Kasztíliai uralom

Madeira Portugália számos más településéhez hasonlóan ellenállás nélkül fogadta el a kasztíliai igát. Ennek köszönhetően elkerülte azokat a kegyetlenségeket, amelyekkel II. Fülöp a fegyverrel meghódított területeken rendszerint megkezdte uralmát.

Nem tudni, melyik napon történt az első idegen uralkodó kikiáltása (aclamação, az új király ünnepélyes nyilvános kihirdetése) Funchalban, és azt sem, hogyan zajlott a szertartás: az erről feltehetően beszámoló tanácsülési jegyzőkönyvek eltűntek. Több eseményt azonban ismerünk Madeira történetéből a Fülöpök uralma (a spanyol Habsburgok uralma Portugália felett, 1580–1640) idejéről. Némelyik világosan megmutatja, milyen ártalmas és elnyomó volt ez az uralom a sziget lakossága számára.

Gaspar Frutuoso az 1590-ben írt „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című művében elmondja, hogy 1587-ben, amikor Tristão Vaz da Veiga donatárius kormányzóként és a hadügyek felügyelőjeként működött, a portugáloknak sikerült visszaszerezniük két hajót – az egyik bort, a másik búzát szállított –, amelyeket egy kalóz Funchal öblében elfoglalt. A következő évben pedig elsüllyesztettek egy angol karakkot, amely a kikötőhelyünkre érkező vagy onnan induló hajókat fosztogatta. Ugyanez a szerző arról is beszámol, hogy 1582-ben, amikor António, Crato priorja flottájának francia csapataitól partraszállást vártak Madeirán, Antonio de Carvalhal 300 embert vitt Funchalba. Őket öt hónapon át saját költségén tartotta a katolikus király, II. Fülöp szolgálatában.

João do Espírito Santo szerzetes kivégzése, amelyről Rebêlo da Silva ír, valószínűleg 1582-ben vagy nem sokkal később történt, bár Gaspar Frutuoso nem tesz róla említést. A szerzetes korábban Terceira szigetén járt, és igazi hazafi volt. Funchalban laikus testvér öltözetében akasztották fel, mert António, Crato priorja pártjának támogatására buzdította a népet, miután a szigetet II. Fülöp uralma alá kényszerítették.

1600 és 1602 között olyan súlyos zavargások törtek ki Funchalban, hogy Lisszabonból széles körű felhatalmazással bíró bizottságot küldtek a résztvevők megbüntetésére. Néhány évvel később még mindig annyi súlyos kihágás szégyenítette meg Madeira fővárosát – gyilkosságokat követtek el fényes nappal, a nyílt utcán –, hogy III. Fülöp spanyol király 1614. november 29-i levelében megbízta dr. Gonçalo de Sousát, a Casa da Suplicação (a lisszaboni legfelsőbb fellebbviteli bíróság) főtörvényszéki bíráját (desembargador), utazzon a szigetre, és szigorúan büntesse meg ezeket a tetteket.

Dr. Gonçalo de Sousa Funchalba érkezése után sem javult a helyzet: attól kezdve 1627-ig 38 ember halt erőszakos halált a városban. Az áldozatok között volt Dom Francisco Henriques, Dona Isabel Grega fia, aki a sziget nemességéhez tartozott.

Az igazságszolgáltatást nem tisztelték, a bűnösöket pedig pártfogóiknak köszönhetően ritkán büntették meg. Dom Francisco Henriques meggyilkolása után a tettes a jezsuita kollégium (Colégio) templomában keresett menedéket, ahol két pap megakadályozta a letartóztatását. Az ouvidor (a donatárius, ill. a korona bírói tisztviselője) elfogta a gyilkos sógorát, és átadta az alcaidénak (rendfenntartó és börtönfelügyelő városi tisztviselő), ám egy hadnagy és a kasztíliai helyőrség több katonája kiragadta a férfit a hatóság kezéből!

Dona Isabel Gomes, egy jó családból származó özvegyasszony házába betörtek, egyik lányát pedig elcsábította egy bizonyos João Rodrigues Mandragão. Amikor a választott helyi bíró (juiz ordinário) megjelent, nem a rokonát, a csábítót tartóztatta le, hanem Dona Isabel egyik fiát, akit pisztolylövéssel megsebesítettek, amikor a nővére védelmére kelt!

Sokan bujkáltak azok közül, akiknek az ügyében dr. Gonçalo de Sousa már ítéletet hozott, az igazságszolgáltatás mégsem próbálta elfogni őket. A városi börtönből több fogoly megszökött; egyiküket két gyilkosság miatt akasztófán kellett volna kivégezni!

Braz de Freitas a főkormányzó fogadótermében megölte Rui Gomest, és eközben több jelen lévő tisztviselőt is megsebesített, akik megpróbálták megakadályozni a gyilkosságot! 1627. október 13-án királyi levelet (carta régia) küldtek dr. Estevão Leitão de Meirelesnek. Ebben kinevezték annak a rendkívüli bírói bizottságnak (alçada) az élére, amelynek Madeira szigetére kellett jönnie, hogy kivizsgálja és szigorúan megbüntesse az itt elkövetett bűncselekményeket. A hagyatéki bíró (juiz dos resíduos) és a királyi kincstári főfelügyelő (provedor da fazenda) a bizottság tagjaiként működtek volna közre. Költségeit a bűnösöknek kellett viselniük, vagyonukat pedig le lehetett foglalni.

Dr. Estevão de Meireles, amint megérkezett a szigetre, megindította az eljárást a bűnelkövetők ellen. Két év elteltével azonban közülük sokakat még mindig nem tartóztattak le, és a rendkívüli bírói bizottság bírái sem hallgattak ki: a főkormányzó a saját palotájában adott nekik menedéket, és nyíltan megtagadta a kiadásukat!

A hatalmas, ám a legalantasabb fajtából való bűnözők ilyen szemérmetlen védelme ellen tiltakozott a rendkívüli bírói bizottság elnöke, valamint az említett Dona Isabel Grega és Dona Isabel Gomes. Ennek nyomán a főkormányzót megfeddték az eljárásáért, és arra kényszerítették, hogy adja át az erődben menedéket kapott személyeket.

Nem tudjuk, mi lett ezeknek az embereknek a sorsa. Sokan közülük példás büntetést érdemeltek a Funchalban elkövetett gyilkosságokért és más súlyos bűncselekményekért. Egy minden tekintetben megbízható személy azt állította nekünk, hogy a Torre do Tombo nemzeti levéltárban (Torre do Tombo) nem találhatók meg az ügyirataik; lehetséges, hogy valamelyik spanyolországi levéltárban lappanganak.

A Fülöp-házi uralom idején a Szent Hivatal egyik vizitátora (visitador, egyházi ellenőr) érkezett Madeirára. A sziget tisztviselőinek meghagyták, hogy minden szükséges támogatást és segítséget adjanak neki megbízatása megfelelő ellátásához. Azt is elrendelték, hogy azokon a helyeken, ahová ellátogat, ürítsék ki számára a legjobb épületeket, hogy ott lakhasson. A vizitátort Francisco Cardoso de Cernejónak hívták; 1612. július 20-i rendelkezéssel (provisão) nevezték ki.

1617-ben mórok támadták meg és fosztották ki Porto Santo (’szent kikötő’) szigetét, és sok foglyot hurcoltak el. A funchali városi tanács (Câmara Municipal) 1632. június 16-i ülésén készült jegyzőkönyv (auto) szerint annak tulajdonították, hogy ezek a kalózok ugyanebben az időben nem jöttek Madeirára, hogy Kisebb Szent Jakab védőszent oltalmazta a szigetet. A Fortaleza de São Tiago (idősebb Szent Jakab-erőd), a Fortaleza de São João Baptista do Pico (Keresztelő Szent János-erőd, Pico-erőd), a várost övező falak egy része és a Porto Santo szigetén álló Pico do Castelo (’várhegy-csúcs’) erődje mind a kasztíliai uralom idején készült katonai építmények. Ugyanebből a korból származik a Rabaçal településrészen (sítio) található, soha be nem fejezett alagút is, amelyet feltehetően azért terveztek, hogy átvezessék rajta a sziget e pontján kihasználatlanul maradó vizet. II. Fülöp idején létrehozták a főkormányzói tisztséget, és szigetcsoportunk azóta megszakítás nélkül királyi kinevezésű felsőbb hatóság felügyelete alatt állt. A donatárius birtokok nem szűntek meg, de birtokosaiknak el kellett ismerniük a központi hatalom képviselőjének fennhatóságát azokon a területeken, amelyeket elődeik csaknem korlátlan urakként kormányoztak, jóllehet az általuk trónbitorlónak tekintett királyok megerősítették kiváltságaikat.

1600-ban a kasztíliai helyőrség katonái fellázadtak, mert nem kapták meg időben a zsoldjukat. 1626 áprilisában ugyanezért újabb zendülések törtek ki Funchalban; ekkor a katonák bántalmazták a királyi kincstári felügyelőt. Amikor a tisztviselő a vámházba ment, az épületet António de Mira kapitány vezetésével katonák vették körül. Csak azután távoztak, hogy megkapták a nekik járó pénz egy részét.

Mivel a papság nem kapta meg a járandóságát, Dom Jerónimo Fernando püspök 1621-ben kiközösítette a királyi kincstári felügyelőt és a vámház tisztviselőit. Az ugyanazon év november 21-i királyi rendelkezés (provisão régia) azonban arra kötelezte, hogy vonja vissza a kiközösítést.

Nemcsak a papság és a katonák nem kapták meg időben a járandóságukat: a kereskedőknek sem fizettek a csapatok számára szállított árukért. Ez több panaszhoz vezetett, míg végül rendelkezés született arról, hogy a helyőrségnek szánt élelmiszereket és más árukat ezentúl ne vásárolják hitelre.

1637-ben Madeirát arra kötelezték, hogy évente 10 000 cruzadóval járuljon hozzá a Pernambuco visszafoglalására indított flottához. Szinte ugyanebben az időben azt is megkövetelték tőle, hogy adjon 1000 embert a francia seregek elleni spanyolországi harcokhoz. Úgy véljük, ezek voltak az utolsó intézkedések, amelyekkel a kasztíliai kormányzat szükségesnek látta elnyomni a sziget lakóit.

Az imént felvázolt rövid áttekintésből kitűnik, hogy a kasztíliai uralmat Madeirán mindenekelőtt a zűrzavar, a zsarolás és a lakosságot sújtó igazságtalanságok jellemezték. A rabság hatvan éve alatt hozott néhány hasznos intézkedés szinte észrevétlen marad a kormányzók hibái és visszaélései mellett. Talán inkább ezek a hibák és visszaélések, mint maga a nemzeti függetlenség szeretete késztették a sziget lakóit arra, hogy haladéktalanul és a legnagyobb lelkesedéssel csatlakozzanak az 1640. december 1-jei dicsőséges mozgalomhoz, amely örökre szétválasztotta az elnyomó önkény kötelékeivel egybekapcsolt két népet.