Szent Klára-kolostor

Ezt a kolostort a Conceição de Cima-templom mellett építették fel. A templomot João Gonçalves Zarco építtette, aki akkoriban a közelében lakott. A kolostor alapítását a felfedező fia, João Gonçalves da Câmara, Funchal második donatárius kapitánya (capitão-donatário) kezdeményezte. Nemcsak lányainak kívánt itt helyet biztosítani, hanem másoknak is, akik szerzetesi életet szerettek volna élni. Erre akkor Funchalban nem volt lehetőségük, mert nem állt rendelkezésre ilyen célú szerzetesház.

A kolostor építése 1492-ben kezdődött, az első apácák azonban csak 1497-ben költöztek be. Az alapító, João Gonçalves da Câmara egy 1480. szeptember 11-i okirattal vásárolta meg a később Curral das Freiras (’apácák karámja’) néven ismert Curral-birtokot a Campanárióban lakó Rui Teixeirától és Branca Ferreirától. A vételár „23 500 réis volt, realonként öt ceitil értékű pénzben számolva, valamint 50 arany cruzado… területe a Passo da Cruztól (’kereszt-átjáró’) és a Ribeira dos Socorridostól (’a megmentettek patakja’) e patak forrásáig, egyik sziklagerinctől (arrife) a másikig, mindkét parton terjedt”. Az alapító ezt a birtokot – a legnagyobb és legjelentősebb földbirtokot, amely valaha a kolostor tulajdonába került – akkor adományozta a kolostornak, amikor lányait apácaként felvették. I. Mánuel infáns, Beja hercege, a későbbi király már korábban felvetette és hangsúlyozta, hogy a szigeten apácakolostort kell alapítani. Erről tanúskodik az a levél, amelyet 1488. július 17-én intézett a lakosokhoz a Krisztus-rend (Ordem de Cristo) nagymestereként; a szigetcsoport e rendhez tartozott. Ebben az érdekes dokumentumban – amelyre először az O Reclame 1890. november 26-i számában bukkantunk rá – azt írja, hogy a pápa levélben kérte tőle kolostor alapítását a Conceição de Cima-templomnál. Hozzáteszi: „Mihelyt ezt megkapjátok, gyűljetek össze a tanácsban a kapitánnyal, vitassátok meg alaposan, és ha egyetértetek azzal, hogy így történjék… szívesen adok hozzá annyi alamizsnát, amennyit jónak látok, és az apácák későbbi eltartásához is mindig örömmel járulok hozzá annyival, amennyivel csak tudok…” Nem tudjuk, hogy a nagymester kérése indította-e João Gonçalves da Câmarát a kolostor négy évvel későbbi megalapítására. Azt még kevésbé tudjuk, hogy az 1495-ben trónra lépő I. Mánuel hozzájárult-e az építéséhez.

Mint már említettük, az építkezés 1492-ben kezdődött, de csak 1497-ben fejeződött be. A munkálatok lassú haladása részben az alapító donatárius kapitány távollétével magyarázható. Miután mindent elrendelt és előkészített az építéshez – s talán magát az építkezést is megkezdte –, a portugál szárazföldre utazott, ahol elsősorban a közlekedés nehézségei miatt rendszerint sokáig időzött. Az épületet később, az apácák számának növekedésével, többször bővítették. A kerengő mentén számos kápolnát és imatermet építettek az apácák és mások áhítatának szolgálatára, noha ezek a közösség vallási életéhez egyáltalán nem voltak szükségesek. Az eredeti, Szeplőtelen Fogantatás (Nossa Senhora da Conceição) titulusú, Conceição de Cima néven ismert templomot ezután Szent Klárának (lásd ott), a kolostor védőszentjének szentelték. A templom az idők során szintén jelentősen átalakult: a 17. század első felében csaknem teljesen újjáépítették.

Az alapító leszármazottai – Funchal későbbi donatárius kapitányai, majd Castelo Melhor grófjai és márkijai – mindig nemcsak a templom és a kolostor kegyurainak, hanem jogos birtokosainak és tulajdonosainak is tekintették magukat. 1867 októberében ismét igényt tartottak a birtokra és a tulajdonjogra, és bejegyeztették az ingatlanokat az illetékes bírósági kerület (comarca) ingatlan-nyilvántartásába. Ezt egy 1862-ben indított per előzte meg, amelyben bizonyították a kolostor tulajdonjogára vonatkozó igényük jogosságát. Az utolsó apáca halálakor Castelo Melhor márkijai jogszerűen birtokba vehették volna az épületet, de számunkra ismeretlen okból nem tették meg.

A Szent Klára-kolostor (Santa Clara) első apátnője Dona Isabel de Noronha volt, a már említett João Gonçalves da Câmara lánya. A bejai Conceição-kolostor apácájaként négy másik, fogadalmat tett szerzetesnővel együtt helyezték át Funchalba, miután megszerezték a pápa szükséges engedélyeit. Velük együtt lépett be az új kolostorba Dona Elvira és Dona Constança, akik szintén a donatárius lányai voltak, és később fogadalmat tettek. Apjuk 1501-ben bekövetkezett halála után egy másik lányát, ugyancsak Dona Constançát is felvették oda. Frutuoso szerint ő „mindig szent életet élt, de nem akart fogadalmat tett apáca lenni, mert állandóan beteg volt”.

A harmadik donatárius kapitány, Simão Gonçalves da Câmara lányai közül Dona Beatriz, Dona Isabel és Dona Maria de Noronha lettek ott apácák: „apjuk megfelelő járadékot rendelt nekik, amikor a kolostorba adta őket, ők pedig mindig erényesen és szent életet éltek”. A többi donatáriusnak, valamint Madeira leggazdagabb és legelőkelőbb nemeseinek is sok lánya volt e kolostor apácái között.

A közösség kezdetben kevés apácából állt, létszáma azonban jelentősen nőtt: a 16. század végén körülbelül hetvenen voltak. A 18. század közepén az apácák száma elérte a 130-at; közülük 70-en a megállapított létszámon felül kerültek be, és sokan nem voltak fogadalmasok, fogadalmat sem tettek. A 19. század első negyedére létszámuk körülbelül 70-re csökkent. Felvételekor minden apáca 800 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) hozományt vitt magával. Ez az egyéb költségekkel együtt hozzávetőleg egy conto (egymillió réis) de réist tett ki, így a kevésbé vagyonosaknak nem volt könnyű e szerzetesi közösség tagjává válniuk.

A kolostori szabályok megtartásának kezdeti buzgalma és az apácák életének egykori szigora fokozatosan alábbhagyott. Súlyos, elítélendő visszaélések honosodtak meg, sőt valóban botrányos tettekre is sor került, amelyek miatt az egyházi hatóság a legsúlyosabb kánoni büntetések alkalmazására kényszerült. A 18. század közepén harminc szolgálólány élt a kolostorban, és több apácának külön szolgálója volt személyes használatra. Ez megbocsáthatatlan visszaélésnek számított egy olyan házban, amelynek – mint minden kolostornak – szigorú, önmegtartóztató életet kellett volna folytatnia. Volt idő, amikor az apácák életmódja csak abban különbözött attól a társadalomtól, amelyhez tartoztak, hogy megtartották a klauzúrát, és a kolostor falai között éltek. Egyszer még a teljes közösség is átmenetileg megszegte a klauzúrát, a kolostori fegyelem legszigorúbb és legfontosabb előírását. A megyés főpásztor és a pápa ezért az egyház legsúlyosabb büntetéseivel sújtotta az apácákat. Súlyos visszaélések történtek, amelyeket később szigorúan visszaszorítottak; Henrique Read Cabral Angela Santa Clara című regényében elbeszélt események azonban alaptalanok.

A kolostor történetének egyik legfontosabb eseménye akkor történt, amikor a francia kalózok 1566-ban kifosztották a várost. Az apácák kénytelenek voltak elhagyni kolostorukat, hogy ne essenek áldozatul annak a vad hordának. G. Frutuoso szavaival „a nádasokon át távoztak, menedéket kerestek, és meg sem álltak Curraljukig, amely jó messze van a várostól. Így mentek el, egyetlen dísztárgyat sem mentve meg: mindent a kolostorban hagytak, kivéve az Oltáriszentség úrmutatóját. . . .” A franciák október 3-tól 17-ig tartózkodtak Funchalban, pusztítva és gyilkolva. Mihelyt elhagyták a szigetet, az apácák is eljöttek Curralból, és visszatértek városi kolostorukba. A kalózok alaposan kifosztották az épületet, súlyos károkat okoztak a templomban és a kolostorban, és mindenféle vandál tettet elkövettek.

A szigetcsoport világi és egyházi hatóságai többször megpróbálták egyesíteni a Santa Clara és az Incarnação két szerzetesi közösségét. Arra hivatkoztak, hogy az előbbinek bőséges forrásai voltak a fennmaradáshoz, az utóbbi viszont szegény, csekély jövedelmű kolostor volt. A két kolostor tervezett egyesítését azonban sohasem sikerült megvalósítaniuk, noha az egyesülést engedélyező pápai brévét is megszerezték. Ezt bizonyára közbelépő befolyásos személyek akadályozták meg teljesen.

A Szent Klára-kolostor éves bevétele a 18. század közepén meghaladta a hét conto réist, 1821-ben pedig elérte a tizennégy conto réist. Abban az évben a gondos és lelkiismeretes igazgatás hiánya miatt két conto réis hiánnyal zárt. A holtkézi javak felszámolásáról (desamortização, az egyházi vagyon állami elkobzása és eladása) szóló törvények alapján az államkincstár eladta a kolostor valamennyi, jelentős értékű birtokát; nem tudni, mennyi folyt be az eladásból. A szerzetesrendek feloszlatásakor valamivel több mint hatvan apáca élt a kolostorban. Közülük utolsóként Maria Amália do Patrocínio maradt életben, aki 1890 novemberében hunyt el.

Az 1912. október 26-i és az 1914. december 17-i rendelet a Szent Klára-kolostort, a templomot és a kolostorkertet a funchali városi tanácsnak, a Szent Háznak (Santa Casa, a Misericórdia) és az Auxílio Maternalnak adta át, hogy ezek a szervezetek egy sugárutat, egy kórházat és egy bölcsődét építsenek. A templom és a kórusok a városi tanács birtokába kerültek, regionális múzeum céljára.

Az 1896. március 12-i rendelet a régi kolostort a Mária Ferences Misszionárius Nővérek Kongregációjának engedte át. Az volt a cél, hogy ott a gyarmataink vallási misszióiba szánt női munkatársak képzésére intézetet, valamint leányok számára elemi és középfokú oktatást nyújtó iskolát létesítsenek, amelyre körünkben nagy szükség volt. Az országunkban 1910-ben bekövetkezett politikai események miatt a nővéreket kiutasították. Azonnal elhagyták Madeirát, így megszakadtak az itt végzett kiváló szolgálataik.

Az 1912. október 31-i és az 1913. szeptember 22-i rendelet a kolostor épületeit a funchali városi tanácsnak, a Szent Háznak és az Auxílio Maternal jótékonysági egyesületnek engedte át, a rendeletekben megjelölt célokra. A régi kolostor jelentős részét le is bontották, és ekkor valamennyi épületben valódi rombolás és vandalizmus történt. Mivel a tervezett munkálatok nem valósultak meg, és az átadás különleges célja sem teljesült, az épületek visszakerültek az állam birtokába.

Az 1927. január 25-i rendelet és az ugyanazon év június 12-i miniszteri rendelet (portaria) felhatalmazta a Pénzügyminisztériumot, hogy a megszűnt kolostor különféle helyiségeit átengedje a Gyarmatügyi Minisztériumnak a Tengerentúli Missziókat Támogató Egyesület javára. A kifejezett cél az volt, hogy a gyarmataink tengerentúli misszióiban szolgálatot teljesítő szerzetesnők számára misszionáriusképző iskolát hozzanak létre. Az iskola vezetését az említett ferences nővérekre bízták. Ők ezenfelül ugyanabban a kolostorban bölcsődét is létesítettek, ahol napközben mintegy 400 gyermeket fogadnak be, látnak el élelemmel és nevelnek. Ezzel a madeirai szegényeknek itt nyújtott egyik legjelentősebb szolgálatot végzik.