Curral das Freiras (egyházközség)

Ez a kis plébánia a sziget belsejében, több geológus szerint egy kialudt vulkán kráterének mélyén fekszik. A lugar (a mezőváros és az egyházközség közötti rangú település) eléréséhez magas, meredek hegyekre kell felkapaszkodni, majd leereszkedni a mély völgyet övező meredek szakadékokon. A völgy a hegycsúcsokról nézve félelmetes, feneketlen mélységnek tűnik. Talán ez Madeira azon pontja, ahol a természet a legnagyszerűbb és legmeglepőbb arcát mutatja: a hegyek nagy magassága és szeszélyes formája, a hegyoldalak meredeksége, a mindenfelé húzódó szurdokok és szakadékok, valamint a táj zord, vad jellege együttesen olyan nagyságot, fenséget és rendkívüli, elbűvölő szépséget kölcsönöznek neki, hogy e páratlan csodák láttán még a kevésbé figyelmes és érzékeny látogató is meglepetten, ámulattal áll meg. „Egy sok méter széles, csaknem függőleges falú szorost láttunk – írja egy jeles szerző –, félelmetes mélységet, hatalmas üreget, amely körül déli irányból eltekintve képzeletet megmozgató körvonalú, titáni csúcsok emelkednek, a szakadék mélyén pedig… egy paradicsom falusias miniatűrje…” Curral das Freiras (’apácák karámja’) fölé Madeira legmagasabb csúcsai közül több is magasodik. Mind közül kiemelkedik a jól ismert Pico Ruivo (’vöröses csúcs’), amely megközelítőleg kétezer méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Számos hazai és külföldi mű foglalkozik részletesen Currallal; a települést sok kiváló ember kereste fel, köztük olyanok is, akik a tudományban vagy az irodalomban szereztek hírnevet.

A betelepülés kezdeti időszakában a helyet csak Curralnak nevezték, mivel bőséges legelőket kínált a juh- és kecskenyájaknak. A pásztorok szinte nomád életet élve szabadon legeltették itt nyájaikat. Hozzájuk csatlakozott néhány rabszolga, aki a lakott vidékről ide menekülve jutott felszabadító levélhez, valamint több, az igazságszolgáltatás elől megszökött bűnöző. Így alakult ki egy kis település ezen a távoli, elzárt pusztaságon, amelyet a nagy távolság és a közlekedés nehézségei – a sűrű erdővel borított, veszélyes szakadékokkal szabdalt hegyeken át – szinte megközelíthetetlenné tettek. Később megkezdődött a földek feltörése és művelése; a 15. század végére már állandó lakóhelyű, jogszerűen letelepedett lakosokból álló kis közösség élt itt. A hely ekkor már nem a szökevények és bűnözők menedéke volt. Ez a kezdeti település keveset fejlődött: 1794-ben mindössze száztíz lakosa volt.

1480-ban a Curral tulajdonosa Rui Teixeira és felesége, Branca Ferreira volt; Campanárióban laktak. Ugyanazon év szeptember 11-én okiratban rögzítették e hatalmas birtok eladását Funchal második donatárius kapitánya, João Gonçalves da Câmara részére. A birtok „a Passo da Cruztól (’kereszt-átjáró’) és a Ribeira dos Socorridostól (’a megmentettek patakja’) annak forrásvidékéig terjedt, egyik sziklagerinctől (arrife) a másikig, mindkét oldalon”. A vételár „23 500 réis volt, amelyet realonként öt ceitis szerint számoltak, továbbá 50 arany cruzado, egyenként 380 réis értékben”. A donatárius kapitány a megvásárolt földet annak a fenntartási alapítványnak szánta, amelyet lányai, Dona Elvira és Dona Joana javára hozott létre, amikor fogadalmat tettek a Szent Klára-kolostorban (Santa Clara). A kolostort ugyanez a donatárius alapította 1492-ben; az első szerzetesnők 1497-ben költöztek be. A Curral átadása a fenntartási alapítvány számára feltehetően 1492 és 1497 között történt. Ettől fogva a területet Curral das Freirasnak nevezték.

1560-ban francia lutheránus kalózok fosztották ki Funchal városát; a régi madeirai krónikák nagy borzadállyal számolnak be erről. A Szent Klára-kolostor apácái kénytelenek voltak elhagyni a kolostort, nehogy áldozatul essenek annak a vad hordának. Frutuoso szavaival: „A nádasokon át távoztak, menedéket kerestek, és meg sem álltak a várostól jókora távolságra fekvő Curraljukig. Így mentek el, anélkül hogy bármiféle kegytárgyat megmentettek volna: mindent a kolostorban hagytak, kivéve az Oltáriszentség úrmutatóját...” A franciák október 3-tól 17-ig Funchalban maradtak, pusztítva és gyilkolva. Mihelyt elhagyták a szigetet, a szerzetesnők is távoztak a Curralból, és visszatértek városi kolostorukba. Nem tudjuk, hogy a Szent Klára-kolostor apácái ekkorra felépítették-e már a Curralban a Páduai Szent Antal-kápolnát, amely a 19. század közepéig állt ott, és ugyancsak a kolostorhoz tartozott.

Mielőtt önálló plébánia lett, Curral das Freiras a Santo António (’Szent Antal’) egyházközséghez (freguesia) tartozott; 1790-ben vált ki belőle. Curralnak azonban saját káplánjai voltak, akik többé-kevésbé állandóan ott laktak. 1678-ban Cristovão Vieira atya kápláni kinevezést kapott. A szertartásokat a Páduai Szent Antal-kápolnában tartották. Amikor 1756-ban dr. Antonio Mendes de Almeida püspöki vizitátor (visitador, egyházi ellenőr) felkereste a kápolnát, a Santo António-i plébánia levéltárában rögzített vizitációs rendelkezésben (provimento) előírta, hogy értesítsék a Szent Klára-kolostor apátnőjét: ígéretének megfelelően lássa el a kápolnát az istentisztelethez szükséges tárgyakkal, különben további eljárás következik.

Egy új templom és kápláni lak építéséhez – bizonyára már a plébánia közeli megalapítására gondolva – a Szent Klára-kolostor 1784. július 24-én kelt okirattal hat alqueire földet adományozott az egyházmegye mitrájának. Egyetlen kikötése az volt, hogy évente, augusztus 12-én egy fiatal tyúkot fizessenek örökbérleti díjként (foro). Az épületeket a mindenkori káplánok és utódaik használatára szánták.

A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) tudós jegyzetírója szerint a Curral das Freiras-i egyházközség székhelye a Simão de Nobrega alapította Capela de Santa Quitéria (Szent Quiteria-kápolna) volt. Ez nyilvánvaló tévedés: a kápolna a Santo António-i plébánia területén, a ma is ezt a nevet viselő településrészen állt. Bizonyított viszont, hogy az új egyházközség 1790. március 17-i királyi rendelettel (alvará régio) történt létrehozásakor a Curralban álló, a Szent Klára-kolostorhoz tartozó kis Páduai Szent Antal-kápolnában kapott helyet a székhelye.

Nem tudjuk pontosan meghatározni, mikor épült az új templom, és melyik évben helyezték át oda a plébánia székhelyét. A templomban található feliratból azonban tudjuk, hogy I. Mária uralkodása alatt épült; úgy véljük, az építkezés a 19. század első éveiben zajlott. Védőszentje a Szabadító Szűzanya (Nossa Senhora do Livramento), akinek tiszteletére augusztus utolsó vasárnapján búcsút rendeznek. A templom belsejét 1917-ben és 1918-ban jelentősen felújították.

Az egyházközség központja 14 kilométerre van a Santo António-i plébániatemplomtól, Funchal városától pedig 17 és fél kilométerre. A Ribeira de Vasco Gil átkelése és az Erzsébet királyné-lombo (két völgy közötti hegyhát) emelkedőjének megmászása után sík út vezet az 1026 méter magasan fekvő Eira do Serradóig (’a hegygerinc szérűje’). Innen lent, a völgyben Curral egész települése látható. Itt kezdődik a Passo da Chave (’kulcs-átjáró’) nevű, meredeken és kanyargósan ereszkedő út, amely az egyházközség központjába vezet.

A bor mellett Curralban bőségesen termett cseresznye, gesztenye és cedrátcitrom. Ez utóbbi különösen jelentős termény volt, és szinte csak ebben az egyházközségben termesztették.

Az egyházközség sziklás lejtőin ered a Ribeira dos Socorridos, a sziget déli részének legjelentősebb vízfolyása. Ebből a patakból indul a két jelentős levada (öntözőcsatorna), a Levada dos Piornais és a Levada Nova do Castelejo (’kis vár’).

Curral das Freirasban már néhány éve működik állami fiúiskola. Amikor azonban 1846-ban a közjóért fáradozó José Silvestre Ribeiro polgári kormányzó (governador civil) ellátogatott oda, megállapította, hogy csak a plébános és a regedor (az egyházközség közigazgatási tisztviselője) tud írni és olvasni!

Főbb településrészei (sítio) Lombo Chão, Serra Velha, Balseiras, Terra-Chã, Capela, Murteira, Casas Proximas, Achada, Ribeira do Cidrão, Fajã dos Cardos, Pico do Furão, Colmeal és Fajã Escura. Lakossága 1430 fő.