Dona Maria Amélia hercegnő menhelye

A Beauharnais Amáliáról szóló cikkben (lásd ott) már elmondtuk, hogy IV. Péter özvegye leányát, Mária Amália hercegnőt kísérve 1852. augusztus 28-án érkezett Madeirára. A hercegnő a következő év február 4-én hunyt el Funchalban. Két hónappal később, 1853. május 6-án a császárné elhagyta a szigetet, és elkísérte szeretett, korán elhunyt leánya földi maradványait.

Mielőtt azonban elhagyta volna Madeirát, 1853. április 13-án levelet intézett II. Mária királynőhöz. Ebben a következőket írta: „Szeretném, ha ittlétünknek maradna valamilyen nyoma ezen a szigeten, amely a szegények javát szolgálja, akiket ugyanaz a kegyetlen betegség sújt, amelynek Mária Amália hercegnő, szeretett és fájón hiányzó leányom is áldozatul esett. Ez a nyom egyúttal emlékeztessen arra a sok kedvességre, amelyet Madeira jó lakóitól mindketten kaptunk. Ezért az a gondolatom támadt, hogy Funchalban egyelőre csupán kísérletképpen menházat (hospício) vagy jótékonysági intézményt létesítsek, amely később, a tapasztalatok szerint, kegyes alapítvány formáját öltheti. Egy bizottság irányítása alatt huszonnégy szegény, tüdővészben szenvedő embert fogadnának be és ápolnának benne.” Erre a levélre Portugália királynője egy másik levélben válaszolt, amelyből a következő szavakat idézzük: „Egy olyan alapítvány létrehozásának kísérlete, amely Császári Felségedhez oly méltó módon fejezi ki az Önt vezérlő felvilágosult erényt, szükségképpen rokonszenvemre és teljes jóváhagyásomra talál. Örömmel biztosítom Császári Felségedet, hogy minden tőlem telhető együttműködést és segítséget megadok nagylelkű szándéka megvalósításához.”

A császárné késlekedés nélkül meg akarta valósítani nemes elgondolását. Ezért kibérelt egy épületet a Rua do Castanheirón (Gesztenyefa utca), amely António Caetano Moniz de Aragão hitbizományos (morgado) tulajdonában állt, és elrendelte, hogy ideiglenesen ott helyezzék el a menházat. Az intézmény 1853. július 10-én nyílt meg. Madeira elhagyása előtt a kiváló alapító végiglátogatta az új kórház valamennyi helyiségét és részlegét, s ekkor megadta a megfelelő működéséhez szükséges szabályzatot és utasításokat is. Orvosi igazgatójává a kiváló madeirai, nagy tudású orvost, dr. António da Luz Pitát nevezték ki. Az intézmény igazgatását egy bizottságra bízta, amelynek tagjai dr. António Joaquim Gonçalves de Andrade kanonok, Dom Jorge da Câmara Leme, José Phelps, Joaquim Pedro de Castelbranco és Jacinto de Freitas Lomelino voltak. Andrade kanonok káplánként elkísérte a császárnét, Dom Jorge da Câmara Leme pedig kérte felmentését a bizottsági tagság alól. Az utóbbi helyére Antonio Gonçalves de Almeidát és Diogo Guilherme Selbyt jelölték.

Az új kórház alapításában Gonçalves de Andrade kanonok és dr. Luz Pita tették a legjelentősebb szolgálatokat. Luz Pita később az intézmény orvosaként rendkívül eredményes munkát végzett, és felülmúlhatatlan odaadással dolgozott érte. Erről ékesen tanúskodik jelentése, amelyet a menház működéséről és az alapítást követő első évben tett klinikai megfigyeléseiről írt. Külön említést érdemel az első vezetőnő, Dona Amália Cândida Teixeira önfeláldozó szolgálata, különösen abban a vészterhes időszakban, amikor a kolera súlyos járványként pusztított Funchalban. A császárné pompás aranyórával ajándékozta meg, emlékül a szörnyű járvány idején végzett emberfeletti munkájáért. Ez a kimerítő munka annyira felőrölte erejét, hogy 1867. január 23-án a menházban elhunyt.

A császárné maradandóbb módon kívánta megőrizni ezen a szigeten szeretett lánya emlékét, és egyúttal hathatósabban akarta kifejezni együttérzését azokkal a szerencsétlenekkel, akiket a rettenetes tüdővész sújtott. Így született meg benne egy megfelelő épület gondolata: olyan intézményé, amely fekvésével, méreteivel, kellemes környezetével és minden szükséges kényelmével teljes mértékben megfelelhetett a kitűzött célnak. Az elképzelés formát öltött, és rövid időn belül szerencsés, önmagáért beszélő valósággá vált.

Az 1853. július 19-i törvény (carta de lei) engedélyezte a menház alapítását a benne rögzített jogosultságokkal és kiváltságokkal. Ezek alapján az alapításhoz minden külön engedély vagy hivatalos bejegyzés nélkül szerezhettek vagyont; az intézmény vezetése kizárólag az alapítónak vagy örököseinek tartozott felelősséggel, és semmilyen hatóság vagy hivatalos szerv felügyelete alá nem került. A császárné képviselőjeként (procurador) dr. António da Luz Pita vásárolta meg az új kórházi intézmény építésére szánt telkeket, a vízhasználati jogokat és az értéknövelő beruházásokat (benfeitorias, a bérlő által emelt épületek és falak).

1856. február 4-én helyezték el a nagyszabású épület alapkövét. Az ünnepélyes szertartáson Manuel Martins Manso megyés főpásztor elnökölt; Funchal valamennyi előkelősége és a lakosság nagy tömege is jelen volt. Az építkezés helyszínét és a szomszédos területeket előzőleg előkészítették, és már jelentős munkálatokat végeztek rajtuk a tervezett rendeltetésnek megfelelően. Az épület terveit E. B. Lamb angol építész készítette. Ezeken João de Figueiroa de Freitas e Albuquerque kiváló madeirai mérnök és építész számottevő módosításokat javasolt. Irányítása alatt folyt az egész építkezés, amelyhez igen értékes munkával járult hozzá.

Leküzdhetetlen nehézségek miatt az építkezés nem haladt olyan gyorsan, ahogyan a felséges alapító kívánta, és csak a kezdete után hat évvel nyilvánították befejezettnek. Messzire vezetne a pompás épület és számos helyisége részletes leírása. Nem találunk rajta kiemelkedő építészeti remekléseket vagy egy jól meghatározható stílus következetes jegyeit, és méretei sem vetekednek egy hatalmas palotáéval. Mégis elegáns, tekintélyt és méltóságot sugárzó épület, bár vonalai szigorúak. Ehhez nagyban hozzájárul az ajtók, ablakok, falsarkok, párkányok és díszítések fekete bazaltja, amely élesen kirajzolódik a falak tiszta fehérségén. Bárhol nagynak és szépnek mondanák ezt az épületet; semmiben sem méltatlan jeles és erényes alapítójának társadalmi rangjához.

A menház helyiségei közül kiemelkedik a kicsi, de rendkívül elegáns kápolna, visszafogott, mégis kifinomult díszítésével. Az oltár fölött Fájdalmas Szűzanya (Nossa Senhora das Dores) szép szobra látható, a szerencsétlen sorsú Ferdinánd Miksa herceg – a későbbi mexikói császár – ajándéka.

Érdekes volna tudni, mennyibe került a telkek megvásárlása, az épület felépítése, a különféle berendezések és a bútorzat. Nem tudjuk azonban, léteznek-e erről megbízható adatok, vagy a császárné szándékosan titkolta el, milyen messzire terjedt nagylelkűsége.

A jeles alapító a menház vezetését és a betegek ápolását a Páli Szent Vince által alapított Irgalmas Nővérek rendjére bízta, amelynek székhelye Párizsban volt. Az intézmény káplánja a Missziós Kongregáció papja volt hivatott lenni; ezt a kongregációt is a keresztény szeretet példaképe alapította. Az első káplán, Carlos Francisco Bertrand, és az első Irgalmas Nővérek 1862 elején érkeztek Madeirára. Ugyanazon év február 4-én, kilenc évvel a hercegnő halála után fogadták az első, szám szerint tizenkét beteget, és megkezdte működését az új kórházi intézmény.

A tágas előcsarnok végében, a lépcső két ága között fekete márványtábla áll. Felirata így foglalja össze e jótékonysági intézmény történetét: „Maria Amélia hercegnő menháza. A hercegnő I. Péter brazil császárnak – aki ugyanezen a néven IV. Péterként Portugália királya és Bragança hercege is volt – és Amélia brazil császárnénak, Bragança hercegnéjének a lánya. 1852. augusztus 20-án érkezett erre a szigetre. 1853. február 4-én hunyt el, 21 éves, 2 hónapos és háromnapos korában. Szeretett és gyászolt lánya emlékére bánatos édesanyja emelte ezt az épületet a mellbetegségben szenvedő szegények gyógyítására. Alapkövét 1856. február 4-én helyezték el, az építkezés 1859-ben fejeződött be. Az első betegek 1862. február 4-én érkeztek.”

A menház csupán néhány hónapig működött: 1862. július közepe táján bezárta kapuit. Az Irgalmas Nővérek a portugál kormánytól parancsot kaptak, hogy hagyják el országunkat. Az év június 9-én Franciaországba indultak az Arenoque francia hadifregatton, amelyet kifejezetten értük küldtek a Tajóhoz. Madeira számára kivételt tettek, de M. Etienne, a kongregáció általános elöljárója elrendelte, hogy az Irgalmas Nővérek adják át a Dona Maria Amélia hercegnő menhelye (Hospício da Princesa D. Maria Amelia) vezetését, és haladéktalanul térjenek vissza hazájukba. Így 1862. augusztus 2-án elhagyták Funchalt. A császárné ekkor úgy rendelkezett, hogy az általa alapított intézményt további döntésig ideiglenesen zárják be.

A menház csak kilenc évvel később, 1871 novemberében nyitotta meg újra kapuit, és másodszor is fogadta első betegeit. Visszatértek az Irgalmas Nővérek is, akik, akárcsak korábban, átvették az igazgatási és ápolási feladatok irányítását.

Alig több mint egy évvel az újranyitás után, 1873. január 26-án elhunyt Amália császárné, e példamutató kórház kiváló és nagylelkű alapítója. Vidékünk szegényei sokat köszönhetnek áldott és szeretettel őrzött emlékének. Nagyszabású alkotását soha nem látogathatta meg, pedig nagyon vágyott rá, hogy közelről lássa. Jövőjét sem tudta véglegesen biztosítani: nővérére, Leuchtenbergi Jozefinára, Svédország királynéjára hagyta a feladatot, hogy szilárd alapokra helyezze a leánya, Dona Maria Amélia hercegnő emlékének szentelt intézmény fennmaradását.

A császárné végrendeletében ez olvasható: „Ismerve nővérem, Jozefina irántam érzett szeretetét, és mivel szívünk mindig megértette egymást, nyomatékosan a figyelmébe ajánlom a mellbetegek számára létesített kis kórház, a »Hospicio da Princesa D. Maria Amelia« állandó alapítvánnyá tételét. Ezt a kórházat Madeira szigetén, Funchalban építtettem, hogy ott örökítse meg drága leányom emlékét. Ha az alapítvány létrehozása előtt halnék meg, minden az én szándékaim szerint történjék. Carolina de Stengel bárónő, az udvarhölgyem, Primislao Sperling úr, a titkárom, valamint a jó és oly odaadó Barral doktor minden kívánt felvilágosítást megadhatnak erről nővéremnek. Ismerik a kórház fenntartási alapítványára és igazgatására vonatkozó terveimet, dr. Barral pedig különleges ismeretei révén igen jó tanácsokkal szolgálhat.”

Leuchtenbergi Jozefina királyné ettől fogva nővére alapításának odaadó pártfogója lett. Valójában ő biztosította az intézmény jövőjét: gyarapította pénzalapjait, és szilárdabb szervezetet adott neki. Néhány nappal halála előtt, 1876. június 5-én végrendeleti rendelkezésben határozta meg, miként kell tartóssá tenni az intézményt, és elrendelte, hogy közokirat ruházza fel a Dona Maria Amélia hercegnő menhelyét az örökös alapítvány hivatalos és végleges jogállásával. Fia, II. Oszkár svéd király 1877-ben valóra váltotta a királyné szándékát. Ekkor több okiratot állítottak ki, amelyek biztosították a menház fennmaradását és szabályozták működését. Ebben jelentős szerepe volt M. Primislao Sperlingnek, Amália császárné egykori titkárának, aki hozzáértően és eredményesen működött közre.

Érdekes és leleményes módon szervezték meg a menház vezetését és igazgatását. II. Oszkár király 1877-ben háromtagú tanácsot nevezett ki, amelynek minden tagja maga jelölt ki egy helyettest. Ha egy rendes tag akadályoztatva van vagy meghal, a helyettese lép a helyébe, és azonnal kijelöli a saját helyettesét. Ha valamennyiük helye megüresedik, Leuchtenbergi Jozefina királyné képviselője és az Irgalmas Nővérek főnöknője egy-egy tanácstagot nevez ki, ők ketten pedig kijelölik a harmadikat. Az igazgatótanács rendes tagjai között volt Aljezuar vikomtja, aki a császárné kamarása volt, Emilio Eugenio Miel atya, Augusto Maria Quintela Emauz tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe), Bernardino de Barros Gomes, José Franco de Sousa, dr. Luiz Filipe de Abreu, Vitor Boulard, Pombal márki, Oeiras grófja, José Quintela, Desiré Caulet, Alfredo Fragues, dr. Lino Neto és mások. A tanács székhelye Lisszabonban van. Feladata, hogy évente jelentést küldjön az intézmény igazgatásáról és pénzügyi helyzetéről Leuchtenbergi Jozefina királyné képviselőjének, Portugália királyának, Brazília császárának és az Irgalmas Nővérek kongregációja főnöknőjének. E jelentések közül sok nyomtatásban is megjelent. Az intézmény pénzalapja 1877-ben egymillió frank értékű, a francia állam adósságát megtestesítő értékpapírból állt. Ezeket később II. Oszkár király javaslatára egy svéd vasúttársaság részvényeire váltották. A pénzalap azóta folyamatosan, bár lassan gyarapodott, mert a kiadások növekedése nem engedett meg jelentősebb gyarapodást. 1914 végére értéke elérte a 261 055,98 escudót. Az igazgatótanács tagjai az intézmény ügyeinek vezetésében mindenkor a legnagyobb buzgalomról és önzetlenségről tettek tanúbizonyságot. Ezért méltók a madeiraiak rokonszenvére, hiszen a kórház kizárólag őket szolgálja, és nekik van hasznuk belőle.

Az alapító és Leuchtenbergi Jozefina királyné kívánságának megfelelően az igazgatótanács és az Irgalmas Nővérek főnöknője 1877. május 20-án Párizsban szerződést kötött. Ennek értelmében a nővérekre bízták a menház belső igazgatásának, ápolásának stb. irányítását; e feladatok ellátásáról az igazgatótanácsnak számolnak be.

A kórház vallási szolgálatait a Misszió Kongregációjának papjai látták el. Mindig tartózkodott ott legalább egy egyházi személy, aki a kápláni feladatokat végezte. Az alapítás óta ezt a tisztséget a következő papok töltötték be: Carlos Francisco Bertrand 1862-ben; Francisco Fougeray 1862-ben; João Baptista Pémartin 1871-ben; Ernst Schmitz 1874-ben; Alberto Docet 1875-ben; Jorge Luiz Monteiro 1875-ben; Ernst Schmitz 1878-ban; Pedro Varet 1881-ben; Leão Xavier Prévot 1892-ben; Pedro Pinto Leitão 1895-ben; José Maria Garcia 1897-ben; Vitor Maria Boulard 1898-ban; Fernando Aliot 1900-ban; Sebastião Mendes 1908-ban; José Maria Garcia 1909-ben; valamint Henrique Jansen 1920-ban.

A menház különböző orvosi szolgálatainak irányítását szinte mindig egyetlen orvosra bízták, de rövid ideig két orvos is ellátta őket: egyikük volt a vezető orvos, a másik a segédje. Elsőként a nagy tudású António da Luz Pita végzett ott orvosi munkát. Őt rövid időre dr. Pedro Júlio Vieira követte, majd dr. César Augusto Mourão Pita, aki több évtizeden át dolgozott az intézményben. Utóbbi 1907-ben bekövetkezett halála után dr. João Francisco de Almadát nevezték ki; jelenleg ő a menház orvosa. Dr. Luz Pita jelentésén kívül tudomásunk szerint dr. Mourão Pita is kinyomtattatott néhány jelentést a kórház orvosi tevékenységéről, de ezeket nem ismerjük. A szolgálatban lévő orvos minden évben részletes jelentést küld az igazgatótanácsnak a kórház betegforgalmáról és az ott végzett orvosi munkáról.

Alig akadt olyan neves vagy előkelő ember, aki Madeirán járva ne látogatta volna meg ezt a jótékonysági intézményt. A látogatók könyvei a társadalom minden rétegéből őriznek neveket: királyokét és hercegekét, tudósokét, a tudomány és az irodalom jeles képviselőiét, de a Funchalba érkezett hajók egyszerű tengerészeiét is. I. Károly király és Amália királyné, Óscar svéd király, valamint több herceg és hercegnő is beírta a nevét. A tudósok közül kiemelkedik dr. Sigismond Jaccoud, a nagy tekintélyű orvos és tüdőbetegség-specialista, aki néhány sorban a legmagasabb elismeréssel méltatta az intézményt.

A fogadószobában két pompás festmény látható: az egyik Dona Amélia császárnőt, a másik a lányát, Dona Maria Amélia hercegnőt ábrázolja. Amikor Óscar király meglátogatta az épületet, észrevette, hogy hiányzik édesanyja, Josefina királyné arcképe. Később elhelyeztette ott a képet, ami egyszerűen a teljes igazságosság megnyilvánulása volt.

Az ott ápolt betegek száma jelenleg huszonnégy. Az igazgatótanács növelni kívánja ezt a számot, de ebben akadályozza a háború okozta rettenetes válság. (1921).

A császárnő egyik rendelkezésében rögzítette azt az elképzelését, hogy a menház közelében árvaházat hozzanak létre, hozzá kapcsolódó iskolákkal a szegény gyermekek számára. Az intézmény főnöknője, Rolland asszony 1878 májusában, egy később kibővített épület előzetes felépítése után, megvalósíthatta az alapító nemes tervét: ekkor tizenkét gyermeket fogadott be. Számuk jelentősen nőtt, és később már sok tucatnyian voltak. Hazánk, Portugália politikai eseményei azonban e mű csaknem teljes megszűnéséhez vezettek, pedig ez volt az egyik legjelentősebb és leghasznosabb kezdeményezés, amelyet nálunk a jótékonyság szelleme életre hívott. Az árvaház működése semmilyen hatással nem volt a menház gazdálkodására: kizárólag számos hazai és külföldi ember nagylelkűsége tartotta fenn. Támogatói a társadalmi megújulás valódi eszközét és biztos menedéket láttak benne annyi szerencsétlen gyermek számára, akiket az árvaság nyomorba, sokukat pedig a züllés útjára sodort.

Mivel ez a szócikk már így is túlságosan hosszúra nyúlt, kénytelenek vagyunk elhagyni további körülményeket és részleteket, amelyek talán hasznosak lehetnének ennek a valóban mintaszerű intézménynek a történetéhez. Szülőföldünk büszke lehet arra, hogy ilyen intézménnyel rendelkezik.