Faial (egyházközség)

Nevét a fájáról (Myrica Faya) kapta. Volt ott egy településrész (sítio), ahol bőven nőtt ez a mirtuszféle; ezt faialnak nevezték el. A név később a környező földekre, majd az egész plébániára kiterjedt. Frutuoso a név eredetéről azt írja, hogy az egyházközség (freguesia) azért kapta, mert sok faia nőtt ott. Erre a plébániára talán – a helyi viszonyok léptékét figyelembe véve – ugyanazt mondhatnánk, amit Antonio Cordeiro ír a „Szigeteposz” (Insulana) című művében Faial szigetéről: „Faialnak nevezték el, mert az egész sziget tele volt sok nagy faiával.”

Az egyházközség és Porto da Cruz (’a kereszt kikötője’) egyházközségének területe volt az első az északi partvidéken, amelyet a kezdeti gyarmatosítás idején feltártak és benépesítettek. Az egyik legkorábbi telepes Lançarote Teixeira volt, Machico első donatárius kapitányának, Tristão Vaz Teixeirának a negyedik fia. A Saudades így méltatja: „A sziget egyik legjobb lovasa volt; mert nemcsak természeténél fogva volt kiváló lovas, hanem a lovak betöréséhez is igen jó érzéke volt, és nagy kedvvel foglalkozott vele. Az ő idejében Machico mezővárosában hatvan, aranyozott sarkantyút viselő, igen jól felszerelt lovas gyűlt össze, akiket Lançarote Teixeira ügyessége juttatott hátashoz. Amikor eljött Szent János vagy Úrnapja, annyi lovas vett részt a nádlándzsás lovasjátékban (jogos de canas, lovagi torna nádvesszők dobálásával) és a csatározásokban, hogy inkább hadseregnek tűntek, mint ünnepi mulatság résztvevőinek. S bár mindannyian igen ügyesek voltak ebben a művészetben, ő mégis kitűnt közülük; joggal mondhatjuk, hogy Machico fénye és ékessége volt.” Lançarote Teixeira Faialban sok földet kapott sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) formájában, köztük a Ribeiro Frio (’hideg patak’) és a Ribeira da Metade (’félút-patak’) közötti területeket, a Penha de Águia (’sas-szikla’) sziklájával együtt. Ott népes család ősévé vált.

Az egyházközség az ottani benépesített birtokból (fazenda povoada) alakult ki. A birtokon álló, a Szűz születése, más néven Nossa Senhora do Faial tiszteletére szentelt kápolna lett az új plébánia székhelye. João Soares atya 1531-től volt e kápolna káplánja; korábban az afrikai Aszila erősségében szolgált javadalmas papként (beneficiado).

Amikor az 1550. február 20-i királyi rendelet (alvará régio) létrehozta ezt az egyházközséget, a már említett papot nevezték ki első plébánosává. Évi 6000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) javadalmat (côngrua) állapítottak meg számára azon a 8000 réisen felül, amelyet a kápolna káplánjaként már kapott. Az 1572. május 30-i és az ugyanazon év június 20-i királyi rendelet a plébános (vigário) évi fizetését sorrendben 20 000, illetve 25 000 réisre emelte. Az 1591. november 15-i királyi rendelet a javadalmát 19 000 réis készpénzben és másfél moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búzában állapította meg. Később az 1780. április 17-i királyi rendelet ismét megemelte ezt a fizetést: 22 000 réis készpénzre, két moio búzára és két pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borra. Mint említettük, João Soares atya volt az egyházközség első plébánosa. Őt egymás után Bernardo de Quintal, Sebastião Gonçalves, Cristovão Ferreira, Francisco José, Valentim José és Pedro Catanho de Meneses atyák követték, stb.

A népesség növekedése miatt lelkészséget (curato) hoztak létre, amit az 1746. február 11-i királyi rendelet engedélyezett. Ezt a tisztséget elsőként Pedro Catanho atya töltötte be; évi fizetését másfél moio búzában és másfél pipa borban állapították meg.

A plébánia székhelyéül szolgáló Nossa Senhora do Faial-kápolna a patak bal partján állt. A keményebb teleken a megáradó víz gyakran azzal fenyegetett, hogy elsodorja. Az akkori plébános, Manuel Catanho de Meneses atya közbenjárására 1699-ben elrendelték a templomot védő fal építését. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy néhány évvel később a még bővizűbbé vált patak szinte teljesen elpusztítsa a régi kápolnát. Sürgőssé vált egy új templom építése.

Ennek szükségességét már régóta felismerték. A kápolnát veszély fenyegette, valahányszor a patak megáradt és elöntötte a part menti földeket; ráadásul szűkös volt, és régóta előrehaladottan romos állapotban állt. Nem tudjuk, hogy a régi kápolnára vagy az új templomra vonatkozik-e az alábbi részlet, amelyet Frei Agostinho de Santa Maria Santuario Marianno című művének X. kötetében találtunk: „a templom igen nagy, hosszú és széles; mégis azt mondják, teljes faszerkezetéhez elegendő volt egyetlen cédrusfa fája. Ebből ítélve annak igen nagynak, sőt rendkívül nagynak kellett lennie; ott találták meg, nem messze Miasszonyunk kápolnájától…” Másutt is találtunk egy bizonyos építési részletet, de az a régi kápolnára vonatkozik, amint azt a Santuário Marianno szerzője is sugallni látszik az imént idézett szöveg végén. A Pénzügyi Tanács 1744. november 20-i rendelkezése alapján az új templom építését árlejtésen (arrematação) Cristovão Gomesnek ítélték oda 7 980 000 réisért. Az épületet a patak fölötti lejtőn emelték, így már védve volt a sodrás féktelen erejétől. 1745. augusztus 5-én letették és megáldották az alapkövet; nem tudjuk, mikor fejeződtek be az építési munkák. A templom tágas és elegáns, kiváló faragott díszítéssel. Főoltára különösen kifinomult ízlésű kivitelezésével tűnik ki. Egy 1785. augusztus 30-i pápai bréve teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a templomot védőszentjének ünnepén látogatják meg. Ez szeptember 8-án, a Boldogságos Szűz születésének napján van.

Ebben az egyházközségben állt a Capela de São Roque (Szent Rókus-kápolna), amely 1848-ban egy új plébánia székhelye lett, valamint a São Luiz-kápolna, amelynek ma már nyoma sem maradt. A Diferença (’különbség’) településrészen ma is áll a Peña de Francia-i Boldogasszony (Nossa Senhora da Penha de França) kápolnája. Mindegyikkel foglalkozunk e mű más részében.

Dr. Gaspar Frutuoso 1590-ben a következőket írta erről a plébániáról: „Ez az egyházközség mintegy száz háztartásból (fogos, szó szerint »tűzhely«) állhat. A templom két, magas sziklafalak közé szorított patak között áll. Bőven teremnek itt citrusfélék, köztük citromok és citronok; továbbá körték, más körtefélék, almák és diók. A jókora templomról azt mondják, hogy egyetlen hatalmas cédrusfából ácsolták, amelyet a közelében találtak. Ünnepén, szeptember nyolcadikán az egész szigetről több mint nyolcezer lélek gyűlik össze búcsúra. Gazdag élelmiszervásárt rendeznek, sok sertés-, marha- és kecskehússal. A kecskehús ezen a szigeten különösen ízletes, noha sok más vidéken és szigeten valamennyi közül a legrosszabbnak tartják. Sok kecskegidát, gyümölcsöt és más ennivalót is összehordanak, hogy a zarándokok megvehessék. Ők gyakran két, három vagy még több napig maradnak Miasszonyunknál, kipihenve az út fáradalmait, mert tíz vagy tizenkét légua távolságból érkeznek igen nehéz terepen át. Összegyűlve számos ünnepséget tartanak színjátékokkal, táncokkal és zenével: sokféle hangszeren, violán, gitáron, »fructas« nevű hangszeren, rabábon és dudán játszanak. A patakok széles, mezős lejtőin Miasszonyunk ünnepén és annak nyolcadában a zarándokok különféle csoportokban vernek tanyát, és nagy tüzeket raknak a hegyek között. Azt mondják, Miasszonyunk ott jelent meg, ahol a temploma áll.”

“

„Ebben az egyházközségben két cukormalom (engenho) van: az egyik Antonio Fernandes das Covasé, Miasszonyunk templomának közelében; a másik Luiz Doriáé. A két patak torkolatánál, ahol egy tengeri kikötőhelyen egyesülnek, jó kikötőhely található. Van ebben az egyházközségben egy vízhajtású fűrészmalom is, amely nagyszerű és igen hasznos szerkezet. Két-három ember egy húsz palmo hosszú és két-három palmo széles fatörzset tol a fűrészhez. Ezután a fűrészelést egyetlen ember, a fűrészmester végzi: egy lábával – ahogy a fazekas teszi, amikor edényt készít – előretolja a törzset, miközben a fűrész folyamatosan vágja. Amikor a vágás a végére ér, ugyanazzal a lábával hátratolja az egész törzset, és a fűrész újabb vágásba kezd. Aki látja ezt a szerkezetet, a vízhajtású fűrészt igen nagy és szükséges találmánynak ítéli azon a szigeten. Az ott található hatalmas fákat kézi fűrésszel nem lehetne elfűrészelni, sem annyi deszkát előállítani, amennyi a nagy számban készülő cukrosládákhoz és más munkákhoz kell; mindez évente igen nagy mennyiséget tesz ki. Ennek az egyházközségnek kiterjedt, sokak számára hasznos állattartó hegyi közlegelői (montados) vannak.

Ez a templom ma is népes búcsú helyszíne minden év szeptember 7-én és 8-án. A Nossa Senhora do Monte (Monte-i Szűzanya), a machicói Milagres és a Ponta Delgada-i (’keskeny fok’) Úr Jézus (Senhor Jesus) nagy búcsúi után ez vonzza a legtöbb zarándokot a sziget minden részéről, és a szemlélőnek az egyik legérdekesebb, legfestőibb látványt nyújtja. Frutuoso tanúságából látható, hogy a búcsú igen régi, és már akkor is sokan látogatták; ez a népes részvétel az évszázadok során fennmaradt.

Ennek az egyházközségnek egyik legsürgetőbb szükséglete a szomszédos plébániákkal és a sziget déli részével kapcsolatot teremtő hidak megépítése volt. Ezt már régóta követelték. A vidék lakóinak kívánsága 1904-ben teljesült, amikor megkezdődtek ennek a valóban figyelemre méltó építkezésnek a munkálatai; a hidak néhány éven belül teljesen elkészültek.

Az egyházközségnek van egy kis tengeri kikötőhelye és egy rakpartja, amelyet Pedra da Pescarián építettek, s amely erről kapta a nevét. Adolfo Loureiro Os portos maritimos de Portugal e Ilhas Adjacentes című művében ez olvasható: „A rakpart tervét J. Maria Fragoso úr készítette, az építkezés pedig 1903 és 1905 között zajlott. Cacongo vikomtja nagylelkűen 1 000 000 réis-sel járult hozzá; összesen 5 478 000 réist fordítottak rá.” A rakpart építését elrendelő kerületi főtanács (Junta Geral do Distrito) 1904. június 21-i ülésén úgy határozott, hogy Cais do Visconde de Cacongo nevet adja neki. Ezzel eleget tett a Sant’Ana-i községi tanács (Câmara Municipal) kérésének.

Határai északon Sant’Ana plébániája és az Atlanti-óceán, délen São Roque do Faial egyházközsége, keleten Porto da Cruz egyházközsége, nyugaton pedig Sant’Ana egyházközsége. Lakott településrészei: Guindaste, Pico do Guindaste, Covas, Igreja, Tajal, Lombo do Lourenço, Chicharos, Diferença, Fazenda, Pinheiro, Corujeira de Baixo, Corujeira de Cima, Ressoca, Serra de Água, Água de Alto, Quebrada, Lombo do Galego, Pico do Lombo do Galego, Fajã da Murta, Alhendros, Limoeiro, Cruzinha, Fajã Grande, Lombo de Cima, Lombo de Baixo, Lugar, Longueira, Moinhos, Penha de Águia és Fajã. Vannak kisebb jelentőségű településrészek is, például Pedregal, Cerrado, Fajã do Mar stb. Festői helyek, ahonnan tágas kilátás nyílik: Vigia, Cortado, Portela, Cova da Roda, Penha de Águia, Ponta de Catarina Pires stb.

1848-ban Faialból vált ki a mai São Roque do Faial egyházközség, amely azóta önálló plébánia.

Ebben a plébániában született dr. João Catanho de Meneses és Dona Joana de Castelo Branco (lásd ott).