Madeira (sziget)

Madeira a szigetcsoport legnagyobb és legfontosabb szigete. Az északi szélesség 32° 52'8" és 32° 37'25", valamint a greenwichi nyugati hosszúság 16° 39'30'' és 17° 16'38" között fekszik. Porto Santótól (’szent kikötő’) huszonegy és fél mérföld választja el a Ponta de São Lourenço (’Szent Lőrinc-fok’) és az Ilhéu de Baixo (’alsó sziget’), más néven Ilhéu da Cal között mérve, a Kopár-szigetektől (Desertas) pedig tizenegy mérföld a Ponta de São Lourenço és az Ilhéu Chão (’lapos sziget’) között. Funchal kikötőhelyétől Porto Santo mezővárosának (vila) horgonyzóhelyéig negyven és fél mérföld a távolság. A sziget kelet–nyugati irányban húzódik, és „ötszöghöz közelítő alakját” hozzávetőleg a keleten fekvő Ponta de São Lourenço, a déli Santa Cruz-i földnyelv, a nyugati Ponta do Pargo (’tengerikeszeg-fok’) és Ponta do Tristão, valamint az északi Ponta de São Jorge rajzolja ki. Legnagyobb kelet–nyugati hosszúsága a Ponta de São Lourenço és a Ponta do Tristão között 67 kilométer; legnagyobb észak–déli szélessége a Ponta de São Jorge és a Ponta da Cruz között 28 kilométer. A partvonal kerülete a becslések szerint mintegy 157 kilométer, a sziget területe pedig 500 négyzetkilométer.

A Madeirán kelet–nyugati irányban végighúzódó magas hegylánc déli és északi partra osztja a szigetet. A hegylánc 1000 és 1861 méter közötti magaslataiból erednek a sziget nagy patakjai; télen hatalmas víztömeget szállítanak, amely nemegyszer okozott károkat Funchalban és a partvidék más részein. A központi hegyvidék lejtői észak felé általában meredekebbek, mint dél felé. Az északi oldalon mindössze két tűrhető kikötőhely van, Porto do Moniz (’Moniz kikötője’) és Porto da Cruz (’a kereszt kikötője’) kikötőhelye; a déli parton viszont több kis öböl és nagyobb öböl kínál menedéket a hajóknak és csónakoknak az uralkodó szelekkel szemben. A hegyvidék fő nyúlványai az északi parton a Penha de Águia (’sas-szikla’) és a Cortado de Santana (’santanai vágás’), a déli parton pedig a Ponta do Pargo, a Cabo Girão és a Cabo Garajau (’csér-fok’).

Madeira központi vidékének legmagasabb csúcsai a Pico Ruivo, a Pico das Torres, a Pico do Canário, a Pico do Areeiro, a Pico de Santo António, a Pico Grande és a Pico das Torrinhas. Ezek veszik körül a Curral das Freirast (’apácák karámja’), a hatalmas profundidadét (mély, közel kör alakú hegyi medence), amelyet egyes geológusok kráternek, mások eróziós völgynek tartanak. A sziget legjelentősebb patakjai a Machico, a Santa Cruz, a São Pedro, a Porto Novo, a João Gomes, a Santa Luzia, a São João, a Socorridos és a Câmara de Lobos patakja, továbbá a Ribeira Brava, valamint a Ponta do Sol, a Madalena, a São Bartolomeu, a Janela, a Seixal, a São Vicente, a Moinhos, a São Jorge és a Faial patakja.

A Funchal előtti öbölben a hajók teljes biztonságban horgonyozhatnak minden szélben, kivéve a délnyugattól délen át délkeletig terjedő irányokból fújókat. Az öböl körül, a hegyoldalban, amfiteátrumszerűen épült fel az azonos nevű város, a sziget és az egész szigetcsoport fővárosa. Régóta ismert enyhe éghajlatáról, külvárosainak szépségéről, az őt ékesítő szép vidéki birtokokról és lakóinak kifinomult modoráról.

Madeira szigetén egyetlen város van, Funchal, és hat mezőváros: keletről indulva Machico, Santa Cruz, Ribeira Brava, Ponta do Sol, Calheta és São Vicente.

A sziget belsejében a leginkább felkeresésre érdemes helyek, ahonnan pompás panoráma nyílik, a Rabaçal, a Monte Medonho, a Fontes da Ribeira do Inferno (’a pokol-patak forrásai’), az Encumeada de São Vicente, a Pico Ruivo, a Pico do Areeiro, a Boca dos Namorados, a Ribeiro Frio, a Ribeira de São Jorge, Santana, a Pico da Suna stb. A partvidéken szintén érdemes megnézni több helyet: a Piedadét, a Ponta de São Lourençót, a Garajaut, a Praia Formosát, a Fojót, a Cabo Girãót, a Ribeira da Janela és a Ribeira do Inferno torkolatát, a Ribeira de João Delgadót, a São Vicente-i kápolnát, az Entrozát, a Ponte de São Jorgét, a Rocha do Naviót és Porto da Cruzt. Sok patakon szép vízesések találhatók, és minden magaslatról páratlan szépségű, messzire nyúló és változatos kilátás tárul fel.

A Paul da Serra (’hegyi mocsár’) Madeira egyetlen számottevő kiterjedésű síksága, télen azonban barátságtalan hely a rajta végigsöprő viharok ereje miatt.

A madeirai utak gyakran igen rossz állapotban vannak; némelyik olyan meredek, hogy csak nagy erőfeszítéssel lehet közlekedni rajta. Az utazó Funchal külterületének szinte minden pontját felkeresheti ökör vontatta szekéren, de a sziget belsejének egyes részeit és a sziget jelentős részét alkotó sziklás magaslatokat csak lóháton vagy függőágyban (rede, rúdra függesztve, két hordár vitte) érheti el. Ez utóbbi közlekedési mód bizonyos utazásokhoz a legalkalmasabb. (1921).

Funchalt a Monte temploma fölött fekvő Terreiro da Lutával (’a küzdelem tere’) felvonó, illetve fogaskerekű vasút köti össze (1921). Machicóba és Ribeira Bravába ma már meglehetősen kényelmesen el lehet jutni, mert az utak alkalmasak az autóforgalomra. A sziget belsejében fekvő Cumeada de S. Vicente hegygerincről északra és délre egyaránt meglepő kilátás nyílik; 1916 óta autóval is megközelíthető. Már további utak építését is megkezdték, hogy a turisták könnyebben megismerhessék földünk természeti szépségeit. Az utóbbi években az úthálózat jelentősen fejlődött, amint az a „Viação” című szócikkből is kiderül.

Madeirán szőlőt, cukornádat, gabonaféléket, burgonyát, burgonyát (semilhas, madeirai szó), hagymát, különféle hasznos tökféléket és hüvelyeseket, lent, cirkot stb. termesztenek. Növényvilága rendkívül gazdag: a vidéki birtokokon és kertekben a világ szinte minden tájáról származó növények láthatók, amelyek éppolyan jól fejlődnek, mint szülőhazájukban. A szigeten valamennyi európai gyümölcsfa mellett annóna-, banán-, guáva- és papajafák, maracuják, valamint más, meleg éghajlatú országokból származó fajok is megtalálhatók.

Úgy tűnik, az őshonos emlősök közé csak a fóka, más néven barátfóka (lobo marinho, szó szerint „tengeri farkas”), valamint két denevérfaj tartozik. A madaraknak, különösen pedig a puhatestűeknek és a rovaroknak számos faja él a szigeten. A Madeira körüli tengerekben sokféle hal él, köztük több igen ízletes húsú faj. A tengeri teknős sem ritka, bár tojásait sem Madeirán, sem Porto Santón nem találták meg soha.

A szigeten nincsenek fémércbányák és kéntelepek, de Ponta do Sol közelében kis mennyiségben vaspiritet és csillámvasércet találtak. Santo Antónióban és más településeken többé-kevésbé vas-karbonátban gazdag vizek fordulnak elő. São Vicentében mészkő található, São Jorgéban pedig egy meglehetősen szennyezett lignittelep van.

A meleg évszakban kevés csapadék hullik; vannak évek, amikor Madeira alacsonyabban fekvő vidékein júliusban és augusztusban egyetlen csepp eső sem esik. E hiány pótlására számos csatornát, vagyis levadát (öntözőcsatorna) építettek, amelyek a sziget belsejéből különböző helyekre vezetik a vizet (lásd ott). Az itt ősidők óta alkalmazott öntözésnek köszönhető, hogy bizonyos növényeket nemcsak nyáron, hanem más, csapadékmentes vagy kevés csapadékot hozó időszakokban is termeszteni lehet. Az állam és magánszemélyek egyaránt építettek levadákat; az utóbbiak száma jóval nagyobb.

Madeira kiváló borokat, fonott vesszőárut, hímzéseket, hagymát, vajat, cukrot stb. exportál, és gabonaféléket, szöveteket, olívaolajat, petróleumot, sót, szatócsbolti árukat stb. importál. A madeirai iparágak közül külön említést érdemel a hímzés, a cukor- és az égetett szesz (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) gyártása, a vajkészítés, a tonhalkonzerv-gyártás, a különféle minőségű kalapokhoz való szalmaszövetek és a fonott vesszőáruk készítése.

Madeira első telepesei az adománybirtokosok és a velük érkezők voltak. Frutuoso szerint, amikor a sziget benépesítésére került sor, a király „elrendelte, hogy adják át a királyság börtöneiben lévő emberölőket. Közülük João Gonçalves Zarco egyet sem akart magával vinni azokból, akiket a hit ellen elkövetett vétek, árulás vagy lopás miatt ítéltek el; a más vétkek miatt elítélt emberölőket viszont mind magával vitte, és jól bánt velük. Sokan mentek azok közül is, akik saját akaratukból akartak megélhetést és szerencsét keresni; többségük Algarve vidékéről érkezett”.

Az első telepesek, akik a szigetcsoport földjeit benépesítették, valóban Portugáliából, különösen Algarve vidékéről jöttek. Ehhez a csoporthoz azonban később más vidékekről érkező, sokféle ember csatlakozott. Előbb a cukor-, majd a borkereskedelem vonzott Madeirára számos, meggazdagodni vágyó külföldit. Ugyanakkor sok mór foglyot, valamint fekete és kanári-szigeteki rabszolgát szállítottak a szigetre, hogy földet törjenek fel és más munkákat végezzenek.

1486 körül sok külföldi élt Madeirán, akik földművelők és cukorkészítők lettek. Emiatt kétszer is elrendelték, hogy hagyják el a szigetet, később azonban ismét befogadták őket. Amikor Frutuoso 1590-ben megírta a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című művét, Funchalban sok angol és flamand család élt, akik a Rua dos Mercadoreson (Kereskedők utca) folytatták üzleti tevékenységüket. A flamand kolónia még a 17. század elején is jelentős volt, később azonban eltűnt vagy beolvadt a madeirai lakosságba. Az angol kolónia viszont fennmaradt, sőt 1640-től gyarapodott, és a 19. századra a sziget kereskedelmében valóságos vezető szerepre tett szert.

A 60 éven át tartó kasztíliai uralom idején sok spanyol érkezett Madeirára. Az angol csapatok pedig, amikor az 1801–1802-es és az 1807–1814-es megszállás után kivonultak a szigetről, néhány családot hagytak hátra, amelyek itt telepedtek le.

Az elmondottakból látható, hogy Madeira lakossága korántsem egységes. A több mint 4 évszázadon át, különböző arányokban és irányokban végbement keveredés némileg megváltoztatta az eredetileg uralkodó embertípust. Olyan változatok alakultak ki, amelyek gyakran nem felelnek meg annak, amit a sziget földrajzi helyzete alapján várnánk.

A 15. század közepe óta a szigeten megtelepedett különböző csoportok nyomait a madeirai lakosságon a legjobban a népünnepélyeken és a körmeneteken lehet megfigyelni. Az észak-európai népekre jellemző fehér bőr, szőke haj és kék szem nem ritka a nők körében; elmondható, hogy a gyermekek 20–30 százaléka 6–8 éves koráig szőke. A férfiak rendszerint többé-kevésbé barnás bőrűek, de közöttük is előfordul a szőke típus, bár jóval ritkábban, mint a nők között.

A berber típus, amelyet különösen a férfiaknál a búzaszínű bőr, az enyhén hajlott orr és a fekete, egyenes haj jellemez, a keleti part egyes részein már némileg megváltozott formában jelenik meg. Feltehető, hogy elsősorban a szigeten egykor élő móroktól származik. „Funchal városának – írja dr. Azevedo a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteiben – megvolt a maga mór negyede; a hagyomány szerint pedig Ponta do Sol egyházközségében (freguesia) sok mór élt.”

Hihető, hogy a Fülöpök uralma (a spanyol Habsburgok uralma Portugália felett, 1580–1640) alatt Madeirára költöző számos kasztíliai család valamelyest hozzájárult a berber típus elterjedéséhez a szigeten. Ez a típus azonban először nem Spanyolországból érkezett hozzánk, ahol szintén gyakori, hanem Marokkóból. Madeira egyes településeinek lakosságában ma is könnyű felismerni.

A 18. századi plébániai anyakönyvekben sok fekete rabszolga kereszteléséről, házasságáról és haláláról találni bejegyzést. James Cook kapitány második útjának leírásában pedig az olvasható, hogy 1772-ben rendkívül sok fekete és mulatt élt Madeirán: voltak köztük szabadok és rabszolgák is. Dr. Azevedo, aki 1870-ben írta a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteit, azt mondja, hogy abban az időben sok afrikai származású, vegyes felmenőkkel rendelkező ember élt a szigeten, „különösen Curral das Freirasban és a sziget északi részén”.

Egyes, főként az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó emberek göndör haján, orrának formáján, szemfehérjének és olykor bőrének színén még felismerhető az, amit a szerző az etióp rasszal való rokonságnak nevez. A keveredés következtében azonban ezek a jegyek eltűnőben vannak; azt is állíthatjuk, hogy a sziget sok településén már egyáltalán nem fordulnak elő.

Madeira vidéki lakói rendszerint erős testalkatúak, és a legnagyobb fáradalmakat is károsodás nélkül viselik. Körükben gyakori a szangvinikus vérmérséklet, míg a városban az epés-szangvinikus típus uralkodik, amelyhez hol többé, hol kevésbé kifejezett nyirokrendszeri, máskor ideges vonások társulnak.

“

„A nagy rablások és gyilkosságok – mondja dr. Barral – ritkák Madeirán; a nagyvárosok kiszámított, szervezett, erkölcstelen és rágalmazó koldulása ott még nem létezik. A sziget számos lakójának pedig fogalma sincs azokról a rendkívüli bűntettekről, amelyeket ma Európában, a civilizáció kellős közepén elkövetnek.

Dr. Hans Sloane, aki a 18. század elején járt Madeirán, elbeszéli, hogy minden kereskedő fegyvert viselt, és egyikük sem mert éjszaka kimenni, mert attól tartott, hogy megsebesítik vagy megölik. Ugyanez az orvos azt is írja, hogy egy ellenség eltüntetéséhez elég volt egy kis pénzérmét adni egy feketének. Egy alkalommal pedig olyan papot kezelt, akit éjjel megsebesítettek, mert összetévesztették azzal, akit meg akartak ölni.

Nem tudjuk, túlzott-e dr. Sloane beszámolója. Azt viszont tudjuk, hogy ma Madeirán rendkívül ritka az emberölés, és Funchal utcáin, valamint külvárosaiban az éjszaka bármely órájában nagyobb kockázat nélkül lehet járni, noha a rendőrség létszáma nem elegendő a polgárok biztonságának őrzéséhez. Minden modern szerző elismeri a madeirai nép érdemeit, és a világ egyik legrendtartóbb és legnagylelkűbb népének tartja.

A Breve e verdadeira demonstração dos principios e progressos do governo que João António de Sá Pereira fez na ilha da Madeira című munkában az olvasható, hogy régi szokás szerint a házasság előtt álló nők elszöktek a szülői házból, hogy kedvesükkel egyesüljenek. Másnap „a leendő házasfelek gondosan felöltöztek, és felkeresték barátaikat, hogy tudassák velük: X. elhagyta szülei házát, hogy férjhez menjen”. A mű szerint ez a gyakorlat „kevés kivétellel általános volt a nemesség körében”, és ha azt gyanították, hogy valaki feleségül akar venni egy nőt, máris arról tanácskoztak, melyik éjjel legyen a szökés vagy az elrablás”.

João António de Sá Pereira kormányzó – akit dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo „madeirai Pombalnak” nevez – igyekezett véget vetni ennek és sok más, a szigeten elterjedt visszaélésnek. Amikor 1777. június 10-én Lisszabonba készült távozni, sok házat kivilágítottak, és rengeteg tűzijátékot lőttek fel. Ő maga is végignézte az örömünnepet, mert a hajó, amellyel utaznia kellett volna, szél híján nem tudta azonnal elhagyni Funchal kikötőjét.

Az a régi, a szigetről már rég eltűnt szokás, hogy a hajadonok az esküvő előtt megszöktek a szülői házból, megmutatja, mennyire téves azt hinni, hogy őseinket mindig az egyszerű erkölcsök jellemezték. Elítélendő szokások minden korban voltak. Ha a mai nemzedék egy részén a romlottság világos jelei mutatkoznak is, el kell ismernünk, hogy bizonyos társadalmi normákat ma jobban tiszteletben tartanak, mint régen.

Madeira népe többnyire jó természetű, és ma általában gondtalanul, boldogan él. Az ipar vagy a kereskedelem bármely ágának művelése jelenleg jelentős hasznot hoz. A bérek emelkedése és a mezőgazdasági termékek felértékelődése olyan függetlenséget és jólétet biztosított a munkásoknak és a földműveseknek, amilyet korábban nem élveztek. Ez azonban nem változtatta meg érzékelhetően a vidéki lakosság egyszerű szokásait: törekvéseik továbbra is ugyanazok, mint elődeiké. Csak a városban és környékén figyelhetők meg olykor a dolgozó rétegek körében pazarló szokások és bizonyos hajlam az élvezetek hajszolására, amelyek még néhány évvel ezelőtt bizonyosan nem léteztek.

Madeira szigete kétségtelenül az egyik legfontosabb portugál gyarmat. Termékeny földjéről, kiváló borairól, enyhe éghajlatáról és természeti szépségeiről nevezetes. Régóta kivételes adottságú vidéknek ismerik, hála azoknak a kitűnő leírásoknak, amelyeket számos külföldi közölt róla.

Sokat kell azonban még tenni azért, hogy a sziget azzá váljon, amivé válhat és válnia kell. A természet bőkezűen bánt vele: olyan szépségekkel ruházta fel, amelyekkel más helyek felérhetnek, de túl nem szárnyalhatják őket. Ezek a szépségek mégsem tárulnak mindig az élményekre vágyó külföldi szeme elé, mert közlekedési hálózatunk elmaradott.

Ha a szigetre érkező külföldiek látogatásából minden lehetséges hasznot ki akarunk nyerni, elengedhetetlen, hogy jó, autóval járható utakat építsünk Funchal és a szépségükről vagy az onnan nyíló fenséges kilátásról leghíresebb helyek között. Ha a turisták holnap ugyanolyan kényelmesen kereshetik fel Rabaçalt, Fanalt, Paul da Serrát, Ribeiro Friót és Santo da Serrát, ahogyan ma Montét és a város környékének más helyeit, akkor jelentős fejlesztéssel gazdagítjuk a szigetet, lakóinak pedig a lehető legszélesebb körű jóléttel teli jövőt biztosítunk (1921).

Ebben, az 1. kiadásból származó Madeira című szócikkben néhány általános adatot és tudnivalót foglaltunk össze. Az ezután következő, ugyanehhez a címhez tartozó szócikkekben az itt említett valamennyi témáról részletesebb tájékoztatást igyekszünk adni.

A sziget fővárosa és minden tevékenységének központja Funchal, amellyel e kötet 59–68. oldalán már meglehetősen részletesen foglalkoztunk.