Krisztus-rend

A templomosok rendje kiemelkedő szolgálatokat tett a portugál nemzet kialakulásában és megszilárdításában, később pedig a mórok és a kasztíliaiak elleni küzdelmekben is. Utódrendjére ugyanazt a lelkes buzgalmat és hősies önfeláldozást hagyta örökül a haza védelmében. Az uralkodók mindig benne találták meg legjobb és leghatalmasabb segítőjüket birtokaink kiterjesztéséhez, valamint országunk felvirágoztatásához és gyarapításához.

Tengerész Henrik volt az első portugál herceg, aki betöltötte a Krisztus-rend (Ordem de Cristo) mesteri tisztségét. Azt állítják, hogy ebben a hatalmas szervezetben kereste a fő támaszt az általa eltervezett nagyszabású vállalkozáshoz. Elődje a rend mesteri tisztségében, Diogo Lopes de Sousa, nagy jólétben, tekintélye és befolyása csúcsán hagyta hátra a rendet. Ez kiválóan megfelelt azoknak a terveknek, amelyeket Henrik meg akart valósítani.

Gazdag és hatalmas rend volt. Tagjait hit és merészség töltötte el: vallási eszményeik terjesztésére és diadalára vágytak, szomjazták a kalandot, és ellenállhatatlanul vonzotta őket a titokzatos és az ismeretlen. Már nem fértek meg a szárazföldi határok szűk keretei között. 1415-ben eljutottak Ceutába – ez volt első, gyümölcsöző próbálkozásuk –, később pedig a világ legtávolabbi vidékeire is elindultak.

Tengerész Henrik sehol másutt nem találhatott volna tevékenyebb és odaadóbb munkatársakat. Kétségtelen, hogy a rend anyagi erőforrásai és vallási fogadalommal kötelezett tagjainak harcedzett, hősies serege döntő szerepet játszott hatalmas művének megvalósításában.

Henrik és különösen a rend magasabb rangú tagjai nem feledkeztek meg a tett szolgálatokról: szellemi és vallási fennhatóságot követeltek a tengeren és a szárazföldön megszerzett új birtokokon. Az uralkodók több adományt juttattak a Krisztus-rendnek, és rábízták a vallási szolgálatok felügyeletét. Ezt a rend elsősorban a tagjai közé tartozó papok révén látta el.

Az 1433. szeptember 26-i királyi levélben (carta régia) Dom Duarte „örök időkre” a Krisztus-rendnek adományozta a Madeira-szigetcsoport egyházi igazgatását. Az Adományozások című szócikkben (I. kötet, 368. o.) már foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, bár csak röviden; oda utaljuk az olvasót. Ott olvasható, miként veszítette el a rend rövidesen meghatározó szerepét és kiváltságait, főként azért, mert mesteri tisztségét a Koronához csatolták (1497. április 27-i királyi levél), és létrehozták a funchali egyházmegyét (1514. június 12-i pápai bulla).

Ma nem könnyű pontosan megállapítani, meddig terjedtek a rend kiváltságai és előjogai ezen a szigetcsoporton. A lelki és vallási ügyek felügyelete mellett bizonyos adókat is beszedett, és egyes jövedelmeket megadóztatott. Ezekről azonban csak homályos ismereteink vannak, mert nem áll rendelkezésünkre elég adat a kérdés megbízható és részletes megítéléséhez.

Az egyházi ügyekben a rend vezetése – amelynek irányítása elsősorban a tomari vikáriusnál (vigário de Tomar, a Krisztus-rend tengerentúli egyházi joghatóságának feje) összpontosult – mindig igyekezett megőrizni elsőbbségét a szigetcsoporton. Ezért papokat küldött ide, hogy ellássák az egyházi feladatokat, és felügyeljék az összes vallási szolgálatot.

António Cordeiro atya szerint „João Gonçalves Zarco, mihelyt megalapította Funchal mezővárosát, és látta, hogy ott még nincsenek plébániai joghatósággal rendelkező világi papok, írt Tengerész Henrik infánsnak, kérve, hogy küldjön neki ilyeneket. Az infáns a Krisztus-rend mestereként utasította Dom Frei Pedro Vazt, Tomar akkori perjelét (a plébános címe), hogy orvosolja ezt a hiányt. A perjel nyomban küldött Madeirára egy papot plébánosi (vigário) címmel, valamint másokat javadalmas papi címmel; hasonlóképpen gondoskodott Machico mezővárosáról is”. João Garcia, Machico plébánosa a Krisztus-rend lovagja volt, és rendje megbízásából érkezett a szigetre. A 15. század második negyedében ő felügyelte a machicói kapitányság (Capitania de Machico) vallási szolgálatait. Nem tudjuk, ki irányíthatta ugyanebben az időben az egyházi ügyeket a funchali kapitányságban. Nuno Cao, a rend magas rangú tagja a 15. század utolsó negyedében érkezett a szigetre, hogy a funchali kapitányságban, s talán az egész szigetcsoporton irányítsa a vallási ügyeket. 1514-ben ő lett a funchali székesegyház (Sé) első székesegyházi dékánja (a káptalan első méltósága). 1508-ban a Krisztus-rend Dom João Lobo püspököt küldte a szigetre; vele már foglalkoztunk e mű 2. kötetének 277. oldalán. 1514-ben létrehozták ezt az egyházmegyét, élére pedig Dom Diogo Pinheirót, Tomar vikáriusát nevezték ki. A Krisztus-rend ezzel elveszítette a szigetcsoporton addig élvezett egyházi elsőbbségét.

Másutt (I. köt., 225. o.) már részletesen írtunk a Campo do Duquéról (’herceg tere’). Ez a Krisztus-rend nagymesteri tisztségéhez tartozott, és azért őrizte meg ezt a nevet, mert a rend nagymesterei Henrik, Viseu hercege, Ferdinánd herceg, João és Diogo, Viseu hercegei, valamint Beja hercege, a későbbi I. Mánuel király voltak.

Ezek a hercegek és nagymesterek képviselőik útján gyakorolták a rendet ebben a szigetcsoportban megillető jogokat, és úgy tűnik, a rendnek járó különféle adókat is maguk számára szedték be. Birtokukban volt a Campo do Duque; itt telkeket engedtek át a község (concelho) karámjának, a tanács épületeinek és a székesegyháznak (Sé Catedral) az építésére. Nem tudni, voltak-e más földterületeik is. A rend kezdeményezte a város vámhivatalának létrehozását, elsősorban a cukorexportra kivetett vámok beszedésére. Beatriz infánsnő kiskorú fia, a nagymester Diogo gyámjaként Luís de Atouguiát küldte a szigetre, hogy megszervezze ezt a vámszolgálatot.

Mint már mondtuk, nem tudjuk pontosan meghatározni, milyen széles körű világi kiváltságokat élvezett a rend ebben a szigetcsoportban. Nem lehettek azonban jelentéktelenek, ha a kommendák alábbi felsorolásából indulunk ki, amelyet dr. Rodrigues de Azevedo a rend Definições e Estatutos című szabályzatából idéz a Saudades egyik jegyzetében:

“

„A Machico kapitányságában és Porto Santo (’szent kikötő’) szigetén kifogott halak után járó tized és a kisdézsma (meunças) kommendája.

Negyven moio gabona, nevezetesen húsz búza és húsz árpa, amelyet a rendi öltözettel együtt adnak Porto Santo szigetén.

A Madeira szigetén és az Azori-szigeteken termett gabona valamennyi jövedelméből járó tized kommendája.

A Machico kapitányságában és Porto Santo szigetén kifogott halak után járó tized és a kisdézsma kommendája, 1555-ben évi harmincötezer réis értékben.

A Porto Santo szigetéről származó, fele-fele arányban kevert negyven moio gabona kommendája, 1545-ben hatvannégyezer réis értékben.

A Madeira szigetén és az Azori-szigeteken működő gabonamalmok jövedelméből járó tized kommendája, 1600-ban száznegyvenezer réis értékben.”

Amikor a nagymester I. Mánuel, Beja hercege II. János utódja lett a trónon, a rendet a szigeten megillető legfontosabb jogok és kiváltságok az uralkodóra szálltak. Ezzel beteljesedett az a folyamat, amelyet elődei, a korábbi királyok már megkezdtek. A Krisztus-rendet nem fosztották meg teljesen az itt beszedett adók egy részétől, de miután a szigetcsoport koronabirtokká (realengo) vált, jogai és mentességei igen szűk körre korlátozódtak.