Az 1856-os és az 1910-es kolerajárvány

Sokan máig emlékeznek rá, és a helyi emlékezet is elevenen őrzi azt a szörnyű csapást, amely 1856 júliusa és októbere között végigsöpört a szigetcsoporton, és mintegy tízezer lakosának életét követelte.

A kolera súlyos járványként tombolt Lisszabonban, Belém városrészben pedig rendkívüli hevességgel jelentkezett. Ott állomásozott az 1. gyalogezred, amelyet a központi kormány bűnös elővigyázatlansággal Madeirára vezényelt. Az ezred június 28-án délután érkezett meg, azonnal partra szállt, és a megszüntetett Convento de São Francisco (Assisi Szent Ferenc-kolostor) épületébe költözött. Július 2-án áthelyezték a Colégio de São João Evangelista (Szent János evangélista kollégium) épületébe. Ott felbontották a csomagokat és a poggyászt, majd az ezred legénységének néhány tagjánál megjelentek az első kolerás esetek. Az első megbetegedett madeirai egy Manuel Rodrigues nevű tengerész volt, aki a Convento de São Francisco közelében lakott, és érintkezett az 1. gyalogezred néhány katonájával.

A járvány nagy erővel kezdett terjedni, elsősorban Santa Maria városrészben. Onnan átterjedt az egész városra, majd gyorsan elérte a külvárosi és a vidéki egyházközségeket (freguesia). Már mindenütt tomboló tűzvészhez hasonlított. Július 31-én érte el a tetőpontját: a város területén 24 óra alatt 162 honfitársunk életét oltotta ki.

Funchalon kívül a járvány először Ponta do Pargo (’tengerikeszeg-fok’) egyházközségében jelentkezett, július 11-én, majd július 14-én Machicóban. Ezután sorra elérte a többi plébániát is, bár némelyikben igen alacsony volt a halálozási arány. A legtöbb beteget a Misericórdia kórházában kezelték. Egyes napokon már nem tudtak újabb kolerásokat felvenni: annyi beteg töltötte meg a kórtermeket és minden egyéb helyiséget, ahol akár csak egy szalmazsáknak jutott hely. A katonai kórházat és a Szegénymenhely (Asilo de Mendicidade) épületét is alkalmassá tették kolerás betegek fogadására. Santo António, Ribeira Brava, Machico, Ponta do Sol és más egyházközségek területén ideiglenes kórházakat rendeztek be.

Egy hivatalos jelentés szerint a járvány már Funchal városában és községében (concelho) is rémisztő pusztítást végzett, a vidéki községekben azonban még súlyosabbá vált. A sok áldozat mellett a lakosság éhezett is, az elesettek ellátásához pedig sem orvos, sem gyógyszer nem állt rendelkezésre. A csüggedés, gyötrelem és nyomor, amelybe ezek a községek süllyedtek, valóban leírhatatlan volt. Sok beteg az orvosi segítség teljes hiánya miatt halt meg, mások az élelem hiányába pusztultak bele. Az ideiglenes kórházak többsége igen rossz állapotban volt, és mindegyikből hiányoztak a legalapvetőbb ellátáshoz szükséges eszközök. A betegek a földön, rossz szalmazsákokon feküdtek; gyakran a férfiak és nők, sőt az élők és a holtak is együtt voltak. Ezért a hatóságok úgy döntöttek, hogy Branco és Brand műszaki megbízottak járják be a szigetet, és vigyenek gyógyszereket meg más segítséget a kolerásoknak. Többet nem lehetett tenni annál, mint amit megtettek. A hivatalos adatok szerint a kolera 7041 ember halálát okozta, de mindig is azt állították, hogy a járványnak megközelítőleg tízezer áldozata volt. Funchal községében 2014 ember halt meg: a székesegyházhoz tartozó egyházközségben, a funchali székesegyház (Sé) körzetében 311, São Pedróban 519, Santa Maria Maiorban 376, São Roquéban 69, São Martinhóban 129, Santa Luziában 315, Santo Antónióban 214, Montéban 83, São Gonçalóban pedig 88.

A vidéki egyházközségek közül Ponta do Pargóban 328, Machicóban 319, Câmara de Lobosban 393, Campanárióban 206, Ponta do Solban 281, Tabuában 161, Serra d’Águában 143, Ponta Delgadában 409, São Vicentében 307, Estreito de Câmara de Lobosban pedig 139 halálesetet jegyeztek fel, stb. A Misericórdia kórházában 619, a Santo Antónió-i kórházban 119, a Szegénymenhelyen pedig 63 ember halt meg.

Az António Rogério Gromicho Couceiro polgári kormányzónak (governador civil) szentelt szócikkben kiemeljük, milyen valóságos gondviselésként tevékenykedett körünkben, és mekkora hálával tartozik neki Madeira az egész szigetvilágnak nyújtott kimagasló szolgálataiért. Itt dr. António da Luz Pitáról is meg kívánunk emlékezni. Ő a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) egészségügyi tanácsának megbízottja volt, és Madeira képviselőjeként Lisszabonban tartózkodott. Azonnal Funchalba indult a Mindelo hadihajón: ő vitte magával a központi kormány késedelem nélkül útnak indított segélyét, és elkísérte a szárazföldről a szigetre érkező orvosok egy részét, akik itt gyógyító munkát végeztek. Az első segélyszállítmány nagy mennyiségű gyógyszerből, sok ruhából, ágyból és szalmazsákból stb., valamint hat conto (egymillió réis) de réis hitelkeretből állt; később újabb, bőséges szállítmányok érkeztek. Az orvosok rendkívüli odaadásról tettek tanúbizonyságot. Közülük három madeirai és egy angol orvos, dr. Ross is a járvány áldozata lett.

Messzire vezetne, ha további részletekre is kitérnénk az 1856-ban e szigetvilágot sújtó szörnyű járványról.

Aki bővebben szeretne tájékozódni a témáról, az az 1866-ban közzétett hivatalos jelentés második részéhez és a Heraldo da Madeira (’Madeirai Hírnök’) 1908. októberi számaiban megjelent cikkekhez fordulhat.

A kolera 1910-ben. Az 1910 októberében Funchalban kitört kolerajárvány még csak meg sem közelítette az 1856-os kolera méreteit. Bár a két járvány nagyjából ugyanannyi ideig tartott, a megbetegedettek és az elhunytak száma között igen nagy volt a különbség. A hivatalos adatok szerint az 1856-os járvány 7041 ember életét követelte, az 1910–1911-es viszont mindössze 556-ét. Lehet, hogy a betegség ezúttal kevésbé volt heves lefolyású, a halálozás közötti különbség azonban elsősorban a járvány leküzdésére alkalmazott eszközöknek tulajdonítható. Azóta sokat változtak az idők: a tudomány rendelkezésére álló lehetőségek a két korszakban össze sem hasonlíthatók. Ma mind a hatóságok, mind a vidéki lakosság pontosabban érti a rá háruló feladatokat; a higiénia már nem üres szó, különösen a népesebb településeken, és előírásait – főként járványok idején – bizonyos szigorral be is tartják. Mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a máig oly nagy rémülettel felidézett 1856-os és az 1910-es kolerajárvány ennyire eltérjen egymástól a fertőzések, a terjedés és az okozott pusztítás tekintetében. Szerencsénk is volt: a járvány elleni különféle szolgálatok élére egy kivételes orvos került. Kiváló tudósként és bakteriológusként, remek szervezőkészséggel, ritka és megfontolt határozottsággal, határtalan önfeláldozással és buzgalommal, valamint kétségbevonhatatlan erkölcsi tekintéllyel szolgálta ezt a vidéket e csapásokkal teli időszak nehéz és lesújtó körülményei között. Szolgálatai soha nem merülhetnek feledésbe: nagyra becsült neve elválaszthatatlanul összeforrt szigetcsoportunk történetével, és helyet kapott azoké mellett, akik leginkább kiérdemelték lakóinak elismerését és háláját.

Az orvosok figyelmét elsőként két, a Paiol (’lőporraktár’) közelében lakó nővér esete keltette fel. Egyikük 1910. október 20-án, a másik október 23-án betegedett meg; az utóbbi november 4-én meghalt. Azonnal megtették a szükséges óvintézkedéseket: elkülönítették a lakóhelyüket, fertőtlenítettek, orvosi vizsgálatnak vetették alá a velük érintkezőket stb. Ezután két újabb eset jelent meg a Rua da Imperatriz Dona Amélián, majd a város különböző pontjain is sorra regisztráltak megbetegedéseket. A betegség rövidesen Câmara de Lobosban, Machicóban és más településeken is felütötte a fejét. A lakosság kezdett megrémülni. A kerület (distrito) legfőbb hatósága, amelyet mélyen aggasztott a betegség terjedése, november 17-én összehívta a Higiéniai Tanácsadó Testületet. Ekkor határozottabb és eredményesebb intézkedéseket hoztak, a hatóság pedig egyúttal sürgette a központi kormányt, hogy rendkívüli intézkedéseket vezessen be, és küldje el a Madeirán nem hozzáférhető, nélkülözhetetlen erőforrásokat.

A központi kormány rendkívüli felhatalmazással, a köztársaság főbiztosaként Madeirára küldte dr. José Alfredo Mendes de Magalhãist. Kiváló szolgálatokat tett, és itteni tartózkodása során mindvégig őszinte készséget mutatott arra, hogy hatékonyan közreműködjön a járvány felszámolásában. Szolgálatai méltó elismeréseként Funchal városi tanácsa ünnepi ülést tartott a tiszteletére. Ebből az alkalomból Funchal tiszteletbeli polgárává avatták, és felavatták az arcképét a városháza dísztermében. A kormány a járvány elleni védekezés nagy költségeinek fedezésére rendkívüli pénzügyi kereteket biztosított, és katonai egységet is küldött, mivel alaposan tartani lehetett a közrend megzavarásától.

Az anyaországi kormány leghelyesebb intézkedése azonban dr. Carlos França kiküldése volt. November 22-én érkezett Funchalba. Néhány napnyi laboratóriumi munka és más nélkülözhetetlen vizsgálat után átvette az egészségügyi szolgálatok, valamint az egész szigetet pusztítással fenyegető csapás elleni küzdelem teljes irányítását. Már kezdettől fogva nemcsak biztos ítélőképességről és bizonyított hozzáértésről tett tanúbizonyságot, hanem rendkívüli buzgalommal és odaadással látta el sokrétű feladatait ebben a fáradságos és veszélyes küldetésben. A kontinensről hét orvos, több ápoló és a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézet egy laboratóriumi elemzője érkezett. A madeirai orvosokkal együtt hasznos munkát végeztek, és a rájuk bízott feladatok ellátásában valódi önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot.

Kolerakórházak működtek a Lazareto de Gonçalo Aires (’Gonçalo Aires-i vesztegzár-kórház’) épületében, valamint Santo António, Câmara de Lobos, Ribeira Brava, Santa Cruz és Machico egyházközségeiben.

A járvány Funchal, Santa Cruz, Machico, Câmara de Lobos, Ponta do Sol és Porto Santo községeiben pusztított. Madalena, Serra de Água, Curral das Freiras és Santo da Serra egyházközségeit, valamint Calheta egész községét – Fajã da Ovelha kivételével, ahol mindössze két eset fordult elő – nem érte el. Madeira északi partjának mind a tizenhárom egyházközsége szintén megmenekült. A halálesetek száma községenként Funchalban 210, Câmara de Lobosban 161, Ponta do Solban 71, Machicóban 75, Santa Cruzban 26 volt; Porto Santóban is történtek halálesetek. Az összes haláleset száma 556 volt.

Túlságosan messzire vezetne, ha részletesen ismertetni kívánnánk, miként szervezték meg és látták el a különféle egészségügyi szolgálatokat. Még messzebbre vezetne, ha sorra vennénk azt a sok eseményt és körülményt, amely külön említést érdemelne, de nem fér bele e szócikk kereteibe. Aki ezekről tájékozódni szeretne, annak csak dr. Carlos França alapos és kiváló munkáját kell kézbe vennie, amelynek címe A Epidemia Cholerica da Madeira 1910-1911. Relatorio apresentado ao ministro do interior. Ebben mindent megtalál, ami Madeira történetének e csapásokkal teli időszakából érdekelheti.