Santana (egyházközség)

Ez a plébánia kétségkívül Madeira egyik legszebb vidéke, a sziget északi részén pedig a legfestőibb és legelbűvölőbb. Nem vállalkozunk tájának és természeti szépségeinek leírására. Tollunkat kimerítette a nevekkel, dátumokkal és tényekkel való hosszas, bensőséges foglalkozás: már nem hajlik arra az irodalmi műfajra, amelyben a költészet pompás díszei könnyen összeegyeztethetők a leírás pontosságával és szabatosságával. Ráadásul erről az egyházközségről (freguesia) már annyi kiváló és mértékadó toll írt prózában és versben!

Ez az a madeirai egyházközség, amely sok tekintetben hasonlít festői Minho tartományunkra, Portugália úgynevezett kertjére. Egy különösen figyelemre méltó részletet érdemes itt kiemelnünk: tavasszal és nyáron a santanai egyházközség központi útjai egy hatalmas, elbűvölő quinta (vidéki birtok kúriával) sétaútjaivá változnak. Puszpángból, hortenziából, páfrányból és fuksziából álló sövények szegélyezik őket; a virágok buja sokaságával együtt olyan bájt és vonzerőt adnak ezeknek az utaknak, amilyet sehol másutt nem találni. Külön is érdemes feljegyeznünk ezt a részletet: Madeirán egyedülálló, és bizonyára a világ más tájain sem gyakori…

Nem tudjuk, mikor kezdődött e plébánia földjeinek feltörése, s így gyarmatosítása és benépesítése sem. Az 1500-ban elhunyt Lopo Fernandes Pinto „sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) címén birtokolta – írja dr. Rodrigues de Azevedo – a santanai egyházközség jó részét és az »a sziget földjeinek« nevezett területeket, amelyekből két hitbizomány alakult…” A korai telepesek közül ismerjük Jeronimo Cordeirót, Guterres Teixeirát, Cristovão Gomest, Manuel Gilt, João Diast, Simão Alvarest – róla egy településrészt (sítio) neveztek el –, stb. Gaspar Frutuoso 1590-ben így írt erről az egyházközségről: „Művelt földek ezek, sok gabonával és állattal; bőven terem itt gesztenye és dió, sok a víz és mindenféle gyümölcs.” Fernando Vaz atya szavai, amelyeket ennek az egyházközségnek szentelt, kissé túlzóak ugyan, mégis igen érdekesek. A Santana névvel jelölt védőszentválasztást kívánta igazolni velük. Így ír: „Szent Anna csodálatosan illik ide kegyúrként; ünnepének szentleckéjében ezt éneklik róla: Non timebit domui suae a frigoribus nivis. Hiszen télen – ezt nem tagadhatjuk – a sziget egyik leghidegebb helye, mert igen magasan fekszik. Úgy tűnik, a santanaiak ugyanebből a szentleckéből merítik életük vezérelvét. Fáradhatatlanul dolgoznak, ezért elmondhatjuk róluk: Panem otiosa non comedit. Ott szövik a legjobb és leghíresebb, favo és moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) néven ismert lenvásznakat: Sindonem fecit et vendidit. Az orsót és a guzsalyt, amelyet hajdan maguk a királynék is használtak, ott még nem tették félre; ezért illenek rájuk e szavak: Digiti ejus apprehenderunt fusum. Amikor a hajnal még derengeni sem kezd, a kunyhókban már lámpás világítja meg az első munkákat, hogy ismét igaz legyen: Non extinguetur in nocte lucerna ejus. Ha alkalma nyílik rá, a földműves megveszi azt a földdarabot, amelyet szülei műveltek, s ahol gyermekként nevelkedett. Erre illenek a szavak: Consideravit agrum et emit eum. A santanai asszony nem léha, arcátlan, fényűző nő, aki a legújabb és legrosszabb divat szerint öltözik; így joggal mondható róla: tu supergressa es universas. Végül ennyi szépség és erény láttán az ott születettek is örvendeznek: boldognak tartják magukat, hogy ilyen tiszteletre méltó helyről származnak: surrexerunt filii ejus et beatissimam praedicaverunt.”

Ugyanabban a cikkben, amelyből ezeket a részleteket idéztük, ez olvasható: „ezen egyházközség népe, bár szorgalmas és becsületes, bizalmatlan és… rosszmájú is. Ami a járulékokat, adókat és hasonló ügyeket illeti, az azoriakra hasonlít. Erről tanúskodnak az egyházközségi tanácsokkal (juntas de paróquia) kapcsolatos, mintegy 36 évvel ezelőtti események (II. kötet, 205. oldal), az adónyilvántartások körüli esetek és más történések, amelyek annyira megrémítették a köztisztviselőket, és politikai bosszúállásra, valamint sajnálatos túlkapásokra adtak alkalmat.”

A mai plébánia területe eredetileg a São Jorge (’Szent György’) egyházközséghez tartozott, amelyből a 16. század közepén vált ki. Egy Santana titulusú kis kápolnáról kapta a nevét a településrész, a környező földek, majd az egész egyházközség. Ugyanez történt a sziget valamennyi vallási eredetű nevet viselő plébániájával, amint arra másutt már rámutattunk.

A Saudades jegyzetírója szerint ezt az egyházközséget az 1552. június 4-i királyi rendelet (alvará régio) hozta létre. A rendelet azonban először lelkészi káplánságot (capelania-curada), vagyis még nem önálló plébániát létesített. Az első káplán ezt a tisztséget a São Jorge-i plébánosi feladatokkal együtt látta el. Az említett királyi rendelet (alvará) a lelkész (cura), illetve káplán számára a São Jorge-i plébánosi szolgálatért évi 8000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) járandóságot, a santanai szolgálatért pedig egy moio búzát és egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) bort állapított meg. A kincstári felügyelőség (Provedoria da Fazenda) általános mutatójában idézett, 1565. február 16-i, 1577. március 1-jei és 1581. június 9-i királyi rendeletek mindvégig a lelkipásztori káplánról (capelão-curado) szólnak, és javadalmazását rendre 12 000 réis készpénzben és egy moio búzában, 20 000 réisben, majd 25 000 réisben határozzák meg. Az 1588. december 1-jei királyi rendelet a helyben plébánosi feladatokat ellátó papot már lelkészvikáriusnak nevezi, és éves javadalmát (côngrua) harminc alqueire búzában és egynegyed pipa borban állapítja meg. Santana talán e rendelet keltétől, vagy valamivel korábban kezdett valóban önálló és független egyházközséggé válni.

Az első lelkipásztori káplán, mint már említettük, 13 éven át a São Jorge-i plébánosi tisztséggel együtt látta el hivatalát. Santana 1565 körül kapott saját káplánt, Sebastião de Moraes atyát, aki harminc évig vezette az ottani plébániát. Utóda Cristovão Pires lett, aki 1632-ig volt plébános. A következő egyházi személyekről tudjuk, hogy ebben az egyházközségben plébánosi feladatokat láttak el: Manuel Teixeira (1635–1671), Cosme Pais da Cunha (1672–1681), Antonio Luís da Silva (1681–1690), Gabriel Pontes de Miranda (1694–1707), Antonio Telo de Meneses (1707–1730), Inacio de Freitas Leal (1730–1743), Antonio Teixeira (1744–1769), Antonio Francisco da Cruz Pestana (1770–1777), Miguel Caetano Moniz (1777–1789), José Gomes de Andrade (1789–1799), João de Freitas Pestana (1799–1809), Jeronimo Alvares da Silva Pinheiro (1815–1829), Marcelino João da Silva (1835–1864), Hipolito Cassiano de Freitas, João Mauricio Henriques, João Gomes, Alfredo de Paula Sardinha, João Quirino Gonçalves és Joaquim Fernandes, aki 1905 óta a jelenlegi (1921) plébános.

Nem ismert, mikor épült Santana első kápolnája, amely előbb a lelkészi káplánság, később a plébánia székhelye volt. Többször átalakították, mígnem a 17. század végén, a mai templom építésekor lebontották. A templomról Fernando de Menezes Vaz atya a Correio da Madeira (’Madeirai Futár’) 1923. április 10-i számában megjelent cikkében a következőket írta: „1698-ban épült, a kormány 1 193 000 réist költött rá; 36 évvel később kijavították. Az északi oldalon épült sekrestyét később, 1745-ben a déli oldalra helyezték át, mert ott szárazabb volt a hely, és az egyházi felszerelés meg a díszruhák jobban megőrződtek benne. Ekkor emelték a harangtornyot is. A 19. század első negyedében a templom padlója igen rossz állapotban volt, pontosabban a templomnak nem is volt padlója. A hívek mirtuszkötegeket hordtak oda, és szétterítették őket a földön, hogy letérdelhessenek. Ekkor Marcelino João da Silva atya, Carlos Frederico Accioli és Francisco Antonio Jardim hadnagy bizottságot alakított adományok gyűjtésére, hogy újrapadlózhassák a templomot; ez meg is történt. Néhány éve ismét burkolatot kapott, kifestették és újrapadlózták, templomkertjét és környékét pedig megszépítették. Mindez jelenlegi, buzgó plébánosa, Joaquim Fernandes tevékenységének és kezdeményezésének köszönhető.”

Az egyházközségben található a Capela de Santo António, az azonos nevű településrészen; erről másutt lesz szó. Van itt egy szálloda is, amelyet a meleg évszakban sokan látogatnak.

Főbb településrészei: Igreja, Parlatorio, Barreiro, Serra de Água, Faias, Caminho Chão, Pico do Tanoeiro, Achada do Gramacho, Achada da Cruz, Fonte Grande, Pinheiro, Pico Silveira, Curral Velho, Fonte da Pedra, Serrado, Achada do Pampilar, Queimadas és Fontes, Pico de Antonio Fernandes, Achada de Simão Alves, Lombo do Curral, Feiteira de Nuno, Feiteira de Cima, Lamaceiros, Ponte, Achada de Santo António, Vinhátego és Covas. A Rocha do Navio nevet kapott településrész közelében fekvő sziklaszigetnél 1860. december 24-én heves viharban hajótörést szenvedett az Alfa nevű holland vitorlás, amely Angliából Haiti szigetére tartott. A hétfős legénység megmenekült.

Az egyházközség sok festői helye közül külön említést érdemel és látogatásra méltó a Pico do Cortado, Achada de Santo António, Achada do Gramacho, Miradouro, Rocha do Navio, Cortado, Cumiada Altas Queimadas, Caldeirão Verde, Homem em Pé, Cova da Roda stb.

Az egyházközségben két állami iskola működik, és itt van a község (concelho) valamennyi egyházközségét ellátó orvosi körzet székhelye. Lakossága 3107 fő (1921).