Börtön

A funchali bírósági kerület (comarca) régi börtöne a ma Rua da Cadeia Velha (Régi börtön utca) néven ismert utca déli végén, egy kis házban működött. A házat 1824-ben 3 600 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) összegért eladták José António Monteirónak. Az épület már 1768-ban is meglehetősen romos volt, amint abból a levélből kitűnik, amelyet Francisco Maria da Mota corregedor (királyi kerületi bíró) az év május 31-én írt Francisco Xavier Furtadónak. A rabok ennek ellenére még 1811-ben is ott voltak: Manuel Caetano de Albuquerque corregedor az év november 15-én sürgette, hogy a börtönt tágasabb és biztonságosabb épületbe költöztessék.

A városi szenátus (Senado da Câmara, a városi tanács régi elnevezése) 1803. június 30-i ülésén birtokba vette a Largo da Sé (’székesegyház tér’) egyik házát, amelyben már egy ideje az üléseit tartotta. A ház korábban Dona Guiomar Madalena Acciaioly és házastársa tulajdona volt; az Államkincstárral (Fazenda Nacional) szemben fennálló adósságok miatt árverésre bocsátották. Az alsó szintet azonban csak néhány évvel később, bizonyára 1813 után alakították börtönné; a felső szint továbbra is városházaként (Paços do Concelho) szolgált.

A tanács 1813. december 20-i ülésén úgy határozott, hogy a börtön építését az addig börtönként szolgáló ház eladásából befolyó összegből fedezik. Ha ez nem elegendő, a fennmaradó költségeket az alcaide-mor (királyi vár- és városparancsnok) állja. A határozatot azonban nem tudták végrehajtani, mert az alcaide (rendfenntartó és börtönfelügyelő városi tisztviselő) megtagadta a hozzájárulást: állítása szerint a donatárius kapitányság (donataria) megszüntetése után már nem volt köteles viselni ezeket a költségeket.

A Defensor da Liberdade 1827. július 28-án arról írt, hogy a rabokat rendkívül rossz körülmények között helyezték el a Largo da Sé-i börtönben. Talán éppen helyzetük javítása érdekében költöztették át őket a portugáliai szerzetesrendek feloszlatása után a Convento de São Francisco (Assisi Szent Ferenc-kolostor) épületébe. Ott azonban csak 1836-ig maradtak: abban az évben visszatértek a nem sokkal korábban elhagyott házba, amely tudomásunk szerint ettől fogva már nem szolgált városházaként.

Bár a Largo da Sé épülete ettől kezdve kizárólag börtönként szolgált, ez semmit sem javított azoknak a raboknak a körülményein, akik nem tudták megfizetni a börtöndíjat (carceragem). Őket továbbra is nedves, levegőtlen és fénytelen földszinti helyiségekbe zárták.

1841. július 2-án a tanács úgy határozott, hogy a börtönt abba az épületbe költözteti, ahol ma a menhely működik, de a

kormány nem hagyta jóvá az áthelyezést. Az 1845. február 6-i ülésen ugyanilyen határozat született, a foglyokat azonban végül nem költöztették át: a tanácsot 1846-ban feloszlatták, az új városi tanácsosok (vereadores) pedig nem értettek egyet az Angústias (’gyötrelmek’) épületének tervezett felhasználásával.

José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) 1847. március 31-én levelet intézett a funchali városi tanácshoz (Câmara Municipal do Funchal). Ebben a köztiszteletben álló polgári kormányzó (governador civil) azt javasolta, hogy a börtönt a megszüntetett São Francisco-kolostorban alakítsák ki, a városházát költöztessék a börtönként szolgáló épületbe, a koldusok recolhimento-ját (vallásos nők elvonult közösségi háza) pedig helyezzék át az Angústias épületébe. Javaslatait nem fogadták meg. Jóval később, egy 1888. május 17-én benyújtott kérelem nyomán a tanács elérte, hogy a Pico-erődöt (’csúcs’) 10 évre átengedjék neki a börtönök ideiglenes elhelyezésére. Ezzel a kormányzati engedménnyel azonban nem tudott élni, mert nem volt elegendő pénze a bírósági kerület számára megfelelő börtönépület megépítésére.

Később felmerült, hogy a börtönt a Gonçalo Aires-i karanténkórházba (lazareto) (1897), a Convento da Encarnaçãoba (Megtestesülés-kolostor) (1897), a Pico-erődbe (1909), majd a Bom Despacho-szemináriumba (1910) költöztetik. E terveket azonban akadályok hiúsították meg, így a foglyok továbbra is a Largo da Sé-i épületben maradtak, abban a „szörnyű fertőző gócban, élő emberek temetőjében”, ahogyan José Silvestre Ribeiro tanácsos 1847-ben nevezte.

Csak a Szent Lázár-kórház (Hospital de São Lázaro) 1912. június 5-i megszüntetése után valósulhatott meg végre a régi terv, hogy Funchal megfelelő börtönt kapjon. A városi tanács úgy döntött, hogy az új intézményt a kórház telkén építik fel. A határozat végrehajtásához azonnal olyan lendülettel fogtak hozzá, hogy a munka befejezésének meggyorsítására az utolsó időszakban éjszaka is dolgoztak. A foglyokat 1913. november 29-én költöztették át a számukra épült új épületbe; még aznap megkezdték a Largo da Sé régi házának lebontását, amely közel egy évszázadon át adott otthont a bírósági kerület börtönének.

A São Lázaro-i börtön megépítését és a Largo da Sé-i épület lebontását dr. Fernando Tolentino da Costa szorgalmazta a leginkább, aki előbb a funchali városi tanács tagja, majd elnöke volt. Erőfeszítéseinek és elismert buzgalmának köszönhető, hogy ez a két fejlesztés ilyen gyorsan megvalósulhatott. A régi börtönépület első köveinek ledőlését a közönség néhány tűzijátékkal ünnepelte. Mindenki örült az épület eltűnésének, hiszen az nemcsak a neki szánt feladatra volt alkalmatlan, hanem a város egyik legközpontibb pontját is jelentősen elcsúfította.