Kolumbusz (Kristóf)

Egy makacsul élő hagyomány szerint a jeles hajós egy ideig ezen a szigetcsoporton élt, és itt fogant meg benne az Újvilág felfedezésének nagyszabású terve. Las Casas a Historia de las Indias című művében határozottan állítja, hogy Kolumbusz Madeirán tartózkodott. Mint írja, ezt magától Diogo Colombótól, a nagy hajós fiától hallotta, aki apját az Indiai-tenger admirálisi tisztségében követte. Akkoriban folyamatosan érkeztek a szigetre hírek az új felfedezésekről, és „ez volt az Újvilág felfedezésének kezdete”. Agostinho de Ornelas az 1892-ben megjelent Memoria sobre a residencia de Christovão Colombo na Ilha da Madeira című művében értékes érveket hoz fel ennek az állításnak az alátámasztására; egyébként több történész és Kolumbusz számos életrajzírója is osztja ezt a nézetet. Amerika felfedezője feleségül vette Dona Felipa Monizt, Bartolomeu Perestrelónak, Porto Santo szigete első donatáriusának a lányát. A szerzők véleménye azonban eltér arról, hol kötöttek házasságot. Az A Mulher de Colombo című érdekes kis könyv szerzője szerint az esküvőt Machico mezővárosában (vila) tartották. E vélemény mellett komoly feltevések és nem csekély súlyú valószínűségek szólnak, bár az állítás igazsága vitatható. Az említett Las Casas és mások szerint Diogo Colombo Porto Santón született. E kis szigeten az a hagyomány is töretlenül él, hogy a nagy hajós ott lakott; még egykori házának helyét is megjelölik: a plébánosi lakot, az anyatemplom (igreja matriz) közelében.

Már sokat írtak arról a funchali épületről, amelyet a hagyomány mindig Kolumbusz Kristóf lakóházaként tartott számon. Az épület a ma a hajósról elnevezett, a Rua do Sabão (Szappan utca) és a Rua do Esmeraldo között húzódó köz helyén állt. Agostinho de Ornelas már említett műve, dr. Álvaro de Azevedo értékes tanulmánya, az Illustracion Espanola y Americana 1878-ban megjelent részletes ismertetése és más írások is bőven foglalkoztak a témával. J. Reis Gomes madeirai író is nagy hozzáértéssel tárgyalta A Filha de Tristão das Damas című könyvének jegyzeteiben. Ebből idézünk néhány részletet, amelyek szorosan kapcsolódnak cikkünk tárgyához:

“

„Az épületet, amelyet a hagyomány mindig Kolumbusz madeirai lakhelyeként tartott számon, és amelynek a flamand João Esmeraldo volt a tulajdonosa, tágas, kétemeletes ház volt, tetején nagy tetőterasszal. Később magtárrá alakították, ezért a Poço magtáraként ismerték ebben a szinte kizárólag kereskedők lakta városrészben.

Túlságosan hosszúra nyúlna ez a jegyzet, ha itt elmondanánk, hogyan került ez az előkelő lakóház tulajdonosának örököseitől a városi tanácshoz, amely aztán lebontotta. A Revista Illustrada 55. számában (1892) dr. Álvaro Rodrigues d’Azevedo „Era inscripcional da casa memorada como da habitação de Colombo na Ilha da Madeira” című cikke jelent meg; első része megbízható és pontos tájékoztatást ad erről a kérdésről.

Az épület eredetileg gótikus stílusú volt. Erről tanúskodott a Rua do Sabão felé néző csúcsíves rész, amelyről az O Ocidente 1879. májusi, 34. száma metszetet közölt João Camacho kiváló madeirai fényképésznek a házról készült számos felvétele egyike alapján. Az épületet később átépítették; ekkor jelentek meg rajta a reneszánsz építészet többé-kevésbé jellegzetes formái.

A mellékelt képen látható szép, kétosztatú ablak kis oszlopának fejezetébe vésett évszámot háromféleképpen olvasták. Az eltérő olvasatok különböző feltevésekhez vezettek az épület építtetőjéről és arról, mennyire valószínű, hogy Kolumbusz lakott benne; sőt a Rua do Esmeraldo felőli homlokzat építészeti stílusáról is találgatásokra adtak alkalmat! Először 1457-nek olvasták – sohasem értettük igazán, hogyan –, még amikor a ház állt. Ez az évszám, noha feltűnően ellentmondott a stílusnak, világszerte elterjedt; maga Henry Hanisse is elfogadta, és Christophe Colomb című könyvének egyik jegyzetében hivatkozott rá.

Ez az olvasat nyilvánvalóan téves volt. Miután az ablakot kibontották, kiderült, hogy az utolsó számjegy világos és szabályos 4-es. Csupán a harmadik számjegy maradt vitatott: egyesek 7-esnek, mások 9-esnek olvasták. A bevésett évszám tehát 1474 vagy 1494 volt? Agostinho d’Ornellas, az értékes ablakot alkotó kövek tulajdonosa szerint a harmadik számjegy 7-es volt, mert „a keresztvonal, bár kissé ívelt, nem ér össze a függőlegessel”, amint azt egy másik jegyzetünkben már idézett Memoria című írásában közli. Dr. Álvaro d’Azevedo viszont saját szemével vizsgálta meg és rajzolta le az évszámot, majd tudósok körében is kutatott. Arra jutott, hogy a vitatott számjegy 9-es, pontosan olyan alakban, ahogyan a 15. század végén írták és vésték.

Nemrég mi is megnéztük ezeket a köveket, amelyek továbbra is az Ornelas család tulajdonában vannak. Minden számjegy tisztán látszott; csak az a bizonyos harmadik okozott kétséget. Nyitott felső része a 7-esre emlékeztetett, de lekerekített formája és ívelt szára 9-esre utalt. Lerajzoltuk, és magunk is elvégeztük a szükséges vizsgálatokat. Egy barátunk közvetítésével, aki maga is értett a kérdéshez, kikértük azok véleményét, akik a fővárosban a legjobban felvilágosíthattak bennünket. Számunkra bizonyossá vált, hogy a vitatott számjegy 9-es, a felirat évszáma pedig 1494. Számos bizonyíték közül a teljes bizonyosságot a Monterregio-féle Ephemerides 1492-es velencei kiadásában nyomtatott dátum adta meg. Ott minden kétséget kizáróan ugyanolyan alakú kilences szerepelt: nyitott felső résszel és visszahajló szárral.

Az 1494-es évszám egy olyan ablakon szerepelt, amely minden valószínűség szerint eredetileg csúcsíves volt, ám tényleges formája a mi reneszánsz építészetünkre jellemző – arra az építészetre, amely Portugáliában csak a 16. században jelent meg. Ez valóban elgondolkodtatta azt, aki felfigyelt erre a különös esetre.

Az átépítés kétségkívül II. János korában, a halála előtti évben történt. Az épület mégis olyan építészeti jelleget mutatott, amely nálunk csak jóval később jelent meg: ezt a felfedezésekből és hódításokból merített tengeri motívumok tették még sajátosabbá, és manuelino (késő gótikus portugál stílus) néven vált ismertté!...

A jelenség azonban nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az épület egy gazdag, nemesi származású külföldié volt. Madeirán élt, amely a bevándorlás révén sokkal szorosabb kapcsolatban állt Európával – ahol a reneszánsz építészet, különösen Olaszországban és Franciaországban, már virágzott –, mint a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) szárazföldi részével, ahová ez a stílus akkor még nem jutott el.

Az épület olyan magánszemélyé volt, akit származása és kapcsolatai fogékonnyá tehettek a szinte egész Európában diadalmasan terjedő művészeti formára. Nem csoda tehát, hogy João Esmeraldo háza ezen a portugál földön jóval megelőzte a szárazföld épületeinek első manuelino formáit.

A szigeti élet e korszakában kevés volt a jó hazai művész és mesterember. Ezért természetesnek tűnik az a feltevés, hogy a ház átépítését szükségképpen a Madeirán akkor legnépesebb külföldi közösségekhez tartozó olasz vagy flamand mesterekre bízták. Talán éppen ők ajánlották azt az építészeti stílust, amelyet hazájukból a legszebbnek és legmodernebbnek ismertek.

Az, hogy a szép, kétosztatú ablak fölé az 1494-es évszámot vésték, nem cáfolja azt a régóta hangoztatott, megalapozott állítást, hogy Kolumbusz Esmeraldo vendégeként lakott a házban: Amerika felfedezője ugyanis már évekkel korábban elhagyta Funchalt. Mindössze annyit jelent, hogy az épületet csak eredeti, gótikus formájában ismerte, és elmélkedései közben bizonyosan nem támaszkodott azokra a bazaltkövekre, amelyeket később a reneszánsz vésője munkált meg. João Esmeraldo szinte rajongó tisztelete nagy olasz vendége iránt – ha elfogadjuk a vonatkozó hagyományt, amelyet véleményünk szerint teljes mértékben igazolt a Memoria sobre a residencia de Colombo na ilha da Madeira szerzője – még inkább megmagyarázza, miért kedvelte a gazdag flamand fidalgo (köznemes) azt az elegáns művészeti formát, amelynek igazi bölcsője Kolumbusz hazája volt.

Vajon maga João Esmeraldo építtette fel az épületet az alapoktól, vagy az eredeti tulajdonostól vásárolta meg? Ezt a számunkra kevésbé fontos kérdést Agostinho d’Ornellas és dr. Álvaro Rodrigues d’Azevedo írásai ellenére sem látjuk teljesen tisztázottnak. A madeirai nemesi családtörténetek szövege és Frutuoso szavai alapján mégis arra hajlunk, hogy a flamand férfi építtette a házat, amely ősi kúriaként szállt utódaira. A családtörténetek nem említik külön ezt a lakóházat, de azt írják, hogy Esmeraldo nagy házakat építtetett a róla elnevezett utcában. A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) szerzője pedig azt mondja, hogy a Rua do Esmeraldo azért kapta ezt a nevet, mert a flamand férfinak „ott állt régi lakhelye, egy kétemeletes ház, az ablakoknál márványoszlopokkal, fölötte pedig tetőteraszokkal”.

Erről az épületről már sokat írtak az országban és külföldön egyaránt, különösen azért, mert a makacsul élő hagyomány szerint Kolumbusz madeirai lakóhelye volt. Ezért és más okokból is több megbecsülést és nagyobb gondot érdemelt volna megőrzése. Művészeti szempontból a 15. századi arisztokrata paloták éppoly szép, mint ritka példája volt. Portugál földön álló emlékként világosan mutatta a gótikus stílus és a mi manuelino stílusunk közötti átmenetet: a manuelino általános formáit már azelőtt előrevetítette, hogy e stílus Portugáliában végleg kialakult volna. Pompája és kifinomult építészeti megoldásai cáfolhatatlanul bizonyították Madeira gyors fejlődését és gyarapodását a felfedezését követő első nyolcvan évben. Ezzel alátámasztották mindazt, amit a krónikások a madeirai történelem e valóban nevezetes időszakáról feljegyeztek.”

Az idézett részletek szerzője tiltakozik az épület lebontása ellen, amelyet gondosan meg kellett volna őrizni. Ironikus, de teljesen jogos szavait az alábbiakban közöljük; ezek pontosan kifejezik, mit gondolunk az ügyről:

“

„Az emléket lerombolták; a városi tanács azonban, tisztelegve annak emléke előtt, aki a hagyomány szerint az épület jeles lakója volt, a mindössze mintegy 30 méter hosszú, jelentéktelen utcácskát a hangzatos Rua de Cristóvão Colombo (Kolumbusz Kristóf utca) névre keresztelte, és ezzel mindent teljesen elintézett. Sőt a tanács örült is a döntésének: azzal dicsekedhetett, hogy viszonylag csekély költséggel újabb közterülettel gazdagította a várost; kielégítette a környék kereskedőinek igényét, akiknek így néhány lépéssel kevesebbet kellett megtenniük az egyik utcából a másikba; és eltüntette azt a megfeketedett, bosszantó szörnyűséget, amely legfeljebb néhány Madeirán átutazó amerikait ejtett ámulatba. A helyén immár frissen meszelt falak húzódnak, rajtuk két gabonaraktár szimmetrikusan elhelyezett szellőzőnyílásaival.

Funchal városvezetésének polgári szelleme joggal ragyoghatott az elégedettségtől. És hogy senki se mondhassa, hogy nem tud tisztelegni a nagy emberek előtt, a gabonaraktárak meszelt falára felkerült Amerika felfedezőjének neve: nem egészen világos, hogy azért-e, mert a lebontott házban lakott, vagy azért, mert… A kiváló író és újságíró, Meireles vikomtja, aki 1913-ban járt a szigeten, ugyanazon év márciusában és áprilisában több cikket közölt a Heraldo da Madeira (’Madeirai Hírnök’) című lapban. Ékesszólóan szorgalmazta, hogy Kolumbusz Kristóf egykori házát eredeti helyén építsék újjá. Megszűnne a köz, amely ma a nagy hajós nevét viseli, a Rua do Sabão pedig Cristóvão Colombo nevét kapná. Az újjáépített ház tájmúzeumnak adna otthont, és vonzaná a külföldi látogatókat, különösen az észak-amerikaiakat. Ők bizonyára áhítatos érdeklődéssel keresnék fel és vizsgálnák meg azt a helyet, ahol esetleg az ő Amerikájuk felfedezésének nagyszabású terve megszületett és kiforrott. Ez nem volna példa nélküli: külföldön több történelmi épületet is újjáépítettek, hogy megörökítsék olyan események vagy nevezetes személyek emlékét, amelyeknek, illetve akiknek emlékét érdemes tartósan megőrizni. Kolumbusz egykori házáról – így is nevezhetjük – szerencsére fennmaradt néhány fénykép, sőt a híres gótikus ablak is, amelynek metszetes ábrázolása számos könyvben, kiadványban és folyóiratban megjelent. A többit az építészet és a művészet elvégezné. Itt megörökítjük Meireles vikomtjának elképzelését, amely talán a közeljövőben még meggyőző valósággá válik.

Ez az érdekes ablak ma (1940) a pompás Quinta da Palmeira (’pálmafa-birtok’) kertjében áll, művészi gonddal és odaadással elhelyezve. A birtok a Caminho da Levada de Santa Luzia (’a Szent Luca-levada útja’) mentén található, és Henrique Hinton, az értelmes és jótékony iparos tulajdona, aki a múlt e becses emlékét a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel őrzi ott.

A fentiekben röviden bemutattuk Kolumbusz Kristóf életének és Madeira történetének összefüggéseit, különös tekintettel a nagy hajós házasságára és a szigetcsoporton töltött idejére. Az utóbbi években azonban új történeti kutatások még szorosabbá tették ezt a kapcsolatot, és érdekes, beható vizsgálatokhoz kínáltak témát. A rendelkezésünkre álló szűkös hely és bizonyított hozzá nem értésünk azonban egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy ezekbe belefogjunk.

Annyit mindazonáltal elmondunk, hogy 1928-ban és 1929-ben megjelent Patrocinio Ribeiro és Pestana Junior két figyelemre méltó könyve, az A Nacionalidade Portuguesa de Christovam Colombo és a Cristóbal Colom ou Simão Palha. Kiváló szerzőik ezekben azt igyekeznek bizonyítani, hogy Amerika jeles felfedezője portugál nemzetiségű volt. Ezt követően két nem kevésbé érdekes kötet jelent meg Salvador Gonçalves Zarco (Cristóbal Colon), illetve Cristobal Colon Salvador Gonçalves Zarco Infante de Portugal címmel. Az előbbit G. L. dos Santos Ferreira és António Ferreira de Serpa, az utóbbit Artur Lobo de Avila és Saul dos Santos Ferreira írta. Ügyes érveléssel, ám kevéssé meggyőző bizonyítékokkal próbálják kimutatni, hogy a nagy hajós Ferdinánd herceg és João Gonçalves Zarco egyik unokájának törvénytelen fia volt. Ismeretes, hogy Ferdinánd herceg, aki Tengerész Henrik örököse és utóda lett a Krisztus-rend (Ordem de Cristo) nagymesteri tisztségében, igen közvetlen szerepet játszott szigetcsoportunk kormányzásában, amely „egyházi ügyekben” e rendhez tartozott. Mondanunk sem kell, hogy az említett szerzők által emlegetett Gonçalves Zarco Funchal első donatárius kapitánya (capitão-donatário) és Madeira korai betelepítésének legjelesebb kezdeményezője.

Bár az említett szerzők következtetéseivel lehet vitatkozni, méltányosságból el kell ismernünk, hogy könyveiket nagy élvezettel lehet olvasni, és akad bennük néhány adat, amely jelentősen hasznosítható e szigetcsoport történetének kutatásában.