Napóleon

A waterlooi vereség Napóleont lemondásra és Franciaország elhagyására késztette. Bár ekkor kétségek és habozás gyötörték, úgy tűnik, végül határozottan úgy döntött, hogy az Amerikai Egyesült Államokba utazik. 1815. július 16-án Rochefort-ban önként felszállt a brit haditengerészet Bellerophon nevű hajójára, bizalommal és beletörődéssel fogadva el az angolok előkelő és nagylelkű vendégszeretetét. Amikor július 24-én Anglia partjaihoz ért, csalódottan, de már túl későn ismerte fel a rá váró szomorú és kegyetlen sorsot: a száműzetést és a halált Szent Ilona zord, magányos sziklái között.

Augusztus 7-én Napóleon a Bellerophonról az admirális hajójára, a Northumberlandre szállt át. A hajó még aznap dél felé indult a Havannah, a Ceylon és a Bucephalus fregatt, valamint a Peruviana, a Zephiro, a Zenobia, a Ferrol, az Icarus és a Redpole brigg kíséretében. A hajóraj George Cockburn parancsnoksága alatt állt, és az angol gyalogság 53. ezredét szállította, amely Szent Ilonán helyőrségi szolgálatot látott volna el. A császár kíséretét Bertrand tábornok, felesége és gyermekei, Las Casas gróf és családja, Montholon és Gourgaud tábornok, egy tengerészkapitány, két segédtiszt és néhány szolga alkotta.

Augusztus 22-én megpillantották a Madeira-szigetcsoportot. Amikor Porto Santo (’szent kikötő’) és a Kopár-szigetek (Desertas) között haladtak el, a Northumberland orvosa felhívta Las Casas gróf figyelmét arra, mennyire emlékezteti a Kopár-szigetek kopár, csupasz sziklája Szent Ilonára. Napóleon a hajó fedélzetén elmerülten nézte a Kopár-szigetek meredek szakadékait, amikor a gróf odalépett hozzá, és elmondta neki a hajóorvos észrevételét. Lehetséges, hogy a császárnak is ugyanez járt a fejében. Az is valószínű, hogy Madeira buja növényzetét látva eszébe jutott az éles ellentét e sziget páratlan szépsége és enyhe éghajlata, illetve Szent Ilona sivár szárazsága és e barátságtalan vidék éghajlati viszonyai között. Napóleon semmit sem mondott Las Casasnak: csak halványan elmosolyodott, és megvetően vállat vont.

Augusztus 22-én éjjel a hajóraj Funchal elé ért, de úgy tűnik, csak másnap vetett horgonyt. Az admirális hajója, a Northumberland kivételével valamennyi hajó a mi öblünkben horgonyzott le; a Northumberland a parttól kijjebb, de a kikötőhelytől nem nagy távolságban haladt. Az angol admiralitás szigorú utasításai szerint a császárt szállító hajó az útja során egyetlen kikötőhelyen sem állhatott meg, és legénységén kívül senkit sem engedhetett a fedélzetére.

Augusztus 23-án olyan nagy volt a hőség, amilyenre a sziget lakói nem emlékeztek. A jól ismert leste (Afrikából fújó forró, száraz keleti szél) fújt, ezúttal heves viharral együtt. A nép babonás együgyűségében Napóleon áthaladásának tulajdonította az időjárási jelenséget. Az Attila, aki legyőzhetetlen seregei élén végigpusztította Európát, még fogolyként, minden hatalmától és nagyságától megfosztva is képes volt feltámasztani azt a heves szelet, amely nálunk annyi kárt okozott a mezőgazdaságban, és sok épületet meg lakóházat megrongált!

A tenger háborgott, ezért nehéz volt kapcsolatot tartani a hajóraj hajóival. Egy szemtanú szerint erős szél fújt, a hullámok igen magasak voltak, és emiatt a császár meglehetősen rosszul érezte magát. Azért sikerült élelmet és frissítőket beszerezniük. A kapott készletek között volt „éretlen narancs, rossz őszibarack, ízetlen körte és kitűnő szőlő”.

Állítják, hogy Madeira angol konzulja, Henrique Veitch előre értesült Napóleon elhaladásáról, és nyomban elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy láthassa és beszélhessen vele. A tenger állapota és a Northumberland parttól való távolsága ellenére sikerült a hajóhoz jutnia, és beszélnie barátjával, Sir George Cockburn admirálissal. Elmondta neki, mennyire szeretné üdvözölni Austerlitz és Marengo győztesét. Az admirális megpróbálta lebeszélni Veitchet a kísérletről, arra hivatkozva, hogy Napóleon rendkívül ingerlékennyé, sőt elviselhetetlenné vált még saját kíséretének tagjaival szemben is.

Az angol konzul szerencséjére éppen ekkor jelent meg Bonaparte egyik segédtisztje. Veitchet bemutatták neki, ő pedig rögtön elmondta, hogy hódolatteljes üdvözletét szeretné átadni Ő császári felségének. A Northumberland fedélzetén ekkor illették először a császárt a felség megszólítással, mivel csak egyszerűen Bonaparte tábornoknak volt szabad nevezni. Úgy tűnik, ez volt a varázsszó, amely megtörte a tilalmat, és Napóleon elé juttatta Veitchet. A császár szívélyesen fogadta Anglia madeirai képviselőjét. Amikor Veitch felajánlotta szolgálatait, azt válaszolta, hogy örömmel venne néhány könyvet és gyümölcsöt erről a szép szigetről. Henrique Veitch készségesen teljesítette Napóleon kívánságát: pompás ajándékot küldött neki gyümölcsből, édességből és régi borokból. A császár néhány arany napóleont küldött a konzulnak, hogy kifizesse a frissítőket a fedélzetre szállító csónakot. A hagyomány szerint Veitch az érméket a Rua da Bela Vista anglikán templomának (Igreja Anglicana) alapkövébe helyezte, amikor megnyitották a templom építéséhez szükséges alapot. 1815. augusztus 24-én délután az egész hajóraj vitorlát bontott, és útnak indult célja felé. Augusztus 27-én elhaladt a Kanári-szigetek mellett, ahol nem kötött ki, szeptember 1-jén pedig a Zöld-foki-szigetek magasságában járt; a következő hónap, október 15-én Szent Ilonán vetett horgonyt. Napóleon 1769. augusztus 15-én született, és száműzetésének szigetén, 1821. május 4-én halt meg.

Különösen érdekes, amit J. R. Glovernek, a Napóleont száműzetésbe szállító Northumberland karakkot parancsnokoló Georges Cockburn tengernagy titkárának „Naplójában” olvashatunk. A könyvet H. A. Newel ezredes adta ki Oxfordban, 1931-ben. A kiváló madeirai író, J. Vieira Caetano atya néhány oldalát kivonatolta; ezekből idézzük a témánkra vonatkozó legfontosabb részleteket.

“

„AUGUSZTUS 23. – A szél keletire fordult, és nagyon forróvá, kellemetlenné vált. Két órakor megpillantottuk Porto Santo szigetét, nem sokkal később pedig Madeirát. Bonaparte aznap vacsora előtt nem sétált.

“

Az étkezésnél gondterhelten és rosszkedvűen jelent meg. Több kérdést tett fel a tengernagynak Madeiráról: mekkora a sziget, mikor fedezték fel, és ki fedezte fel. Közvetlenül vacsora után a tatra ment, és a szigetet figyelte, különösen miközben partja mentén hajóztunk, egészen addig, amíg már sötétben megérkeztünk a funchali öbölbe. Miután egy keveset játszott Madame Montholonnal, láthatóan leverten visszavonult a »kabinjába«.” Ezeket a sorokat szinte szó szerint fordították le a Naplóból.

A sorok Marengo és Austerlitz győztesét mélabúsnak és levertnek mutatják. Nem is csoda: egykor a dicsőség csúcsán állt, most pedig száműzetésbe hajózott. Párizs és Versailles pompáját Szent Ilona távoli kis szigetének magányára készült felcserélni. A madeirai partok láttán Bonaparte – a hajó titkára csak így nevezi – Madeira számára addig ismeretlen történelmével és földrajzával ismerkedett, amint azt az Ő Brit Felsége tengernagyának feltett kérdései mutatják.

AUGUSZTUS 24. – „A funchali öbölben horgonyoztunk, jó messze a kikötőhelytől. A legénység vízért és élelemért ment a partra, én pedig gyümölcsöt és bort is hoztam.

Veitch úr, Őfelsége konzulja meglátogatta a hajót. Bonaparte sokat kérdezte a szigetről, terményeiről, tengerszint feletti magasságáról, népességéről stb.

Veitch úr a fedélzeten vacsorázott. Vacsora után Bonaparte hosszabb ideig sétált vele és a tengernaggyal, miközben általános témákról beszélgettek. Ezután lefeküdt, anélkül hogy leült volna a játékasztalhoz.”

Ezen a második napon a fregatt ellátmányt vett fel, Veitch úr, az angol konzul pedig a fedélzetre ment. Napóleon beszélgetett vele, tovább gyarapította Madeirával kapcsolatos ismereteit, majd játék nélkül tért nyugovóra.

A hajónapló titkára nem írja meg, hogy ezen a napon kereste-e fel őt az a funchali hajadon, akinek a hagyományban fennmaradt látogatása Reis Gomes őrnagy szép történelmi elbeszélését, az Anel do Imperador-t ihlette. Ha meg is látogatta, ez sem enyhítette a száműzött csüggedését.

AUGUSZTUS 25. – „Tovább fújt az erős és igen kellemetlen sirokkó, amely akkor kezdődött, amikor megpillantottuk Madeirát. A lakosok annyira babonásak voltak, hogy ezt a pusztító szelet a kikötőben tartózkodó Bonaparténak tulajdonították. Nagyon aggódtak a termésükért: a már majdnem érett termés fele odaveszhetett.”

Glover úr, a titkár hozzáteszi, hogy a háborgó tenger és a kellemetlen időjárás miatt egészen estig tartott az élelem beszerzése. Már sötét volt, amikor dél felé vitorlát bontottak.

Bonapartéról még ezt írja: „A leste, a forró, száraz keleti szél hősége, a szél kellemetlen volta és a karakk igen erős hánykolódása szemmel láthatóan megviselte a tábornokot. Vacsoránál nagyon keveset evett, és csüggedt volt.

Aznap este mindössze körülbelül fél órán át játszott huszonegyet, majd lefeküdt.” Ezen a napon a hajó elhagyta Madeirát, amelyet Napóleon ekkor látott először és utoljára. A hajónapló nem tesz említést azokról az aranypénzekről, amelyeket a császár Madeirán hagyott az általa kért gyümölcsök és néhány könyv ellenértékeként.

A The English Church in Madeira szerzője azonban megemlíti őket. Elbeszélése szerint Veitch konzul az anglikán templom alapjába helyezte a pénzeket az épület alapkövének letételekor. Ezt egy levél is megerősítette számára, amelyet a Cossart családhoz tartozó Mrs. Minet írt 1860. január 5-én nővérének, Mrs. Leacocknak.

Mrs. Minet azt írja, hogy kislánykorában látta, amint Veitch konzul néhány, Napóleontól kapott aranypénzt helyez az alapkő alá, majd felteszi a pecsétet.

Augusztus 25-ének délutánján a franciák császára elhagyta Funchal kikötőhelyét, miután megcsodálta annak lenyűgöző látképét. Szent Ilona magányába indult, ahol majd a világi nagyságok semmiségén elmélkedik, és hazája ékesszóló szónokával együtt felkiált: „Csak Isten nagy!”

E témához szorosan kapcsolódik a kiváló író és akadémiai tag, João dos Reis Gomes O Anel do Imperador című könyve.

Eltelt 19 év. 1840. július 24-én kikötőnkben horgonyt vetett a francia haditengerészet két fregattja, a La bela Poule és a Favorite. A hajók azt a küldöttséget vitték Szent Ilonára, amelyet Lajos Fülöp kormánya azzal bízott meg, hogy I. Napóleon császár földi maradványait hivatalosan a szigetről Toulonba, majd onnan Párizsba szállítsa. A küldöttséget Joinville hercege vezette (lásd ott). Tagjai között Napóleon egykori szolgálatában állók is voltak, köztük Bertrand tábornok, aki elkísérte a császárt a száműzetésbe, és mellette volt Szent Ilona-i visszavonultságának utolsó pillanataiban.

Monteiro Teixeira, a kiváló madeirai férfiú (lásd ott), aki Franciaország funchali konzulja volt, pompás bált adott Joinville hercege és kísérete tiszteletére. A város legelőkelőbb lakói is részt vettek rajta. Az ünnepségen egy bájos funchali hölgy nagy hozzáértéssel és átéléssel adott elő franciául egy Bertrand tábornoknak ajánlott verset, amely egész Európában nagy népszerűségnek örvendett. Az előadás mélyen megérintette a jeles katonát: nem tudta leplezni az akkor feltörő erős meghatottságát. Lehúzott az ujjáról egy értékes gyűrűt, amelyet Napóleontól kapott, és amely császárától őrzött legkedvesebb emléke volt, majd honfitársnőnknek ajándékozta. Így köszönte meg a neki szóló szeretetteljes és megkapó tisztelgést. A hölgy kedvesen visszautasította az ajándékot, főként mert tudta, milyen becses Bertrand tábornok szívének.

Joinville hercegének kíséretében volt Artur Bertrand, Bertrand tábornok fia is. A száműzetés idején született Szent Ilonán, és nevelésének első leckéit magától Napóleon császártól kapta. Rendkívül ékesszólóan és szemléletesen írta le a császár holttestének exhumálását és a francia hajókra szállítását; beszámolóját nem lehet tiszteletteljes és mély meghatottság nélkül olvasni. Leírásában a Belle Poule és a Favorite Funchal kikötőjénél tett útjáról is említést tesz.