Kapitányságok

A gyarmatosítás kezdeti rendszerében tengerentúli birtokainkat a közigazgatás céljára kisebb-nagyobb tartományokra osztották; ezeket kapitányságoknak nevezték. Élén a donatárius kapitány (capitão-donatário) állt mint a legfőbb helyi hatóság, és általában széles jogkörrel irányította a közügyek különféle területeit. Felfedezett és meghódított területeinken az első kapitányságok a madeirai szigetcsoportban jöttek létre: egyikük központja Porto Santo (’szent kikötő’) szigetén, a másik kettőé Machicóban és Funchalban volt.

Az első kapitányság csupán Porto Santo kis szigetére terjedt ki. Első donatáriusa Bartolomeu Perestrelo volt, a sziget egyik legkorábbi telepese, akit a kapitányság székhelye, Baleira mezőváros (vila) alapítójának is tekinthetünk. Egyes szerzők tévesen hajósnak, sőt Porto Santo felfedezőjének tartották Perestrelót, mert ő volt a sziget első donatáriusa. Ez a tisztség azonban nem mindig a felfedezéshez kapcsolódott. Tengerész Henrik infáns Porto Santo szigetét Bartolomeu Perestrelónak adományozó oklevele 1446. november 1-jén kelt, vagyis több mint húsz évvel a szigetcsoport benépesítésének kezdete után. Feltételezhetjük, hogy Perestrelo már korábban letelepedett Porto Santón, és élvezte a donatáriusoknak járó valamennyi kiváltságot és előjogot; az infáns oklevele pedig csupán ezek törvényes és hiteles megerősítése volt. Úgy véljük, ugyanez igaz Madeira másik két kapitányságára is. Az adománylevélben (carta de doação) Tengerész Henrik infáns ezt mondja: „Bartolomeu Perestrelóra, udvarom fidalgójára (köznemesére) bízom Porto Santo szigetemet, hogy az említett Bartolomeu Perestrelo nevemben, igazság és jog szerint igazgassa; ha pedig meghal, akaratom szerint első fia vagy másik fia, ha alkalmas rá, ugyanígy lássa el e feladatot, és így szálljon az egyenes ági leszármazókra... legyen... joghatósága... polgári és büntetőügyekben, kivéve a halálbüntetést és a végtagcsonkítást... ” Az oklevél több, az első donatáriusnak biztosított jogot, előjogot és mentességet sorol fel, köztük különféle járulékok és adók beszedését. Porto Santo kapitánysága Bartolomeu Perestrelo leszármazottainak birtokában és irányítása alatt maradt egészen addig, amíg a Fülöp-kori uralom idején a főkormányzók kinevezése a szigetcsoport donatáriusait jóval alárendeltebb, szinte pusztán tiszteletbeli helyzetbe nem szorította. Az eredetileg nekik biztosított kiváltságok alapján azonban továbbra is jelentős jövedelmeket szedtek. Amikor Portugália kasztíliai uralom alá került, Diogo Perestrelo Bisforte volt Porto Santo szigetének 6. donatárius kapitánya.

Madeira szigetét két kapitányságra osztották, amelyek székhelye Funchalban és Machicóban volt. A felfedezés után a két felfedező haladéktalanul felosztotta és elhatárolta a területeket, hogy megkezdődhessen a földek betelepítése. A választóvonal a Ponta da Oliveirától (’olajfa-fok’) a Ponta do Tristãóig (’Tristão-fok’) húzódott. Gaspar Frutuoso ezt írja: „… Ponta de Oliveira, ahol felállították a két kapitányság közötti felosztást jelző határjelet. A kapitányságokat ez a patak választja el: Machico kapitánysága keleten, Funchalé nyugaton fekszik. Azt mondják, hogy a határ a patak mentén halad a déli tengerparttól egészen az északi oldal túlsó partjáig.” Másutt hozzáteszi: „… a déli oldalon a másik földnyelvhez ér, ahol egy, a királyságból (reino, azaz a portugál szárazföld) hozott olajfaágat vagy -karót szúrtak le e fennhatóság határjeléül. Erről kapta a földnyelv a Ponta da Oliveira nevet…”

A Machico kapitányságát Tristão Vaz Teixeirának adományozó, Tengerész Henrik infáns által kiállított adománylevél (carta de doação) 1440. május 8-án kelt. Az adományozó ebben kijelenti: „Tristãóra, házam lovagjára bízom Madeira szigetemen a Ribeira do Caniçón túl, attól tíz lépésnyire kezdődő földet; a határ onnan a patak mentén felfelé halad, majd átszeli a hegyvidéket egészen a Ponta do Tristãóig…” Az oklevél szövegezése megegyezik a Bartolomeu Perestrelo javára kiállított adománylevélével, annál azonban hat évvel korábbi. Itt is helyénvaló az a megállapításunk, amelyet Porto Santo adományozásáról tettünk: feltételezhető, hogy 1440-ben csupán a már jóval korábban ténylegesen fennálló állapotot erősítették meg jogilag. Tristão Vaz Teixeira után fia, unokája és dédunokája követte egymást a kapitányság élén. Az utolsót, Diogo Teixeirát alkalmatlansága miatt megfosztották tisztségétől; jóval később, 1540-ben halt meg Funchalban. Az uralkodó 1541-ben a kapitányságot az Indiában nagy érdemeket szerzett Antonio da Silveirának adta. Ő néhány évvel később eladta Vimioso grófjának. A kapitányság ezután a gróf fiára, Francisco de Portugalra szállt, aki az Azori-szigetek vizein vívott tengeri csatában esett el; a donatárius kapitányság (donataria) ezt követően visszakerült a koronához. A kasztíliai uralom idején Tristão Vaz da Veiga (lásd ott) kapta meg Machico donatárius kapitányának tisztségét.

Az 1461. augusztus 16-án kelt királyi levélben (carta régia) V. Alfonz megerősítette, hogy Madeira szigetcsoportját nagybátyjának, Tengerész Henrik infánsnak adományozták. Ebben, a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) 451. és következő oldalain közölt levélben található az az 1450. november 1-jén kelt oklevél is, amely Funchal kapitányságát João Gonçalves Zarcónak adományozza. Porto Santo, Machico és Funchal kapitányságának adománylevele rendre 1446-ból, 1440-ből és 1450-ből való. Meglehetősen különös, hogy Funchalé a legkésőbbi, sőt Porto Santóénál is későbbi, holott számos okból feltételezhető, hogy a Gonçalves Zarcónak tett adomány volt mind közül a legkorábbi. Nem tudjuk megmagyarázni ezt a tényt; a „Vágyódás a szülőföld után” tudós jegyzetírója is teljesen hallgat róla.

A Funchal kapitányságának adományozásával João Gonçalves Zarcónak biztosított kiváltságok és előjogok lényegükben nem különböztek a többi kapitányságéinál. Az adománylevelek a következő, a donatáriusok (donatário) saját javára beszedhető adókat és járandóságokat említik: gabona őrlésére kizárólag ők tarthattak malmokat vagy vízimalmokat; minden vízi fűrészüzem évi egy ezüstmárkát (marco de prata, kb. 230 g ezüst) fizetett nekik; a só értékesítése az ő kizárólagos joguk volt; háztartási használaton kívül senki sem tarthatott kemencét vagy kenyérsütő üzemet; megillette őket a királyi jövedelmek tizede, és sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) formájában földet adományozhattak, olyan feltételekkel, amelyeket az adománylevelek nem határoztak meg. Ezenfelül felügyelték a közigazgatás valamennyi ügyét, és minden bűncselekményben ítélkeztek, kivéve a halállal vagy végtagcsonkítással járó ügyeket. (Lásd: Donatáriusok.)

Porto Santo kapitánysága sohasem jutott el a jólét magas fokára. A sziget csekély mérete, az anyaország részéről már a betelepítés kezdetétől tapasztalt elhanyagolás, a kalózok gyakori támadásai, egyes donatáriusok és kormányzók rossz igazgatása, valamint sok lakos felfuvalkodott előkelősködése – régi nemesi családok leszármazottaiként megvetették a munkát – mind szerepet játszott ebben. Hozzájárult a lakosok éghajlati viszonyokból és más okokból fakadó tétlensége is. Mindez jelentősen hátráltatta e donatárius kapitányság fejlődését (lásd: Ötödök és nyolcadok – quintos e oitavos: a termés ötödét vagy nyolcadát kitevő bérleti járadék).

Machico kapitánysága egészen más körülmények között gyorsan fejlődött, és jóléte jelentősen növekedett, ám ez nem tartott sokáig. Funchal lassanként a szigetcsoport jelentős kereskedelmi központjává, lakói élénk tevékenységének központjává és sok Portugália más vidékeiről érkező, valamint külföldi látogató vonzerejévé vált. Ide költözött a madeirai nemesség is: elhagyta földjeit és udvarházait, hogy a népes települések vonzó, ám kimerítő életét élje stb. Ekkor Machico donatárius kapitányságának jóléte hanyatlani kezdett, és rövid időn belül teljesen elvesztette korábbi jelentőségét mint kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági központ. Gaspar Frutuoso igen szemléletesen és ékesszólóan írt erről:

“

„...és az ő halálával is (Dom Francisco de Portugal donatáriuséval, aki nem sokkal 1580 után halt meg) megüresedett ez a kapitányság, és a koronára szállt. Olyan állapotba jutott, hogy Machico e népes igazgatási területén két vagy három személy kivételével senki sem akadt, aki könnyűszerrel el tudott volna tartani egy lovat. Mindez a nagyság szegénységgé változott; elmúlt álom lett az a sok megpróbáltatás közepette, amelyet e nemes nemzedék és egykor oly virágzó kapitányság egész népe később elszenvedett. És ha az ősöknek mindenből bőven jutott, azért később megfizettek az utódok, akik a legmélyebb szegénységbe jutottak, mert soha semmi sem volt oly bőséges, hogy idővel el ne fogyhatott volna. Így fordul a világ, amelyben annyira bízunk, anélkül hogy valaha is végleg kiábrándulnánk csalárdságából.

Csak Funchal kapitánysága fejlődött gyorsan és folyamatosan, jelentős ütemben, és rövid idő alatt valóban rendkívüli jólétre jutott. Székhelye 1451-ben mezővárosi rangot kapott, 1508-ban várossá vált, 1514-ben pedig püspökség székhelye lett.