nyugat felé 6 kilométeren át húzódik. Ez a levada a Levada Velha do Rabaçalhoz hasonlóan szintén három, azonos vízhozamú részre oszlik. Az első harmad Arco da Calheta és Calheta egyházközségében öntöz, 18 nap és 12 óra hosszú fordulókkal; a második harmad ugyanilyen fordulókkal Calheta egyházközségében, a harmadik pedig Estreito da Calheta egyházközségében öntöz, 19 nap és 12 óra hosszú fordulókkal. A Rabaçal-levadák egy-egy fordulójának teljes óraszáma a következő:

2 mellékág × 18,5 nap × 24 óra = 888 óra; 4 mellékág × 19,5 nap × 24 óra = 1872 óra; összesen 2760 óra. Ebből 2690 órányi vízhasználatot adnak bérbe, a fennmaradó órák az úgynevezett bérbe nem adott órák (quebras).

A Levada do Caramujo, más néven Levada da Ribeira do Inferno a Ribeira do Infernóban, a Pico Ruivo do Paul lábánál, 1185 méteres magasságban ered. Csatornája 6000 méter hosszú, vízhozama másodpercenként 20 liter (1200 pena).

A Levada do Lombo do Moiro, más néven Levada do Monte Medonho a Ribeira do Folhadal, a Ribeira do Pináculo és a Ribeira do Monte Trigo patakoknál, 1450 méteres magasságban ered. Mintegy 10 600 méter hosszú, vízhozama másodpercenként 18 liter (1080 pena). Ribeira Brava és Tabua egyházközségében öntöz, 14 nap és 12 óra hosszú fordulókkal. E levada vizét korábban São Vicente egyházközségében hasznosították. Oda jelenleg a Levada do Caramujo vize jut el: ezt az állam azért építette, hogy a Levada do Lombo do Moiróval cseréljék el. A Levada do Caramujo fenntartási és javítási munkái az államra hárulnak. Ribeira Bravában 926, Tabuában 410 órát adnak bérbe.

Megnevezés	Órák (h)
4 mellékág × 14,5 nap × 24 óra =	1392
Bérbe adva	1336
Bérbe nem adott órák	56

A Levada da Serra de São Jorge a Caldeirão do Infernónál, 920 méteres magasságban ered, és a Caldeirão Verde vizét is összegyűjti. Teljes vízhozama másodpercenként 40 liter (2400 pena); csatornája a Venda Nováig 11 000 méter hosszú. Főcsatornájából három másodlagos csatorna ágazik ki. Ezek São Jorge egyházközség Ilha településrészében, valamint Santana és Faial egyházközségében öntöznek, mintegy 14 napos fordulókkal. Bérbe adva 788 óra és 15 perc van.

A tulajdonképpeni Levada da Serra do Faial a Ribeira Secában, 1100 méteres magasságban ered. Befogadja a mintegy 1000 méter hosszú, Levadinha de João Dias nevű levada vizét is a Ribeira Seca vízgyűjtő létesítményei fölött. Vízhozamát emellett a Ribeira da Ametade forrásai, a Furado do Lapão és a Lombo Furão közötti források, a Côrrego da Cabra vízmosás (côrrego), a Rocha do Gavino forrásai, a Corrego da Choupana, a Feiteiras forrásai és a főcsatorna mentén elszórtan fakadó más kisebb források is gyarapítják. Az összes forrásnál 1943. szeptember 16-án mért teljes vízhozam másodpercenként 80 liter (4800 pena) volt. A főcsatorna a Ribeira Secától a Santa Maria Maior egyházközségében fekvő Choupana településrészig 54 000 méter hosszú. Az állami levadák közül ez a leghosszabb. Négy mellékágra oszlik, öntözési fordulója 27 napos. A fordulót 13 nap és 12 óra hosszú félfordulókra osztják; minden öntöző egy-egy alkalommal a nyilvántartásban szereplő idejének felét kapja meg. 4 mellékág × 27 nap × 24 óra = 2592 óra. Az összes órát kiosztják, bérbe nem adott órák nélkül.

A Levada do Juncal a Ribeira do Juncalban ered. Vizét a Levada da Serra do Faial vizével együtt, 16 000 méteren át vezetik a Santo da Serra egyházközségében fekvő Lombo da Raizig. Ott a két csatorna ismét szétválik, a Levada do Juncal pedig Santo da Serra, Santa Cruz és Água de Pena egyházközségében öntöz. A Levada do Juncal forrásánál másodpercenként 76 literes vízhozamához a Levada dos Accionistas vize is társul. Ez utóbbi magántulajdonú levada, a Ribeira das Lajesben ered, és ugyanazokban az egyházközségekben öntöz, mint a Levada do Juncal. Lombo da Raiz után a Levada do Juncal és a Levada dos Accionistas együtt halad tovább a másodlagos csatornában. Vízhozamuk felosztásakor egyharmad jut a Levada dos Accionistasnak, kétharmad pedig a Levada do Juncalnál marad. A Levada do Juncal öntözési fordulója 16 nap és 12 óra hosszú. A vizet két mellékágon osztják el, fordulónként összesen 792 órában, bérbe nem adott órák nélkül.

A Levada do Furado a Ribeiro Friónál, 860 méteres magasságban ered. Vize a Levada da Serra do Faial főcsatornájában halad Lamaceirosig, 8500 méteren át; onnan Portela de Machico, Maiata és Porto da Cruz felé folyik tovább. Az öntözés 16–18 napos fordulókban történik. A levada vízhozama másodpercenként 40 liter (2400 pena). E levadából 579 óra és 15 perc van bérbe adva.

Az állami levadák vízhasználatának óránkénti, évi bérleti díjai a következők:

Levada	Évi óránkénti bérleti díj (escudo)
Rabaçal-levadák	54
Levada do Monte Medonho	24
Levada da Serra de São Jorge	27
Levada da Serra do Faial	72
Levada do Juncal	96
Levada do Furado	27

A kerület főtanácsához tartozik a Caniço egyházközségben található Serralhal-forrás is. Ivóvíznek minősített vize évente 3410 escudo bevételt hoz. Az állami levadák bevétele az utóbbi öt évben a következő volt:

Év	Bevétel (escudo)
1939	351 263
1940	364 283
1941	448 401,45
1942	461 318,55
1943	470 180

A kerület főtanácsa nagy figyelmet fordított a kezelésében lévő levadák javítására, különösen az utóbbi években. Valamennyi még földmederben futó csatornát vízzáró burkolattal kívánja ellátni. Ez nagyszabású munka, amelynek hatása 1941 óta már érződik: a beszivárgásból eredő vízveszteség minden levadánál észrevehetően csökkent.

A javítási munkák felgyorsítása érdekében a kerület főtanácsa 1940. november 15-i ülésén úgy határozott, hogy pótdíjat vet ki a vízhasználati díjakra. A pótdíjból befolyó összeggel azonos összeget maga is biztosít, azon felül, amelyet a szokásos javításokra előirányozhatónak tart. Részben ez a pótdíj okozta a bevételek 1941-től tapasztalt növekedését. Az utóbbi öt évben a következő összegeket költötték javításokra:

Év	Javítási kiadások (escudo)
1939	116 432,80
1940	113 933,60
1941	208 200,80
1942	201 725,15
1943	147 623,25

XX – Az új levadák építése

Mint mindenki tudja, és ahogy itt már többször elmondtuk, a levadák mezőgazdaságunk felvirágzásának legértékesebb tényezői. Ezért nagy örömet váltott ki az 1939. július 26-i rendelet kihirdetése: egy különleges küldöttség Madeirára érkezését írta elő, hogy együttesen és egymással összefüggésben vizsgálja meg a vízenergia-termelés és a mezőgazdasági vízhasznosítás műszaki és gazdasági lehetőségeit. A kiválóan képzett szakemberekből álló műszaki bizottság hamarosan megérkezett. Késedelem nélkül megkezdett munkájában a tárgy alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot, és a hozzá szorosan kapcsolódó különféle problémák megoldásában is a legnagyobb buzgalmat mutatta. E célból a küldöttség bejárta a sziget jelentős részét, több helyszíni vizsgálatot végzett, különböző hivatalos szervektől adatokat és felvilágosítást kért, a helyi közösség legalkalmasabb képviselőin keresztül meghallgatta az érintettek véleményét stb. Így nyilvánvalóvá tette, hogy a rábízott nehéz feladatot hasznos, teljes és lelkiismeretes munka elkészítésével kívánja ellátni.

1941 vége felé a bizottság befejezte irodai munkáját, és részletes jelentéseit a felsőbb szervek elé terjesztette. Az egyik általános jellegű volt, a másik három pedig a mezőgazdasági, a villamossággal kapcsolatos, illetve az építőmérnöki kérdésekkel foglalkozott.

Az Általános jelentés különféle témáiról rövid összefoglalást adhatunk. Ez alapján – ha csak felületesen és hiányosan is – képet lehet alkotni az elvégzett munka terjedelméről és jelentőségéről.

Az iparral foglalkozó X. fejezet tárgyai: A. A jelenlegi helyzet; B. A fejlődés lehetőségei; C. A közösségi közlekedés ágazatai; D. A villamos energia termelése és kereskedelme.

Az 1943. október 21-i keltezésű 33 158. és 33 159. számú rendeletet az aznapi Diário do Governo közölte. A rendeletek öntözőcsatornák kiterjedt hálózatának megépítését írták elő, és meghatározták e felbecsülhetetlen értékű fejlesztés megvalósításának szabályait. Régóta nem hoztak Madeira számára ilyen nagy horderejű, a szigetcsoport egészének gazdaságát ennyire közvetlenül szolgáló intézkedést.

Ezért szeretnénk idézni, miként foglalták össze e fontos jogszabályokat a lisszaboni és a funchali lapok. Így megőrizhetjük itt a témánk szempontjából legfontosabb rendelkezéseket, amelyek kiegészítik az előző fejezetekben elmondottakat.

“

„Mivel a munkálatok átfogó terve Madeira szigetének mezőgazdaságában és ipari termelésében jelentős javulást kíván elérni, és mivel mind a felmérések, mind a kivitelezés különleges szaktudást igényel, a kormány úgy döntött, hogy ideiglenes jellegű, önálló szervezetet hoz létre. Ennek feladata az új létesítmények építésének és a meglévők javításának irányítása és igazgatása lesz. A szervezet neve »Madeira vízgazdálkodási beruházásainak igazgatási bizottsága« lesz, tagjai között pedig helyet kap Funchal autonóm kerülete főtanácsának (Junta Geral do Distrito Autónomo) egy küldötte.

A tervezett munkálatok kivitelezésének és igazgatásának költségét 60 000 contóban állapították meg, a következő megoszlásban:

Vízgazdálkodási beruházások – öntözési munkálatok: 20 798 conto; fő vízerőművek (3): 15 890 conto; kisebb vízerőművek (2): 3462 conto.

Villamosenergia-hálózatok – energiaátviteli hálózat: 5034 conto; általános elosztóhálózat: 1020 conto; előre nem látható kiadások: 8790 conto; a munkálatok általános költségei: 5000 conto.

A tervben szereplő munkálatokat tíz év alatt, két, egyenként öt évig tartó szakaszban végzik el.

Az első szakaszban a következő munkálatokat kell elvégezni: mezőgazdasági vízhasznosítás Machicóban és Caniçalban, Ribeira Bravában és Câmara de Lobosban, valamint Ponta do Pargóban és Calhetában; vízenergia-hasznosítás a Serra de Água-i és a Calheta-i erőművel, továbbá energiaátviteli vezetékekkel és a funchali alállomással. A második szakaszban végzik el a többi, a vonatkozó jogszabály alapjául szolgáló műszaki küldöttségi jelentésben előirányzott munkát. A tervezett munkálatok költségeit, beleértve az igazgatás általános kiadásait, az állam és Funchal kerületének főtanácsa egyenlő arányban viseli. Az éves kiadás így 6000 conto lesz, amelyből mindkét félre 3000 conto jut. A főtanács két sorozatban, sorozatonként legfeljebb 15 000 conto összegű kölcsönt vehet fel, hogy fedezni tudja a vízgazdálkodási terv végrehajtásának költségeit. Az igazgatási bizottság kezelheti az állam és a kerület főtanácsa költségvetésében számára évente elkülönített összegeket. A munkálatokat az említett bizottság végezteti, főszabály szerint vállalkozási szerződés keretében. A tervek elkészítése is a bizottság feladata. Arra is mód nyílik, hogy miniszteri engedéllyel bizonyos felméréseket és a munkálatok felügyeletét szolgáltatási szerződés keretében a bizottságon kívüli személyekre bízzák, ha saját műszaki személyzetével nem tudja elvégeztetni ezeket a feladatokat.

A tervezett munkálatok révén 3111 hektár föld öntözése válik lehetővé. Ez a jelenleg öntözött terület mintegy 30%-ának felel meg, és jól mutatja az új vízhasznosítási létesítmények jelentőségét Madeira gazdasága számára. Az állam szakmai segítséget nyújthat és felügyelheti a meglévő létesítmények nagyobb javításait és fejlesztéseit is. Ezzel a gyakorlatban tapasztalt egyes hátrányokat kívánják kiküszöbölni, a sziget hagyományos szabályait azonban továbbra is megtartják.

Az energiatermelési célú beruházásoktól szintén értékes eredményeket várnak: hatással lesznek a tüzelőanyag-behozatalra, és lendületet adnak Madeira iparának és más gazdasági tevékenységeinek. A tervezett vízerőművek jelentőségét jól érzékelteti, hogy tartós, kisvízi teljesítményük mintegy 5830 kW lesz, ami jóval meghaladja a szigeten jelenleg üzembe helyezett teljesítményt.

Az imént említett fontos kérdés megoldása része annak az átfogó tervnek, amelyet a kormány a Szomszédos Szigeteken kíván megvalósítani.

Madeirán az útépítéssel megkezdődött a terv megvalósítása, és az építkezés jó ütemben halad. Ponta Delgada és Angra do Heroísmo kerületében szintén megkezdődött az úthálózat tervének végrehajtása. Most pedig Madeirán a vízhasznosítási munkálatokhoz látnak hozzá. Ez a sorrend látszik a leginkább összhangban állni a nemzeti érdekekkel.

A főtanács által felvehető hitelek kamata nem haladhatja meg a 4%-ot. A hiteleket húsz év alatt kell törleszteni; az egyes ütemek munkálatainak ötéves kivitelezési időszakában folyószámlahitelként állnak rendelkezésre.

Az igazgatási bizottság tagja egy nagy közigazgatási tapasztalattal rendelkező személy, a főtanács egy küldötte, egy a vízépítési munkák tervezésében elismert szakértelmű építőmérnök, valamint egy jogi végzettségű személy, aki politikai és gazdaságtudományi kiegészítő képzést is végzett, vagy közgazdasági és pénzügyi tudományokból szerzett végzettséget. A tagokat a kormány nevezi ki; az első az elnöki, az utolsó a titkári tisztet tölti be.

A bizottság végrehajtó tisztségviselője a megbízott igazgató lesz, ezt a feladatot a bizottság építőmérnök tagja látja el. Munkáját a Közmunkaügyi Felügyelőség egyik főmérnöke ellenőrzi. Ő tájékoztatja a kormányt a munkálatok előrehaladásáról, és ha indokoltnak ítéli, a kormány nevében bármely határozat ellen kifogást emelhet.

A feladatok ellátásához szükséges műszaki, igazgatási és kisegítő személyzetet a bizottság javaslatára, miniszteri jóváhagyással, a hatályos törvények szerint szerződtetik vagy alkalmazzák bérért.

A műszaki személyzet – beleértve a bizottság tagjait – a Közmunkaügyi és Hírközlési Minisztérium kapcsolódó szolgálatainak állandó állományába tartozó állásokra ugyanolyan feltételekkel pályázhat, mint amilyeneket az 1935. november 23-i 26 117. számú törvényerejű rendelet az ideiglenes állomány szerződéses alkalmazottai számára megállapít. Ha pedig már az említett minisztérium állandó vagy ideiglenes állományába tartoznak, az 1940. november 22-i 30 896. számú törvényerejű rendelet rendelkezései vonatkoznak rájuk. A bizottság szolgálatában töltött idejüket az előléptetés és a nyugdíjazás szempontjából úgy számítják be, mintha saját állományukban dolgoztak volna.

Az állam és a főtanács a mezőgazdasági vízépítési munkákra fordított kiadásait a „talajjavítási és öntözési díjból” (taxa de beneficiação e rega) kapja vissza.

A mezőgazdasági vízhasznosítási terveket az érintett ingatlanok kataszterére alapozzák. Ez 1:2500 méretarányú talajtani és parcellatérképből, valamint a munkálatokban érintett valamennyi ingatlan kataszteri nyilvántartásából áll. A nyilvántartás egyéb adatok mellett ingatlanonként tartalmazza a jelenlegi és a munkák elvégzése után várható bruttó és nettó jövedelmet, továbbá a jelenlegi és jövőbeli terheket.

A katasztert és az illetékes öntözési társulat (Associação de Regantes) alapszabálytervezetét 30 napra közszemlére teszik, hogy az érintettek kifogást emelhessenek. Az iratok azokon az egyházközségeken belül lesznek nyilvános helyen megtekinthetők, amelyekhez a munkálatokkal érintett földek tartoznak.

Az igazgatási bizottság gondoskodik a vízhasznosításhoz szükséges magántulajdonú földek és vizek, valamint bármely korábban fennálló jog megszerzéséről vagy kisajátításáról. Az igazgatási testületekkel emellett megállapodik a tulajdonukban lévő, a munkák kivitelezéséhez szükségessé váló földek ingyenes átadásáról, cseréjéről vagy megvásárlásáról.

Az 1939. június 26-i 29 718. számú törvényerejű rendelettel létrehozott műszaki misszió megszűnik. Az általa beszerzett készülékeket, eszközöket és anyagokat leltár alapján átadja az igazgatási bizottságnak.

Az igazgatási bizottság a munkálatok befejezése után haladéktalanul, a jóváhagyott alapszabálynak megfelelően megalakítja az adott levada öntözési társulatát. Hirdetményben gyűlésre hívja az öntözőket, hogy megválasszák a vezetőséget; annak azután megfelelő jegyzőkönyvvel átadják a létesítményeket és az alapszabályt. Ezzel a kérdéssel egy másik, szintén a Diário do Governo című lapban közzétett rendelet foglalkozik.

Az öntözési társulatokban kötelezően részt vesznek az adott mezőgazdasági vízhasznosításból részesülő földek tulajdonosai, haszonélvezői, örökhaszonbérlői, bizalmi vagyonkezelői, telepesei, bérlői és részesművelői.

A létesítmények fenntartását és üzemeltetését, valamint az öntözési társulatok határozatait az igazgatási bizottság ellenőrzi. Megszűnése után ezt a feladatot a Funchali Autonóm Kerület főtanácsának vízügyi szolgálatai látják el.

A mezőgazdasági vízépítési munkák költségeinek megtérítésére szolgáló talajjavítási és öntözési díj hektáronként meghatározott, állandó éves összeg. Kiszámításakor legfeljebb 3%-os kamattal és 50 éves megtérülési idővel számolnak; összege a földek mezőgazdasági és gazdasági lehetőségeitől függően változik.

Ez az éves összeg az ingatlant terhelő dologi teher. Az ingatlanadóval együtt is beszedhető, de külön okiraton kell feltüntetni.

Az egyes mezőgazdasági vízhasznosítási létesítmények üzemeltetési és fenntartási költségeit a kedvezményezettek viselik egy „üzemeltetés és fenntartás” elnevezésű éves díj révén. A díjat az elvégzendő vagy előre látható munkák alapján a felsőbb hatóság állapítja meg, miután meghallgatta az öntözési társulat vezetőségét.

A véglegesen kataszterbe vett ingatlanokon kötelező az öntözővíz használata. A főtanács vagy az öntözési társulat a kormány jóváhagyásával kisajátíthatja azokat az ingatlanokat, amelyek nem használják fel a vizet. A kisajátítási érték a munkálatok előtti érték, kiegészítve a már megfizetett éves összegek tőkésített értékével.

Ha a jóváhagyott tervben szereplő levadák által ellátott területen öntözetlen és már öntözött ingatlanok egyaránt vannak, a víz elosztásakor rendszerint az előbbiek élveznek elsőbbséget, amennyiben tulajdonosaik, bérlőik vagy telepeseik nem rendelkeznek olyan vízzel, amely gazdaságosan odavezethető lenne. Ha valamely levada vizét egyszerre lehet öntözésre és villamosenergia-termelésre használni, az energiatermelést úgy kell végezni, hogy ne zavarja az öntözés rendjét.

A vízerőművek és a hozzájuk tartozó általános hálózat elkészülte után megkezdik az energiaértékesítés bérleti rendszerű hasznosításának megszervezését. Ez az egész szigetre vagy egyes övezeteire terjed ki, hacsak a kormány másként nem rendelkezik. A pályázati ajánlatok alapja az államnak és a főtanácsnak fizetendő, fokozatosan emelkedő bérleti díj lesz, a pályázati feltételekben később megállapítandó sávok szerint.

A kormányra a fent említett rendelkezésekben ruházott hatáskört a közmunkaügyi és hírközlési miniszter útján gyakorolják.«

Így tehát hamarosan megkezdődhet néhány új levada építése. Ezek továbbviszik az évszázadokkal ezelőtt megkezdett nagyszabású vállalkozást, amely e kerület jólétének egyik legfontosabb tényezője.

XXI – A szokásos elnevezések

Közismert, és az előző oldalakon is hangsúlyoztuk, hogy a levadák a madeirai mezőgazdaság alapját képezik, és egész szigetvilágunk gazdaságának egyik legfontosabb tényezői. Más értékes szolgálatokat is tesznek: több ezer, a levadák mentén élő embernek biztosítanak vizet minden háztartási célra, számos vízimalmot hajtanak, és sok nyilvános mosóhelyet látnak el az egész éves használatukhoz nélkülözhetetlen vízzel. Így van ez a Levada dos Piornais bő vizével is, több mint tíz kilométeres szakaszon.

A madeirai öntözés sajátos rendszerének működését és eszközeit jelölő kifejezések használata már négy évszázados múltra tekint vissza, és az egész szigetvilágban elterjedt. A falusi lakosság jól ismeri és naponta használja őket, a városlakók jelentős része viszont nem, különösen pedig azok nem, akik csak rövid időre látogatnak Madeirára. Elsősorban nekik szánjuk az öntözőcsatornáinkról itt felvázolt rövid „névjegyzéket” vagy „szójegyzéket”.

Levadák

Bár már szóltunk róluk, megismételjük: a levadák keskeny, a talajba mélyített, többnyire szilárd falazattal épített csatornák. Szélességük nem éri el az egy métert, mélységük pedig ritkán haladja meg az ötven–hetven centimétert. Szinte valamennyi a sziget belső részeiből indul; többségük a patakmedrekben folyó hegyi vízfolyásokból nyeri a vizét, és némelyikük több tíz kilométer hosszú. Vízhozam vagy vízmennyiség. – Az egyes csatornákban folyó víz hozama, vagyis mennyisége igen változó, még akkor is, ha a teljes vízmennyiséget egyetlen falu öntözésére szánják. Még nagyobb az eltérés, ha a csatornában haladó vízmennyiséget két, három vagy négy részre osztják, hogy ugyanennyi különböző faluban öntözzenek vele. Egy-egy pont öntözésére szolgáló vízág hozama hozzávetőleg másodpercenként 12 és 30 liter közötti állandó vízáramlásnak, azaz 720 és 1800 pena közötti mennyiségnek felelhet meg. Vannak kis vízhozamú levadák, amelyek csak bizonyos növények öntözésére alkalmasak, és bővizűek is, amelyek mindenféle öntözésre használhatók.

Levadafő (madre da levada) – Így nevezik a levada kiindulási helyeit, illetve a más csatornákkal való összefolyásának pontjait, valamint a levadát alkotó kő- vagy agyagfalakat is. Madeirán régebben „vízfőnek” nevezték azt a pontot, ahol a források vagy vízfeltörések vize előtört.

Levadameder (caixa da levada) – Maga a csatorna, a benne folyó víztől elvonatkoztatva.

Levadafal (mainel) – A levada falai, különösen a szomszédos talajszintből kiemelkedő részük.

Levadaösvény (esplanada) – A keskeny gyalogösvény, amely rendszerint szorosan a levada mellett, azzal párhuzamosan halad, majdnem teljes hosszában. A környék lakói többnyire átjáróként és közlekedési útként használják.

Vízelosztó akna – Egyes csatornák bő vízhozamát két, három vagy négy ágra, illetve mellékcsatornára osztják, hogy különböző helyeken öntözhessenek vele. A víz pontos elosztása az erre szolgáló helyen, az úgynevezett vízelosztó aknában történik.

Alagutak – Madeirán így nevezik a csatornák átvezetésére szolgáló kis alagutakat vagy keskeny föld alatti járatokat. Közülük a legjelentősebb a Levada Velha do Rabaçal régi alagútja, a Furado Velho, amely 450 méter hosszú, valamint a Levada Nova do Rabaçal új alagútja, a Furado Novo, amely 800 méteres. Vannak más, jóval rövidebb alagutak is.

Ág – Ha a vízhozamot különböző helyeken végzett öntözés céljából felosztják, az egyes részeket ágnak vagy mellékágnak nevezik. Az utóbbi olykor tovább is osztható.

Zsilipnyílások – Továbbra is adufas néven emlegetik azokat a kis zsilipeket, amelyeket a levadafalakba építenek, hogy az öntözés helyén kiengedhessék a vizet.

Öntözési forduló – Tágabb értelemben a teljes öntözési időszakot jelenti, amely rendszerint áprilistól vagy májustól szeptember végéig tart. Szűkebb értelemben egy földterület két egymást követő öntözése között eltelt idő: az a napokban mért időköz, amely egy-egy levadánál általában állandó. Levadánként azonban eltérő; az egyes fordulók között tizenöt–harminc nap telik el. Előfordul, hogy a fordulót „kis fordulóra” és „nagy fordulóra” osztják.

Az „egy évnyi öntözési forduló” kifejezés azt a jogot jelöli, amely alapján a földművelők egész évben, vagyis a szokásos öntözési időszak teljes tartama alatt öntözhetik földjeiket az állami vagy akár a magánlevadákkal kötött bérleti megállapodásaik révén. Ha azt mondják, hogy egy mezőgazdasági ingatlannak „a tizenöt napos fordulóban egy öntözési órája van”, ez azt jelenti, hogy a szokásos öntözési időszakban tizenöt naponta egy órán át jogosultak öntözni.

Heréus

“

„Ma – mondja nekünk a Saudades jeles magyarázója 1873-ban – Madeira szigetén az a személy, akinek egy levada vizéből bármilyen részesedése van; eredetileg azonban az öntözött földeket művelő gazda vagy részes bérlő (colono) volt.” Bár dr. Azevedo arról tájékoztat, hogy ezt a szót hasonló értelemben Portugália szárazföldi részén is használták, a mai nyelvi szótárakban nem találjuk meg. Úgy véljük, ma már csak ezen a szigetvilágon használják a fent megadott jelentésben.

Mint korábban említettük, és amint több jogszabályból is kitűnik, Madeirán több, jogszerűen szervezett heréus (egy levada vízjogainak társtulajdonosai) társulás működik. Tagjaik a levadák vizének tulajdonosai; ügyeiket a maguk közül választott bizottság intézi. A jelentősebb levadák mindegyikének a többi levadától független, önálló igazgatása van. Egy 1485-ből származó hivatalos okiratban már szerepel a heréu (egy levada vizéből részesedő jogosult) szó, a ma neki tulajdonítottal azonos jelentésben.

Levadabíró

Az állam évszázadokon át magát tekintette a földművelők közös használatára szánt vizek egyedüli tulajdonosának. A vizekkel kapcsolatos valamennyi teendőt a donatáriusok, a főkormányzók, valamint a kormányzók és főkapitányok irányították. Erre a feladatra egy „bírót” neveztek ki, akit többnyire társadalmunk tekintélyes tagjai közül választottak. A heréus fokozatosan felszabadultak e gyámság alól, és megszerezték a vizek tulajdonjogát. Ezután igazgatóbizottságokat neveztek ki; ezeket egy törvény önállósággal és saját jogi személyiséggel ruházta fel, amennyiben bizonyos feltételek teljesültek. Mondanunk sem kell, hogy ez a rendszer csak a magánlevadákra vonatkozik: az alig több mint egy évszázada létező állami levadákat az illetékes közmunkaügyi hivatalok igazgatják.

Sacadas

Ezzel a névvel rendszerint a vízfolyásokba keresztben emelt, kövekből és agyagrögökből álló „falakat” illetik. Ezek még azelőtt titokban a vízfolyások menti földekre terelik a vizet, hogy az a csatornákba jutna, így csökkentik a levadák vízhozamát.

Terral

Ezzel a kifejezéssel jelölték – és egyes helyeken ma is jelölik – azt a hozzájárulást, amelyet minden heréu-nak meg kellett fizetnie a levadák fenntartási költségeire és az ott dolgozók bérére. Aki csak bérelte a vizet, és nem volt heréu, nem fizetett terral-t, de ugyanebből a célból szerény összeggel járult hozzá a kiadásokhoz; ezt „vigia”-nak nevezték.

Az öntözés során gyakran használják a következő kifejezéseket: a tornadouro (az a pont, ahol az öntözővíz a földre ér) az a hely, ahol a vízág az öntözendő földre vagy a megművelt barázdákba lép; a levadeiro az a munkás, aki öntözés céljára szétosztja a vizet a különböző birtokok között; a minadouro pedig a föld felszínére törő kis vízforrás.

Levadaőrök

Az öntözési időszakban több ember folyamatosan járja a levadák partját, hogy biztosítsa a víz akadálytalan folyását: eltávolítják a csatornából mindazt, ami gátolná a víz útját.

XXII – A levadák és az erdők

Talán túlzóan, de szemléletesen mondják valahol, hogy „a fák a levadák anyái”. Ez a kép az erdő növényzete és a madeirai öntözőcsatornákat tápláló források közötti szoros kapcsolatot fejezi ki. Ez az összefüggés olyan alapvető igazság, amelyet még a legszerényebb földművelők is felismernek. Nyilvánvalóvá teszi, hogy ösztönözni kell a fák nagyarányú újratelepítését, és gondoskodni kell megmaradásukról, különösen a hegyvidék magaslatain, kiváltképp pedig a források eredetének közelében. Ha azonban a levadákról esik szó, mindig meg kell említeni azt a gazdag és felbecsülhetetlen hozzájárulást, amellyel az erdők a levadákat alkotó vízhozamokat gyarapítják.

Köztudott, hogy az erdővel borított magaslatok jelentősen elősegítik a köd kialakulását, a harmat lecsapódását és a csapadék hullását. Az erdőtakaró egésze ezért a vidéket termékennyé tevő esővíz egyik leghatékonyabb vonzójának tekinthető. Ez az időjárási jelenség Madeirán is könnyen megfigyelhető, noha a sziget területe mindössze nyolcszáz négyzetkilométer.

A víz szükséges visszatartása, fokozatos beszivárgása a talajba, valamint egyenletes eloszlása a hegyoldalakon és lejtőkön nagyrészt a fák kedvező hatásának köszönhető. Így kapnak utánpótlást a források, és így alakulnak ki a bő vizű, értékes vízlelőhelyek. Máskülönben az esővíz kisebb-nagyobb áradattá változna, súlyos károkat okozna a part menti földeken, majd elveszne a patakok köves medrében.

A nagy erdőtömbök fennmaradása elősegíti az esővíz többé-kevésbé egyenletes eloszlását. Ez nemcsak azt akadályozza meg, hogy a víz gyakran nagy mennyiségű termőföldet sodorjon el, amint már említettük, hanem sok, már művelt és értékes termést hozó földterületet is megőriz és megszilárdít. Ezeket a földeket a zabolátlanul lezúduló esővíz különben elpusztítaná. Az erdők így – ha közvetve is – felbecsülhetetlen szolgálatot tesznek Madeira legfontosabb és legelterjedtebb gazdasági tevékenységének, miközben számtalan kár bekövetkeztét is megelőzik.

Sok év tapasztalata cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a levadák vízhozama a fák pusztulásával egyenes arányban csökken. Igaz, a kedvező éghajlati viszonyok és új források kiaknázása részben ellensúlyozták ezt a sajnálatos veszteséget, de a baj továbbra is fennáll, és aggasztó mértékben súlyosbodhat. Senki sem kételkedhet abban, hogy ha a már-már hagyományos pusztítás folytatódik, idővel az öntözővíz mennyisége igen csekélyre apad. Ez mélyen érinti majd a mezőgazdaságot, amelyből Madeira lakosságának hetven százaléka él, és elkerülhetetlenül nagy, talán helyrehozhatatlan egyensúlyzavart okoz az egész szigetcsoport gazdaságában.

Nem tolakodó erősködés és nem is fölösleges ismétlés tehát, ha valaki akár milliomodszor is szóba hozza hegyeink fásításának „réges-régi”, mégis mindig új és időszerű ügyét.

Régi időkre nyúlnak vissza az anyaország kormányának szigorú intézkedései, amelyek a sziget fáinak pusztítását igyekeztek megfékezni. Az ismert intézkedések közül a legrégebbi II. János 1493-ban kiadott királyi rendelete. Ezt más jogszabályok követték, köztük az ismert, 1515-ös „Faszabályzat” (Regimento das Madeiras), amelyet már Madeira valódi „erdészeti törvénykönyvének” is neveztek. Egyes királyi rendeletek kifejezetten rendelkeznek az erdők forrásokra gyakorolt jótékony hatásáról, és védik e vízforrások tartós fennmaradását, hogy vizüket a fontos öntözési célokra lehessen fordítani. Idővel más intézkedéseket is hoztak, így IV. János 1641. január 12-i királyi rendeletét. Ez különösen szigorúan ítéli el azt a rendkívül káros gyakorlatot, hogy „hegyeinket a fák folyamatos és egyre fokozódó kivágásával mindinkább pusztítják, a szükséges légköri kondenzáció, a csapadékviszonyok, következésképp pedig a levadák és a források vízhozamának rovására”.

Nem térünk ki arra, milyen kedvező hatást gyakorolnak az erdők az éghajlat különböző vonatkozásaira, miként szolgálnak tüzelőanyagként, takarmányként és egyes iparágak nyersanyagaként, vagy milyen más hasznos alkalmazásaik vannak. Mindez kívül esik e fejezet szűkebb tárgyán.

XXIII – Jogszabályok és irodalom

Aki részletesebben szeretne tájékozódni a földünk számára oly fontos öntözőcsatornákról és az öntözésre használt forrásokról, amelyekről itt csupán rövid vázlatot adtunk, annak kedvéért röviden megemlítjük a témára különösen vonatkozó legfontosabb jogszabályokat és legismertebb írásokat. Ezek értékes adatokkal szolgálnak a kérdés tanulmányozásához:

A felsorolt jogszabályok közül az 1493-as, 1515-ös és 1563-as királyi leveleket, valamint az 1841-es és 1888-as, továbbá az 1914. április 20-i, az 1931. február 14-i és az 1943. október 21-i jogszabályokat kell alapvetőnek tekinteni: ezek alkotják a levadák működésének valódi szervezeti alapjait. A többi is értékes adatokat tartalmaz azonban mindazok számára, akik mélyebben szeretnék megismerni ezt a fontos témát.

A madeirai levadákról megjelent írások közül három emelkedik ki viszonylagos terjedelmével, teljes pártatlanságával és elismert szakértelmével. Egyik sem átfogó munka: szerzőik szűkebb nézőpontból foglalkoztak a kérdéssel, és nem teljes körű tanulmányt kívántak írni, hanem csupán azt a részterületet bemutatni, amely különösen érdekelte őket. Mindhárom írásban értékes adatok és tájékoztatások találhatók, amelyek nélkülözhetetlenek minden további tanulmányhoz. Ezek a következők: a több heréus-társulás elnöke által a kormányhoz intézett, dr. Quirino Avelino de Jesus által megfogalmazott Representação dirigida ao Governo acerca das águas de irrigação na Madeira, amely 1897-ben 34 oldalas füzetben jelent meg; Adriano Augusto Trigo mérnök Plano Geral de distribuição das águas da Levada da Serra do Faial című, 1911-ben megjelent, 138 oldalas kötete; valamint dr. Guilherme Alves Moreira 1920-ban megjelent das águas no Direito Civil Português című műve, amelynek 21. számmal jelölt, terjedelmes fejezete az Os direitos adquiridos sobre as águas e levadas na Madeira címet viseli.

A levadák hasznosítási jogának átengedése vagy odaítélése, a portugál szárazföld vízügyi szabályozásának madeirai alkalmazása, valamint a levadák eladására irányuló tervek hosszas és éles vitákat váltottak ki a funchali sajtóban. A politikai szenvedélyeknek, az érdekeknek és az ellenségeskedésnek bőséges és sajnálatos szerep jutott bennük. Kétségtelen azonban, hogy ezek a hozzávetőleg száz cikket számláló írások értékes adatokat nyújtanak annak, aki részletesen fel kívánja dolgozni a madeirai levadák kezelésének és irányításának történeti szakaszait.

Különösen a Diario do Comercio 1896. augusztusi és szeptemberi, 1897. márciusi, áprilisi, augusztusi, szeptemberi és októberi, valamint 1898. áprilisi számai tanulmányozhatók; továbbá a Diário Popular 1897. júliusi, augusztusi és novemberi, valamint 1898. áprilisi, májusi és júliusi számai; a Diário de Noticias 1897. májusi és 1898. áprilisi és májusi számai; végül a Correio do Funchal 1897. januári és februári számai. A funchali sajtóban a levadák eladásának 1916-os tervéről ugyanazon év februárjában és márciusában megjelent számos cikket A Imprensa e os três projectos címmel egy 196 oldalas kötetbe gyűjtötték.

Az O Jornal hasábjain „Problema Máximo” gyűjtőcím alatt cikksorozatot közöltünk. Ebben további levadák építését, a meglévők megőrzését és javítását, valamint új források feltárását szorgalmaztuk, hogy növekedjen a csatornák vízhozama.