Porto Santo (fejlődés, hanyatlás és válságok)

Ötödök és nyolcadok (quintos e oitavos: a termés ötödét vagy nyolcadát kitevő bérleti járadék)

A betelepítés kezdetén Porto Santo (’szent kikötő’) települése, majd mezővárosa (vila) fejlődött és gyarapodott. Alig több mint egy évszázad elteltével azonban nyilvánvaló hanyatlásnak indult, amely azóta is tart. Időről időre súlyos válságok mélyítik el, különösen a szigeten viszonylag gyakori, hosszan tartó aszályok miatt.

Ez a kezdeti jólét nem tartott sokáig, és nem is volt különösebben jelentős. A szinte azonnal meginduló hanyatláshoz, különösen a 16. század végétől, az említett súlyos ok mellett hozzájárultak a gyakori kalóztámadások, a donatáriusok távolléte, sok lakosnak az őseivel való kérkedése, ami miatt felhagyott a földműveléssel, az éghajlati viszonyok, amelyek akkoriban kényszerű tétlenséghez vezettek, valamint más, ma már kevéssé ismert helyi körülmények.

Dr. Álvaro de Azevedo szerint „e sziget homályos története egyszerűen abban foglalható össze, hogy a kormányok mindig megfeledkeztek róla. Az anyaország csak Pombal márki idején fedezte fel, hogy ez a sziget portugál birtok. A márkit ezen a szigetcsoporton az erélyes João António de Sá Pereira kormányzó és főkapitány képviselte.

Porto Santo hanyatlása már odáig jutott, hogy az elnéptelenedés fenyegette. Ehhez több ok vezetett; a legfontosabbak a gyakori aszályok súlyosbította colonia-szerződés (madeirai részes bérlet; a termés megosztása, a javítások a bérlőé), valamint sok lakos ostoba kérkedése volt: méltóságukon alulinak tartották, hogy földműveléssel vagy mesterségekkel foglalkozzanak. A tehetősebb földbirtokosok Funchalban vagy Lisszabonban éltek tétlenül, és megkapták birtokaik termésének feles részét (demidia). A bérlőket így a legszánalmasabb, a nyomorhoz igen közeli helyzetben hagyták. A sziget szomorú körülményeivel éles ellentétben álló fényűzés terjedt el a lakosok között, akik közül sokan úgy vélték, előkelő ősöktől származnak.

Az 1770. október 13-i királyi rendelet (alvará régio) véget vetett e visszaélések jó részének, bár a bajt nem szüntette meg gyökerestül. Egy ilyen szigorú rendelkezéseket tartalmazó rendeletet azonban csak Pombal márki és madeirai képviselője – akit a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) jegyzetírója „madeirai Pombalnak” nevez – tudott vaskézzel végrehajtatni. A rendelet bizonyára heves tiltakozást váltott ki azokból, akiknek az érdekeit ilyen súlyosan sértette.

Ennek a valóban pombali rendeletnek az első, egyben legkeményebb paragrafusa kimondja, hogy a „földeket jelenlegi művelőik és családjaik nevére kell íratni, hogy megszerezzék e földek használati jogát … Ez a jog családjukban öröklődik, azzal a kötelezettséggel, hogy a jobb minőségű földek termésének ötödét, a másodrendűekének pedig a nyolcadát fizessék meg; e járadékok nem változtathatók meg …”. A királyi rendelet (alvará) e rendelkezése értelmében a földesurak nem idegeníthették el földjeiket, és csupán örökbérleti díjat (foro) kaptak utánuk. Ráadásul míg korábban a birtokok termésének felét kapták, ezután a föld minőségétől függően már csak az ötödét vagy a nyolcadát. Innen ered a királyi rendelet neve: az ötödök és nyolcadok törvénye (lei dos Quintos e Oitavos). A törvény Porto Santo lakóinak kedvezett, a tulajdonosokat viszont megfosztotta évszázados jogaiktól, hacsak nem költöztek a szigetre, és nem irányították maguk mezőgazdasági birtokaik művelését. Az első paragrafus a lakókat tíz évre mentesítette az államot illető tized megfizetése alól.

A második paragrafus úgy rendelkezik, hogy a korábban előkelő személyek által betöltött bírói, városi tanácsosi, községi (concelho) ügyészi, valamint más igazságügyi vagy pénzügyi tisztségeket ezentúl csak olyanok viselhetik, akik „földet művelnek”.

A harmadik paragrafus elrendeli, hogy a kormányzó „az említett, földet nem művelő léhűtők fiai közül” válasszon ki hatot cipész-, ugyanennyit szabó-, kettőt fazekas-, négyet ács-, négyet kőműves- és kettőt kovácsmesterség tanulására.

A nevezetes rendelet további érdekes rendelkezéseket is tartalmaz, amelyeket a rövidség kedvéért mellőzünk; szövege a „Vágyódás a szülőföld után” 713. és azt követő oldalain olvasható. Ez a nevezetes jogszabály az „ötödök és nyolcadok törvénye” néven vált ismertté. A maga korában nagy feltűnést keltett, és heves viták tárgya lett, noha Pombal márki tekintélyelvű kormányzása alatt hirdették ki.

Az 1770. október 13-i királyi rendelet előírta, hogy a kormányzó és főkapitány más tisztviselők kíséretében személyesen utazzon Porto Santóra, és ott teljes egészében hajtsa végre a rendeletet. João António de Sá Pereira ezért magával vitte dr. Francisco Moreira de Matos corregedort (királyi kerületi bíró), Domingos Afonso Barroso királyi kincstári főfelügyelőt (provedor da fazenda), Francisco Salustiano da Costa e Sá mérnök hadnagyot és José Anastácio da Costa kormányzati titkárt. 1771. május 28-án érkezett a szigetre, és a többi állami tisztviselővel együtt a következő hónap, június 20-áig maradt ott.

Míg a bírósági kerület (comarca) corregedora, a királyi kincstár (Fazenda Real) felügyelője (provedor) és a mérnöki segédtiszt a földek összeírásával (encabeçamento) foglalkozott, megkülönböztetve azokat, amelyek termésük után „ötödöt” vagy „nyolcadot” voltak kötelesek fizetni, a kormányzó és titkára a királyi rendelet többi rendelkezésének végrehajtásán dolgozott. A kormányzó rendeletet hagyott hátra, amely elsősorban a mezőgazdaságra vonatkozott. Ebben annak felügyelőjévé a Porto Santón született és ott élő Pedro Teles de Meneses kapitányt nevezte ki, évi négyszázezer réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) fizetéssel.

Sá Pereira összehívta a városi tanácsot, a hatóságok képviselőit, a köztisztviselőket és a lakosság számos tagját. Az összejövetelen ünnepélyesen kihirdették az október 13-i királyi rendeletet, és megkezdettnek nyilvánították végrehajtását és alkalmazását.

Húsz évvel később Dom Diogo Pereira de Forjaz Coutinho kormányzó és főkapitány a szigetre látogatott, hogy megvizsgálja, miként hajtják végre a nevezetes 1770-es királyi rendeletet. Ennek legfontosabb rendelkezései az évek során végül feledésbe merültek.

A szigeten időről időre jelentkező válságok, amelyeket – mint fentebb említettük – különösen a hosszan tartó aszályok idéznek elő, rémisztő kilátást jelentenek lakói számára. Állandóan az éhínség és a vele járó minden borzalom fenyegetésében élnek.