Angolok

A „Madeira szigetének adományozása Katalin infánsnőnek” című szócikkben már szóltunk azokról a kísérletekről, amelyeket állítólag az angol kormány tett a szigetcsoport megszerzésére, amikor Katalin portugál infánsnő házasságot kötött II. Károllyal, Anglia királyával. A kérdést dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo részletesen tárgyalta a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) egyik jegyzetében. Bár ott nem bizonyítja meggyőzően, hogy a két kormány tárgyalásokat kezdett volna Madeira átengedéséről, az nem vonható kétségbe, hogy a brit diplomácia ekkor és más alkalmakkor is megragadta az alkalmat régóta dédelgetettnek vélt törekvései kifejezésére. Később már egyértelmű és beszédes tények tanúskodtak régi szövetségesünk szándékairól. Az angol csapatok kétszer szállták meg Madeirát, állítólag azért, hogy megvédjék a feltételezett napóleoni támadásoktól. Ez valójában hódítással ért fel: nemcsak a kor számos diplomáciai irata bizonyítja, hanem az is, ahogyan a szigetcsoport közügyeit intézték. A portugál hatóságoknak csupán a hatalom látszata maradt; a tényleges hatalom kizárólag a brit erők főparancsnokának kezében volt. (Lásd: Madeira angol csapatok általi megszállása.) A megszállások nyolc éve alatt a madeiraiakat mindenféle zaklatás érte. A bécsi kongresszus határozatai értelmében Angliának haladéktalanul ki kellett ürítenie a szigetet. Ennek ellenére számos európai külügyi hivatalban, sőt a portugál kormány legfelső köreiben is úgy vélték, hogy Madeira megszállása teljes és végleges birtokbavételt jelent. A szigetcsoport kiürítését és Portugáliának való visszaadását az akkori londoni portugál követnek, Dom Domingos António de Sousa Coutinhónak köszönhetjük. A kiváló diplomata államférfiúi képességeivel és külföldön megjelent számos írásával sok jelentős szolgálatot tett hazájának. Kormányunk előbb Funchal grófjának, majd márkijának címével tüntette ki; ezt a címet családjának képviselői ma is viselik. Ha még mindig portugálok vagyunk, azt elsősorban neki köszönhetjük. Ebben a városban mégsem emlékeztet semmi erre a tettre, és nem állít még szerény emléket sem a jeles diplomata emlékének.

Polgárháborúink idején, amikor a brit diplomácia oly sokszor avatkozott belügyeinkbe, Anglia ismét jelezte régi, soha el nem feledett törekvéseit. Mindig burkoltan tette azonban: a két ország diplomáciai kapcsolataiban nem maradtak olyan nyomok, amelyekkel ez bizonyítható volna. Annyi bizonyos, hogy a kor politikai köreiben időnként meglehetős kitartással beszéltek a kérdésről, különösen akkor, amikor Anglia segítségére a legnagyobb szükség volt.

1897-ben az angol The Empire című lap felvetette, hogy a madeirai szigetcsoportot engedjék át Angliának, vagy Anglia vásárolja meg. Az elképzelést más brit lapok is támogatták, bár néhány nagy példányszámú és tekintélyes londoni újság teljesen elutasította azt, ami egy szándékosan előkészített kampány kezdetének látszott.

A „Külföldiek” című szócikkben nem tértünk ki külön az angolokra vagy más nemzetiségű alattvalókra. A madeirai brit közösség azonban régi jelenléte, tagjainak száma, körünkben élvezett tekintélye és más sajátos körülményei miatt megérdemli, hogy az Elucidário e pontján rövid szócikket szenteljünk neki.

Úgy tűnik, a betelepülés kezdetén, sőt még a 15. században és a 16. század elején sem sok angol kereste fel ezt a vidéket. Akkoriban inkább Észak-Európából, különösen Flandriából, valamint délről, főként Genovából érkeztek nagyobb számban idegenek a szigetre. A kalandvágy, de még inkább az ipari és kereskedelmi tevékenység vonzotta őket ide (lásd: Külföldiek). Az angol közösség csak a 16. század vége felé kezdett gyarapodni és igazán jelentőssé válni. Dr. Rodrigues de Azevedo szerint „1640-től telepedtek le Madeirán a korábbinál nagyobb számban”.

A szigeten 1658-ban hozták létre az angol konzulátust; elsőként João Catert nevezték ki konzullá. A tisztséget betöltő további személyekről az alábbi, általunk nem teljesnek tartott névsort adhatjuk:

• Richard Milty, João Arls és Guilherme Bolton (mindhárman 1691-ben), Benjamin Henrique (1705), Thomás Morgan (1709), Diogo Clarque (1726), Ricardo Baker (1734), Matheus Itnox (1738), Carlos Chambres (1750), Guilherme Naich (1756), Carlos Murray (1787), José Pringle (1803), Archibald Brown (1805), Henrique Veitch (1813), George Stoddart, G. Hayward és W. Keen.

Feljegyzésünk szerint 1754-ben Funchalban kereskedett az angol alattvalók közül Guilherme Naich, João Catanach, Gul Mundach, Richard Hill, Thomas Lamar, ifjabb Richard Hill, João Scot, João Pringle, Matheus Hiccox, Carlos Chamber, Diogo Gordo, João Searte és Francisco Newton, mások mellett. Paulo Perestrelo da Câmara Breve Noticia sobre a ilha da Madeira című könyvében azt írja, hogy 1840-ben több mint húsz angol kereskedőház működött a városban. Közülük tizenkettőt név szerint is felsorol, gazdagnak és jó hírűnek nevezve őket; cégneveiket dr. Azevedo a Saudades 721. oldalán közli.

1640-től a brit közösség csaknem az egész kereskedelmet megszerezte, különösen a borkereskedelmet, amely egy időben teljes egészében az angol kereskedők kezében volt. E valódi monopólium révén – Gaspar Frutuoso művének jegyzetírója szerint – a kereskedők hatalmas vagyonra tettek szert, miközben a földbirtokosok és a szőlőtermelők elszegényedtek. Később alakult néhány portugál tulajdonú borexportáló kereskedőház is, de ezek nem tudtak versenyezni az angol óriásokkal. Nemcsak tőkehiány akadályozta őket: termékeiknek külföldön sem találtak könnyen piacot, ráadásul a külföldi kereskedők kiváltságokat és mentességeket élveztek. A hitbizományi földek (terras vinculadas) többnyire tétlen életet élő kezelői, sok vidéki birtokos, sőt maguk a bérlő gazdák is jelentős összegeket vettek fel év közben az angol kereskedőházaktól, hogy azokat a szüret idején fizessék vissza. Így a házak a szegény szőlőtermelők hitelezőivé váltak, a termelők pedig ki voltak szolgáltatva a borkereskedők szeszélyének és kapzsiságának. Amikor egyszer az exportőrök alacsony, alig megtérülő árat szabtak a mustnak, João de Carvalhal, a későbbi Carvalhal grófja mentette meg a gazdákat szorult helyzetükből: méltányos áron vásárolta fel a bort, és az angol kereskedőket is arra késztette, hogy kövessék üdvös példáját. João de Carvalhal azonban nálunk rendkívüli tekintélynek és befolyásnak örvendett, a sziget valamennyi egyházközségében igen gazdag földbirtokos volt, emellett közel hárommillió cruzadót tartott angliai bankokban. A „Vágyódás a szülőföld után” XXVIII. jegyzetéből idézünk néhány, cikkünk tárgya szempontjából különösen érdekes részletet:

“

„Az 1640. december 1-jei forradalom után Portugáliának, hogy helytállhasson a Spanyolország elleni függetlenségi háborúban, meg kellett nyernie Franciaország és különösen Anglia jóindulatát. Ezt csak súlyos áldozatok árán érte el, amint azt a 378. oldalon már megjegyeztük. A brit alattvalóknak adott kedvezmények egyike az volt, hogy 1654-től csekély vám ellenében behozhatták áruikat. 1658-ban már angol konzul működött Madeira szigetén. 1660 és 1662 között az angol kereskedők már külön adómentességet élveztek itt a borexportban. 1680-ban már hatalmas kereskedőházaik voltak itt. A lakosság egészét alapvető szükségleti cikkekkel látták el, a gazdálkodókat és a birtokosokat pedig mindenféle áruval, köztük luxuscikkekkel is; a birtokos réteg sajnos, tiszteletre méltó kivételektől eltekintve, hozzászokott a tétlenséghez és a pazarláshoz. – Innen eredeztethető az angol túlsúly Madeira szigetén.

Ezt a túlsúlyt tovább erősítették és kiterjesztették a híres Methuwen-szerződésben az angoloknak biztosított kiváltságok. Mint az idézett jegyzet írja, ezek még szorosabbra vonták Madeira függését a brit kereskedelmi érdekektől; a függés pedig teljes és feltétlen uralommá vált, amikor az Angliából érkező csapatok megszállták a szigetcsoportot.

Nem tudjuk, vajon az angol kormány e közismert túlsúly túlkapásait akarta-e valamelyest enyhíteni, illetve el akarta-e kerülni, hogy a szigetcsoport legfőbb hatósága tiltakozzon vagy panaszt tegyen miatta, amikor elhatározta, hogy évi összeget ajánl fel Madeira kormányzójának és főkapitányának. Az összeg akkoriban nem számított csekélynek. Elfogadásának jogszerűsége és helyénvalósága azonban aggályokat ébresztett João António de Sá Pereira kormányzóban, aki a Pombal márki vezette kormányhoz intézett, 1768. április 30-án kelt megkeresésében a következő érdekes szavakat írta:

“

„Az angol nemzet, hogy a kormányzók kedvében járjon, és azok mindig jóindulattal viseltessenek iránta, s így még könnyebben élvezhesse a szigetből származó nagy hasznot, továbbá látván, hogy hajói semmit sem fizetnek a kormányzatnak, saját udvarának engedélyével adót vetett ki hajói kapitányaira: minden innen, hajóikon kivitt pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) bor vagy égetett szesz (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) után 240 réist, minden láda cukor után 300-at, minden arroba (kb. 15 kg-os súlymérték) casquinha után 150-et, minden zsák orseille-zuzmó után pedig 200-at. Ezeket nemzeti illetékeknek (direitos de nação, a brit közösség által beszedett kiviteli illetékek) nevezték el; a szállítmányok feladói fizetik őket, legyenek portugálok, angolok vagy bármely más nemzet fiai. Beszedésükre minden évben pénztárost és jegyzőt (escrivão) neveznek ki. Így nagy összeg gyűlik össze, amelyből fedezik az itteni angol közösség valamennyi kiadását, köztük ezt is. . . ” Az ajánlat évi 600 000 réis (réis: régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) volt, ami 150 évvel ezelőtt jelentős összegnek számított. Nem tudjuk, mikor kezdték fizetni, és Sá Pereira megkeresése után is folytatták-e a fizetését. Amit meglehetősen különösnek, szabad nemzetként érzett büszkeségünkre nézve pedig rendkívül megalázónak találunk, az az Angliának adott kiváltság volt, hogy ezen a szigeten adókat és vámokat szedhetett, mintha angol gyarmat lett volna!

A sziget brit kolóniájának egy másik kiváltságáról már írtunk az Az angolok konzervátor bírája (Conservador dos Ingleses) című szócikkben (lásd ott): a brit alattvalók bírót választhattak azoknak az ügyeknek az elbírálására, amelyekben köztük és a portugálok között támadt vitát vagy nézeteltérést kellett rendezni. Az itt élő angoloknak saját telekkönyvi hivataluk (Conservatória) is volt ingatlanaik és bizonyos kereskedelmi ügyleteik nyilvántartására. Nem tudjuk azonban pontosan meghatározni, miben állt ez a kiváltság, és hogyan működött az illetékes hivatal. A brit alattvalóknak több templomuk is volt Funchalban a protestáns istentiszteletek céljára. Ma a Rua da Bela Vistán áll a 19. század első negyedében épült anglikán templom, a Rua Conselheiro José Silvestre Ribeirón pedig a kálvinista templom. Nem is olyan régen még egy másik templom is állt a Rua dos Aranhason; úgy véljük, az úgynevezett ritualisták felekezetéhez tartozott (lásd: Angol templomok). Homályos értesüléseink szerint e templomok építése előtt is voltak protestáns templomok a városban, de építésük idejét és helyét nem tudjuk pontosan megállapítani. Különböző időszakokban olyan brit alattvalók is megjelentek nálunk, akik nem tartoztak az angol kolóniához, és a kálvinista vallás terjesztésével, valamint hívek toborzásával foglalkoztak. Közéjük tartozott a kiváló orvos, dr. Roberto Kalley is, akinek külön szócikket szentelünk.

Az angol kolóniának saját temetője van, és korábban a mai temető közelében egy másik is volt. Erről bővebben a Brit temető című szócikkben olvashatunk.

A 19. század elején a város Hospital de Santa Isabel (Portugáliai Szent Erzsébet Kórház) nevű kórházában Brit Kórterem néven osztályt rendeztek be. Elsősorban a kikötőhelyünkre érkező angol hajók legénységének kezelésére szolgált. Nem működött sokáig: az általa használt termekben 1837-ben a Funchali Orvosi és Sebészeti Iskola kapott helyet. Nem ismerjük az osztály alapításának körülményeit, fenntartásának és működésének módját, megszüntetésének okait stb.

Éghajlatunk kivételes enyhesége (lásd: Éghajlat) rendkívül sok külföldit vonzott a szigetre; közülük az angolok vannak a legtöbben. Anglia számos jeles személyisége – köztük Adelheid királyné (lásd ott), más királyi hercegek, államférfiak, tudósok, írók stb. – keresett Madeirán enyhülést szenvedéseire vagy pihenőhelyet a kimerítő munka után megfogyatkozott ereje visszanyeréséhez. Itt egy örök tavaszt idéző éghajlat oltalmába húzódhattak, egy olyan vidéken, ahol bőven találhatók elragadó és meglepő természeti szépségek.

Itt érdemes megemlítenünk, hogy viszonylag sok brit alattvalónak köszönhetjük szigetcsoportunk természettudományának egyes ágaiban végzett kutatásokat. Rendkívül értékes, mélyreható és hosszadalmas tudományos kutatómunkán alapuló műveik vannak, amelyeket a madeiraiak nem felejthetnek és nem is szabad elfelejteniük. Ebben az Elucidárióban igyekeztünk kiemelni e művek szerzőinek nevét, és – ha röviden is – ismertetni kutatásaik jellegét és a természettudományoknak tett szolgálataikat. Richard Thomas Lowe, T. V. Wollaston, James Yate Johnson, dr. Alfred Merle Norman stb., stb. kiváló tudósokra mindig emlékezni fognak mindazok, akik madeirai témákkal foglalkoznak; nevük elválaszthatatlanul összefonódott szigetcsoportunk történetével. Ha nyilvános parkunkban – ahogy azt valaki már javasolta – márvány- vagy bronz mellszobrok sorából álló galériát avatnának Madeira néhány legkiválóbb szülöttének, illetve azoknak, akik kiemelkedő szolgálatot tettek e vidéknek, teljes joggal helyet kapna ott két-három olyan jeles angol természettudós is, aki a szigetcsoport szigeteinek növény- és állatvilágával foglalkozott.

Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo az angoloknak a mi közegünkben gyakorolt befolyásáról így írt: „Madeira nagyrészt elangolosodott: a származás, a szokások, a tulajdonviszonyok, a kereskedelem és a pénzhasználat terén; a nemzeti nyelv után pedig itt az angolt beszélik a legtöbben. Ha meggondolatlanság ezt kimondanunk, mit mondjunk a kormányokról, ha nem tudnak róla, hiszen nem akadályozzák meg? Csak portugál önérzetünk tart meg bennünket portugálnak.” Bár ezek a szavak 1873-ban íródtak, nem felelnek meg teljesen az igazságnak. Kétségtelenül tartalmaznak azonban olyan állításokat, amelyekkel maradéktalanul egyetértünk, és amelyek véleményünk szerint megfelelnek a tényeknek. Az angol közösség jelentős befolyásra és túlsúlyra tett szert nálunk, nagyrészt azért, mert sikerült kisajátítania a kereskedelem néhány fontos ágát. Teljes egészében az ő kezében volt a borok felvásárlása és kivitele, a kikötőhelyünket felkereső hajók ügynöki képviselete, valamint e hajók szénnel, élelemmel és frissítőkkel való ellátása. Ugyancsak ők bonyolították a devizaügyleteket és a külföldre irányuló pénzátutalásokat, a szigeten szükséges főbb élelmiszerek és ruházati cikkek behozatalát és értékesítését, továbbá különféle iparágakat működtettek stb. Így szinte egy egész népesség függött néhány tucat külföldi alattvalótól. Ahogy az angol kereskedőházak bővítették üzleti tevékenységüket és gyarapították vagyonukat, úgy nőtt a befolyásuk is. Ehhez nagyban hozzájárult a népüknek tulajdonított veleszületett büszkeség, valamint a madeiraiak természetes és közismert félénksége. Ilyen körülmények között az angoloknak nem volt nehéz uralkodó helyzetbe kerülniük: valóságos zsarnoki kegyetlenséggel használták ki azt a szomorú és szorongató helyzetet, amelybe a sziget lakói olykor jutottak. Az sem meglepő, hogy az óceán elszigeteltségében élő, a külső hatásokkal szemben ellenállásra nem hajló szegény szigetlakókat elbűvölték e külföldiek szokásai, hajlamai és kedvtelései. Hiszen Európa nagy központjaiból érkeztek, és a civilizált nép valóságos mintaképeinek tekintették őket. Bizonyos tekintetben ez a befolyás igen jótékonyan hatott a mi közegünkben, különösen a társas kapcsolatokra és az úgynevezett társasági emberek kifinomult érintkezésére.

Mindezekből azonban azt a következtetést levonni, hogy Madeira elangolosodott, és hogy a brit befolyás a lakosság származásában, valamint különösen mélyen a helybeliek szokásaiban és életmódjában is megmutatkozott, kétségtelenül túlzás. Ezt nem hagyhatjuk szó nélkül; ezért tesszük hozzá e rövid észrevételeket. Ha pedig dr. Álvaro de Azevedo szavait a jelenlegi körülményekre akarnánk alkalmazni, még távolabb állnának a valóságtól (1921). A madeirai angol közösség túlsúlya az elmúlt két évtizedben jelentősen meggyengült néhány portugál kereskedő hathatós kezdeményezésének és határozott fellépésének, különösen a néhai Manuel Gonçalves kereskedőnek, a komtúrnak köszönhetően. A kereskedelem megszabadult a helyi brit befolyástól, és ez a függetlenedés napról napra érezhetőbbé válik ipari és kereskedelmi tevékenységünk számos ágában.

Itt az alkalom elmondanunk, hogy az angol kolónia túlsúlya és befolyása ellenére soha nem vívta ki a madeiraiak rokonszenvét. Ennek fő oka a származásukra való büszkeségük, a szinte mindig megőrizni kívánt elkülönülésük, a helybeliekkel szemben általában tanúsított fölényes magatartásuk, valamint az, hogy ritkán tettek emberbaráti vagy jótékony gesztusokat annak a földnek a javára, amely gazdaggá tette őket. Így nem alakult ki körülöttük olyan légkör, amely kedvező lett volna számukra, és megkedveltette volna őket a madeiraiakkal. Akadnak azonban ritka és tiszteletre méltó kivételek: a kiemelkedő jótékonysági tettek kapcsán a megfelelő szócikkekben nem feledkezünk meg Roberto Page, J. Phelps és Harry Hinton nevéről (lásd: Külföldiek).

1920-ban 50–60 brit állampolgár élt állandó jelleggel Funchalban, míg 1845-ben 293, 1855-ben 280, 1885-ben pedig 200. Az angol látogatók száma 1845 és 1855 között átlagosan 342, 1880 és 1885 között pedig 200 volt. Most mintegy 250 angol tartózkodik Funchalban, akik itt szándékoznak tölteni a telet (1921).

Bár a kereskedők körében az angol a legismertebb idegen nyelv, és sok írástudatlan vagy csaknem írástudatlan tengerész és csónakról árusító kereskedő is beszéli a gyakorlatban bizonyos könnyedséggel, Funchal művelt lakóinak nagy többsége egyáltalán nem vagy csak rosszul ismeri. A francia az egyetlen idegen nyelv, amelynek tanulására minden művelődni vágyó ember figyelmet fordít. Sok madeirai beszéli választékosan és hibátlanul, és még többen vannak azok, akik ugyan nem beszélik, de el tudják olvasni és meg tudják érteni mindazt, ami a legjobbként született ezen a nyelven.

1930 márciusában és áprilisában a funchali Diário de Noticias „Ingleses na Madeira” címmel cikksorozatot közölt Alberto Artur Sarmento alezredes tollából. A cikkek bőséges és érdekes ismeretekkel szolgálnak a madeirai brit kolónia három évszázados történetéről.