Pusztító árvizek

Az alább közölt felsorolásban minden olyan, Madeirán bekövetkezett pusztító árvizet (aluvião) számba veszünk, amelyről sikerült adatokat szereznünk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy nem az 1724-es árvíz volt az első, amely károkat okozott. Mouquet, aki 1601-ben járt itt, dátumok megadása nélkül azt írja, hogy „a hegyekből lezúduló vizek olykor az egész szigeten hidakat és házakat rombolnak le”.

1724. november 18.

Ez az árvíz főként a machicói egyházközségben (freguesia) okozott pusztítást: ott 26 ember halt meg, és több mint 80 lakóház omlott össze. Francisco de Santa Maria atya az Anno Histórico című művében az 1724-es árvízről azt írja, hogy „Madeira szigetét akkora vihar és özönvíz sújtotta, hogy elpusztította Machico mezővárosát (vila), Santa Cruz (’Szent Kereszt’) egy részét, valamint a sziget sok más helyét és településrészét. Funchal városát is súlyos károk és pusztulás érték a falainál és a lakott területein egyaránt, amikor a várost kettészelő Ribeira do Pinheiro (Santa Luzia) megáradt”.

1765. november 18.

A heves esőzések miatt ezen a napon erősen megáradtak a Funchalon átfolyó patakok. A Ponte da Praça (’a tér hídja’) elpusztult, és a város más hídjai is jelentős károkat szenvedtek. A Ribeira da Praça, más néven Ribeira de João Gomes vize a tengerbe sodorta az angol Moitát (?), aki többé nem került elő.

1803. október 9.

Ezen a szomorúan emlékezetes napon hatalmas árvíz sújtotta Madeira vidékeit, és elpusztította a város jelentős részét. Nemcsak óriási anyagi károkat okozott, hanem több száz ember életét is követelte. Kétségkívül ez volt a legnagyobb csapás, amely az öt évszázad során a szigetet érte. Messzire vezetne, ha részletesen akarnánk leírni ezt a rettenetes katasztrófát, ezért csupán néhány rövid, a korabeli krónikákból gyorsan összegyűjtött feljegyzésre szorítkozunk.

Az 1803. október 9-ét megelőző tíz-tizenkét napban időnként esett az eső. Aznap reggel 8 óra tájban Funchalban nem túl heves eső kezdődött, amely este 8 óráig szakadatlanul tartott, de semmi sem utalt arra, hogy ilyen rettenetes árvíz fenyeget. Ekkor dörögni kezdett az ég, az eső pedig némi szél kíséretében már valósággal zuhogott. Fél kilenckor a patakok kiléptek medrükből, és nagy robajjal öntötték el a mellettük futó utcákat. Megkezdődött a pusztítás, amely emberéleteket is követelt. Valóságos özönvíz tombolt.

Leírhatatlan rémület fogta el a lakosokat. Ezt tovább fokozta, hogy a csapás váratlanul érkezett: sokakat felkészületlenül ért, és nem tudtak menedéket keresni a mindannyiukat fenyegető veszély elől. Sokan menekülés közben haltak meg: elsodorta őket az áradat, vagy rájuk omlottak a házak és a falak.

A vihar Santa Maria Maior (’Szent Mária’) városrészét sújtotta a legsúlyosabban. A João Gomes-patak a víz tömege és ereje miatt három különböző ponton tört ki a medréből. Az így keletkezett három heves áradat okozta a legnagyobb károkat, és több tucat ember életét követelte. Egész utcákat, számtalan lakóházat és más épületet sodort a tengerbe, köztük a Calhau-i Szűzanya-templom (Nossa Senhora do Calhau) néven ismert egyházközségi templomot is. Ez a patak bal partján állt, a mai Rua de Santa Maria és Rua Nova de Santa Maria (’Szent Mária új utcája’) között. Ez utóbbi utca egyik házában 21 ember rekedt a romok alatt, a Pelourinho (’pellengér’) egyik épületében pedig egy angol alattvaló és családjának 15 tagja halt meg. Becslések szerint a pusztító árvíz (aluvião) idején csak Santa Maria Maior városrészében mintegy 200 ember vesztette életét.

A Ribeira de Santa Luzia (’Szent Luca-patak’) menti épületek is súlyosan megrongálódtak. A Ponte do Bom Jesus fölött a víz a patak mindkét partján új utat tört magának. Különösen a Rua dos Ferreiros (Kovácsok utca) mentén okozott jelentős károkat: több lakóház és üzlet összedőlt. Ugyanez történt a Rua dos Tanoeiros (Kádárok utca) mentén is. A patak bal partján álló, a Rua Direita (’egyenes utca’) utcát alkotó több épületet pedig elsodorta az áradat. Egy korabeli beszámoló így ír az eseményről: „Egész utcák tűntek el lakóikkal együtt, másokat pedig víz és sár öntött el, végső nyomorba taszítva a tulajdonosokat és a bérlőket. Santa Maria Maior egyházközségének nagy része, valamint temploma, a város legrégebbi temploma, szerencsétlen lakóinak jelentős részével együtt odaveszett. A többiek szétszórva, hol itt, hol ott, az áradástól sújtva és magukra hagyva élnek; látványuk fájdalmat, romlást és megdöbbenést ébreszt minden érző emberben. A Direita, Tanoeiros, Valverde, Santa Maria és Hospital Velho nevű utcákat és más utcákat lakóik hihetetlen sokaságával együtt a tengerbe sodorta az ár.”

Funchalon kívül Machico, Santa Cruz, Campanário, Ribeira Brava és Calheta települése szenvedte el a legtöbb kárt a rettenetes árvízben. A sziget északi egyházközségeiben viszonylag csekély volt a pusztítás.

Machico mezővárosáról (vila) a helyi egyházközségi templom levéltárában ez olvasható: „…lerombolta a patak támfalát, ledöntötte a hidat, és úgy elöntötte a mezővárost, hogy a víz a templomban és valamennyi utcában három könyök magasságig ért. Az árvíz mindenkit halállal fenyegetett; nyilvánvaló csoda folytán azonban mindenki megmenekült, kivéve tizennégy embert, akiket elsodort a víz, vagy házuk romjai alá temetett.” Az árvíz a régi, történelmi Csodák Ura (Senhor dos Milagres) kápolnáját is lerombolta. A benne őrzött szobrot néhány nappal később egy amerikai teljes vitorlázatú hajó találta meg a nyílt tengeren, és a funchali székesegyházban (Sé do Funchal) helyeztette el.

A pusztító árvíz a többi említett egyházközségben is jelentős károkat okozott, és ott is sok ember életét követelte.

A korabeli beszámolók erősen eltérnek abban, hogy hányan vesztették életüket ezekben az árvizekben. A rettenetes esemény egyik leírása mintegy ezerre teszi a halottak és eltűntek számát. Úgy tűnik, nem jár messze az igazságtól, aki hozzávetőleg hatszázra becsüli az áldozatok számát; többségük Funchal községében (concelho) halt meg.

Akkoriban Dom José Manuel da Câmara volt a kormányzó és főkapitány (capitão-general, Madeira katonai kormányzója). Haladéktalanul hirdetményt (edital) tett közzé a helyzet megkövetelte sürgős intézkedésekről. A hatóságok elsőként a hajléktalanná vált, igen nagy számú embernek kerestek menedéket. Középületekben, különféle állami hivatalok helyiségeiben, templomok, laktanyák és erődök számos épületrészében, valamint jó néhány magánházban helyezték el őket ideiglenesen. A kormányzó intézkedései közül kiemelkedett a fogyasztási cikkek árának emelésére vonatkozó teljes tilalom, amelynek megszegőit súlyos büntetés fenyegette.

Az árvíz okozta károk fő oka az volt, hogy a patakok medrét nem szabályozták. Az anyaország kormánya, bár késve, elhatározta e régóta kívánt fejlesztés megvalósítását. Madeirára küldte Reinaldo Oudinot dandártábornokot a munkálatok irányítására; ő 1804. február 19-én érkezett meg. Feladatát a legnagyobb hozzáértéssel és bámulatos lendülettel látta el: viszonylag rövid idő alatt szabályoztatta a Funchalon átfolyó három patak medrét. 1800 decemberében arról tájékoztatta a központi kormányt, hogy a nem sokkal korábbi nagy viharok és heves téli esőzések ellenére a támfalak ellenálltak a víz erejének, egyértelműen bizonyítva szilárdságukat. Oudinot 1807. február 11-én halt meg ebben a városban. Szolgálatai emlékére róla nevezték el a João Gomes-patak bal partján, a Campo da Barca (’csónak-tér’) és a Praça dos Lavradores (földművesek piaca) között húzódó utcát.

Egy érdekes részlet: a Calhau-i Szűzanya-templom szentélye állva maradt. Az 1805. március 12-i királyi rendelkezés (provisão régia) előírta, hogy őrizzék meg abban az állapotban, amelyben a pusztító árvíz hagyta: emlékeztetőül az utókornak arra az eseményre, amely e sziget lakóit a legsúlyosabban sújtotta. 1835 decemberében lebontották a templomnak azt a részét, amelyet az árvíz megkímélt. Helyén felépítették az União piacot, amelyet nemrég lebontottak az ott húzódó utca kiszélesítése érdekében.

1815. október 26.

Az 1803. október 9-i nagy pusztító árvíz után talán ez volt a legsúlyosabb, amely a szigetet sújtotta. Funchal városi tanácsa (Câmara Municipal) az 1815. október 26-i árvíz pusztításáról írt felterjesztésében azt állította VI. János régenshercegnek, hogy ez az áradás összehasonlíthatatlanul nagyobb volt az 1803-as árvíznél. Sem az áldozatok számában, sem az okozott károkban nem érte el azonban a korábbi katasztrófa méreteit, jóllehet Funchal lakosainak óriási veszteségeket okozott.

Ahogy más alkalmakkor is, a legnagyobb károkat a patakok sebes áradata okozta. Különösen ott, ahol a part mentén nem voltak falak a víz feltartóztatására és mederben tartására, az ár kilépett a medréből, elöntötte a szomszédos földeket, és az utcákon, házakon át új utat tört magának. Felmérhetetlen pusztítást végzett, és hatalmas pánikot keltett a lakosok között; néhányukat a fékezhetetlen sodrás el is ragadta. Ez történt a Ribeira de São João vizével is: új utat keresve mintegy húsz házat sodort el a Rua da Carreira (’út’) végén álló Ponte de São Paulótól egészen a patak torkolatáig.

A Ribeira de Santa Luzia menti utcákban is súlyos károk keletkeztek: több ház, valamint helyenként a patak partfalai is megrongálódtak.

Az egész szigeten jelentős károk keletkeztek, és többen meghaltak, mert a heves áramlatok elsodorták őket.

Az 1803-as nagy árvíz borzalmai még élénken éltek mindenkinek az emlékezetében. Ez tovább fokozta a lakosok pánikját: túlnyomó többségük úgy vélte, nem menekülhet meg a számukra elkerülhetetlennek tűnő haláltól.

1842. október 28.

Már tizenöt napja szinte szüntelenül finom szemerkélő eső esett. Október 24-én reggel 9 órakor már bőségesen esett, délután 3 órakor pedig valósággal ömlött az eső. A patakok kiléptek medrükből, és hevesen elárasztották a part menti területeket, nagy károkat okozva.

Santa Maria Maior városrész utcáit, a Pelourinhót, a Rua dos Medinast és más utcákat teljesen elöntötte a víz; egyes házakban a második és a harmadik emeletre is behatolt. A város sok utcájában csónakokkal próbálták kimenteni a legfelső emeletekről és a háztetőkről segítségért könyörgő családokat. Mindenfelől rémült kiáltások hallatszottak. A bajba jutottak közül sokan Joaquim Dias de Almeidának köszönhették megmenekülésüket, de sokan mások is kitüntették magukat, ahogy arról akkoriban a két funchali újság, az Imparcial és a Defensor beszámolt. Santa Clara, Pico, Bela Vista és Incarnação kövezett útjai rohanó patakokká változtak. A Cemitério dos Inglêses környéke elnéptelenedett: minden lakóját befogadta és a lehető legkényelmesebben elszállásolta egy jómódú birtokosnő, aki a Rua da Bela Vista végén lakott. A város nagy része elpusztult, a házak az alapjukig romba dőltek.

Sok szerény, de biztos megélhetésű család elszegényedett. A kár több száz conto (egymillió réis) de réisre rúgott.

Két nappal később, 26-án a déli szél rettenetes vihart kavart Funchal kikötőjében. A háborgó hullámok átcsaptak Pontinha falain, és olykor az Ilhéu levadaösvényét (esplanada) is elérték. A délután folyamán tíz vagy tizenegy hajó tört össze Funchal partjának szikláin. A fedélzetükön tartózkodó legénységet és őröket Carvalho vámőr és néhány rendkívül bátor tengerész csodával határos módon kimentette; Joaquim Dias de Almeida ezekben a katasztrófákban is mindig kitüntette magát. 1848. november 17-én, 18-án, 19-én és 20-án nagy árvizek voltak, főként Sant’Ana községében (concelho): a víz sok értékes és jövedelmező földjavítást (benfeitorias, a bérlő által létesített építmények és ültetvények) sodort el. Funchalban a patakok vize hevesen hömpölygött, de a rendkívül bőséges víz ellenére nem okozott számottevő károkat.

1856. január 5. és 6.

A rendkívül heves esőzések miatt a Ribeira de João Gomes patak annyi hordalékot sodort magával, hogy az a torkolat és a Campo da Barca között túllépett a partfalakon. Mivel a víz nem tudott szabadon lefolyni, elöntötte a Rua de Santa Mariát, az abból nyíló keresztutcákat, a Rua do Ribeirinho de Baixót és a Largo do Pelourinhót. Mindezeken a helyeken súlyos károkat okozott. A Ribeira de Santa Luzia patak nem okozott kárt, bár azt is feltöltötte a hordalék. A Ribeira de São João patak viszont jelentős pusztítást végzett, főként a kápolna közelében. Ribeira Bravában, Tabuában, Serra de Águában, Ponta do Solban, Paul do Marban és más településeken is nagy pusztítást okozott a víz. 1876. január 1. Az aznapi áradások csak Madalena egyházközségében okoztak számottevő károkat. 1895. október 2. és 3. A két nap pusztító árvize súlyos károkat okozott São Vicente, Faial, Ponta Delgada, Boa Ventura és Seixal egyházközségeiben. Az utóbbiban életét vesztette Manoel Inisio da Costa Lira földbirtokos. Funchal patakjaiban is sok víz folyt.

1901. november 8. és 9.

A Funchalban e két napon lezúduló rendkívül heves eső elöntötte az utcákat és az utakat. Sok utat megrongált, és több helyen földcsuszamlást idézett elő, főként a Levada de Santa Luzia mentén. 1920. február 25. és 26. E két napon heves széllel és esővel járó vihar söpört végig az egész szigeten, számtalan kárt okozva. A városon átfolyó patakokban sok víz volt, de nem léptek ki a medrükből. Több helyen mégis áradások keletkeztek a bőséges eső és a Nora, a Til és a Louros patakok eltorlaszolódása miatt. Santa Maria városrész utcáin csónakokkal szállították az embereket egyik helyről a másikra. Úgy mondják, hogy az egész szigeten több mint 500 ember maradt fedél nélkül. Az északnyugati szél felmérhetetlen pusztítást végzett a fák, a cukornádültetvények és sok más termény között. A Lazaretóhoz vezető úton meghalt egy ember, aki éjszaka hazafelé tartott; a Pontinha hullámtörő gátján pedig egy másik, aki a Cabrestanténál dolgozott. Február 25-én és 26-án a nap egy részében olyan hevesen fújt a szél, hogy még a városi utcákon is veszélyes volt közlekedni. A szél miatt 25-én délután felfüggesztették a funchali autóközlekedést.

Ribeira Brava mezővárosát komolyan fenyegette, hogy a víz elpusztítja. Szent Benedek képmását körmenetben vitték végig, majd a plébániatemplomban imádkoztak. Machicóban, Santa Cruzban, São Vicentében és Camachában igen súlyos károkat jegyeztek fel; az utóbbi egyházközségben egy asszony és egy gyermek meghalt. Câmara de Lobos több halászhajója a legénységével együtt eltűnt. A Porto Santóról érkező, 16 utast szállító Arriaga hajót a vihar dél felé sodorta. Az angol Andorinha gőzös rátalált és fedélzetére vette az utasokat, a hajó pedig a Selvagens-szigeteknél keresett menedéket. Február 28-án ismét szakadt az eső, március 2-án pedig újra rendkívüli erővel fújt az északnyugati szél. Heves záporok is voltak, amelyek 3-án hajnalig tartottak.

1921. március 5. és 6.

E napokon az egész szigeten bőséges eső esett, mennydörgéssel kísérve. Machicóban, Ribeira Bravában stb., stb. áradások és károk keletkeztek. Machicóban a víz néhol csaknem a házak első emeletéig emelkedett. Ribeira Bravában négy gyermek halt meg: hárman egy épület összeomlása következtében, egyet pedig elsodort a víz.

A már említett tizenkét pusztító árvízen kívül egy régi kéziratból arról is értesültünk, hogy 1611-ben nagy áradás volt Funchalban. A jelentős károk közé tartozott, hogy nagyrészt elpusztította Santa Maria Maior egyházközségének plébániatemplomát, amely akkor a ma Hospital Velho nevű utcában állt. Később új templomot építettek a ma Calhaunak nevezett közkút közelében, ezt azonban az 1803-as pusztító árvíz a tengerbe sodorta. Egy másik, 1707-ben bekövetkezett pusztító árvízről is tudomásunk van, amely az egész szigeten jelentős károkat okozott.