Porto Santo (kapitányság)

Mint ismeretes, Porto Santo (’szent kikötő’) egyike volt annak a három kapitányságnak, amelyre szigetcsoportunkat felosztották (lásd 1. köt., 244. o.). Első donatáriusának, Bartolomeu Perestrelónak az adománylevele (carta de doação) 1446. november 1-jén kelt; szövege a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) 457. oldalán olvasható. Ez áll benne: „Rábízom házam köznemesére, Bartolomeu Perestrelóra Porto Santo szigetem igazgatását, hogy azt nevemben, igazságosan és törvényesen kormányozza. Ha meghal, úgy kívánom, hogy elsőszülött fia, vagy ha ilyen nincs, valamely másik fia lássa el ugyanígy ezt a feladatot, és ez egyenes ágon szálljon tovább az utódokra. Ha nevezett fia még nem elég idős a kormányzáshoz, én vagy örököseim nevezünk ki valakit, aki addig kormányoz, amíg a fiú el nem éri a megfelelő kort. Úgy kívánom továbbá, hogy az említett szigeten nevemben gyakorolja a polgári és büntetőbíráskodást, kivéve a halálbüntetéssel vagy csonkítással járó ügyeket, amelyekben hozzám lehet fellebbezni. E joghatóság ellenére úgy kívánom, hogy parancsaimat és rendelkezéseimet ott úgy teljesítsék, mintha saját birtokomról volna szó.” Az oklevél több jogot, kiváltságot és mentességet említ, amelyet az első donatárius kapott, köztük különféle járulékok és adók beszedésének jogát.

Porto Santo kapitánysága Bartolomeu Perestrelo leszármazottainak birtokában és felügyelete alatt maradt egészen addig, amíg a Fülöp-házi uralom idején a főkormányzók kinevezése a szigetcsoport donatáriusait erősen alárendelt, szinte pusztán tiszteletbeli helyzetbe nem szorította. Az eredetileg nekik biztosított kiváltságok alapján azonban továbbra is jelentős járadékokat szedtek.

Bartolomeu Perestrelót (lásd: Perestrelo) a vele azonos nevű fia követte a donatárius kapitányság (donataria) élén. Kiskorúsága alatt azonban megfosztották tőle: anyja eladta a kapitányságot Pedro Correiának, a második Bartolomeu Perestrelo sógorának. Per és a koronához benyújtott fellebbezés nyomán 1437-ben minden jogával és kiváltságával együtt visszakapta a donatárius kapitányságot. Őt fia, Bartolomeu Perestrelo követte (1529), aki megölte feleségét, Aldonça Delgadót, hogy feleségül vehesse unokatestvérét, Solanda Teixeirát. Garcia Perestrelo, a harmadik Bartolomeu fia, apjához hasonlóan megölte a feleségét, még apja életében. Ezért halálra ítélték és lefejezték. A szigetcsoport Perestrelo családjának ősei között így két gyilkossá elítélt férfi is volt. A kapitányságot Diogo Soares Perestrelo (1545), a harmadik Bartolomeu Perestrelo unokája örökölte, őt pedig fia, Diogo Perestrelo követte (1576). Ez a donatárius bátor lovag volt. Amíg a szigetén élt, a kalózok soha nem támadták meg azt, bár máskor előfordultak ilyen támadások: szűkös védelmi eszközei ellenére erélyével és bámulatos tevékenységével távol tudta tartani a támadókat. Joggal mondhatjuk, hogy valójában ő volt Porto Santo utolsó donatáriusa. A kasztíliai uralommal és a főkormányzók 1581-es kinevezésével ugyanis – mint már említettük – az egész szigetcsoport felügyelete az utóbbiakra szállt. A függetlenség helyreállítása után, 1653-ban IV. János királyi adományként Vitorino Bettencourt Perestrelónak juttatta Porto Santo kapitányságát. Őt a hetedik donatáriusnak tekintik, noha jogai és kiváltságai jelentősen szűkebbek voltak a régi donatárius kapitányokéinál. Őt Diogo Perestrelo, Estevão Bettencourt Perestrelo, Vitorino Bettencourt Perestrelo és Estevão Bettencourt Perestrelo követte.

A donatáriusokat a kormányzók követték. A sziget évkönyvei szerint elsőként Nicolau Bettencourt Perestrelót nevezték ki. A Porto Santo című szócikkben felsoroljuk az 1848-ig ott működő valamennyi kormányzót; a szigeten José Caetano Peixoto töltötte be utoljára ezt a tisztséget.

Porto Santo kapitánysága lassan fejlődött, és soha nem jutott el a számottevő jólétig. Dr. Álvaro de Azevedo szerint az első százötven évben fejlődött. Ezt úgy kell érteni, hogy az első betelepüléstől a 16. század közepéig fokozatosan gyarapodott, de a fejlődés soha nem volt jelentős. Ennek okait másutt már megjelöltük. A legfontosabbak a kalózok gyakori támadásai, az aszályok, a donatáriusok olykor hosszú távollétei, sok lakosuk ősi származásukkal való kérkedése, amely eltávolította őket a földműveléstől, továbbá az, hogy számos egykori földbirtokos elhagyta földjeit, és Funchalban, néhányan pedig Lisszabonban telepedtek le, stb. A hanyatlás mindezen okai vezettek a híres, 1770. október 13-i törvény kihirdetéséhez. Ez az ötödök és nyolcadok törvénye (lei dos Quintos e Oitavos); egy másik szócikkben részletesen ismertetjük.