Búcsúk

Madeira falvainak népe általában vidám és közvetlen természetű; egyik fő szórakozása a búcsú (romaria). Szinte egész évben nagy erőt és energiát kívánó munkát végez, ezért a búcsúkban keresi az élet nehézségeinek feledését és néhány órányi örömöt műveletlen, de nemes és jólelkű maga számára.

A nagy ünnepségek idején férfiak és nők népes csoportjai indulnak otthonukból az ünnepség helyszínére. Olykor nagy távolságokat tesznek meg, miközben machete és gitár hangjára énekelnek és táncolnak, mégsem mutatják jelét annak, hogy elfáradnának ettől a meglehetősen megerőltető mozgástól. Nemcsak a fiúk és a lányok vesznek részt ebben a mulatságban: olykor az idősek is csatlakoznak hozzájuk. Botjukra támaszkodva rögtönzött dalversekkel enyhítik az út fáradalmait, és vidámságot visznek a búcsú többi résztvevője közé.

Madeirán azt mondják, hogy „az ünnep előestéje jobb, mint maga az ünnep”. Valóban, a vallási ünnepet megelőző napon a legnagyobb az öröm és a lelkesedés az ünnepség helyszínén. Különösen este, amikor a templomkert (adro) és a templom homlokzata színes üvegpoharakban égő fényektől és velencei lampionoktól világít, férfiak és nők önfeledten mulatnak. Ilyenkor lehet a legjobban megfigyelni a madeirai népi mulatságok jellegét.

Bár ma már egyetlen nagyobb ünnepséget sem rendeznek egy vagy több fúvószenekar nélkül, zenéjük nem köti le a falusiak nagy többségének figyelmét. Sokkal jobban érdeklik őket a szabad ég alatt énekelt, gyakran egymással versengve előadott dalok. Ezért mindig ott a legsűrűbb és legnépesebb a gyülekezet, ahol fiatalemberek készek magukat és másokat szórakoztatni erősen helyi ízű dalverseikkel.

Népünk táncai és az afrikai feketék táncai között sok a hasonlóság. Ugyanígy feltűnő hasonlóság van a falvainkra jellemző egyes dalok és az arab énekek között (lásd: Zene). A sziget táncait jellemző ugrások és forgások, amelyeket gyakran kiáltások kísérnek, az afrikai dobtáncokat idézik. Talán ezek jelentették a feketék legfőbb ünnepi szórakozását, amikor itt még létezett a rabszolgaság. A régi madeirai dalok pedig az arab énekek egyhangúságát tükrözik, amelyeket a nép a betelepülés idején oly sokszor hallgatott szívesen.

A tűzijáték a madeirai ünnepek nagy többségének egyik fő vonzereje. Olykor hatalmas összegeket költenek tűzijátékbombákra és rakétákra, pedig ezt a pénzt a szegények megsegítésére vagy az egyházközség (freguesia) hasznos munkálataira is fordíthatnák. A madeirai társadalom alsóbb rétegei általában lelkesednek egyes tűzijátékbombák fülsiketítő robajáért. Ezért minden arraialon (egyházi ünnephez kapcsolódó szabadtéri népünnepély) bőségesen akad belőlük, használatuk során pedig a legnagyobb esztelenségeket követik el. Nemcsak vidéken zavarhatják szabadon azokat, akik nem kedvelik a robbanások zaját: Funchal belterületén is súlyos visszaélések történnek a rakéták és tűzijátékbombák fellövésével, anélkül hogy a hatóság rendre utasítaná az elkövetőket.

Este tizenegy óra vagy éjfél után, amikor a zenészek pihennek, a fények nagy része pedig az üzemanyag fogytával kialudt, az arraialok helyszíne egyszerre különös és mulatságos látványt nyújt. Mindenfelé férfiak és nők hevernek, akiket a fáradtság vagy az ital terített le. Akik még állnak, azok hosszas, unalmas vitákat folytatnak társaikkal, vagy rekedt hangon újabb dalba kezdenek, hogy kiérdemeljenek még egy grogot vagy egy pohár bort a legközelebbi ivóban vagy bódénál.

A Portugália szárazföldi részén tartott arraialokon oly gyakori késelések és nagy verekedések Madeirán ritkák. Csak elvétve jegyeznek fel olyan összetűzést, amelyben a szemben állók fegyvere hangából vagy folhadóból (Clethra arborea, őshonos fa) vágott bot. Ezeket a viszályokat szinte mindig a zarándokok bőséges italozása váltja ki.

Egyetlen család sem indul arraialra anélkül, hogy az útra bőségesen megrakott élelmiszerkosarat vinne magával. Az ünnep helyszínén pedig mindig bőven akad hús az úgynevezett espetadákhoz, amelyeket parasztjaink annyira kedvelnek. A hozzáértők szerint a húshoz használt nyársat babérfából kell készíteni, és a tüzet is érdemes ennek a fának az ágaival táplálni, hogy a hús ízletesebb legyen.

A borral vagy égetett szesszel (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) töltött bőrtömlő a paraszt elválaszthatatlan társa a zarándoklatokon: az egész család iszik belőle, sőt azok is, akiket meg akar kínálni. Ma már ritka az a kis lopótök, amely kiszárítva és magjaitól megtisztítva régebben arra szolgált, hogy az asszonyok és a gyerekek magukkal vigyék benne az útra nélkülözhetetlen italt.

Azok közül, akik búcsúra mennek azokra a helyekre, ahol a nép különös áhítattal tisztelt szentképeket őriznek, mindig akadnak néhányan, akik nem vesznek részt társaik nevetésében és világi mulatságaiban. Vallásos érzületük és elmélyülésük csodálatra méltó. Ők azok a zarándokok, akik a szorongattatás idején tett fogadalmukat indulnak teljesíteni: hűek ígéretükhöz, imáikat és felajánlásaikat kedves szentképük oltárához viszik.

A szabadgondolkodás, amely művelt embereknél mindig nevetséges és veszélyes, szerencsére még nem jutott el Madeira vidéki tájaira. Bárcsak soha ne is jutna el oda, hogy a népet ne fossza meg attól a vigasztól, amelyet a vallás nyújt az élet szomorú eseményei közepette. Népünk egyes vallási szokásaiban talán van némi babona, de ez még mindig jobb a hit hiányánál, amely az ország számos vidékén tapasztalható zűrzavar és erkölcstelenség fő oka.

A legtöbb fogadalmát teljesítő zarándok Monte, Ponta Delgada, Machico és Loreto felé tart. Az elsőként említett egyházközségről egy 1880-ban író szerző ezt mondja: „Néha nehéz láncokat vagy vasrudakat cipelő férfiakat látni, miközben a nők fedetlen térddel vonszolják magukat felfelé a templomkertbe vezető lépcső előtti meredek, kövezett utca éles kövein.”

Eduardo C. Nunes Pereira atya szerint a Madeirán tartott búcsúk mindegyikének „sajátos vonzereje van a zarándokok számára, amely általános vallási indítékából, a domborzati viszonyokból vagy valamely különös világi jellegzetességből fakad. Ponta Delgadában, Montéban és Arco da Calhetában a fogadalmak, Machicóban és Santa Cruzban az előző esti, égő gyertyákkal tartott körmenetek, Caniçóban (’nád’) az aszalt körtéből fűzött rózsafüzérek, Ribeira Bravában a felajánlásokból álló império és a halász kis csónakja, Caniçalban (’nádas’) a csónakos körmenet, Camachában, São Vicentében, Porto do Monizban és Curralban pedig a tér nyitottsága és a hely falusias jellege adja ezt a vonzerőt.” Minden egyházközségnek megvannak a maga vallási ünnepei; különösen fényesek a védőszent és az Oltáriszentség (Santíssimo Sacramento) ünnepei. Ezek közül azonban a következők vonzanak népes búcsúkat: a Monte-i Szűzanya (Nossa Senhora do Monte) ünnepe augusztus 15-én; Senhor Jesus da Ponta Delgada ünnepe szeptember első vasárnapján; Senhora do Loreto ünnepe szeptember 8-án; a Csodák Ura (Senhor dos Milagres) ünnepe Machicóban október 8-án és 9-én; Piedade (’Fájdalmas Anya’) ünnepe Caniçalban szeptember harmadik vasárnapján; Nossa Senhora do Faial ünnepe szeptember 8-án; a Szabadító Szűzanya (Nossa Senhora do Livramento) ünnepe Caniçóban szeptember második vasárnapján, Curralban pedig augusztus utolsó vasárnapján; a Gyógyító Boldogasszony (Nossa Senhora dos Remédios) ünnepe Quinta Grandéban (’nagy birtok’) szeptember második vasárnapján; Camacha ünnepe a pünkösdi ünnepkör első nyolcadában; Santa Maria Madalena ünnepe Porto Monizban (’Moniz kikötője’) július 22-én; Szent Péter ünnepe Ribeira Bravában június 29-én; Szent János ünnepe Funchalban június 24-én; Szent Maurus ünnepe Santa Cruzban január 15-én; valamint Santo António da Serra ünnepe június 13-án.

Negyven-ötven évvel ezelőtt október első vasárnapján búcsút tartottak Santo António da Serra egyházközségében, hogy megünnepeljék a betakarítás végét. Ezt a szokatlanul vad mulatozással járó ünnepet azonban már régóta nem tartják meg. Amíg a zarándokok ott időztek, a legféktelenebb dolgokat művelték. Visszatérve faágakkal és zászlókkal vonultak végig a város utcáin; előttük néhány férfi dobot vert és húros hangszereken játszott (1921).

Érdekes volna megtudni, honnan erednek egyes madeirai népünnepek, és mikor kezdték megtartani őket. Ez azonban nem könnyű, mert hiányoznak az ilyen vizsgálathoz szükséges források. A hagyomány alig vagy egyáltalán semmit sem őrzött meg. A szigetek történetírója csupán a Madeira északi részén tartott Nossa Senhora do Faial búcsúját említi. Mint írja, „az ünnepén, amely szeptember 8-ára esik, az egész szigetről több mint nyolcezer lélek gyűlik össze búcsúra. Ilyenkor gazdag élelmiszervásárt látni, sok sertés-, marha- és kecskehússal; a kecskehús azon a szigeten különösen ízletes, noha sok vidéken és szigeten valamennyi hús közül a legrosszabbnak tartják”.

Ugyanezen történetíró szerint a zarándokok gyakran „két, három vagy még több napot töltenek Nossa Senhoránál, hogy kipihenjék az út fáradalmait, mert tíz-tizenkét légua távolságból érkeznek, igen sziklás vidéken át. Együtt sok ünnepséget rendeznek: színjátékokat, táncokat és zenélést, sokféle hangszerrel – vonós hangszerekkel, gitárokkal, fuvolákkal, vonós lantokkal és dudákkal. A patakok menti tágas mezőkön, Nossa Senhora napján és az ünnepet követő nyolc nap során a zarándokok különféle csoportokban vernek tábort, és nagy tüzeket raknak a hegyvidéken”.