Szent Lázár-kórház

Nem tudjuk, melyik évben alapították ezt a kórházat, de minden arra utal, hogy a 15. század végén jött létre. 1512. július 25-én engedélyezték, hogy „a leprások házát Santa Catarinába (’Szent Katalin’), Santa Catarinát pedig annak helyére költöztessék…, ügyelve arra, ami a nevezett Santa Catarina-i ház feladatainak ellátásához szükséges”. Úgy tűnik azonban, hogy a Szent Lázár-kórház (Hospital de São Lázaro) az eredeti helyén maradt, és később már nem esett szó az áthelyezéséről.

1515-ben a funchali tanács úgy határozott, hogy „mindazok, akik Szent Lázár betegségében szenvednek, menjenek a São Lázaro házába…… és a tisztviselők járják be az utcákat, s akikről megállapítják, hogy ebben a betegségben szenvednek, azokat azonnal küldjék São Lázaróba, vagy távolítsák el a városból”. Ugyanez a tanács azt is elrendelte, hogy a leprások segítői felismerhetőségük érdekében viseljenek fatáblácskákat, a városban talált leprásokat pedig, miután kijelölték számukra, hová kell menniük, nyilvánosan korbácsolják meg.

A leprások eleinte napi 30 réist (réis: régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) kaptak élelmezésükre. 1641. január 26-tól a tanács által fizetett támogatás napi 40 réisre emelkedett, majd a 18. században 80 réisre, 1801. szeptember 4-én pedig 100 réisre.

1835. április 24-én a tanács úgy határozott, hogy közvetlenül biztosítja az élelmet a Szent Lázár-kórház betegeinek. Az illetékes városi tanácsosnak (vereador) havonta el kellett számolnia az élelmezés költségeivel. 1910-ben a betegek napi élelmezési kerete 145 réis volt; a városi tanács november 17-i ülésén úgy döntött, hogy erre a célra napi legfeljebb 200 réist biztosít.

Egy 1685-ös királyi rendelkezés (provisão régia) a leprások felügyeletét a főkormányzóra bízta; korábban a püspök látta el ezt a feladatot. Egy 1693-as rendelkezés (provisão) azonban a juiz de fora (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró) hatáskörébe utalta a betegek felügyeletét, miközben ellátásuk költségeit továbbra is a funchali tanács fedezte. Egy régi okirat előírta, hogy a leprásokat „folyamatosan a Maio-szigetre küldjék”.

Dr. Julião Fernandes da Silva, a Carta Critica sobre o metodo curativo dos médicos funchalenses szerzője a 15. század óta a szigeten előforduló elefantiázisos eseteket a sózott hal, a lóbab, a savanyú bor és a táró fogyasztásának tulajdonította. Hozzátette, hogy a rosszul kezelt nemi betegségek és az aranyeres vérzés megszűnése is előidézhetik ezt a betegséget. A 18. század e kiváló orvosa szerint az elefantiázis fertőző, ezért „a betegségben szenvedőket klauzúrában kell elkülöníteni”. Az 1853-ban író dr. Barral viszont úgy vélte, hogy bár a betegség sok esetben örökletes, a szigeten sohasem tűnt fertőzőnek. Sok mai orvos fertőző betegségnek tartja az elefantiázist, mi azonban ismertük a megszűnt Hospital de São Lázaro több ápolóját és ápolónőjét, akik éveken át érintkeztek e szörnyű betegségben szenvedőkkel, mégsem jelentkezett náluk a legcsekélyebb bőrkiütés sem.

“

„A Hospital de São Lázaro – írja dr. Barral – a várostól nyugatra, Santa Catarina településrészén (sítio) álló, kicsi, régi ház. Elefantiázisban szenvedő betegek befogadására szolgál, és a község tartja fenn. Körülbelül huszonhat, különböző korú férfi és női beteg lakik benne, de már több mint harmincnégynek is menedéket adott. Itt szállást, ágyat, élelmet, orvosi ellátást és gyógyszereket kapnak. Az épület építészeti szempontból – noha kezdettől erre a célra szánták – rendkívül gyenge és jelentéktelen építmény. Jól szellőzik, mert az ablakokat, bár kicsik, mindig nyitva lehet tartani, és megfelel a higiénia legfontosabb követelményeinek. Semmiféle bűzös szagot nem éreztünk benne, jóllehet a női részleg általunk helytelenített válaszfalai és függönyei könnyen hozzájárulhattak volna ilyen szag kialakulásához. Az itt elhelyezett betegek elegendő és egészséges táplálékot kapnak, valamint enyhítő és más gyógyszereket a betegség legkellemetlenebb tüneteinek vagy az időközben fellépő betegségeknek a kezelésére.

1912. június 5-én a tanács dr. Fernando Tolentino da Costa javaslatára elhatározta a Szent Lázár-kórház megszüntetését. Ekkor már csak négy beteg volt ott: ketten Funchal város és község, ketten pedig Ponta do Sol (’Nap-fok’) község területéről származtak. A következő év június 19-én ugyanez a tanács úgy döntött, hogy a polgári börtönt (Cadeia) a megszűnt kórház épületében helyezik el, mivel a kormány túlságosan költséges feltételekkel engedte át ideiglenesen a Pico-erődöt (Fortaleza do Pico) a foglyok elhelyezésére.

1912. december 28-án a tanács elnöke összeírta a Szent Lázár-kórház valamennyi bútorát és felszerelési tárgyát. A következő év februárjában az akkor még ott tartózkodó két leprást egy viskóba költöztették a Cascalho közben; korábban azt fontolgatták, hogy a São José-kórházba vagy a Coimbrai Egyetem (Universidade de Coimbra) kórházába küldik őket. A tanács utoljára az említett februárban felmerült kórházi kiadásokat fizette ki.

A kormánytól kapott havi 10 000 réis támogatáson felül a São Lázaro-kórháznak két hagyatékból is származott bevétele: az egyiket a portói António Ferreira de Araújo Guimarães, a másikat Castelo de Paiva bárója hagyta rá. A tanács 1912-ben 1 693 000 réist költött az intézményre; ez az összeg magában foglalta az alkalmazottak 693 600 réis összegű fizetését is. Dom João do Nascimento püspök 1748. december 16-án kelt rendelkezése (provisão) engedélyezte egy, a São Pedro-templomban székelő vallásos társulat létrehozását a São Lázaro-kórház fenntartásának támogatására.

A leprások új templomához szükséges földet 1665-ben 8000-ért vásárolták meg. 1779. május 17-én elkészült a kórházban elhunyt betegek temetője, mert belátták, hogy a templomban nincs elegendő hely mindannyiuk eltemetésére. A foglyokat 1913. november 29-én helyezték el a São Lázaro-i börtönben, noha az épület befejezéséhez szükséges munkálatokat csak 1915 februárjában adták vállalkozásba.

1890 végén és 1891 elején dr. Julio Goldschmidt több São Lázaro-kórházi betegnél alkalmazta Robert Koch tuberkulinját, de egyiküknél sem sikerült megállítania a betegség előrehaladását; végül mindannyian belehaltak. Azoknál a tuberkulózisos betegeknél sem hozott kielégítő eredményt ez a kezelési módszer, akiknek ugyanebben az időszakban beadták a tuberkulint.

Az elmúlt 30 évben a Szent Lázár-kórházban ritkán ápoltak tíznél több leprást; többségük Ponta do Sol és Calheta (’kis öböl’) községből származott. A szigeten a görögök elefantiázisának nevezett betegség a leggyakoribb. Az ebben szenvedők arcán, kezén, lábán stb. göbök vagy fekélyek jelennek meg, nehezen lélegeznek, és ritkán érik meg az 50 éves kort. A betegség szinte mindig 15 és 25 éves kor között jelentkezik. A kórházban általunk ismert betegek szinte mind hirtelen haltak meg: a légzőszervek ödémája miatt megfulladtak.

A cikk témája szempontjából különösen érdekes dr. Augusto da Silva Carvalho Historia da Lepra em Portugal című könyve, amely egy fejezetet szentel a funchali Szent Lázár-kórháznak; dr. Julio Goldschmidt La Lèpre című füzete, amelyben a szerző a kórházban végzett részletes klinikai megfigyeléseit közli; valamint az Arquivo Historico da Madeira I. kötetének 107. és azt követő oldalai, amelyeken értékes adatok találhatók a kórház történetéről.

A funchali Diário de Noticias 1937. március 12-i számában dr. Vicente Henriques de Gouveia terjedelmes cikket közölt Haverá alguma relação entre o inhame e a elefantiase? címmel. A cikk különösen érdekes azok számára, akik alaposabban szeretnének megismerkedni a témával.