Adományozások

Igen valószínűnek tartjuk, bár a krónikások nem írnak róla, és bizonyító okirat sem ismert, hogy maga I. János adományozta, vagy inkább erősítette meg a Madeira-szigetcsoport birtoklását fia, Tengerész Henrik számára. A szigetcsoport felfedezése elsősorban Henrik merész kezdeményezésének volt köszönhető.

Bernardo de Brito a Monarchia Lusitana című művében azt írja, hogy 1433-ban, Duarte uralkodásának kezdetén, fivére, Henrik „e három szigetet a királyság koronájának adományozta. A király ezért azonnal visszaengedte neki őket, magának csupán a pénzverés jogát, a halállal és a végtag levágásával járó ügyekben való ítélkezést tartva fenn; hogy pedig uralma visszaszálljon rá, a szigeteket az említett évben a Krisztus-rendnek adományozta”. Ezt nem úgy kell értenünk, hogy Tengerész Henrik adományt tett a királynak, hiszen erre nem volt módja. Csupán elismerte az új uralkodónak mint a nemzet fejének eredendő és alapvető jogát az újonnan felfedezett földekhez, amelyek e nemzet szerves részét alkották.

A Városi Tanács Levéltárának I. kötetében található, és a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) 325. oldalán is közölték Duarte 1433. szeptember 26-án kelt királyi levelét (carta régia). Ebben „örök időkre” a Krisztus-rendnek (Ordem de Cristo) adományozta „Madeira és Porto Santo (’szent kikötő’) szigetünk, valamint Deserta szigete fölött a teljes lelki joghatóságot…” Ugyanettől az uralkodótól, ugyanezzel a keltezéssel egy másik levél is fennmaradt az Alguns documentos do Arquivo Nacional da Torre do Tombo acerca da avançada e conquistas dos portugueses című műben; ez a nevezett szigeteket Tengerész Henriknek adományozza.

Úgy kell értenünk, hogy a Krisztus-rendnek szóló adományozás a lelki joghatóságra, a Tengerész Henriknek szóló pedig a szigetcsoport világi uralmára vonatkozott. Mivel azonban Henrik a rend nagymestere volt, az előbbi levélből arra következtethetünk, hogy a szigetcsoport fölött csaknem korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez nem akadályozta meg, hogy a királyi beavatkozás időnként éreztesse hatását a szigetek igazgatásában. „Meg kell azonban jegyezni – folytatja az idézett Bernardo de Brito –, hogy Henrik felismerte: halála után a rend vagyonából nem lehet folytatni a hódításokat, ehhez királyi erőre lesz szükség. Ezért mindazt, amit felfedezett, úgy osztotta fel, hogy a rend gyarapodjék és tekintélye növekedjék, a királyság koronájának területe pedig bővüljön. E szigetek világi uralmát és Guinea szárazföldi területét így Portugália királyainak adományozta, a lelki joghatóságot pedig a rend számára tartotta fenn. Ez az, amit ma a királyok nagymesterként élveznek: ezért illetik meg őket az ottani egyházak tizedei és a tisztségeikre való jelölés joga. Már 1439-ben, amikor Duarte király birtokában volt Madeira, Porto Santo és a Kopár-szigetek (Desertas) világi uralmának, amelyet Henrik ismét neki adományozott, a szigetek fölötti lelki joghatóságot a rend kapta meg az abban az évben május 20-án, Lisszabonban kelt levéllel…” V. Alfonz király 1449. március 11-i és 1459. augusztus 17-i királyi levelei megerősítették azt az adományozást, amelyet Duarte király 1433. szeptember 26-án tett Tengerész Henrik javára.

A már említett Alguns documentos do Arquivo Nacional etc. című mű közli Tengerész Henrik 1460. szeptember 18-án kelt levelét. Ebben a herceg ismét a Krisztus-rendnek adományozza e szigetek egyházi ügyei fölötti jogokat. Nem tudjuk kielégítően megmagyarázni, miért volt erre szükség a fent idézett korábbi adományozások után. Tengerész Henrik 1460. november 13-án meghalt, és még ugyanazon év december 3-án V. Alfonz királyi levelet írt alá, amelyben a madeirai szigetcsoportot testvérének, Ferdinánd hercegnek adományozta. Ferdinánd Henriket követte a Krisztus-rend nagymesteri tisztségében, s ezzel együtt átvette a felfedezett területekre vonatkozó kiváltságait is.

Ferdinánd herceget fia, João herceg, Viseu hercege követte a Krisztus-rend nagymestereként, őt pedig testvére, Diogo, Viseu hercege, akit II. János meggyilkolt. Nem ismerjük azokat az okleveleket, amelyeket e szigetek nekik történő adományozásáról esetleg kiállítottak.

Diogo herceget testvére, a későbbi I. Mánuel király követte a nagymesteri tisztségben. Az országunknak oly jelentős szolgálatokat tett hatalmas rend vezetése a Koronára szállt: a tisztséget ezután az uralkodó töltötte be, a rendet megillető valamennyi kiváltsággal, előjoggal és mentességgel együtt.

Véget értek az adományozások, Madeira pedig koronabirtok (realenga) lett. Az ezt tanúsító okirat igen érdekes; a „Vágyódás a szülőföld után” 479. oldalán olvasható. I. Mánuel 1497. április 27-i királyi levelében kijelenti: „igazságosnak és szükségesnek tartjuk, hogy az említett sziget uradalmával, jövedelmeivel és joghatóságával együtt mindörökre kizárólag koronánkhoz, valamint királyi örököseinkhez és utódainkhoz tartozzék... hogy sem mi, sem utódaink az említett szigetet vagy annak bármely részét soha ne adományozzuk senkinek, bármilyen rangú, állapotú vagy méltóságú legyen is az illető, sem ingyen, sem életfogytig, sem örökjogon, sem bármely más módon... a kereszt jelére és a szent evangéliumokra esküszünk, amelyekre kezünket tesszük, hogy ezt maradéktalanul betartjuk és fenntartjuk... királyi örököseinket és utódainkat pedig nyomatékosan kérjük és intjük, hogy áldásunk fejében, Isten és a mi átkunk terhe mellett ezt mindenkor tartsák meg, és őrizzék meg örökre...”. Miután 1497-ben a Krisztus-rend nagymesteri tisztsége a koronához került, 1514-ben pedig létrejött a funchali egyházmegye, a rend joghatósága e szigetcsoporton szinte teljesen megszűnt.

Bár fentebb azt írtuk, hogy az adományozások megszűntek, IV. János öt nappal a halála előtt mégis tett egy látszólagos adományozást lánya, Katalin királyné javára, aki II. Károly angol királyhoz ment feleségül. Az adományozás pontos célja nem tisztázott, de súlyosan törvénytelen volt, és valójában soha nem valósult meg. Külön szócikkben foglalkozunk vele.

A donatáriusoknak tett adományozásokkal itt nem foglalkozunk, mert a Capitanias és a Donatarios című szócikkekben már szóltunk róluk.