Községi tanácsok

Funchal város és község eredeti kiváltságlevele (foral) nincs meg a városi tanács levéltárában. A tanácsülések (vereações) első, 1470-ből származó könyvéből azonban kitűnik, hogy a szenátus (senado, a városi tanács) tagjait akkor az előkelő polgárok (homens bons, községi tisztségre választható tekintélyes lakosok) közül választották. A városi tanácsosok (vereadores) mellett a mesterségek képviselői, a céhképviselők (mesteres) is részt vettek a munkában, ám a szenátus többi tagja rossz szemmel nézte őket, és nemritkán durván bánt velük, sőt sértegette őket. A szenátus elnöke a rendes bíró volt. A tanácsosok közül választott községi prokurátor (procurador do concelho) szedte be a község bevételeit és fizette ki a kiadásait; feladata volt továbbá, hogy a közérdekű ügyekben kérelmeket terjesszen elő.

A bírákat és a városi tanácsosokat egyaránt választották, és a donatárius kapitány (capitão-donatário) előtt tettek esküt. A funchali szenátus nevezte ki a vásárfelügyelőket (almotacés), a törvényszolgákat, a város alcaide-jét (rendfenntartó és börtönfelügyelő városi tisztviselő), Ribeira Brava, Câmara de Lobos és Caniço alcaide-jeit, az utóbbi három helység és Calheta (’kis öböl’) helyi bíráit stb.

Az 1505. február 11-i szabályzat (regimento) a bíró mellett három városi tanácsost, egy községi prokurátort, egy jegyzőt (escrivão) és egy pénztárnokot írt elő a funchali városi tanács számára; a pénztárnok nem tartozott a tanácsosi testülethez. Az 1508. augusztus 17-i királyi rendelet (alvará) kimondta, hogy ezentúl csak fidalgók (köznemesek) lehetnek városi tanácsosok, és a funchali tanácsot a lisszaboni tanács mintájára kell vezetni és igazgatni. Ez utóbbi rendelkezés értelmében a választásokat 3 évente kellett megtartani, eredményükhöz pedig a király jóváhagyása volt szükséges.

A 17. század első negyedében a városi tanácsosok még mindig a donatárius előtt tettek esküt, akit ouvidorja (a donatárius, ill. a korona bírói tisztviselője) képviselt. A községi tisztségeket betöltő polgárokat közvetett választással jelölték ki. A kiválasztottak nevét viasz sorsolási golyókba (pelouros) helyezték, ezeket pedig három kulccsal zárható ládában őrizték; a kulcsok egy-egy városi tanácsosnál voltak. A sorsoláskor egy 6–7 éves gyermek húzta ki a ládából azokat a golyókat, amelyek meghatározták, kik töltsék be abban az évben a szenátus bírói, városi tanácsosi és pénztárnoki tisztségeit.

A városi tanács pénztárnoka rendszerint kereskedő volt, a jegyzőnek azonban fidalgónak kellett lennie. Az 1538-as rendelkezés (provisão) értelmében öszvért és nyerget használhatott.

A funchali városi tanácsnak, amelyet régebben inkább a Câmara szenátusának neveztek, mindig négy városi tanácsosa volt. Egyikük a községi prokurátor tisztét töltötte be egészen addig, amíg 1834-ben a szigeten be nem vezették az alkotmányos kormányzást. A 18. században és a 19. század elején azonban a tanácsosokat a Desembargo do Paço (a király legfőbb igazságszolgáltatási tanácsa) nevezte ki a városi vezetőréteg (governança, a városi tisztségre választható előkelők) tagjairól készült névjegyzékek alapján. Ezeket a bírósági kerület (comarca) corregedorja (királyi kerületi bíró) vagy a juiz de fora (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró) állította össze. Funchalban a szenátus elnöki tisztét kezdetben a helyi bíró töltötte be, a 17. század közepétől viszont a király által kinevezett juiz de fora.

A szenátusnak négy céhképviselő is tagja volt; őket évente választotta meg a Huszonnégyek Háza (Casa dos Vinte e Quatro, a céhek gyűlése).

A régi tanácsüléseken a juiz de fora a tanácsülések asztalának egyik végén, a jegyző a másik végén foglalt helyet. A bíró balján három tanácsos ült életkor szerinti sorrendben, az utolsó helyen pedig a községi prokurátor. A szenátus e tagjait támlás szék illette meg, míg a négy céhképviselő egyszerű széken ült a jegyző közelében, de a tanácsülések asztalától távolabb. Ha a nemesség egyes tagjai is részt vettek az üléseken, a juiz de fora jobbján, támlás székeken foglaltak helyet.

1803-ban Funchalban meglehetősen viharos tanácsülést tartottak, mert a juiz de fora megengedte a céhképviselőknek, hogy a tanácsülések asztalához üljenek. Az eset következtében a nép e képviselői hosszú ideig nem jelentek meg a tanácsüléseken.

Az 1763. április 2-i királyi rendelet (alvará) feljogosította Funchal városi tanácsát, hogy az úrnapi körmenetben a baldachin mögött haladjon. A körmeneteken és a templomokban egyaránt az volt a szokás, hogy a céhképviselők a szenátus többi tagja mögött vonultak sorban.

A liberális kormányzat helyreállítása után az első községi választásokat 1835. október 2-án tartották a szigetvilágban, az ugyanazon év július 18-i rendeletben meghatározott módon. Ekkor Funchal városi tanácsába 7, Porto Santo tanácsába 3, a tartomány többi községének tanácsába pedig egyenként 5 tanácsost választottak. A választások mindenütt békésen zajlottak, mert a később oly hevesen egymás ellen forduló politikai pártok akkor még nem szerveződtek meg. Amíg az 1842-es és az 1878-as közigazgatási törvénykönyv volt hatályban, Funchal városát és községét 7 tanácsosból álló testületek igazgatták. Az 1886-os törvénykönyv azonban 9-re emelte a tanácsosok számát, amelyet az 1895-ös és az 1896-os törvénykönyv is megtartott. Az 1913. augusztus 7-i törvény az 1. osztályú községek tanácsában 32, a 2. osztályúakéban 25, a 3. osztályúakéban 16 tanácsosi helyet állapított meg. Ezeket a számokat a most hatályos, 1916. június 23-i törvény rendre 24-re, 16-ra és 12-re csökkentette. A községek végrehajtó bizottsága az 1. osztályú községekben 9, a 2. osztályúakban 7, a 3. osztályúakban 5 tanácsosból áll (az 1913. augusztus 7-i törvény 98. cikke).

A tanácsok egykori írnokait az 1886-os törvénykönyv e testületek titkáraivá tette; ma hivatali vezetőknek nevezik őket. Ezek a tisztviselők részt vesznek a végrehajtó bizottságok ülésein, elkészítik a jegyzőkönyveket, és a törvényeknek, valamint a tanácsi határozatoknak megfelelően irányítják hivatalaik munkáját.

A lehető legszélesebb körű decentralizáció elveire épülő jelenlegi községi rendszer visszaadta a tanácsoknak azokat a szabadságjogokat és előjogokat, amelyektől az alkotmányos kormányok az utóbbi években megfosztották őket. A Köztársaság kormánya meghallotta a mindenfelől érkező tiltakozást a községi igazgatásra nehezedő gyámság ellen. Első intézkedéseinek egyikeként hatályba léptette az 1878-as közigazgatási törvénykönyvet, amely decentralizáló rendelkezéseivel minden más törvénykönyvnél jobban lehetővé tette a községek lakosságának, hogy szabadon, erőforrásaihoz igazodva éljen.