Hasznos tökfélék

Terjedelme ellenére úgy véljük, érdemes teljes egészében közölnünk azt a kiváló cikket, amelyet C. A. de Meneses, az Elucidário társszerzője jelentetett meg egy mezőgazdasági folyóiratban a szigeten termesztett tökfélékről. A cikk érdekes és értékes tudnivalókat tartalmaz, amelyek nagy hasznára lehetnek a madeirai gazdálkodóknak, hiszen ezt a növénycsoportot a szigetcsoport valamennyi egyházközségében széles körben termesztik.

“

„A Madeirán nagy mennyiségben termesztett hasznos tökfélék száma hat: a lopótök, az uborka, a fekete tök, a Machado-tök, a boganga és a csajote. Ezeket a növényeket a sziget lakói joggal becsülik: gyorsan fejlődnek, kevés gondozást igényelnek, és a talajok nagy többségéhez könnyen alkalmazkodnak. Termésük az év jelentős részében bevételi forrást, valamint tápláló és bőséges élelmet nyújt. Bár ezek a növények az országon kívül is ismertek, mindegyikről adunk néhány tájékoztató adatot. Így fokozatosan megismertethetjük Madeira főbb terményeit és azokat a módszereket, amelyeket itt a különféle haszonnövények termesztésében alkalmaznak.

A trópusi Ázsiából és Afrikából származó lopótök (Lagenaria vulgaris) egynyári, szőrös növény. Levelei puhák, ernyedtek és pézsmaillatúak, egylaki virágai fehérek, csillag alakban nyílnak. A botanikusok e fajon belül több változatot különböztetnek meg a termés alakja vagy mérete alapján; közülük a következő három fordul elő Madeirán: a Gourda változat, amelynek nagy, 30–60 centiméteres termése felül szélesebb, mint alul, és némileg homokórára emlékeztet; a pusilla változat, amelynek hasonló alakú, de kisebb, 8–18 centiméteres termése van; valamint a clavata változat, amelynek igen nagy, rendszerint bunkó alakú termése az 1 méternél is hosszabb lehet.

A lopótök terméséből levest, olykor befőttet készítenek. Miután megérett, alaposan kiszárították és belül megfelelően kitisztították, folyadékok tárolására is szolgálhat. Erre akkor alkalmas, ha megrázva hallani, hogy a magok teljesen szabadon mozognak a termés belsejében. A pusilla változat termését a vidéki lakosság gyakran használja bor és pálinka szállítására a vallási ünnepek alkalmával.

A lopótököt kizárólag magvetéssel szaporítják; a vetés januártól márciusig tart. Egyes gazdálkodók árkokat ásnak, amelyeket caseirának neveznek, ezekbe vetik a magokat, majd csak a megtartani kívánt növényeket hagyják meg bennük. Mások csupán kisebb gödröket ásnak ugyanerre a célra, de csak akkor, ha a földet korábban már megművelték valamilyen más növény termesztéséhez. A növények ott maradnak, ahol kikeltek, kivéve, ha a talaj nem megfelelő előkészítése vagy más ok miatt előnyösebb jobb helyre átültetni őket.

Az említett tökfélét nem szaporítják bujtással. Jó fejlődéséhez fákra, lugasokra vagy más támasztékokra van szüksége. Az ismertetett változatok mindegyikén szeptember és október között jelennek meg a termések.

Az Északnyugat-Indiából származó uborkát (Cucumis sativus) Dél-Európában régóta ismerik. Madeirán is sokat termesztenek belőle: márciusban és áprilisban vetik, egyes vidékeken pedig januártól májusig. A magokat ágyásokba vagy ültetőgödrökbe vetik, és csak azokat a növényeket hagyják meg, amelyeket tovább akarnak nevelni. Amikor ezek már eléggé megnőttek, nádfonatot vagy más támasztékot állítanak melléjük, hogy száruk ne kússzon a földön. Ha nem ágyásba vetnek, érdemes a fiatal növényeket földlabdával együtt átültetni. Ugyanez az óvatosság szükséges a szigeten élő többi tökféle átültetésénél is.

Az uborka az előző fajhoz hasonlóan egynyári növény. Hajtásait ritkán bújtatják, és májustól szeptemberig terem. A madeirai uborkák hosszúkásak, nagyok, olykor kissé görbék; húsuk zöldes, héjuk pedig éretten sárga. A növény tehát a flavus változathoz tartozik.

A feltehetően keleti eredetű fekete sütőtök (Cucurbita moschata) könnyen felismerhető meglehetősen érdes, fehér foltos, öt hegyes karéjú leveleiről. Nagy termései kezdetben sötétzöldek, végül megsárgulnak. Alakjuk igen változatos, felületükön pedig tompa, többé-kevésbé hangsúlyos hosszanti bordák futnak.

Ezt a tökfélét rendszerint dugványokkal, a madeiraiak szavával baraçókkal szaporítják. Többnyire márciusban és áprilisban ültetik őket többé-kevésbé mély árkokba vagy ültetőgödrökbe. A hajtásokat úgy bújtatják, hogy a tövüknél meghajlítják, és addigi növekedési irányukkal ellentétes irányba vezetik őket. Magról is szaporítják: a növényeket meghagyhatják ott, ahol kikeltek, vagy alkalmasabb helyre ültethetik át. Ha a talajt megfelelően fellazították, olykor nincs szükség árkok ásására.

A fekete sütőtököt guineai töknek is nevezik. Termése rendszerint gömbölyű, de lehet ellipszis alakú, fordított tojásdad, körte alakú – ez az abóbora cabeça –, vagy bunkó alakú is – ez az abóbora da rocha. A jellegzetes alak bordái némelyik termésen alig észrevehetők.

Ha igaz, amit a madeirai gazdák állítanak, hogy a körte és bunkó alakú termést hozó tövek magról is átörökítik jellegzetességeiket, akkor ezeket önálló változatnak kellene tekinteni. Úgy véljük ugyanis, hogy eddig csupán a gömbölyű termésű alak eltéréseiként tartották számon őket. Naudin Courge berbère ou bédouine nevű tökje a bunkó alakú termésű formának felel meg, míg a Melonée ou Courge muscade des Marseillais feltehetően a fordított tojásdad termésűnek.

A fekete sütőtöknek lugasra van szüksége ahhoz, hogy jól fejlődjön, bár itt-ott támaszték nélkül is látjuk nőni és teremni. Megfelelő szelekcióval rendkívül ízletes terméseket hoz: zsengén vízben, sóval főzve, később pedig levesben fogyasztják őket. A rizzsel főtt sárga tök a madeiraiak igen kedvelt étele. Bár a növény főként szeptemberben és októberben terem, elmondható, hogy augusztustól januárig mindig van a lakosság számára fogyasztható tök.

Mivel a tök egylaki növény, egyes gazdák a termés növelése érdekében mesterségesen porozzák be a nőivarú virágokat. Azt a tököt, amelyet csak sárgulása után kívánnak elfogyasztani, akkor szedik le, amikor a sárga szín már jól látható, majd napos helyre teszik. Ha ügyelnek rá, hogy néhány naponta megfordítsák, hosszú ideig eltartható.

A szóban forgó tökféle az előzőekhez hasonlóan egynyári növény, kivételesen azonban újabb bújtatás nélkül is megélhet két évig, amint ezt magunk is megfigyelhettük.

A Machado-tök (Cucurbita Pepo), amelyről úgy tartják, hogy a Kaszpi-tenger vidékéről származik, abban különbözik az előző fajtól, hogy levelein nincsenek fehér foltok, termésein viszont tíz jól kirajzolódó borda található. A madeirai példányok a Naudin által létrehozott, Citrouilles proprement dites nevű mesterséges csoportba tartoznak, amelyet nagy vagy közepes méretű, tojásdad, fordított tojásdad vagy elliptikus termések jellemeznek.

Ez a faj kizárólag magról szaporítható; magjait januártól márciusig vetik a földbe. Az indáit csak kivételesen szokták lebujtani. Termései augusztustól októberig a leggyakoribbak, ízük pedig jóval kevésbé kellemes, mint a fekete töké.

A Machado-tököt egyesek Catôának nevezik. A sziget alacsonyabban fekvő részein ritka, és csak 150 vagy 200 méter fölött válik gyakorivá. Konyhakertekben vagy azokon kívül termesztik; nádasok között, falakon vagy lugasokra felfuttatva nő. Brotero szerint a Portugáliában termesztett abobora porqueira, abobora menina, abobora moganga és abobora chita, más néven chilacaiota, mind a Cucurbita Pepo változatai.

Az ázsiai eredetű bogangatököt (cucurbita melanosperma) 1836-ban vagy 1837-ben hozták be Teneriféről. A sziget északi és déli részén egyaránt rendkívül elterjedt. Levelei ötkaréjúak, olykor kissé érdesek, karéjaik sekélyek és lekerekítettek; virágai sárgák, termései nagyok, elliptikusak és bordázat nélküliek. Richard Thomas Lowe két változatot különböztetett meg ennél a fajnál: a zöld-fehér foltos termésű picta változatot és a teljesen fehér termésű lactea változatot. Az előbbi terméseit a madeiraiak csíkos bogangának, az utóbbiéit fehér bogangának nevezik.

A boganga szó, amelyből a bogangatök neve származik, kizárólag Madeirán használatos, és feltehetően a moganga szó módosult alakja; Portugáliában ez utóbbival egy tökfajtát neveznek meg. A moganga azonban, mint fentebb láttuk, a Cucurbita Pepo termése, míg a boganga, ahogy már említettük, a Cucurbita melanosperma fajhoz tartozik. Ezért úgy véljük, érdemes megtartani a madeirai elnevezést: így elkerülhető két, egymástól határozottan különböző faj összetévesztése. Madeira egyes részein a bogangát mór töknek és tenerifei töknek is nevezik.

A bogangatök igen igénytelen: magról és dugványról is szaporítható, konyhakertekben vagy más alkalmas helyen termeszthető. Támasztékot nem igényel, mert a földön is jól fejlődik, de a fekete tökhöz hasonlóan bujtást igényel. Egész évben ültethető vagy vethető, ám erre a márciustól októberig tartó időszak a legalkalmasabb. Termései júniustól novemberig a legbőségesebbek, de az év más hónapjaiban is megjelennek.

A szigetre látogató külföldiek és portugáliaiak túlnyomó többsége a bogangalevest ízetlennek, sőt talán kellemetlen ízűnek tartja. A helyiek, különösen az alsóbb társadalmi rétegek tagjai azonban szívesen fogyasztják, főleg ha lóbab, bab vagy más zöldség is kerül bele. A madeiraiak által chila (tökmagszálakból készült édesség) vagy chilacaiota néven emlegetett édességet a teljesen érett termések magjainak rostjaiból (magköldökzsinórjaiból) készítik.

A kajóta (Sechium edule) Közép-Amerikából származik, és ez az egyetlen Madeirán termesztett évelő tökféle. Egylaki növény; szára kopasz, leveleinek felső oldala érdes, 5–7 karéjú, virágai fehérek, zöldesfehérek vagy sárgák. Termései fordított tojásdadok vagy bunkó alakúak, egyetlen magot tartalmaznak, és többnyire kissé lapítottak. A növénnyel azonos nevű terméseket pepinellának is hívják. Hol zöldek, hol fehérek, külsejük többé-kevésbé szúrós; ősszel és a tél egy részében jelennek meg. Ízük kellemes, különösen a zöld változaté. Levesben vagy sós vízben főzve fogyaszthatók, és a bogangából készülthöz nagyon hasonló lekvárt is főznek belőlük.

A kajótát egész terméseivel szaporítják: ezeket januárban és februárban ültetőgödrökbe helyezik. Egyes termesztők természetes helyzetükben teszik le őket, de gyakrabban fektetve vagy csírájukkal lefelé kerülnek a földbe. Azt mondják ugyanis, hogy így nagyobbra nő a gumós, keményítőben igen gazdag gyökér. Bár ehető, Madeirán kevéssé hasznosítják.

A szóban forgó növényt a szigeten inkább pepinellának, mint kajótának nevezik. Közép-Amerikában és a Nyugat-indiai-szigeteken az utóbbi néven, valamint chochóként is ismerik. A pepinella szó sajátosan madeirai, és nem szerepel a nyelvi szótárakban. Ezért egyesek pimpinellának nevezik a kajóta termését, ami nyilvánvaló tévedés: a pepinella a tökfélék, a pimpinella az ernyősvirágzatúak családjába tartozik, és a két növény között semmiféle rokonság vagy hasonlóság nincs.

A kajóta ritkán terem az első évben, a másodiktól kezdve viszont bőséges termést hoz. Egyes esetekben több mint 10 évig élhet, és megfelelő fejlődéséhez lugasra vagy más támasztékra van szüksége. Ültetés előtt a terméseket csíráztatják, és rendszerint csak akkor helyezik őket a földbe, amikor a hajtások elérik a 20–30 centiméteres, olykor ennél is nagyobb hosszúságot. Ha a terméseket fordítva ültetik el, a hajtásokat meg kell hajlítani, hogy egy részük a föld fölött maradjon.

Az eddig említett tökfélék közül Porto Santón (’szent kikötő’) csak a fekete tököt termesztik széles körben. Ott azonban sárgadinnyét is termesztenek, amely Madeirán ritka, valamint görögdinnyét, amely ezen a szigeten szinte ismeretlen.

Funchal környékének néhány részén előfordul a gömbölyű, narancsra emlékeztető termésű Cucurbita Pepo aurantia, valamint a Cucurbita maxima egyik változata. Ez utóbbit helytelenül abóbora meninának nevezik; kicsi, lapított és igen különös alakú töktermései jellemzik.

A lopótököt, az uborkát, a kétféle tököt és a bogangát mindig megfelelően trágyázott földben termesztik. Az árkokba vagy ültetőhelyekre karámból származó trágyát vagy cserjésből gyűjtött növényi anyagot tesznek, és csak ezután vetik el a magokat vagy ültetik el a dugványokat. A tök és a boganga szárainak bújtatását, amelyre rendszerint két hónappal az ültetés után kerül sor, szintén trágyázás kíséri.

Egyes gazdák bizonyos növekedés után visszacsípik a főhajtások végét, hogy erősebb és termékenyebb oldalhajtások fejlődjenek. A harmadrendű, „unokáknak” nevezett hajtásokat nagy számban eltávolítják, különösen a tököknél, hogy megerősítsék a növényt és több termést kapjanak. Az uborkánál ezt a ritkítást nem mindig végzik el, mert egyesek károsnak tartják a növényre.

A fekete tököt, a bogangát és az uborkát olykor trágyázatlan földbe vetik, és csak a szárak bújtatásakor trágyázzák meg őket. A dugvánnyal szaporított fajok dugványait meggyökeresedésükig takarással kell védeni. A meleg évszakban igen hasznos a gyakori öntözés, de ronthatja a termés minőségét, amikor az már közeledik az éréshez. Ha egy tökhajtáson két termés nő egymáshoz közel, az egyiket rendszerint eltávolítják, hogy a másik erőteljesebben fejlődjön. A termőhajtások felső részét azonban a madeirai tökfélék egyikénél sem csípik vissza: a termesztők gondozása arra szorítkozik, hogy megjelenésükkor eltávolítják a fölösleges hajtásokat.

Funchal udvarain a kajóta trágyázás nélkül is megél, de a kimerült szántóföldeken ez nem mindig igaz. Ha azonban az ültetőgödröket megtrágyázták, elmondhatjuk, hogy a növény nem igényel további gondozást, feltéve, hogy vannak lugasok vagy más támasztékok, amelyeken hajtásai szétterülhetnek.