Caniçal (egyházközség)

Madeira keleti végén fekszik ez a kicsiny, magányos egyházközség (freguesia). Szegény halászok faluja, amely a Machicótól elválasztó meredek sziklafalak és a Ponta de São Lourenço (’Szent Lőrinc’) földnyelvet alkotó, szeszélyes körvonalú, tagolt domborzatú területek között húzódik meg. Elmondhatjuk, hogy el van szigetelve a sziget többi részétől, noha nem az óceán választja el tőle. A közlekedés nehéz: a szomszédos Machico egyházközségbe szárazföldön csak végszükségben, és csak akkor mennek, ha a tenger állapota nem teszi lehetővé az átkelést. Ilyenkor a sziklafalba vájt keskeny ösvényen haladnak, amely helyenként meredek, és mindenütt súlyos, közvetlen veszélyeket rejt. Lakói életét főként a halászat, emellett néhány földdarab megművelése tölti ki. Még a szerény középszínvonalnál is jóval szegényebben élnek. Amikor kitör a vihar, és magas hullámok ostromolják a partot, lehetetlenné téve a tengeri munkát, sok család otthonába beköltözik a nyomor és az éhség, minden borzalmával együtt. Békés, rendet szerető emberek: megszokták elszigeteltségük boldog nyugalmát és csendjét. Nem ismerik a népes települések kényelmét, ezért nem is irigylik az ottani nyüzsgés és szórakozás szerencsés részeseinek örömeit és kedvteléseit.

Nevének eredete minden bizonnyal ugyanaz, mint amelyet a Caniço (’nád’) egyházközség esetében megjelöltünk; ha ezt fogadjuk el, úgy véljük, nem járunk messze az igazságtól. „Az egyházközség betelepülésének első magja – írja dr. Azevedo – az így nevezett helyen, Caniçalban (’nádas’) fekvő benépesített birtokból (fazenda povoada) ered. Ez Vasco Martins Moniz tulajdona volt, aki 1510-ben halt meg. 1489. szeptember 5-i végrendeletével hitbizományt (morgado) alapított itt elsőszülött fia, Garcia Moniz javára. Garcia Moniz Caniçal ura és a település templomának alapítója volt a 16. század első negyedében.”

Vasco Martins Moniznál idősebb volt, bár talán még kortársa is, João Teixeira, a felfedező Tristão Vaz Teixeira, Machico első donatáriusának harmadik fia. Gaspar Frutuoso ezt írja róla: „… szenvedélyes vadász volt, kedvelte a hajtóvadászatot, ezért Machico mezővárosához tartozó Caniçalban saját vadaskertje (coutada) volt. Annyi nyúl, fogoly, páva és vaddisznó élt benne, hogy állítólag egész Portugália legjobb vadaskertje volt. Erre enged következtetni az a levél, amely ma is a machicói tanácsnál van: I. Mánuel király írta a tanács tisztviselőinek, és nyomatékosan meghagyta nekik, hogy szigorúan őrizzék az első kapitány fiainak vadaskertjét, és senkit se engedjenek be oda. Azt mondták és bizonygatták ugyanis neki, hogy ha a szigetre látogatna, sehol másutt nem vadászhatna, csak itt, Caniçalban és Santa Catarina mezőin.”

Bár úgy véljük, hogy a krónikás szavaiban van némi túlzás, azt el kell hinnünk, hogy a vadaskert jelentős volt. A hozzá tartozó földeket ma is Terras de João Teixeirának (’João Teixeira földjei’) nevezik.

Caniçal Madeira legkorábban létrejött kis plébániája. Egyházközségként való megszervezését nem annyira lakóinak száma, mint inkább elszigeteltsége és a szomszédos településekkel való közlekedés nehézségei indokolták. Erre 1561 körül került sor, noha akkoriban az ott élő családok száma a 15-öt sem érhette el. Az 1564. szeptember 12-i királyi rendelet (alvará) a plébános éves fizetését 14 300 réisben (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) állapította meg. Ezt az 1572. november 24-i, az 1589. szeptember 10-i, az 1592. október 22-i és az 1609. augusztus 31-i királyi rendeletek sorra megemelték. A plébános ekkor már évi 24 000 réis készpénzből, egy moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búzából és egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borból álló javadalmat (côngrua) kapott. A lakosság számához mérten ez magasabb fizetés volt más plébánosokénál, amit a település szegénysége és elszigeteltsége indokolt. Tudjuk, hogy 1590 és 1660 között Amador Caldeira, Antonio Ferreira de Quental, Matias Catanho és Vicente Luiz atyák voltak az egyházközség plébánosai.

Az új egyházközség székhelye a Garcia Moniz által a 16. század első negyedében alapított São Sebastião-kápolnában kapott helyet. A kápolnát 1594 körül kibővítették vagy újjáépítették, ám az 1748-as földrengés olyan romos állapotba döntötte, hogy egy korabeli tanú szerint nincs más megoldás, mint újra felépíteni. A ma is álló új templom alapkövét 1749. június 9-én tették le, ünnepélyes megáldására pedig 1750. december 13-án került sor. Az első templom helyétől kissé távolabb épült; a régi helyet ma is Sítio da Igreja Velhának (’régi templom’) nevezik.

Ehhez a plébániához tartozik a Fájdalmas Anya-kápolna (Nossa Senhora da Piedade), amely festői helyen, egy hegy tetején, az óceán vize fölé magasodva áll. A plébániatemplomtól 4 kilométerre, a Gordo (’kövér’) hegyen, más néven a Piedade-hegyen épült. Meg kell említenünk azt a sajátos körmenetet is, amely minden évben a kápolnához tart. A menet a plébániatemplomtól a tengerpartra vonul, ahol több, látványosan feldíszített hajóra száll. Számos kisebb vitorlás követi őket szorosan a hegy lábáig. Ott partra szállnak, majd fáradságos úton felkapaszkodnak a meredek sziklafalon, végül belépnek a kicsiny, magányos kápolnába.

Ennek az egyházközségnek a földjei az öntözővíz hiánya miatt nagyrészt műveletlenek. Ivóvízforrásokban is szűkölködik, és patakok sem szelik át. A Saudades da Terra szerzője bizonyára a könyv megírásánál (1590) jóval korábbi időszakra utal, amikor a következőket írja:

“

„Hogy ebben a mezővárosban (vila) (Machico) és Caniçalban öntözhessék a cukornádat, olyan messziről vezettek ide egy levadát (öntözőcsatorna), hogy a forrásától a mezővárosig négy és fél, vagy csaknem öt légua a távolság. Több mint százezer cruzadót költöttek rá, mert magas hegyeken és mély völgyeken kellett átvezetni; azt mondják, a munkálatok során két kemény sziklahegyet is átfúrtak, mert nem volt más megoldás. A genovai Raphael Catanho nagy vállalkozókedvével – amely szinte minden külföldire, de különösen e nemzet fiaira jellemző – elsőként fogott hozzá a víz odavezetéséhez. Később a király rendelte el a munka befejezését; a nagy költségek miatt azonban a levadát már nem használják.” Frutuoso e részletéhez Fernando Augusto de Pontes atya érdekes, Excursões na Madeira című könyvében hozzáteszi: „ugyanez a levada látja el vízzel a Quinta do Palheiro Ferreirót (’a kovács szalmakunyhója’)”. Úgy tűnik, az egyházközség területét régebben jelentős erdőség borította. Északi részén még ma is találhatók erdőfoltok, talán az egykori erdők maradványai.

E plébánia határain belül találhatók a jól ismert fosszíliák, amelyek a sziget természettudományos szempontból legérdekesebb lelőhelyei közé tartoznak. Másutt már szóltunk róluk. (Lásd: Corpos Calcareos da Piedade.)

São Lourenço földnyelve és a mellette fekvő sziklasziget, amelyen világítótorony, valamint távíró- és jelzőállomás működik, bővebb ismertetést érdemel; ezt külön szócikkben adjuk meg.

A település és São Lourenço földnyelve között fekszik a látványos, festői Abra (’öböl’) öböl, amely nem kisebb a machicói öbölnél, és halban igen gazdag. Felmerült, hogy védett kikötőhelyet és haditengerészeti arzenált építsenek itt; e célból a 19. század első negyedében vizsgálatokat is végeztek.

Az öböl innenső oldalán, közte és a település között található egy kis strand, Prainha (’kis strand’). Sokan keresik fel azok közül, akik a nyári hőséget Machico mezővárosában töltik. Ez a sziget egyetlen homokos strandja, egy festői kis öböl mélyén. A közelében állt a régi templom, és ma sólepárlók építését készítik elő ott.

A lakott terület kivételével az egyházközség tája általában hegyvidéki és erősen tagolt. Hegyei, illetve csúcsai közül megemlíthető Penedo do Saco, Junqueiro, Lagedo, Cancela, Judeu, Dragoal, Tojal, Facho és Castanho; az utóbbi több mint 600 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A Pico da Cancela kialudt kráter. Környékéről látható Ponta de São Jorge és Porto Santo szigete; valójában ennél a magaslatnál kezdődik São Lourenço foka, illetve földnyelve.

A főbb településrészek Banda do Silva, Serrado do Marmeleiro, Entre as Aguas és Banda de Além.