Portugália függetlenségének helyreállítása

1640 decemberének vége felé egy Cádizból a Kanári-szigetekre tartó hajó kötött ki Madeirán. Azt a hírt hozta, hogy Portugália szárazföldi részén súlyos események történtek, de szándékosan elhallgatta a december 1-jei forradalom részleteit, valamint azt, hogy Bragança hercegét Portugália királyává kiáltották ki.

1641. január 8-án vagy 9-én egy karavella érkezett kikötőhelyünkre, és legénységétől megtudtuk a teljes igazságot. A hajó az új uralkodó leveleit hozta Luís Miranda Henriquesnek, Madeira kormányzójának és főkapitányának, valamint Dom Jeronimo Fernando püspöknek. A király tudatta velük, hogy Portugália rendkívüli események nyomán felszabadult a kasztíliai iga alól, és elrendelte, hogy haladéktalanul hirdessék ki a nemzet függetlenségét. Azt is megparancsolta, hogy valamennyi hatóság és tisztviselő, továbbá a papság és a nemesség tagjai, valamint a nép képviselői tegyenek hűségesküt az új királynak és a törvényesen megalakult kormánynak.

A hír gyorsan elterjedt a városban, és a lakosság hatalmas örömmel fogadta. A szenátus (senado, a városi tanács) a főbb hatóságokkal egyetértésben nyomban elhatározta, hogy 1641. január 11-re a tanács épületébe nagygyűlésre hívja össze az egész nemességet, a papságot és a népet, hogy ott kikiáltsák és elismerjék az új uralkodót.

Aznap a megjelölt helyen jelen volt a kormányzó, a püspök, a két rendes bíró, Luís Francisco de Oliveira és Diogo Pereira da Silva, a városi tanácsosok, João Baptista Acciaioly és Antonio de Carvalhal Esmeraldo, a községi prokurátor (procurador do concelho), Dom Antonio Dias, a céhképviselők (mesteres), Pedro Rodrigues, Simão Lopes, Francisco Gomes és Lourenço Gonçalves, a kasztíliai helyőrség kapitánya, Dom Tomás Velasquez Sarmento, valamint a papság, a nemesség és a nép képviselői. A kormányzó közölte a jelenlévőkkel, „hogy levelet kapott a fenséges és hatalmas IV. János király úrtól, amelyben a király tudatja vele, hogy általános egyetértéssel emelték Portugália királyságainak törvényes királyává és urává”.

Miután a kormányzó felolvasta a levelet, a püspök is bemutatta azt, amelyet az új királytól kapott. Ezután az egész gyűlés nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltotta ki IV. Jánost, akit nyomban a portugálok törvényes uralkodójának ismertek el. A lezajlott szertartásról jegyzőkönyvet (auto) vettek fel a szenátus könyveibe. Ez az érdekes dokumentum először a Heraldo da Madeira (’Madeirai Hírnök’) 1906. december 1-jei számában jelent meg.

Az egyház IV. János kikiáltását (aclamação, az új király ünnepélyes nyilvános kihirdetése) a funchali székesegyházban (Sé do Funchal) tartott ünnepélyes Te Deummal ünnepelte meg. Január 11-én este és a következő estéken az egész várost ragyogó fények világították meg: így ünnepelték az eseményt, amely örömmel töltötte el az igaz portugálok szívét.

A kasztíliai helyőrség parancsnoka, Dom Tomás Velasquez Sarmiento rendelkezett ugyan némi haderővel, de semmit sem tett a madeiraiak akaratának megakadályozására. Átadta az erődöket, és elfogadta, hogy embereivel mind az erődökben, mind a mezővárosokban szállást kapjon. Ezután nyugodtan várta egy hajó érkezését, amely Spanyolországba vihette.

Az új uralkodó iránti hűségesküt a papság, a nemesség és a nép 1641. január 13-án tette le a tanácsházán. Január 25-én több portugál polgárt hívtak meg, hogy átvegyék a szenátusban addig spanyolok által betöltött tisztségeket. Pero Catanhót népbíróvá (juiz do povo, a céhek választott képviselője), Martim Mendes de Vasconcelost városi tanácsossá, Gonçalo de Freitas da Silvát községi prokurátorrá választották; vásárfelügyelőnek (almotacé) Pedro Rodrigues Netót nevezték ki.

Miután az egész szigeten a legcsekélyebb ellenállás nélkül elismerték az új uralkodót, és a különböző közhivatalokat portugál polgárokkal töltötték be, már csak az maradt hátra, hogy a madeiraiak kifejezzék jókívánságaikat és hódolatukat IV. Jánosnak. Arról is tájékoztatniuk kellett, hogy általános örömmel fogadták a hírt: ismét valóban portugál uralkodó ül a trónon.

Január 26-án Francisco Rodrigues Belo hajóskapitányt a tanács elé hívták, ahol felszólították, hogy nyolc napon belül készítsen elő egy karavellát. A hajónak a királyságba (reino, azaz a portugál szárazföldre) kellett vinnie a szenátus IV. Jánoshoz intézendő leveleit. Ha nem teljesíti az utasítást, 200 cruzado pénzbírsággal és a szigetről való négyévi deportálással (degredo) sújtják. Február 16-án Martins Mendes de Vasconcelos városi tanácsost és Pedro Rodrigues céhképviselőt (mester) választották ki a levelek kézbesítésére; nekik kellett az udvarban Madeira lakói nevében kezet csókolniuk az uralkodónak.

Martim Mendes de Vasconcelos városi tanácsos kijelentette, hogy fővárosi útjának minden költségét maga állja, nem a szenátus fizeti, „mert minden vagyona is kevés volna ahhoz, hogy Őfelsége szolgálatára fordítsa”.

A karavella a szenátus két képviselőjével csak március elején indult el Lisszabonba. A két városi tanácsos, João Baptista Acciaioly és Antonio de Carvalhal Esmeraldo, akik kezdetben oly nagy buzgalmat és odaadást mutattak az új uralkodó szolgálatában, egy idő után már nem jártak a tanács üléseire. Távolmaradásuk megnehezítette a levelek elküldését, mivel szokás szerint a szenátus valamennyi tagjának alá kellett írnia őket.

Ahhoz, hogy az uralkodónak címzett leveleket végre aláírhassák, és Rodrigues Belo hajóskapitány hajóján elküldhessék a királyságba, a nemességnek, a népnek és a tanácsnak a február 26-i gyűlésen Antonio de Aragão de Teivét és Baltasar de Abreu Berenguert kellett városi tanácsossá választania.

Ugyanabban az évben, 1641. április 12-én a nemesség, a nép képviselői és a szenátus ismét összegyűltek a tanácsházán. Egyhangúlag elhatározták, hogy Funchal a királyság városainak, mezővárosainak és településeinek példáját követve önkéntes donativo (névleg „ajándék” a Koronának, valójában hadiadó) útján járul hozzá a Kasztília ellen vívandó háború költségeihez. A jelenlévők közül sokan kijelentették: készek nemcsak vagyonukat, hanem szükség esetén életüket is feláldozni, hogy megvédjék hazájukat a kasztíliaiak igájától.

“

„Porto Santo szigete – írja Rebelo da Silva – követte Madeira példáját, amint értesült az 1640. december 1-jei forradalomról. Amikor február 5-én megérkeztek a funchali értesítések, a lakosok – akiket egy tizenkét oszmán hajóból álló hajóraj szinte teljesen blokád alatt tartott – ismételt ágyú- és muskétasortüzekkel üdvözölték a hírt. A törökök meglepődtek a zajon, és mivel nem tudták, mi okozta, jobbnak látták visszavonulni; el is tűntek.” A Madeira-szigetcsoport elszakadása a kasztíliai uralomtól egyetlen csepp vérbe sem került, és valamennyi társadalmi réteg nyilvánvaló egyetértésével ment végbe. A 60 évig tartó fogság borzalmai felerősítették a madeiraiak szívében a szabadság szeretetét. Így amint híre ment a december 1-jei forradalomnak, mindannyian összefogtak, hogy lelkesen ünnepeljék meg, nem félve a szigeten akkor állomásozó kasztíliai csapatoktól.

Madeira volt az első portugál birtok, amely IV. Jánost királlyá kiáltotta ki. A szertartást kísérő hazafias lelkesedés megmutatja, hogy itt sem volt kevésbé erős a trónbitorló iránti gyűlölet és a nemzeti függetlenség szeretete, mint a királyságban.