A franciák fosztogatása

A francia hugenották fosztogatása az e szigetvilágot sújtó legnagyobb csapások egyike volt. Az esemény emléke már nem él a helyi hagyományban úgy, mint az 1803-as árvizeké vagy az 1856-os kolerajárványé, mert tőlünk igen távoli korban történt. A madeirai krónikák és hazánk számos történetírója azonban valóságos borzadállyal említi, és a nagy tragédiák, a legsúlyosabb katasztrófák sötét színeivel ábrázolja.

1566-ot írtak. Funchal ötödik donatárius kapitánya (capitão-donatário), Simão Gonçalves da Câmara Lisszabonban tartózkodott; a kapitányságot nagybátyja, Francisco Gonçalves da Câmara kormányozta. A portugál Gaspar Caldeira egyike volt annak a sok kereskedőnek, aki az Aranyparton arannyal és más, az afrikai partvidék lakói által kínált árukkal kereskedett. Caldeira visszaélt a királyi szabályzat (regimento) biztosította kiváltságaival, ezért Franciaországba kellett menekülnie, vagyonát pedig elkobozták. Kiváltságaitól és előjogaitól megfosztva, hazáján kívül élni kényszerülve sem ismerte el hibáját, és igazolni sem próbálta magát. Ehelyett megesküdött, hogy honfitársain a legszörnyűbb bosszút állja, és a legaljasabb módon torolja meg sérelmét. Ismerte Madeira jólétét és jelentős kereskedelmét, s azt is tudta, milyen csekély védelmi erőt lehetne itt felfegyverzett hajók támadásával szemben mozgósítani. Ekkor tervelte ki a sziget megtámadását: így akarta véghezvinni sötét bosszúját, és kárpótolni magát az elkobzott vagyonáért.

Bertrand de Montluc személyében kiváló végrehajtót talált terveihez. Montluc IX. Károly király udvarának nemese és Montluc marsall fia volt. Apja a csatatereken tanúsított hőstetteivel, valamint életéről írt, több kiadást megért Emlékirataival írta be nevét a történelembe. Ma már lehetetlen megállapítani, hogy Bertrand de Montluc akkor készült-e veszélyes kalóz- és portyázóutakra indulni, amikor találkozott Gaspar Caldeirával, vagy Caldeira vette rá a francia fidalgót (köznemes), akinek ismerte merész és kalandvágyó természetét, hogy kezdeményezze ezt a veszélyes vállalkozást.

Montluc megszerezte IX. Károly jóváhagyását a vállalkozáshoz, amelyre elszánta magát, ám titkos szándékait és a Gaspar Caldeirával folytatott kétes tárgyalásokat elhallgatta az uralkodó előtt. Terveibe jelentős számú nemest vont be, főként az egykori Guyenne tartományból. Jas vikomtja a kalózhajóraj altengernagya volt; a hajókra szállt Fabião de Montluc, Pompadour vikomtjának egyik fia, Guitimeres bárója, az azonos című vikomt fia, valamint számos más francia nemesi család tagjai is. Lehetséges, hogy nem ismerték Montluc titkolt céljait. Az azonban bizonyos, hogy abban a korban Európa egyes országaiban a rablást, a dúlást és a fosztogatást teljes mértékben igazolhatónak tartották, ha kivételes vitézség vagy döntő vakmerőség kísérte.

Montluc három nagy tengerjáró hajóra és nyolc kisebb vízi járműre mintegy ezerkétszáz embert vett fel. Köztük volt Gaspar Caldeira, Belchior Contreiras, António Luís és – úgy tűnik – még több elzüllött portugál is. 1566 szeptemberének elején indultak el Bordeaux-ból. Edmond Falgairolle szerint heves vihar sodorta őket Madeirára, de semmi kétség afelől, hogy eleve e szigeten akartak kikötni, egyetlen céljuk pedig a kifosztása volt – ahogyan azt valóban meg is tették.

Az idézett szerző szerint Bertrand de Montluc nem sokra becsülte a Franciaországban élvezett nyugalmat, és elege lett az udvari intrikákból. Ezért elhatározta, hogy az afrikai vizeken kockáztatja az életét: erődöt próbál alapítani Kelet-Afrikában, hogy az védje a franciák kereskedelmét az ottani térséggel és a keleti országokkal. A szerző azt is állítja, hogy amikor Funchalba érkeztek, és néhány emberük partra szállt vizet vételezni, a portugálok ágyútűzzel fogadták őket. Ekkor „Montluc lelkesedésétől és attól az erős vágyától hajtva, hogy beszéljenek róla, megragadta az alkalmat egy valódi rajtaütésre, és ezzel megsértette Spanyolország és Portugália büszkeségét, amelyeket akkoriban a tengerek igazi urainak tartottak”. A madeirai krónikák és a portugál történetírók a legcsekélyebb utalást sem teszik arra, hogy IX. Károly alattvalóit ellenségesen fogadták volna. Franciaország és hazánk kapcsolatai akkoriban meglehetősen barátságosak voltak. Nehéz elhinni, hogy a madeiraiak így viselkedtek, hacsak Montluc hajóraja nem háborús szándékkal, valódi kalózok látszatát keltve jelent meg Funchalnál – amik valójában voltak is. Montluc kalóz szándékainak megértéséhez elég felidézni, hogy Madeira megtámadása előtti napon partra szállt Porto Santón (’szent kikötő’), és teljes dühét a sziget védtelen lakóira zúdította. Ráadásul a város elleni vad támadás, a hallatlan kegyetlenségek és különösen Funchal szörnyű kifosztása – amelynek során megfosztotta kincseitől, és tizenegy hajót rakott meg velük – ékesen és vitathatatlanul bizonyítják, hogy egyszerű, tiszta kalóztámadásról volt szó, nem pedig egy elszenvedett sérelem megtorlásáról.

Gaspar Frutuoso mintegy negyven oldalt szentel azoknak az erőszakos és kegyetlen tetteknek a részletes elbeszélésére, amelyeket a franciák Funchalban töltött tizenhat napjuk alatt, a pusztítás és öldöklés rettenetes munkája közben követtek el. Átfogó és teljes képet azonban nem ad arról a borzalmas támadásról, amelyben az emberi fenevadak szabadjára engedték kannibáli ösztöneiket. A gazdag, virágzása csúcsán álló várost véres csatatérré változtatták, ahol csak a féktelen katonák fosztogatásának hasznavehetetlen maradványai maradtak.

Nem tudjuk túlságosan hosszúra nyújtás nélkül leírni ezeket a dantei borzalmakat. Ahogy a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) írja, az elkövetők „tetteikkel több bajt okoztak, mint amennyit ember elképzelhet, szóval elbeszélhet vagy keresztény elhihet”.

A kalózok október 3-án, reggel kilenc óra tájban szálltak partra Praia Formosánál (’szép strand’), majd azonnal a város felé indultak, és két különböző ponton hatoltak be. A Portão de São Paulónál szívós ellenállásba ütköztek; itt mindkét oldalon néhány tucat ember esett el. Miután áttörték ezt a bejáratot, a Fortaleza de São Lourenço (Szent Lőrinc-erőd) felé vonultak. A kormányzó a rendelkezésére álló erőkkel bátran ellenállt, de végül engednie kellett a támadók harcedzett és számbeli fölényének. A város más pontjain is alakultak ellenálló csoportok, de a kalózok dühe és nagy száma miatt minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. A sziget több pontján csapatok szerveződtek, készen arra, hogy a városba vonuljanak. A Funchalból küldött hírek azonban meggyőzték őket arról, hogy jelenlétük csak tovább szítaná a kalózok dühét, ezért visszafordultak. Így a támadók teljesen urai maradtak a helyzetnek.

A Fortaleza de São Lourenço elleni támadás során Bertrand de Montluc halálos sebet kapott. A harc helyszínén temették el, a parancsnokságot pedig Jas vikomtja vette át tőle.

Ezután következett a fosztogatás: tizenhat napon át a legértékesebb és legkülönfélébb zsákmánnyal töltötték meg a tizenegy hajót. Amit nem tudtak a fedélzetre vinni, azt használhatatlanná tették vagy elpusztították. Így több ezer pipa bort öntöttek ki, és több ezer arroba cukrot tettek tönkre. Gazdag házak berendezése, templomok és kolostorok ezüsttárgyai, valamint nagy raktárak készletei töltöttek meg több hajót. A barbárok által nálunk okozott kárt több millió cruzadóra becsülik.

A támadók dühének áldozatait háromszázra teszik. Néhányan a város védelmében estek el, többségüket azonban Montluc katonái mészárolták le kegyetlenül. Frutuoso szerint – és ezt bizonyított ténynek tartják – a betörők jelentős része hugenotta volt. Ez könnyen megmagyarázza a templomokban elkövetett gyalázatokat és szentségtöréseket: nemcsak kifosztották a templomokat minden kincsükből, hanem meg is szentségtelenítették őket, különösen a szobrokat és más képmásokat, valamint az istentiszteletre szolgáló tárgyakat.

Az 1916 decemberében érkező tengeralattjáró okozta riadalomból és aggodalomból joggal következtethetünk arra, mekkora pánik és rettegés terjedt el a lakosság körében a franciák fosztogatásakor.

Mire a Lisszabonból küldött segítség megérkezett, a kalózhajók már horgonyt szedtek, és a Kanári-szigetek felé indultak. Ott bőséges zsákmányuk jelentős részét eladták.

1566. október 22-én franciaországi nagykövetünk határozott tiltakozást nyújtott be IX. Károlynak, a bűnösök példás megbüntetését követelve. Forquevaux, Franciaország lisszaboni képviselője sietve fejezte ki mély sajnálatát kormányunknak, és a bűnösök szigorú megbüntetését ígérte. IX. Károly és az anyakirályné is rendkívüli sajnálatát fejezte ki a tragikus események miatt. Nagykövetünk erőfeszítései ellenére azonban ezek a szörnyű bűnök büntetlenül maradtak. Egyedül a portugál Gaspar Caldeirát végezték ki Lisszabonban: nagykövetünk elérte, hogy letartóztassák egy biscayai erődben, ahová megtévesztéssel vitték. Montluc néhány társa hazájában hatalmas és befolyásos ember volt, a támadók közül pedig sok tucatnyian a legelőkelőbb francia családokhoz tartoztak. Ez kellő magyarázatot ad büntetlenségükre.

A Funchal lakosságát 1566-ban sújtó rettenetes fosztogatás, amelyről fentebb Gaspar Frutuoso beszámolója alapján röviden már szó esett, talán a legsúlyosabb csapás volt, amely városunkat és környékének egy részét érte. Sajnálatos, hogy erről a szomorú és siralmas eseményről mindmáig nem készült alapos, részletes tanulmány, amint azt e mű egy másik helyén már megjegyeztük. A téma adalékaként közöljük Stephens Gaselee, a londoni „Foreign Ofice” levéltárának egykori igazgatója érdekes cikkét, amely a Diário da Madeira (’Madeirai Napilap’) 1937. február 9-i számában jelent meg:

“

„Nemrég szerencsém volt megszerezni egy ehhez az eseményhez kapcsolódó diplomáciai iratot. Úgy vélem, ismertetése és szövegének közlése érdekelheti a Diário da Madeira olvasóit. Az irat egy negyedrét méretű, félbehajtott papírlapra íródott. A hátoldalán ez a címzés áll: »Franciaország legkeresztényibb királya igen tisztelt követének a kasztíliai udvarban«.

Az üzeneten, amelyről még szeretnék néhány szót szólni, feltehetően a címzett által írt feljegyzés is található; az ott szereplő dátum nem teljesen világos: »XVI J I an 1567«. Látható rajta a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) bíboros régensének, a későbbi bíboros-királynak, Henrique de Portugalnak a pecsétje is. A szöveg így szól:

Igen tisztelt Követ Úr!

Le Fevre kincstárnok útján megkaptam múlt hó XXVI J-én kelt levelét. Ebből megtudtam, hogy amint értesült Montluc kapitány és társai Madeira szigetén elkövetett gaztetteiről, külön futárral tájékoztatta azokról Franciaország legkeresztényibb királyát, továbbá arról, milyen érzésekkel fogadta ő e hírt, és milyen intézkedéseket tett miatta. Mindezt láttam az Ön által küldött levelek és iratok másolataiból. Nagyon köszönöm ügyeim iránt tanúsított ragaszkodását és szeretetét, valamint azt az igyekezetét, amellyel Franciaország legkeresztényibb királyát tájékoztatta a nevezett szigeten történtekről. Bízom benne, és bizonyosnak tartom, hogy miután a király részletesen megismerte azokat a súlyos és számos gaztetteket és túlkapásokat, amelyeket az említett Montluc és emberei Madeira szigetén elkövettek – nagy sérelmére Urunknak és annak, amit az a régi béke és barátság megkövetel, amelyet királyom és király elődei mindig is fenntartottak Franciaország királyaival –, továbbra is úgy jár majd el, ahogy már korábban is tette: tudtára adta Montlucnak, mennyire helyteleníti, hogy nem tartotta be tilalmát, és lázadónak, engedetlennek nyilvánította. Miután meghallgatja João Pereirát, királyom korábbi követét, ez ügyben is úgy fogja kinyilvánítani álláspontját, hogy királyom méltán elégedett lehessen vele, a világ pedig lássa, hogy az említett király szándéka olyan, amilyet tőle várni lehet. Kelt Lisszabonban, 1566. december XVI-án. Henrique bíboros infáns.

Az üzenetet a korra jellemző, szép kancelláriai írással vetették papírra, az iratot pedig maga a bíboros régens írta alá. A szövegből is kitűnik, hogy a diplomáciai levelezés nem ezzel kezdődött. Fernando da Silva atya ezt írja: »1566. október 22-én franciaországi követünk erélyes panaszt terjesztett IX. Károly elé, és a bűnösök példás megbüntetését követelte. Forquevaux, Franciaország lisszaboni képviselője sietett kifejezni kormányunknak mély sajnálatát, és megígérte a bűnösök szigorú megbüntetését.« A fent közölt levél feltehetően hivatalos válasz Forquevaux jegyzékére: köszönetet mond érte, és reményét fejezi ki, hogy a gonosztevőket később megbüntetik. Erre valójában sohasem került sor, mert Caldeira kivételével egyetlen más kalózt sem vontak felelősségre.

De valóban Franciaország lisszaboni követe volt Forquevaux? Kétlem, hiszen ezt a levelet „a kasztíliai udvarba” küldték neki. A rendelkezésemre álló kézikönyvekből nem tudtam tisztázni a kérdést, ezért megkerestem barátomat, Tovar grófját a lisszaboni Külügyminisztériumban. Ő a portugál diplomáciatörténet ismert kutatója, és több könyvet is megjelentetett a témáról. Úgy vélem, idézhetek néhány bekezdést gyors és szívélyes válaszából:

1561 áprilisában Franciaország követeként Lisszabonba érkezett IX. Károly udvarának egy Saint-Sulpice nevű nemese. Nem tudom, meddig maradt Portugáliában, de Caix de Saint-Amour francia követekről összeállított jegyzékében (Recueil des Instructions, Portugal, LIII. o.) ez a bejegyzés olvasható:

1566 N., IX. Károly által küldött követ. »A szerző nem jelöli meg a forrását, de látható, hogy valahol olyan adatot talált, amely szerint 1566-ban francia követet küldtek Lisszabonba. Nem lehetett ez a követ Forquevaux, aki rendes követként Madridban tartózkodott, és esetleg rendkívüli megbízatással Lisszabonba küldték? Ha így történt, a megbízatás nem tarthatott sokáig, mert 1566. december 19-én Madridban kelt levelet írt a kormányának.

“

»Nem tartom elfogadhatónak azt a feltevést, hogy ugyanakkor Lisszabonba is akkreditálták volna rendes követként, mert nem ismerek ebből a korból olyan példát, amely ezt alátámasztaná. Ha Caix de Saint-Amour bejegyzése rá vonatkozik, feltehetően rendkívüli követként, különleges megbízatással érkezett.

Úgy gondolom, egyelőre ennyiben kell hagynunk a kérdést, hacsak a diplomáciatörténet valamely szakértője nem tud újabb felvilágosítással szolgálni Forquevaux 1566 második felében végzett diplomáciai tevékenységéről.

Az eredeti iratot, amely e cikk témáját adta, a Palácio de São Pedro (Szent Péter-palota) épületében működő Regionális Múzeumnak szándékozom adományozni.”