Elmegyógyintézetek

A város tanácsának levéltárában egy 1493-ból származó utalást találtunk arra, hogy a funchali szenátus (senado, a városi tanács) egy Tronco nevű épület megépítését kérte; akkoriban így nevezték az elmebetegek fogva tartására szolgáló házat. Úgy véljük, hogy a kérést sem az anyaország kormánya, sem a Krisztus-rend (Ordem de Cristo) nagymesteri tisztségének vezetése nem fogadta kedvezően. Azt sem tudjuk, hol helyezhették el az elmebetegséggel sújtott szerencsétleneket, különösen a szegényeket és a nyomorban élőket – ha egyáltalán létezett kifejezetten erre az emberbaráti célra szolgáló ház.

A város polgári kórházának (Hospital Civil) 1816-ban kidolgozott szabályzata (regimento) a maga korában kiváló, rendkívül aprólékos munka volt, olykor szükségtelen részletekbe is bocsátkozott. Az elmebetegek kórházi elhelyezéséről vagy fogva tartásáról azonban egyáltalán nem tett említést, ezért feltételezzük, hogy akkoriban nem fogadták be őket oda. Ugyanez igaz az 1834-es szabályzatra. Az 1844-es szabályzatban találkozunk először azzal a kifejezett előírással, hogy legyen „néhány biztonságos szoba az elmebetegek számára, amelyeket el kell különíteni a többi kórteremtől...”. A Câmara Pestana elmegyógyintézet (Manicómio Câmara Pestana) megépítéséig a szegény elmebetegeket a kórház mellékhelyiségeiben tartották. Nálunk közmondásossá vált, milyen embertelenül bántak velük a kórház ápolói és kisegítő személyzete.

José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe), aki e kerület (distrito) legfőbb közigazgatási vezetőjeként igyekezett minden közszükségletre figyelmet fordítani, levélben fordult az Irgalmasság Szent Háza (Santa Casa da Misericórdia), a jótékonysági testvérület igazgatási bizottságához (Comissão Administrativa). Kifejtette, miért volna szükség az elmebetegek kórházi ellátására alkalmas épületre, és megígérte, hogy minden támogatást megad e fontos fejlesztés megvalósításához. Az elmegyógyintézet ügye ugyanúgy alakult, mint a régi börtön áthelyezése, a rakpart, a Pontinha (’kis fok’) hullámtörő gátja, a színház, valamint a gyümölcs- és zöldségpiac megépítése: mindezek a helyi sajtó kötelező témái voltak, különösen választások idején, vagy amikor témaszűkében az újságíró ismét megfőzte Tolentino teáját.

Ami azonban sokáig fontos, megvalósításra váró fejlesztésnek számított, idővel sürgető és halaszthatatlan szükségletté vált. Az elmebetegséggel sújtottak aránya riasztóan nőtt, főként azok miatt az okok miatt, amelyeket a Mezőgazdasági Tanács (Junta Agrícola) című szócikkben röviden már ismertettünk, amikor arról írtunk, hogy az alkoholizmus visszaszorításához a cukornádból vagy borból párolt égetett szesz (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) termelésének legszigorúbb korlátozása szükséges. A sajtó fokozta kampányát, látva, hogy megalapozott indokkal megtagadták az elmebetegek felvételét a kórházunkba, hogy e szerencsétleneket visszataszító zsúfoltságban tartották a rendőrkapitányság fertőzött fogdáiban, és hogy sokan közülük az utcákon és utakon kóboroltak. Mindez mély együttérzést ébresztett a közvéleményben e nyomorult emberek iránt, egyúttal általános felháborodást amiatt, hogy a közhatalom bűnös módon magára hagyta azokat a szegény elmebetegeket, akiknek nem voltak meg az elhelyezésükhöz szükséges anyagi eszközeik egy megfelelő gyógyintézetben. Madeira hozzájárult az elmebetegek állami kórházi ellátásához, a Rilhafoles elmegyógyintézet mégis megtagadta a szigetről küldött betegek felvételét, bizonyára azért, mert nem volt elegendő férőhelye. Egy kiváló elmeorvos, aki átutazóban járt a városban, élesen elítélte a szegény elmebetegek lesújtó helyzetét. Ezzel még világosabbá tette, mennyire szükséges olyan gyógyintézetet alapítani, amely menedéket ad az értelmük fényétől megfosztott embereknek.

Ekkor bizottság alakult e nemes és emberbaráti gondolat megvalósítására. Azonnal munkához látott, és tevékenységét teljes siker koronázta. Nálunk dr. António Jardim de Oliveira az elsők között vetette fel az ötletet, és egyik legelszántabb szószólójává vált. Az elmegyógyintézet létezése nálunk ma örvendetes valóság. Bár az intézmény nem felel meg maradéktalanul rendeltetésének, különösen a tágasabb elhelyezés és a megfelelőbb ápolás hiánya miatt, kétségtelenül rendkívül értékes szolgálatot nyújtó gyógyintézet. Létrehozása az egyik legsürgetőbb és legégetőbb helyi szükségletet elégítette ki. (1921)

Amikor dr. Luís da Câmara Pestana 1899. november 15-én meghalt Lisszabonban, Madeirán és a főváros madeirai közösségében hamar felmerült, hogy Funchalban emlékművet állítsanak a kiváló bakteriológusnak, szülőföldjük jeles fiának. Nálunk az Ateneu Comercial – egy azóta megszűnt egyesület – vállalta az ötlet megvalósítását. Tiszteletbeli tagjait, Cacongo vikomtját, Luís de Freitas Brancót, Henrique Vieira de Castrót, António Rodrigues Leitãót és Nicásio de Azevedo Ramost teljes körű felhatalmazással bízta meg, hogy a tekintélyes tudósnak szánt tiszteletadás mielőbb méltó és kézzelfogható formát ölts.

Az urak bizottságot alakítottak; elnöke Cacongo vikomtja, titkára Nicásio de Azevedo Ramos lett. A vikomt azt javasolta, hogy alapítsanak intézetet az elmebetegek kórházi ellátására: ez lenne a dr. Câmara Pestanának állítandó emlékmű, és jeles földink nevét viselné. A bizottsághoz csatlakozott egy másik, a városban alakult bizottság is, amely az Azori-szigeteken elszenvedett árvizek károsultjainak gyűjtött adományokat. Tagjai dr. António Jardim de Oliveira, Ribeiro Real grófja, dr. João Augusto Teixeira és Manuel Correia de Figueiredo kanonok voltak. Mintegy két conto (egymillió réis) állt a rendelkezésükre; ez az összeg a Câmara Pestana elmegyógyintézet bizottságának induló alapjába került.

A bizottság nagy buzgalommal és lelkesedéssel dolgozott, de a madeiraiak nem támogatták kellőképpen szorgalmas erőfeszítéseit. A nyilvános gyűjtés mindössze körülbelül nyolc conto de réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) összeget hozott. Ez korántsem volt elegendő a vállalkozáshoz: sem az épület felépítésére és a kórház berendezésére, különösen pedig az intézet rendszeres működtetésére, még akkor sem, ha csak kevés beteget fogadnak be. Több helyszínt is javasoltak a kórház számára; különösen az egykori Convento da Encarnação (Megtestesülés-kolostor) kolostorkertjét részesítették előnyben. Az erőfeszítések ellenére azonban a központi kormány nem engedett át telket az építkezéshez. Felmerült az is, hogy az intézetet a Hospital dos Lázaros (leprakórház) egy részében vagy a Misericórdia épületének valamelyik szárnyában helyezzék el. Később belátták, hogy ezek a helyiségek még a szükséges és költséges átalakítások után sem lennének alkalmasak egy elmegyógyintézet megfelelő elhelyezésére. Végül a bizottság, miután kikérte az egészségügyi hatóságok véleményét, a São Gonçalo (’Szent Gonçalo’) egyházközségben (freguesia) fekvő Quinta do Rochedo (’szikla-birtok’) megvásárlása mellett döntött. Az adásvétel 1904. március 28-án, öt conto ellenében valósult meg.

Nem sokkal később a bizottság felajánlotta az épületet és a nála maradt adományok egy részét a kerület főtanácsának (Junta Geral do Distrito). Nemcsak azért tette ezt, mert nem tudta fedezni a kórház fenntartását, hanem azért is, mert az elmebetegek kórházi ellátásáról az 1902. október 10-i rendelet értelmében ennek a közigazgatási testületnek kellett gondoskodnia. A főtanács elfogadta és megköszönte az adományt; döntését a központi kormány 1904. május 10-én jóváhagyta. Az adományozó bizottság által szabott feltételek miatt kétségek és nehézségek merültek fel a Quinta do Rochedo épületének átadása körül. A végleges átadásra csak 1907-ben került sor, de a főtanács addig is fenntartotta a kórház rendes működését.

Az alapító bizottság a Quinta do Rochedo területén pavilont építtetett a betegek elhelyezésére, és ugyanerre a célra alakította át a birtok lakóházát. Az így létrehozott kórházat egy ideig maga tartotta fenn és működtette.

A nyilvános gyűjtés mintegy tíz conto és ötszázezer réis összeget ért el. Ebbe beleszámították a felhalmozódott kamatokat, az árvízkárosultak javára alakult bizottság két conto összegét és Dona Júlia Maria Torres da Costa ezerötszáz escudós (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis) hagyatékát is. A jótékony bizottság az összegeket így használta fel: a birtok megvásárlására és a kapcsolódó adó megfizetésére 5 656 000 réist, az első pavilon építésére 3393 escudót, ruhákra és bútorokra 627 escudót, dr. Câmara Pestana mellszobrának beszerzésére pedig 402 escudót fordított.

Az új kórházat különösen ünnepélyes keretek között avatták fel. Ekkor leplezték le jeles, fiatalon elhunyt földink bronz mellszobrát is. Talapzatán ez a felirat olvasható: „Ezt az elmegyógyintézetet nyilvános gyűjtésből alapították, és a jeles madeirai bakteriológus, dr. Luís da Câmara Pestana emlékének szentelték.”

A kórház alapítását kezdeményező bizottság tagjai Cacongo vikomtja, dr. António Jardim de Oliveira, Henrique Vieira de Castro, Nicásio de Azevedo Ramos, Ribeiro Real grófja, Manuel Correia de Figueiredo kanonok, dr. João Augusto Teixeira, M. Nascimento de Ornelas, Sabino Joaquim Rodrigues és António Rodrigues Leitão voltak. Az igazság és a méltányosság megköveteli, hogy itt elmondjuk: az önzetlen és emberbaráti terv megvalósításáért a bizottság tagjai közül Cacongo vikomtja, Henrique Vieira de Castro és Nicásio de Azevedo Ramos – az elnök, a pénztáros, illetve a titkár – tettek a legtöbbet, a legnagyobb buzgalommal és odaadással.

A főtanács 1908-ban megvásárolta a birtokkal szomszédos, Cândido Gomes kapitány tulajdonában lévő telkeket, és 1913-ban új pavilont építtetett rajtuk. Az elmebetegek számának növekedése miatt ugyanez a testület 1915-ben egy harmadik pavilont is emeltetett.

Az elmegyógyintézetet 1906. április 4-én avatták fel. A következő májusban José Joaquim Mendest és João José Maria de Oliveirát, mindkettőjüket orvos-sebészt, az új kórház ideiglenes igazgatójává, illetve főápolójává nevezték ki. Jelenlegi (1921) kinevezett igazgatója dr. João Francisco de Almada, aki 1907 júliusában lépett hivatalba. A Câmara Pestana elmegyógyintézet működési szabályzatát a főtanács által kiküldött bizottság dolgozta ki; a főtanács 1906. novemberi rendes ülésén teljes egészében jóváhagyta.

1919 és 1920 decemberének végén egyaránt 54 elmebeteget ápoltak ott. A betegek ellátására 1920-ban 28 627 escudót költöttek.

1924. május 21-én a Câmara Pestana elmegyógyintézetben ápolt 38 férfi elmebeteget átszállították a Trapiche-szanatóriumba, amelyet ugyanazon év elején alapítottak Istenes Szent János testvérei. A nőbetegek a Câmara Pestana elmegyógyintézetben maradtak; kezelésüket egy szerzetesközösségre bízták.

Az elmondottakból látható, hogy 1924-től jelentősen átalakult az elmebetegek kórházi ellátása. A férfi betegeket a Trapiche-szanatóriumban helyezték el, a Câmara Pestana elmegyógyintézet épületét pedig kizárólag a női betegek számára tartották fenn. Emellett mindkét intézményben nagymértékben javult a bentlakók kezelése: valóban példaértékűvé vált, és nem kellett tartania az országunkban működő hasonló intézményekkel való összehasonlítástól.

A Paróquia de Santo António da Ilha da Madeira című könyvből idézünk néhány oldalt a Trapiche településrészen létrehozott Casa de Saúde de São João de Deus történetéről és működéséről.

Az az elképzelés, hogy a trapichei épületekben elmegyógyintézetet létesítsenek, korábbi a Câmara Pestana elmegyógyintézet alapításánál. Manuel Agostinho Barreto Dom megyéspüspöktől származott az ötlet. Kitartóan dolgozott a megvalósításán: elérte, hogy a tulajdonosnő átengedje az erre szánt quinta birtokot, és sürgette az Istenes Szent János-rend testvéreit, hogy vállalják a létesítendő intézet vezetését. Erőfeszítéseit akkor nem koronázta siker, mert súlyos, leküzdhetetlen akadályok merültek fel. Fontos hangsúlyozni, hogy buzgón törekedett e szigetcsoportot mintaszerű elmegyógyintézettel gyarapítani, és ezért a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel dolgozott. Ez újabb dicsőséget szerzett neki, és tovább emelte a jótevő és apostoli főpap kiváló érdemeit.

1906-ban létrejött a Câmara Pestana elmegyógyintézet, de Manuel Barreto Dom továbbra is szükségesnek tartotta a trapichei intézet megalapítását. Előre látta, hogy a közeljövőben ez a kórház is feltétlenül nélkülözhetetlenné válik. Akkoriban, s talán már korábban is, az Istenes Szent János-rend néhány testvére többször járt Madeirán, hogy adományokat gyűjtsön a Portugália szárazföldi részén fenntartott kórházaik számára. Felismerték, milyen hasznos és eredményes lehetne a munkájuk a szigeten, hiszen sok beteg szorult arra, hogy a tudomány követelményeinek és az igazi keresztényi szeretet elveinek megfelelő körülmények között intézeti ellátást kapjon.

1920 körül felmerült, hogy a Câmara Pestana elmegyógyintézet vezetését az Istenes Szent János-rend testvéreire bízzák. Ez nagy vitát váltott ki a sajtóban és a kerület főtanácsának ülésein. Közben egyre határozottabb alakot öltött a trapichei kórház alapításának régi terve. António Manuel Pereira Ribeiro Dom megyés főpásztor feltétel nélkül támogatta. A többit João Francisco de Almada dr. odaadása és önzetlensége, valamint a rend néhány testvérének céltudatos erőfeszítése elvégezte. A terv hamarosan kézzelfogható valósággá válhatott. 1922 júniusának elején a testvérek birtokba vették a trapichei quinta épületeit. Az elhelyezés kezdetlegesnél is rosszabb volt: mindenütt nehézségekbe ütköztek, amelyek súlyosan próbára tették a szegény testvérek önfeláldozását. Bátorságuk azonban nem hagyta el őket, és hamarosan befogadtak néhány, nem elmebeteg pácienst ebből az egyházközségből. Így kezdődött jótékony szolgálatuk.

Az első, értelmüket vesztett betegeket csak 1923 októberében vették fel. A két időpont közötti időszakot főként azzal töltötték, hogy a sziget különböző részein adományokat gyűjtöttek, és megszerezték mindazt, ami az épület új rendeltetéséhez való átalakításához nélkülözhetetlen volt. Az ősi kúria jelentős része már erősen romos volt, ráadásul nehéznek bizonyult úgy átalakítani, hogy mentális zavarokkal élő embereket biztonságosan lehessen benne elhelyezni. A testvéreknek ezért sok munkát és áldozatot kellett vállalniuk, hogy az épületet megfelelően előkészítsék az első betegek fogadására. Számuk egyre nőtt, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az új intézmény milyen kiemelkedő, felülmúlhatatlan szolgálatot nyújt.

1924 májusában a kerület főtanácsában felmerült, hogy a Câmara Pestana elmegyógyintézet betegeit átszállítsák a Trapiche-szanatóriumba. A testületben nemcsak az ápolás elégtelenségét, a helyiségek szűkösségét és a betegekkel szembeni durva, embertelen bánásmódot hangsúlyozták, hanem azokat a mindenféle botrányos eseteket is, amelyek a Quinta do Rochedo elmegyógyintézetének falai között történtek. Az intézményt akkor „Bastille”-nak nevezték. A betegek trapichei kórházba szállítása feltétlenül szükségessé vált. Az elképzelés legfőbb szószólója Domingos Réis Costa dr. volt. A főtanács elnöke, Vasco Gonçalves Marques dr. és más tagok támogatásával a testület ülésein és a helyi sajtóban is nagy lelkesedéssel sürgette, hogy az intézet betegeit haladéktalanul vegyék fel az Istenes Szent János-rend testvéreinek egészségügyi intézményébe. Az átszállításra 1924. május 21-én került sor: 38 férfi beteget vittek át a Quinta do Rochedóból a trapichei quinta birtokra. Nagy emberbaráti tett valósult meg.

Az elmegyógyintézet ünnepélyes megnyitását 1924 augusztusában tartották a neves megyés főpásztor, az Istenes Szent János-rend tartományfőnöke és más közéleti személyiségek jelenlétében.

A Trapiche-szanatórium törvényes működtetésére egyesületet hoztak létre „Associação dos Irmãos de São João de Deus” néven, amelynek alapszabályát az illetékes hatóság jóváhagyta. Az egyesületet az intézmény alapításától 1928-ig a rend tagja, Manuel Maria Gonçalves vezette. Egyszerű modora, szerény, mesterkéletlen viselkedése és törékeny egészsége ellenére képes volt irányítani és megvalósítani ezt a munkát. Az intézmény a betegek iránti legtisztább szeretet mintaképe, egyúttal jótevő és felülmúlhatatlan ápolói leghősiesebb erényeinek kálváriája.

Az új elmegyógyintézet fontos szolgálatai mindenütt élénk lelkesedést váltottak ki. Sorra érkeztek az alamizsnák és adományok, amelyeket az úgynevezett zarándoklatok hoztak az intézetbe. Minden korú, nemű és társadalmi helyzetű emberből álló népes csoportok indultak útnak, hogy pénzbeli adományaikat, élelmiszereiket és mindenféle háztartási tárgyaikat átadják az intézet vezetőinek. Ezek a zarándoklatok ebben a plébániában kezdődtek, és itt sokáig folytatódtak. Különösen említésre méltók a Casas Próximas, Madalena, Preces, Três Paus és Boliqueme településrészekből indulók: hosszú, festői meneteikben a jótékonyság szelleme csodálatosan egyesült a legérdekesebb, jellegzetes eredetiséggel. Más egyházközségek is hasonló, még látványosabb zarándoklatokat szerveztek; közülük a Monte, São Roque, Câmara de Lobos és Estreito területéről indulók emelkedtek ki.

Az Istenes Szent János-rend testvérei számos jelentős fejlesztést hajtottak végre. Közülük ki kell emelni az autóutat, amely gyors és közvetlen összeköttetést teremtett a trapichei intézet és Boliqueme, ezen keresztül pedig a város között. Az intézetet bekapcsolták az általános telefonhálózatba, kiépítették a vízvezetéket, és elvégezték az új pavilonok építésének előkészítő munkáit. Ehhez járult még a régi épületek kórházi célú átalakítása, amelyről fentebb már beszámoltunk.

Ebben a kórházi intézményben az alapítása óta a következőképpen alakult a betegek száma az egyes évek december 31-én:

Év	Dátum	Betegek száma
1923	december 31-én	2
1924	december 31-én	59
1925	december 31-én	79
1926	december 31-én	87
1927	december 31-én	88
1928	december 31-én	104

Ennek az egészségügyi intézménynek, a hozzá hasonlókhoz hasonlóan, külön istentiszteleti szolgálata van, amelyet saját káplánja vezet. Bár vallási tevékenységük elsősorban a betegeknek és az ott dolgozó közösségnek szól, az Istenes Szent János-rend papjai részt vesznek az egyházközség különféle szertartásain is, és a helyi plébánosok kiváló, önzetlen segítői. Kápolnájukban készséggel kiszolgáltatják a szentségeket a hozzájuk forduló híveknek, otthonukban lelki segítséget nyújtanak a betegeknek, elkísérik a halottakat végső nyughelyükre, és az Igreja Paroquialban minden kért szolgálatot ellátnak. Az első káplán José Maria Antunes atya volt, aki 1923 februárjától 1925 júliusáig szolgált ott. Ugyanazon év augusztusában Lázaro Ribeiro atya váltotta fel; jelenleg (1928) ő tölti be a kápláni tisztséget.

Ennek a példamutató egészségügyi intézménynek a története a megnyitásától napjainkig – az ápoltak számának szüntelen növekedésén és a fokozatosan bevezetett tárgyi fejlesztéseken túl – mindössze ebben az egyszerű, ám csodálatosan szép és csodálatosan szent dologban áll: a fáradhatatlan ápolókban mindig ugyanaz a bátorság, önzetlenség és áldozatkészség él; a betegek mindig a leggondosabb és legszeretetteljesebb ellátást kapják, anyagi jólétükről pedig mindig a legnagyobb figyelemmel gondoskodnak. Mindez mindig gyengeség, lankadás és csüggedés nélkül történik, az időről időre leküzdendő nehézségek, viszontagságok és küzdelmek ellenére.

Az eddig idézett adatok és beszámolók legfeljebb 1928-ig terjednek. Az intézmény azóta, az elmúlt években jelentős fejlődésen ment keresztül, amely külön említést érdemel; erről adunk itt rövid áttekintést.

Más fejlesztések mellett két nagy pavilon épült a betegek elhelyezésére, továbbá egy tágas kápolna, személyzeti lakóház és tehénistálló.

A két pavilon közül a São José a nyugodt, a São João de Deus pedig a nyugtalan betegeknek ad helyet. Mindkettőben tágas étkezők, társalgók és játéktermek, fürdők, hálótermek, különszobák stb. találhatók. Az egész intézmény megfelel a higiéniai követelményeknek és a pszichiátria legújabb eredményeinek. A pavilonok mellett a betegek számára kialakított, művészien parkosított udvarok vannak, árnyat adó fákkal. Innen szép kilátás nyílik a városra és környékének nagy részére.

A betegek kezelése folyamatosan fejlődik. A madeiraiak büszkék lehetnek arra, hogy ma olyan intézményük van, ahol elmebeteg honfitársaink a szeretet és a keresztény könyörület mellett a pszichiátria legújabb vívmányaiban is részesülnek.

Aki valaha járt a régi Câmara Pestana elmegyógyintézetben, és látta annak szigorú felügyeletét, korlátozó intézkedéseit és elkülönítési gyakorlatát, ámulattal szemléli majd ennek az intézménynek az életét, amelyet egykor lehetetlennek és megvalósíthatatlannak tartottak.

Sok beteg úgy él, mintha egészséges volna. Nem kell többé húsz, harminc vagy még több évet korlátozások között tölteniük. Sokan dolgoznak a cipész-, asztalos- és lakatosműhelyben, részt vesznek az épületek építésében és javításában, művelik a konyhakertet, és gondozzák a háziállatokat: a teheneket, kecskéket, sertéseket, nyulakat és tyúkokat. Ők takarítják az étkezőket és a hálótermeket is. Az intézmény udvarainak és kertjeinek parkosítása szintén az ő feladatuk. Munkájuk éppolyan kifogástalan, mintha teljesen egészséges emberek végezték volna.

Így Istenes Szent János jótékony munkát végző testvérei néhány száz férfinak biztosítanak elfoglaltságot, akik máskülönben saját rossz közérzetük előidézői lennének.

Emellett Anibal Augusto Faria, a kiváló pszichiáter, és dr. William Clode, a jeles orvos hetente háromszor látogatja a betegeket. Az elmegyógyászat legújabb módszereit alkalmazzák, köztük az elektrosokkot stb.

A São João de Deus Testvéreinek Egyesülete (Associação dos Irmãos de São João de Deus), amelyet az intézmény jogi fenntartására hoztak létre, 1940-ben megszűnt. Ekkor ugyanis a Szentszék és Portugália között kötött konkordátum nyomán jogi személyiséget kapott a São João de Deus Kórházi Rend (Ordem Hospitalária de S. João de Deus). Az intézményt továbbra is e kerület főtanácsa tartotta fenn.

A trapichei São João de Deus Intézet (Casa de São João de Deus) beteglétszáma az elmúlt tizenöt évben a következőképpen alakult:

1929	118
1930	122
1931	143
1932	152
1933	162
1934	167
1935	175
1936	168
1937	180
1938	186
1939	189
1940	194
1941	215
1942	238
1943	239

Ezek az adatok az intézményben az adott évek december 31-én tartózkodó betegek pontos számát mutatják.

Az istentiszteleteket kezdetben a quinta régi kápolnájában tartották, kizárólag a közösség és azon betegek számára, akik részt tudtak és akartak venni rajtuk. Később az egyik „pavilon” helyiségeibe kerültek át, egészen 1936-ig. Ekkor avatták fel az új templomot, amelyet a jótékony kórházi rend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak szenteltek. Bár a templom elsősorban az említett célt szolgálja, értékes vallási szolgálatokat nyújt e falu (lugar, a mezővárosnál alacsonyabb településrang) és a környező településrészek lakóinak is.

A Câmara Pestana Elmegyógyintézet 1906-os alapításától 1924-ig tartó időszakról – amikor az intézetet kizárólag nőbetegek kezelésére tartották fenn, a férfibetegek pedig mind a Trapiche-szanatóriumba kerültek – már részletesen beszámoltunk az „Elmegyógyintézetek” című szócikk elején.

Egy évvel később, 1925. május 9-én a São Gonçalo egyházközségben működő Câmara Pestana Elmegyógyintézet vezetését a Jézus Szentséges Szívéről nevezett Kórházi Nővérekre bízták. Azóta a nővérek a legnagyobb gondossággal, odaadással és szakértelemmel végzik ott nehéz és fáradságos betegápolói munkájukat. E szolgálatukra feltétel nélkül érvényesnek tartjuk mindazt, amit fentebb a Santo António egyházközségben, Trapichéban működő São João de Deus Egészségházban végzett munkájukról írtunk.

A kizárólag nőbetegek kezelésére fenntartott Câmara Pestana Egészségház működését jól mutatja, hány beteg tartózkodott ott az alábbi évek december 31-én:

1926	64
1927	67
1928	77
1929	105
1930	117
1931	135
1932	153
1933	169
1934	183
1935	191
1936	201
1937	232
1938	249
1939	232
1940	260
1941	272
1942	283
1943	286