Szent János evangélista kollégium és templom

A Jezsuiták című szócikkben már röviden beszámoltunk a Jézus Társasága megtelepedéséről és itteni működéséről: 1570-től 1760-ig, vagyis 190 éven át volt jelen a szigeten, amíg Pombal márki parancsára ki nem űzték innen (II. kötet, 186. oldal).

A jezsuiták (Jesuítas) egy ideig a Capela de São Sebastião (Szent Sebestyén-kápolna) melletti házakban laktak, a kápolnáról elnevezett utcában, amelyet ma Praça do Comérciónak (’kereskedelem tere’) hívnak (II. kötet, 359. oldal). Ott tartották istentiszteleteiket, és ott oktatták a humanista tudományokat és a teológiát. Később a Szent Bertalan-templomba (São Bartolomeu) és a hozzá tartozó menedékházba (albergaria) költöztek (I. kötet, 70. oldal). Ezek a Rua Direitában (’egyenes utca’) álltak; az utca akkor a Ribeira de Santa Luzia (’Szent Luca’) bal partján a mai Ponte do Torreão (’nagy torony’) környékéig húzódott.

A szerzetesek megszerezték azt a teret, ahol ma (1921) a kollégium temploma és a 27. gyalogezred laktanyája áll. Itt szerény szállásokon telepedtek le, amelyekhez egy kis méretű templom is tartozott. Feltételezzük, hogy erre a 16. század utolsó éveiben került sor. A nagy kollégium és a pompás templom építése feltehetően a 17. század első negyedének vége felé kezdődött; erre egy 18. század közepéről származó kéziratból következtethetünk. Ez egybevág azokkal a szavakkal is, amelyeket a tudós dr. Gaspar Frutuoso művének jegyzetírója vetett papírra: „Hiába kerestünk a funchali jezsuita kollégium épületén és templomán olyan feliratot, amely építésük idejének állítana emléket. Mindössze az ugyanahhoz a kollégiumhoz tartozó tantermek udvarának külső kapuja fölött találtuk meg… az 1619-es évszámot… A főkápolna boltozatának terve még manuelino (késő gótikus portugál stílus) jegyeket mutat. A kereszthajó, a templomhajó és a kápolnák faragott díszítése a reneszánsz kevert ízlését követi. Az építkezés, úgy tűnik, lassan haladt, és csak a 17. század közepe táján fejeződhetett be, eltekintve egyes díszítő részletektől. Ezeket véglegesen csak később készíthették el: ilyen volt a szobrok elhelyezése a templom homlokzatán, néhány kápolna díszítése stb.

A jezsuiták 1760. július 16-ig birtokolták ezt a templomot és kollégiumot. Aznap Pombal márki parancsára, őrizet alatt hagyták el Madeirát. A kollégium és a templom minden helyisége néhány évig zárva maradt. I. Mária 1787. augusztus 10-i királyi levélben (carta régia) átengedte az épületeket Dom José da Costa Tôrres püspöknek, hogy ott helyezzék el az Egyházmegyei Szemináriumot. Az oktatási intézményt 1788. március 31-én ünnepélyesen megnyitották.

A szeminárium (Seminário) nem maradt sokáig ott: Madeira 1801-es, angol csapatok általi megszállása miatt az oktatási intézményt a Új kolostor (Mosteiro Novo) utca régi épületébe kellett átköltöztetni. A jezsuita kollégiumot (Colégio dos Jesuítas) kaszárnyává alakították, és az angol helyőrség egy része foglalta el. A brit csapatok távozása után a kollégiumot kiürítették. 1803-ban, a szörnyű pusztító árvíz (aluvião) idején számtalan hajléktalanná vált embernek nyújtott szállást.

A kollégiumban portugál katonai alakulatok is állomásoztak. Dom José Manuel da Câmara kormányzó és főkapitány nem volt hajlandó kivonni őket, noha Dom Luís Rodrigues de Vilares püspök ezt követelte, hogy az Egyházmegyei Szemináriumot visszaköltöztethessék oda. Ez az elutasítás és több más körülmény 1803-ban súlyos konfliktushoz vezetett a kormányzó és a főpap között, amint arról e kötet 216. oldalán már röviden beszámoltunk. Bár az egyházmegye püspöke győztesen került ki a konfliktusból, és elismerték a kollégium, valamint a hozzá tartozó helyiségek birtoklásához való jogát, a szeminárium mégsem kezdte újra ott a működését. A kollégium továbbra is csapatok elszállásolására és különféle közhivatalok elhelyezésére szolgált.

1808 és 1814 között, a sziget második angol megszállása idején a kollégium ismét az angol csapatok szállása lett. Beresford vezérőrnagy egy ideig itt rendezte be szigeti kormányzata székhelyét. Ettől kezdve napjainkig a régi jezsuita kollégium mindig a város helyőrségének kaszárnyájaként szolgált.

Miután a Jézus Társaságának szerzetesei 1760-ban elhagyták a szigetet, a São João Evangelista-templomot bezárták a nyilvánosság előtt, és hosszú évekig nem tartottak benne istentiszteletet. Lehetséges, hogy amikor a szeminárium a templom melletti épületben működött, a templomot ismét vallási célra használták. Valahol azt olvastuk, hogy a brit csapatok itt protestáns istentiszteleteken vettek részt, és emiatt a templomot eltiltották a vallási használattól. Ezt nem tudjuk teljes bizonyossággal állítani.

Amikor 1847-ben José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) átvette e kerület (distrito) kormányzását, a kollégium temploma már igen romos állapotban volt, és régóta nem tartottak benne katolikus istentiszteletet. Kizárólag kitartó erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a templomot jelentősen helyreállították, és ismét vallási célra kezdték használni; ez a használat azóta is fennmaradt.

A portói közkönyvtárban őrzött, Fortunato de Almeida Historia da Egreja em Portugal című művében is idézett kézirat érdekes adatokat tartalmaz több, jezsuiták által alapított kollégiumról és templomról. Egy Portóban élő kiváló barátunk vállalkozott arra, hogy kivonatokat készítsen belőle a funchali São João Evangelista kollégiumra vonatkozó részekből. Ezeket az alábbiakban közöljük:

“

„Temploma gazdag és fenséges; valamennyi kápolnáját és oltárát értékes díszek, köztük sok kiváló minőségű ezüsttárgy ékesíti. Hossza 95 palmo, szélessége 54 palmo. A templomhajóban négy nagy kápolna van, mindegyik 18 palmo mély és 21 palmo széles. Közülük a kórus alatt lévő kettő ugyanilyen mély, de csupán 15 palmo széles. Kereszthajója 80 palmo hosszú és 38 palmo széles. A főoltár két oldalán álló két kápolna vagy fülke egyaránt 10 palmo mély és ugyanilyen széles; a főkápolna 32 palmo mély és 23 palmo széles. „Mindegyik kápolnának van alapítója vagy vallásos társulata, a következők szerint. A főkápolna mellett, az evangéliumi oldalon lévő fülkét Szűz Máriának szentelték, Nossa Senhora da Luz titulussal. Ezért ünnepének megtartását és a fülke díszítését diákjaink vallásos társulatára bízták. A társulathoz mindazok tartoznak, akik e tantermekben tanulnak, vagy korábban néhány évig ott tanultak. Az egész város tiszteli és felkeresi a Szentséges Szűz ottani képmását, amely különösen nagy áhítat tárgya.

“

„A vele szemben, a leckeoldalon lévő fülkét ugyancsak a Szűzanyának szentelték, Nossa Senhora do Socorro titulussal. Alapítói João de Saldanha kanonok és testvére, Joseph de Saldanha javadalmas pap (beneficiado) voltak. Mindketten mélyen ragaszkodtak Társaságunkhoz, és a királyi kollégium kiemelkedő jótevői voltak. A kereszthajó két oldalán szintén egy-egy, egymással szemben álló kápolna található. Az evangéliumi oldalon lévőt a megfeszített Jézusnak szentelték; róla a városban működő, a Passió stációinak (passos, Krisztus szenvedésének jeleneteit ábrázoló utcai kápolnák) szentelt előkelő vallásos társulat gondoskodik. A leckeoldalon vele szemben álló kápolnát a Szűzanyának szentelték, azzal a titulussal, amelyet a városban és a szigeten Segunda Condiçãónak neveznek. „A templomhajóban az evangéliumi oldalon az első kápolnát a tizenegyezer szent szűznek szentelték; alapítója Simão Nunes Machado volt. A másodikat Szent Mihály arkangyalnak szentelték; ezt Miguel Pereyra atya, a kollégium igen jelentős jótevője alapította. A leckeoldalon az első kápolnát Kelet apostolának, Xavéri Szent Ferencnek szentelték; alapítója és javadalmazója Bento de Mattos jogvégzett úr volt. A másodikat Páduai Szent Antalnak szentelték. Alapítói António Spinola doktor, a város híres orvosa és felesége, Dona Francisca de São Paio voltak; az utóbbit a kollégium szintén kiemelkedő jótevői között tartja számon. A kórus alatt lévő két kápolnáról António Franco atya azt írja, hogy amikor művét írta, még nem volt alapítójuk, és a kollégium költségén díszítették fel őket. Én azonban érdeklődtem néhány szerzetestől, akik e kollégiumban laktak és templomában miséztek. Tőlük tudtam meg, hogy a leckeoldalon álló kápolnát a Szeplőtelen Fogantatásnak (Nossa Senhora da Conceição) szentelték. Alapítója António de Oliveira volt, aki a királyságból, Pombal mezővárosából származott, és a szigeten feleségül vette Maria da Rochát. Mivel nem született gyermekük, a kápolnát megalapították, és minden vagyonukat neki adományozták. Közös végrendeletük és adományozásuk egyik rendelkezésében António de Oliveira kijelentette: ha ő hal meg előbb, felesége köteles a halálát követő napon misét hallgatni a lelki üdvéért az említett Szeplőtelen Fogantatás-kápolnában. Ha pedig felesége halna meg előbb, ő maga vállalja ugyanezt. Ezt azért írta elő és jelentette ki, hogy megszüntesse a városban tévesen kialakult szokást és visszaélést: a gyászolók egy éven át nem hagyták el otthonukat, még ünnepnapokon és kötelező egyházi ünnepeken sem mentek misére. A kórus alatt, ezzel szemben lévő másik kápolnáról azt mondják nekem, hogy igen szépen díszített, mert a templomnak bőséges jövedelmei vannak. Amikor azonban ezt írtam, nem találtam senkit, aki meg tudta volna mondani, van-e alapítója vagy vallásos társulata.

“

„A kápolnáról a kollégiumban élt jezsuitáktól kapott tájékoztatás alapján írtam. Később azonban megérkezett a már említett levél Joze Lopes atyától, amelyben ezt írja: »A Szeplőtelen Fogantatás-kápolnát ugyan António de Oliveira Baptista díszíttette fel, de nincs alapítója, és még sem meg nem vásárolták, sem javadalommal el nem látták. Az említett férfi és felesége, Maria da Rocha vagyonuk egyharmadát ráhagyták, de hogy ez mennyit tett ki, még nem tudni, mert nem készült vagyonleltár.« Miután ezt leírtam, Lopes atya egy 1751. március 10-i levélben közölte velem, hogy a kápolnát Szent Quitériának szentelték, és a szent szűz és vértanú tiszteletére alakult vallásos társulat működik benne. „Ennek a templomnak a homlokzatát és főbejárati oldalát – amely pompás, és az egész szigeten a legszebb – négy, embernagyságú márványszoborral díszítették. Rendünk alapítóját és pátriárkáját, Loyolai Szent Ignácot, továbbá Xavéri Szent Ferencet, Borgia Szent Ferencet és Szent Szaniszlót ábrázolják. A szobrokat Manoel Lobo tisztelendő atya készíttette egy képzett lisszaboni szobrásszal, de csak akkor érkeztek meg a szigetre, és akkor helyezték el őket, amikor Joze Lopes tisztelendő atya már megkezdte rektori szolgálatát.

“

„A kollégium egész épülete öt folyosóból áll, és az épületet a templommal együtt egyetlen pompás négyszög köré rendezték. A portásfülke felőli folyosó kilencvennégy palmo hosszú; a kollégiumban Nagy Folyosónak nevezett háromszázötven; a könyvtár és a kollégium belső kápolnája melletti kétszázhuszonnyolc; az Eyradónak nevezett folyosó százhatvankettő; a mosdó melletti pedig kétszáznegyvenhat. Mindegyik egyformán tizenhat és fél palmo széles, magasságuk pedig húsz és fél palmo. E sziget sok lakója tett különböző időkben jelentős adományokat kollégiumunknak, ezért kiváló jótevőinek száma nagy. Dona Helena de Vasconcellos két conto összeget adott a főkápolna megépítésére. Ezt választotta saját, valamint két unokatestvére és sógornője, Dona Brittes da Sylva és Dona Izabel da Sylva családi sírboltjául és temetkezési helyéül. Ők több mint négy conto összeget adtak a kollégiumnak bizonyos kegyes hagyományok teljesítésének kötelezettségével. A templom sekrestyéjének ezenfelül különféle arany- és ezüsttárgyakat adtak. Mindezeknek és a többi kápolna jótevői adományainak köszönhetően ez a templom a leggazdagabban ellátott azok közül, amelyeket e tartományban ismerünk; ezért látjuk oly gazdagon és gondosan feldíszítve. A kollégium javadalmát fenséges alapítója a királyi vámház bevételeiből biztosította. Az évek során azonban ezt a Ribeira Brava közelében fekvő három egyházközség tizedére cserélték; ezek adják javadalmának és fenntartásának legfőbb részét.

A funchali Jézus Társasága kollégiumáról szóló tájékoztatást az egykori A Justiça című lapban megjelent alábbi feljegyzésekkel egészítjük ki:

“

„A főkápolna alapítója Dona Helena de Bettencourt e Vasconcellos volt, Antonio de Andrade e Silva felesége. Mind ő, mind sógornői, Dona Brittes és Dona Isabel da Silva – Martim Gonsalves de Andrade és Dona Maria de Brito lányai – jelentős jövedelmet hagytak rá. Mindhármukat ebben a kápolnában temették el. Nyughelyük kövén ma is ez olvasható: Dona Helena de Bettencourt, e kápolna alapítójának, valamint unokatestvéreinek és sógornőinek, Dona Brittes da Silvának és Dona Izabel da Silvának, e templom és kollégium kiváló jótevőinek sírja. A Tizenegyezer Szűz kápolnájának 1654-ben Simão Nunes Machado és felesége, Dona Joanna Tello adományozott vagyont. A Szent Mihály-kápolnának 1682-ben Miguel Pereira atya is adományozott vagyont. Őt ott temették el, amint sírkövének felirata tanúsítja. A Szent Antal-kápolnának dr. Antonio Spinola Teixeira és Coimbra szülötte, Dona Francisca adományozott vagyont. A Condeixából származó Antonio de Oliveira és felesége, Maria Rocha a Szeplőtelen Fogantatás kápolnájának is adományozott vagyont.

A jezsuiták május 6-án vették birtokba a São Sebastião-kápolnát és a hozzá tartozó házakat, ahol kezdetben berendezkedtek. Az egyház ezen a napon emlékezik meg a Szent János evangélistára mért kínzásról, amelyet ő csodával határos módon sértetlenül élt túl. A szerzetesek ennek emlékére a Patmoszra száműzött szent nevét adták a kollégiumnak és a templomnak.

Az épület tervezője és festője egy Toszkánából érkezett olasz volt, akinek a nevét nem ismerjük; a fő szobrászt Brás Fernandesnek hívták. Lásd: Município (tér).