Jégeső

Ez a Madeirán hónak nevezett, vízből álló légköri jelenség hozza létre azokat a kiterjedt fehér takarókat, amelyek télen olykor napokig borítják a sziget hegyeit. A hegyekben a jégesőt gyakran zivatar előzi meg vagy kíséri, és nyomában a hőmérséklet a teljes partvidéken érezhetően csökken.

A sziget magasabban fekvő vidékein a jégszemek mindig kicsik, szabálytalanok és szögletesek. A lekerekített forma – amely feltehetően akkor alakul ki, amikor a jégszemek vastagabb légrétegen áthaladva olvadni kezdenek – csak a középmagas vidéken, olykor pedig a partvidéken fordul elő. 1500 méteres magasságban a jég néha több mint egy méter vastag réteget alkot. Ha 600 és 800 méter közötti magasságban hullik, ami ritka, rendszerint néhány órán belül elolvad.

Porto Santón (’szent kikötő’) a jégeső szinte ismeretlen. 1860. február 4-én azonban olyan bőségesen hullott a szigeten, hogy a hegyeket és a völgyeket is beborította. „A mezővárosban (vila) olyan sok volt belőle – írja az Anais do Porto Santo –, hogy sokan tányérokat és dézsákat töltöttek meg vele, sőt gyümölcsjeget is készítettek belőle; ilyesmi még sohasem történt e nép körében.” A mi éghajlatunkon a jégeső csak késő ősztől kora tavaszig fordul elő, és jelentősen növeli a források és a patakok vízhozamát. Azt mondják, hogy közel 60 éve egy jégeső súlyos károkat okozott Caniçal (’nádas’) egyházközségében (freguesia) a terményekben. Azt az esetet is említik, amikor évekkel ezelőtt Canhas egyházközségében a jég elpusztította a gyümölcsfák és más növények lombjának jó részét. Ezek az esetek azonban szerencsére olyan ritkák, hogy a madeirai gazda földje művelésekor eszébe sem jut ez az ellenség, amelytől az északabbra fekvő vidékeken annyira tartani kell.

Hogy lapjainkon teljesebb képet adjunk a hó, a dér és a jégeső meteorológiai jelenségeiről szigetcsoportunkon, részleteket közlünk egy cikkből. Ezt az érdekes témáról évekkel ezelőtt írta az egykori Diário da Madeira (’Madeirai Napilap’) számára az Elucidário társszerzője, a kiváló természettudós C. Azevedo de Meneses.

„A Madeirával foglalkozó klimatológiai és meteorológiai művek oly kevés tájékoztatást adnak ezekről a jelenségekről, hogy talán érdeklődésre tarthat számot az a néhány adat, amelyet most közreadunk. Szinte mindegyik saját megfigyelésünk eredménye.

Madeirán rendszerint csak januártól március elejéig havazik, vagyis a legerősebb hideg időszakában. Úgy véljük, havat sohasem figyeltek meg 1200 vagy 1000 méter alatt. A madeiraiak, akik a téli hónapokban felkeresik a hegyeket vagy átkelnek rajtuk, a hópelyheket folhelhónak (a hópelyhek népi neve) nevezik. A „hó” szót a jégesőre tartják fenn, amely jóval gyakoribb a szigeten, és alacsonyabb fekvésű helyeken is előfordul.

A leghidegebb időszakban Funchalban a Celsius-fokban mérő hőmérő néha 8 vagy 7 °C-ra süllyed. Ha elfogadjuk, hogy a hőmérséklet 180 méterenként egy fokkal csökken, akkor 1300 méter fölött ugyanekkor valamivel nulla fok alatti értéket kell mutatnia. Ez, mint ismeretes, elegendő a havazáshoz. Éghajlatunkon a hó nem marad meg sokáig: rendszerint néhány óra alatt elolvad.

Guilherme Teles de Meneses, aki meteorológiai megfigyeléseket végzett a Pico do Arieiro (’homokbánya-csúcs’) 1700 méter magasan fekvő mérőállomásán, novemberben 2 °C-kal fagypont alatti hőmérsékletet mért ott. Joggal feltételezhető tehát, hogy ugyanott januárban és februárban, Madeira két leghidegebb hónapjában még alacsonyabb hőmérsékletek fordulnak elő. A néhai angol természettudós, James Yate Johnson szerint Madeira földrajzi szélességén az örök hó határa 3450 méteren húzódhat; ezt a magasságot Pico Ruivo (’vöröses csúcs’) csúcsunk még csak meg sem közelíti…

A téli hónapokban néha dér is képződik a sziget magasabban fekvő részein. A bizonyos felületeken kialakuló kristályos, hószerű rétegeket a nép dente de cão („kutyafog”, a kristályos zúzmara népi neve) néven ismeri. Úgy értesültünk, hogy az északi partvidéken 600 vagy 700 méter fölött szokott dér megjelenni. A déli partvidék művelt területein viszont úgy véljük, nem fordul elő; ezek a területek csak ritkán nyúlnak 800 méter fölé.

A jégeső sokkal gyakoribb a szigeten, mint a pelyhekben hulló hó, a folhelho, vagy a dér, a dente de cão. Legbőségesebben novembertől márciusig hullik, de néha októberben és áprilisban is előfordul. A jégeső hozza létre azokat a kiterjedt fehér takarókat, amelyek télen olykor napokig – 3–15 napig, ritkán tovább – borítják hegyeink jelentős részét.

A hegyekben minden évben hull jégeső, de Funchalból nem mindig látható. A jégesést gyakran zivatar kíséri vagy előzi meg, és utána a városban mindig csökken a hőmérséklet. Ha ez a jelenség a 600 és 800 méter közötti magasságban jelentkezik – ami ritka –, a jég rendszerint néhány óra alatt elolvad.

Madeira hegyeiben a jégszemek mindig apró, szabálytalan, szögletes darabok, alakjuk a partok bazalthomokjára emlékeztet. A jóval ritkább, kerekded forma csak az északi és déli lejtők közepes magasságában, néha pedig a part közelében fordul elő. 1500 méteres magasságban a jégeső egyes években több mint egy méter vastag réteget alkot.

A hó és a dér előfordulási magasságuk miatt nem okoznak kárt a sziget termesztett növényeiben. A jégeső azonban olykor ártalmas lehet, bár sohasem annyira, mint Európa más országaiban. Azt mondják, hogy több mint 50 évvel ezelőtt egy jégeső súlyos károkat okozott Caniçal egyházközségének (freguesia) termesztett növényeiben. Guilherme Teles de Meneses pedig elmondta nekünk, hogy mintegy kilenc vagy tíz évvel ezelőtt látta, amint a jégeső Canhas egyházközségének más területein elpusztította a gyümölcsfák lombjának jelentős részét. Szerencsére azonban ezek az esetek olyan ritkák, hogy a madeirai gazda földje művelésekor – mint fentebb mondtuk – gondolni sem szokott erre az ellenségre, amelytől az északabbra fekvő vidékeken olyannyira tartani kell. Sokkal jobban fél az aszálytól, amelynek hatásai valóban jóval súlyosabbak a mezőgazdaságra nézve, különösen ott, ahová nem jut el az öntözővíz.”