Politikai pártok

Az abszolutizmus idején Madeirán csak a liberális és a konzervatív párt létezett. A liberálisok már közvetlenül a francia forradalom után megmutatták, hogy jelen vannak. A titkos társaságok szerveződése előjele volt annak a nagy mozgalomnak, amely később meghonosította szigetünkön a liberális intézményeket. Ezeknek a társaságoknak régen nem volt olyan vallásellenes jellegük, amilyet újabban tulajdonítani igyekeztek nekik.

A madeirai liberálisok alkotmánypártiaknak is nevezték magukat, miután csatlakoztak a portugál monarchia 1821-ben, Lisszabonban megszavazott és esküvel megerősített alkotmányához. Az abszolutisták, vagyis a konzervatívok viszont a miguelisták nevet vették fel, miután I. Mihály infáns visszatért Bécsből Lisszabonba, és az utóbbi fővárosban egy hitvány csőcselék arra buzdította, hogy kiáltsa ki magát abszolút uralkodónak.

Madeirán, akárcsak Portugáliában, az alkotmánypártiak „púposoknak” csúfolták az abszolutistákat és miguelistákat. Ők viszont malhados („tarkák”, a liberálisok gúnyneve) néven emlegették az alkotmánypártiakat, mert tarka volt az a két öszvér, amely I. Mihály kocsiját húzta, amikor olyan súlyosan elesett, hogy egy ideig az élete is veszélyben forgott.

Amikor 1834-ben véget értek a polgárháborús küzdelmek, Portugáliában két liberális párt működött. A kartista pártot Dom Pedro környezete alkotta; az ellenzéki párt az ő hibáit és tékozlását bírálta, de közben a szabadság iránti szeretetét és az Alkotmányos Charta (Carta Constitucional) melletti elkötelezettségét hirdette. Az első párthoz tartozott a madeirai João de Oliveira, a későbbi Tojal grófja, José Ferreira Pestana, Lourenço José Moniz, Sérvulo Drumond de Meneses, Luís Vicente de Afonseca stb. A másodikhoz António Aluisio Jervis de Atouguia és az egykori Carmo (’Kármel’) klub tagjai tartoztak, akik később a szeptemberista pártban tűntek fel. A szigeten fennálló politikai nézeteltérések ellenére az A Chronica (’A Krónika’) című lap 1838. március 24-én azt írta, hogy a madeiraiak addig „egységben, a törvényesség elveinek engedelmeskedve haladtak”. Valóban nem tudunk arról, hogy az 1836. szeptemberi forradalom említésre méltó ellenségeskedést váltott volna ki a kartisták és a szeptemberisták között. Az 1834-ben megjelent A Flor do Oceano (’Az Óceán Virága’) a madeirai kartista párt lapja volt.

Az 1838-as alkotmányra ugyanazon év május 6-án ünnepélyesen esküt tettek a szigeten. Az alkotmány a Charta 1842. február 10-i visszaállításáig maradt hatályban.

Úgy véljük, Costa Cabral erőszakos intézkedései és szélsőséges önkénye miatt jelentkezett nálunk, az alkotmány kihirdetése után, először az a politikai gyűlölet és szenvedély, amely később olyannyira hírhedtté tette vidékünket. 1844-ben Funchalban megjelent a Tribunal Secreto, egy rendszertelenül kiadott, titkos lap, amely a cabralizmus alkotmányellenes tetteit ostorozta. Ekkorra szigetünkön már élesen elkülönültek a politikai táborok, és a radikális párt sem maradt el a többiektől az életerő bizonyításában.

A kartista, más néven cabralista párthoz ekkor dr. Lourenço José Moniz, dr. Luís Vicente de Afonseca, Sérvulo Drumond de Meneses stb. tartozott; a progresszív, más néven szeptemberista párthoz pedig dr. João de Freitas e Almeida, Francisco Correia Heredia, Luís de Ornelas e Vasconcelos, Luís Agostinho de Figueiroa stb. Az utóbbi három fontos szerepet játszott a helyi politikában az 1847. április 29-i felkelés és a kormányzó testület (junta governativa; lásd ott) megalakulása után. Ez a testület ugyanazon év július 14-ig igazgatta a szigetcsoportot. A testületet az O Independente és az O Madeirense (’A Madeirai’) című lap támogatta; ezeket megelőzte az 1846-ban, a Costa Cabral politikája elleni patuleiai felkelést követően megjelent Ecco da Revolução.

A gramidói egyezmény és a kormányzó testület feloszlatása nem hozott békét Madeirának. Az O Progressista című lap szerint az 1847-es, 1848-as és 1851-es választásokon súlyos erőszakos cselekményeket követtek el. A liberális párt lapja 1851. augusztus 28-án indult.

Az 1851-es regeneráció a pártok kibékítését tűzte ki célul: a kormányt ekkor a kartisták és a progresszívek soraiból választott politikusok alkották. A cabralista párt azonban, bár megfogyatkozott, továbbra is életerősnek mutatkozott, különösen addig, amíg José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) igazgatta a kerületet (distrito). Az abban az évben tartott választásokon Madeira még két cabralista képviselőt küldött a parlamentbe. Ez bizonyítja, hogy Tomar grófjának politikája itt is talált híveket. A sajtóban két lap képviselte ezt a politikát – az O Archivista, majd az A Ordem (’A Rend’) –, szerkesztőik pedig a jól ismert cabralisták, dr. António da Luz Pita és Sérvulo de Meneses voltak.

Szülőföldünk sok politikusa csatlakozott az 1851-ben alakult Regenerátor Párthoz. Közéjük tartozott Jervis de Atouguia, aki tagja volt a Saldanha hercege vezette kormánynak, Jacinto de Santana, a későbbi Nogueiras vikomtja, Luís de Freitas Branco, a korábban cabralista Diogo Berenguer, Luís da Costa Pereira stb. Mások, köztük Antonio Correia Heredia, dr. Juvenal Honorio de Ornelas és Pedro José de Ornelas stb. a Történelmi Progresszív Párthoz csatlakoztak. Ennek vezetője Loulé márkija, később hercege volt.

Egy régi újság szerint 1860 és 1868 között Madeirának soha nem volt olyan parlamenti képviselete, amely híven és közvetlenül tükrözte volna a népakaratot. Az ellenzék azonban néhányszor legyőzte a kormánypártot. Híressé vált az 1860-as választás: dr. Afonseca több szavazatot kapott, mint Carvalhal (’tölgyes’) grófja, a történelmi párt jelöltje, noha a grófnak nagy tekintélye és politikai befolyása volt, ráadásul a helyi hatóságok is támogatták.

1865-ben a történelmi párt egy kisebb frakció kivételével egyesült a Regenerátor Párttal. Így jött létre a Fúziós Párt, amelyhez sok olyan madeirai csatlakozott, aki korábban e két politikai csoport valamelyikében tevékenykedett. Nem sokkal később, 1868-ban került sor a janeirinha néven ismert politikai megmozdulásra. Ennek nyomán, különböző hátterű csoportok egyesüléséből új párt született, a Néppárt. A hozzá kötődő sajtó szerint jelszava az állami bevételek takarékos és tisztességes kezelése volt.

A Fúziós Párt és a Néppárt madeirai küzdelme a mintegy másfél éven át elkövetett erőszakos cselekményekről és a szigeten lejátszódó szégyenletes jelenetekről vált hírhedtté. A madeirai fúziós politika vezető alakjai közé tartozott a korábbi regenerátorok közül dr. Luís de Freitas Branco, dr. Antonio Gonçalves de Freitas, Jacinto de Santana e Vasconcelos, João de Santana e Vasconcelos és Silvano de Freitas Branco; a korábbi történelmi párt tagjai közül Antonio Correia Heredia, dr. Francisco Joaquim Lampreia, dr. João da Camara Leme, Alfredo Cesar de Oliveira kanonok, Pedro José de Ornelas, dr. Manuel José Vieira, dr. José Leite Monteiro és João José Vieira; továbbá dr. Joaquim Ricardo da Trindade e Vasconcelos, aki korábban konzervatív, vagy talán legitimista volt. A Néppártban a korábbi regenerátorok közül Dom João da Camara Leme, aki hosszú ideig polgári kormányzóként (governador civil) szolgált, dr. Agostinho de Ornelas e Vasconcelos, Felipe José Nunes kanonok, dr. Alvaro Rodrigues de Azevedo, Januario Justiniano de Nobrega és Nuno Dias de Vasconcelos tevékenykedett. Hozzájuk tartozott a korábban miguelista (az abszolutista Mihály király híve) Joaquim Coelho de Meireles, valamint a hajdani cabralista konzervatívok közül dr. Antonio da Luz Pita, dr. Luís Vicente de Afonseca, Caetano Velosa Castelo Branco – Funchal választókerületének első néppárti képviselője – és Diogo Berenguer hitbizományos (morgado). A párt bizottságai ez utóbbi házában üléseztek. Madeirán az A Razão, az O Popular és az O Direito volt a Néppárt sajtóorgánuma, míg az ellenkező politikai irányzatért az O Correio do Funchal, majd az őt felváltó A Fusão, továbbá az A Voz do Povo és az A Imprensa Livre szállt síkra.

A Viseu püspöke vezette kormány hatalomra kerülése nem vetett véget a Néppárt uralmának. Ez a párt idézte elő az 1868. március 8-i zavargásokat (lásd: Madeirai zavargások), és különösen dr. Alvaro de Azevedo révén támogatta a reformistának nevezett politikát. Amikor 1870 májusában Saldanha vezetésével katonai lázadás tört ki, a sziget politikai viszonyaiban akkor sem történt jelentős változás: ugyanaz a párt úgy döntött, hogy támogatja a néhány nappal korábban menesztett történelmi progresszív kormány helyébe lépő kabinetet. Dom João da Camara Leme Ávila grófjának, Viseu püspökének és Loulé hercegének kormányzása alatt már nem volt a kerület polgári kormányzója, de a Saldanha hercege vezette kormány idején ismét betöltötte ezt a tisztséget.

Érdekes, hogy bár történelmi párti kormány volt hatalmon, az 1870. május 1-jei választásokon Madeira választókerületeinek többségében nem a kormányt támogató párt, hanem az ellenzék győzött. A machicói templomban a katonaság által megölt emberek néppárti választók voltak. Ugyanakkor néppártiak fogták el a néhai dr. Ricardo da Trindade e Vasconcelost a Cais da Pontinha (’kis fok’) rakparton, amikor visszatért abból a mezővárosból (vila), majd Funchal nyilvános sétányára vitték, ahol meg akarták gyilkolni. Ez mutatja, hogy urai voltak a helyzetnek, és szabadon követhették el a legnagyobb túlkapásokat. Andaluz akkori polgári kormányzó, Andaluz vikomtja erélytelensége és az ellenzékkel szemben tanúsított engedékenysége okozta az 1870 májusában Madeirán eluralkodó anarchiát és rendetlenséget. Még olyan tisztviselőket is hivatalban tartott, akik nyíltan ellene dolgoztak.

1858-ban az A Reforma azt állította, hogy amióta a regeneráció minden politikai irányzatból maga köré gyűjtött embereket, szülőföldünkön az egyéni érdekeket követő politika kezdett visszaszorulni. Néhány évvel később azonban ugyanez az újság – ha még létezett volna – már nem fogalmazhatott volna ilyen derűlátóan, különösen az 1868 és 1870 közötti zaklatott időszak nálunk uralkodó politikájáról. Az akkori harcokat nem a sziget érdekei, hanem egyes személyek érdekei váltották ki. A küzdelmek a szigeten egymással viaskodó két párt erőszakos tetteiről váltak hírhedtté.

Úgy tűnt, hogy az Antonio Maria Fontes Pereira de Melo vezette regenerátor kormány 1871 végi hatalomra kerülése lecsillapítja a kedélyeket. Az új kormány azonban meghagyta Dom João da Camara Lemét a kerület igazgatásának élén. Az ellenzék ezt rossz néven vette, és elhatározta, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel fellép ellene. Az 1868-as és 1870-es gúnyiratok, üldöztetések, épületdobálások és gyilkosságok után a bombák időszaka következett. Ismeretlen kezek éjszakánként a város különböző pontjain helyezték el őket; nagy robajjal robbantak fel, és olykor anyagi kárt is okoztak.

Egy ízig-vérig regenerátor kormány megalakulása után nemcsak az 1865-ös fúzióban részt vevő regenerátorok tértek vissza pártjukhoz, hanem sokan azok közül is, akik a Néppárthoz csatlakoztak. A regenerátor politika helyi vezetője João de Santana e Vasconcelos lett; 1862 előtt dr. Luís de Freitas Branco irányította azt.

1876. szeptember 7-én Lisszabonban a történeti és a reformista irányzat híveiből megalakult a modern Progresszív Párt. Vezetőjévé Anselmo José Braamcamp tanácsost választották. A párt első madeirai vezetője dr. João da Camara Leme volt, aki később Canavial vikomtja, majd grófja lett. Az új politikai irányzathoz csatlakoztak a Fúziós Pártban részt vevő egykori madeirai történeti pártiak is, dr. Manuel José Vieira, João José Vieira és dr. José Leite Monteiro kivételével. Ők egy ideig nem mutattak pártpolitikai rokonszenvet, 1882-ben azonban João de Sales Caldeira, Augusto Bianchi, dr. José Antonio de Almada, dr. Nuno Ferreira Jardim stb. társaságában beléptek az Alkotmányozó Pártba. A párt madeirai lapja az O Direito volt.

Az Alkotmányozó Párt felbomlása után dr. Manuel José Vieira, João José Vieira és dr. José Antonio de Almada átlépett a Progresszív Pártba. Utóbbit 1885-ben a párt helyi vezetőjévé választották. Dr. José Leite Monteiro viszont kitartott korábbi álláspontja mellett: az utolsók között hagyta el José Dias Ferreira tanácsos szerencsétlen politikáját.

Fontes Pereira de Melo tábornok 1887-ben bekövetkezett halála után szinte valamennyi madeirai Regenerátor Párti elfogadta Antonio de Serpa Pimentel vezetését. A Barjona de Freitas által alapított, úgynevezett dinasztikus baloldalhoz csupán az akkor Lisszabonban élő dr. Luís Antonio Gonçalves de Freitas és néhány további politikus csatlakozott.

1901-ben szakadás következett be a helyi Regenerátor Pártban. Ennek az volt az oka, hogy José Ribeiro da Cunha tanácsost bízták meg azzal, hogy Madeirára utazva fogadja az uralkodókat, I. Károlyt és Amália császárnét. Ez sértésnek számított Dom Bernardo da Costa de Macedo polgári kormányzóval szemben. Ekkor Funchalban több népi megmozdulásra is sor került, amelyeket Ribeiro da Cunha regenerátorpárti barátai szerveztek a hatóságok tekintélyének megingatására; a progresszív pártiak sem maradtak távol tőlük. A Regenerátor Párt azon vezető tagjai közé, akik ekkor visszavonultak a pártpolitikától, tartozott többek között Silvano de Freitas Branco tanácsos, dr. João Augusto Teixeira, dr. Romano Santa Clara Gomes, dr. Julio Paulo de Freitas és Vitorino José dos Santos mérnök. A párt madeirai vezetését José Leite Monteiro tanácsos vette át.

A progresszív pártiak korábban a Ribeiro da Cunha kormányzót támogató regenerátorpárti frakció szövetségesei voltak, később azonban legádázabb ellenségeivé váltak. A madeiraiak emlékezetében ma is élnek a két politikai csoport küzdelmének fordulatai, különösen a választási időszakból. A szavazás szabadságát szinte mindenütt semmibe vették. Machicóban a progresszív pártiaknak a legsúlyosabb zaklatásokat kellett elszenvedniük, mert ellenőrizni merték az ottani választást. A progresszív párti Diario Popular és Correio da Tarde, valamint a regenerátorpárti O Direito, Rebate és Debate értékes, bár olykor elfogult adatokkal szolgál Madeira politikai életének egyik legszerencsétlenebb korszakáról.

A helyi Progresszív Párt legjelentősebb alakjai ekkor Manuel José Vieira tanácsos, a párt madeirai vezetője, João Augusto Pereira kapitány, Manuel Esteves Fazenda kanonok, dr. Pedro José Lomelino, João Baptista Leal tanácsos és João José Vieira voltak. A Regenerátor Pártban Leite Monteiro tanácsos mellett több, liberális törekvéseiről ismert fiatal politikus tevékenykedett. Közülük kiemelkedett dr. Vasco Gonçalves Marques, dr. José Joaquim Mendes, dr. Antonio Capelo, António Luís Nunes Vieira, João Octavio da Costa Cabedo stb., stb.

A henriquista néven ismert csoport megalakulása, valamint Luciano de Castro és Alpoim tanácsosok szakítása semmilyen hatást nem gyakorolt a madeirai politikára, noha Ribeira Brava vikomtja az utóbbi politikai vezetőt követte. Amikor azonban 1907-ben a João Franco tanácsos vezette kormány került hatalomra, a szigeten azonnal jól szervezett csoport alakult az államférfi politikájának támogatására. Tagjai között volt többek között Luís Gomes da Conceição, dr. Julio Paulo de Freitas, Fernando Augusto da Silva atya, dr. Romano Santa Clara Gomes, dr. Alberto Figueira Jardim, Vitorino José dos Santos mérnök, dr. Fernando Tolentino da Costa stb., stb. I. Károly király 1908. február 1-jén bekövetkezett tragikus halála miatt a helyi Franco-hívek nem tudták végrehajtani közigazgatási programjukat, mivel João Franco tanácsos közvetlenül az esemény után távozott a hatalomból.

Az 1903-ban megalakult Nacionalista Pártnak is sok híve volt Madeirán, főként a papság körében. Antonio H. de Gouveia kanonok, akit eleinte a progresszív pártiak választottak meg, a parlamentben ennek a pártnak az érdekeit képviselte. A párt sajtóorgánuma az 1906-ban indult O Jornal volt. A régóta Lisszabonban élő dr. Quirino A. de Jesus is tagja volt a Nacionalista Pártnak, de csak rövid ideig.

A köztársaság 1910. október 5-i kikiáltása után Madeira azonnal csatlakozott hozzá. Ettől kezdve a monarchista pártok eltűntek, a monarchista eszmék azonban nem, bár az új rendszer bevezetését követő napokban kevesen merték hangoztatni őket. Az intézmények változását Madeirán 1826-ban, 1828-ban és 1834-ben kísérő zavargások szerencsére 1910-ben nem ismétlődtek meg. Egyes rendbontók erőfeszítései ellenére csak a 27. gyalogezredben és néhány polgári hivatalban történtek rendellenes események, amelyek szerencsére nem léptek túl bizonyos határokat. Egyetlen köztisztviselőt sem bocsátottak el, és a tulajdont is tiszteletben tartották, jóllehet az alkalom sok jogsértésre lehetőséget adott volna.

A madeirai republikánusok eleinte egyetlen pártot alkottak, amelyen belül úgy tűnt, nincsenek számottevő nézeteltérések. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Mire 1911 májusában sor került az első képviselőválasztásra, az új rendszer hívei már megosztottak voltak. A választás során több szabálytalanság és zaklatás történt, amelyek ellen Francisco Correia Heredia, Ribeira Brava vikomtja, képviselőjelöltként tiltakozott a szavazatok összesítését végző gyűlésen. A választási visszaélések, amelyek szégyenfoltot ejtettek köztársasági korszakunk kezdetén, csupán abban különböztek a monarchia idején történtektől, hogy ügyetlenül követték el őket.

1911-ben Portugáliában megalakultak a demokrata, az evolucionista és az unionista politikai csoportok. Vezetőik rendre dr. Afonso Costa, dr. António José de Almeida és dr. Brito Camacho voltak. Az első csoporthoz fokozatosan csatlakozott szigetünk számos értékes személyisége: egyesek a korábbi monarchista pártokból érkeztek, mások addig távol tartották magukat a politikától. A második csoport mellé álltak azok a republikánusok, akik már október 5. előtt is azok voltak, és akiknek helyi vezetője dr. Manuel Augusto Martins volt. A harmadikhoz csak kevés politikus csatlakozott, szinte mindannyian újonnan lettek republikánusok. 1913 februárjában a demokraták politikai csoportként részt kaptak a kerület közigazgatási testületeinek vezetésében. Kerületi bizottságuk (comissão distrital) elnökévé a néhai Ribeira Brava vikomtját, alelnökévé dr. Vasco Gonçalves Marques-t választották. Rövid időn belül a sziget legerősebb és legfegyelmezettebb pártjává váltak.

Dr. Álvaro de Castro kivált a demokrata pártból, amelyet portugál republikánus pártnak is neveztek, hogy megalakítsa a Nemzeti Újjáépítés nevű pártot. A helyi demokraták nagy többsége úgy döntött, követi őt, és belép az új republikánus pártba. Az erről döntő politikai gyűlést 1920. május 30-án tartották a Quinta do Jasmineiróban; elnöke Azevedo Ramos volt. Az új párt kerületi bizottságának elnökévé dr. Vasco Gonçalves Marques-t, városi bizottságának elnökévé pedig dr. Fernando Tolentino da Costát választották. Funchal városában és községében (concelho) egyházközségi bizottságokat választottak, a többi községben pedig személyeket bíztak meg a párt megszervezésével. A demokrata politikai csoportot jelentősen meggyengítették az imént említett kiválások. 1921 decemberében azonban a független republikánusok és a liberális republikánus párt – a korábbi unionista párt – tagjai egyaránt csatlakoztak hozzá. Ezt megelőzően, 1921 júliusában Manuel da Costa Dias kapitány Madeirára látogatott, hogy újjászervezze a csoportot. Az azonban többé nem nyerte vissza kezdeti jelentőségét és életerejét.

A korábbi evolucionisták, akiknek csoportja nem bírt nagy politikai jelentőséggel, a sidonizmus bukása óta többé-kevésbé azokkal a volt demokratákkal állnak kapcsolatban, akik beléptek a Nemzeti Újjáépítés Pártjába. Az evolucionisták 1920. július 8-án úgy döntöttek, hogy egységben maradnak, amíg a portugál politika iránya egyértelművé nem válik. Ezért, valamint a korábbi unionistákkal fennálló ellentéteik miatt nem vettek részt a liberális párt helyi politikai bizottságainak megalakításában, noha Portugáliában az unionisták, az evolucionisták és a centristák valamivel korábban egyesültek.

Miután a monarchisták vereséget szenvedtek Monsantóban, a republikánus pártok, amelyek a sidonizmus idején tartózkodtak a madeirai politikai szerepléstől, megegyeztek, és bizottságot alakítottak a sziget politikájának irányítására. Az unionisták azonban nem sokkal később kiváltak. Így a demokraták és az evolucionisták szervezték meg a szigeten a parlamenti, majd később a közigazgatási választásokat. Miután az unionisták a fent említett kiválásuk után szövetségre léptek a monarchistákkal, csoportjuk egy időre szembekerült a szigeten működő többi republikánus csoporttal, amint azt fentebb már említettük.

Dr. Sidónio Pais kormányzása alatt Madeirán elsősorban a monarchisták voltak fölényben. Pinto Feio kormányzó a kerület főtanácsa (Junta Geral) és a városi tanács ügyvivő bizottságaiba a kormányzói feladatokat ellátó főtitkár által kinevezett republikánusok helyére a korábbi rendszer híveit állította.

Az 1921. július 10-i választásokon az elnöki párt két, a néppárt pedig egy jelöltet állított a választók elé. A kevés szavazat, amelyet kaptak, azt mutatja, hogy pártjaiknak Madeirán nem volt megfelelő szervezetük. Ekkor a madeirai katolikus pártnak sem sikerült megválasztatnia jelöltjét, az 1922. január 29-i választáson azonban már sikerrel járt: egy képviselőt küldhetett a parlamentbe. A Trabalho e União 1919. február 22-én arról számolt be, hogy véglegesen megalakult a munkásokból és más csoportok tagjaiból álló madeirai munkáspárt. Tudomásunk szerint azonban ez a párt mindeddig nem törekedett arra, hogy közvetlenül részt vegyen a sziget politikai életében (1921).

1922 januárjában a portugál integralista mozgalom regionális bizottságot választott Madeirán. Elnökévé dr. Rui Bettencourt da Camarát, alelnökévé dr. Abel Capitolino Batistát nevezték ki. Ugyanezen év augusztusában Funchalban megtartották a Konzervatív Monarchista Ifjúság választását: tiszteletbeli elnökévé Cacongo vikomtját, közgyűlésének elnökévé Cesar Barbeitót, vezetőségének elnökévé pedig dr. Nuno Portót választották. A köztársasági pártot 1882-ben szervezték meg Madeirán, amikor dr. Manuel de Arriagát képviselőnkké választották a Cortesbe (a portugál országgyűlésbe). A Köztársaság 1910-es kikiáltásakor azonban a párt már igen meggyengült a szigeten.

A madeirai újjáalakítók egy Nicasio de Azevedo Ramos elnökletével, a Casino Vitoriában 1923. április 29-én tartott gyűlésen úgy döntöttek, hogy csatlakoznak a Nacionalista Köztársasági Párthoz. Amikor ugyanazon év decemberében dr. Alvaro de Castro kilépett a nacionalista pártból, a madeirai Americo Olavo de Azevedo kapitány és dr. Carlos Olavo de Azevedo is követte. Vidékünk többi parlamenti képviselője és politikusa közül, akik április 29-én csatlakoztak a párthoz, csaknem mindenki hű maradt azokhoz az elvekhez, amelyek védelmére elhatározta magát.

1923. december 21-én összeült a madeirai radikális párt kerületi bizottsága. A gyűlésen Cesar Procopio de Freitas szenátor is részt vett; a párt korábban nem adta egyértelmű jelét annak, hogy létezik nálunk.

Íme, egészen vázlatosan, Madeira politikatörténetének főbb eseményei az abszolút kormányzás utolsó időszakától napjainkig (1922). Nálunk jobban senki sem ismeri el adataink hiányosságait. Ám munkánk számára kitűzött programunktól nem térhetünk el, ezért a szigettel kapcsolatos valamennyi témával foglalkoznunk kell; így sok esetben kénytelenek vagyunk összefoglalónkat puszta eseményjegyzékké alakítani. Aki átnézi szigetünk újsággyűjteményeit, ott többé-kevésbé részletes híreket talál azokról a politikai eseményekről, amelyekkel mi csak igen felületesen foglalkoztunk. Ezek jelentik a legjobb hozzáférhető forrást, mivel a témáról nem jelent meg önálló mű (1921).