Funchali Szegénymenhely

Az „éhínség éve” néven 1846 és 1847 néhány hónapja vált ismertté. Ekkor súlyos kereskedelmi és mezőgazdasági válság sújtotta a szigetet, és Madeira számos egyházközségében égetővé vált az élelmiszerhiány. A helyi emlékezet máig elevenen őrzi e vészterhes időszakot. Egy 1848-ban, Collecção de documentos relativos á crise da fome por que passaram as Ilhas da Madeira e Porto Santo no anno de 1847 címmel megjelent, 300 oldalas könyv részletesen beszámol a szigetcsoportot akkor sújtó csapásról. (Lásd: Éhínség Madeirán 1847-ben.)

A szegények és koldusok ellepték a város legközpontibb, legforgalmasabb utcáit; látványuk szomorú és lesújtó volt a portugálok és a külföldiek számára egyaránt. José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe), aki 1846 októberében vette át a kerület (distrito) vezetését, ezzel a félelmetes válsággal találta szemben magát. A helyzet fokozatosan egyre gyötrelmesebb és fenyegetőbb méreteket öltött. Hogy mit tett ekkor ez a jótékony kormányzó, arról az imént idézett könyv lapjai ékesszólóan tanúskodnak.

Silvestre Ribeiro a válság enyhítésére egy menedékotthont alapított. Az intézmény szerencsére ma is létezik: egyik leghasznosabb jótékonysági otthonunk, egyúttal alapítója jótéteményének örök dicsőséget hirdető emlékoszlopa (padrão). A kiváló kormányzó 1847. március 10-én különböző korú női és férfi koldusok jelentős csoportját helyezte el az Államkincstár (Fazenda Nacional) egyik raktárában, amely a régi Rua do Mosteiro Novo és a Rua dos Medinas felé nézett. A városi tanács (Câmara Municipal) előzőleg elvégeztette ott az ideiglenes elhelyezéshez nélkülözhetetlen javításokat. Így jött létre a menedékotthon. Ezúttal nem jutott a nálunk korábban alapított hasonló intézmények sorsára: immár hatvankét éve folytatja termékeny és hasznos működését.

José Silvestre Ribeiro tanácsos az új menedékotthon ideiglenes vezetését és igazgatását az Irgalmasság Szent Háza (Santa Casa da Misericórdia), a jótékonysági testvérület bizottságára bízta. A bizottságnak az intézmény belső működését szabályozó alapszabály tervezetét is el kellett készítenie; a jótékony kormányzó előzőleg biztosította a bentlakók ellátásához szükséges forrásokat. Hamar kiderült, hogy a Rua do Mosteiro Novón álló épület nem felel meg annak a célnak, amelyre átalakították. Silvestre Ribeiro ezért megszerezte a városi tanácstól a megszűnt Convento de São Francisco (Assisi Szent Ferenc-kolostor) használatának jogát, majd bámulatos lendülettel néhány nap alatt több száz nincstelen és koldus befogadására alkalmas otthonná alakította az egykori kolostorépületet.

Március 27-én, néhány nappal a menedékotthon alapítása után a polgári kormányzó (governador civil) több hatósági és más hivatalos személy kíséretében, díszes menet élén személyesen vezette át a mintegy 400 bentlakót a Convento de São Franciscóban előkészített új helyiségekbe. A régi Praça da Constituição (’alkotmány tér’) téren minden szegénynek bőséges ebédet szolgáltak fel. José Silvestre itt megható és ékesszóló beszédet mondott, amely mélyen megindította a hallgatóság népes táborát. Ekkor nevezték ki az új menedékotthon igazgatási bizottságát (Comissão Administrativa). Tagjai Dom José Xavier de Cerveira e Sousa megyéspüspök, Fidelio de Freitas Branco, Severiano Alberto Ferraz, Vicente de Brito Correia, Antonio Machado Cota, Dom Jorge da Câmara Leme és Carlos Blandy voltak.

A menhely csak néhány hónapig működött a São Francisco-kolostorban. Minden amellett szólt, hogy végleges otthona az az épület legyen, amelyet a funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) 1837-ben kifejezetten erre a célra építtetett. Az átköltözésre 1847 decemberében került sor; ez jelentősen javította a menhely lakóinak körülményeit, és a jótékonysági intézmény valamennyi szolgálatának szabályos működését is segítette. Itt az alkalom, hogy röviden ismertessük az épület történetét. Mint már említettük, 1837-ben épült, de eredetileg tervezett céljára akkor nem használták. Az 1841. július 2-i tanácsülésen úgy határoztak, hogy a Casa das Angústias (’fájdalmak háza’) épületében állami börtönt, javítóintézetet és bíróságokat helyeznek el, ha a központi kormány jóváhagyja a tervet. A kormány azonban nem hozott döntést az ügyben. Az 1842. október 24-i pusztító árvíz (aluvião) súlyosan megrongálta a Largo do Pelourinhón (’pellengér tér’) álló épületet, amelyben a városháza (Paços do Concelho), a városi könyvtár és a községi közigazgatási hivatal (Administração do Concelho, a központi kormányzat helyi hivatala) működött. A tanács ezért úgy döntött, hogy a szükséges átalakítások után ezeket a hivatalokat a Casa das Angústias épületébe költözteti; az átköltözésre 1843 közepe táján került sor. Alig két évvel később a városi tanács újabb határozatot hozott: hivatalait a Largo da Sé (Székesegyház tér) épületébe költözteti, ahol akkor a börtön működött, a börtönt pedig áthelyezi a Casa das Angústias épületébe. Az új rendeltetéshez szükséges, igen jelentős átalakításokat végeztek az épületen, amelyekre tetemes összegeket költöttek.

A Maria da Fonte-felkelés nyomán kialakult politikai események miatt Funchal városi tanácsát 1846. június 25-én feloszlatták, és egy igazgatási bizottsággal váltották fel. A bizottság nem tartotta magát az előző tanács határozataihoz, és még ugyanazon év júliusában úgy döntött, hogy a Casa das Angústias épületét nem börtönként, hanem városházaként használják. A városháza így másodszor költözött oda, és 1847 novemberéig ott is maradt.

Ugyanazon év december 3-án a tanács úgy határozott, hogy a Casa das Angústias épületét ideiglenesen átengedi a Szegénymenhely (Asilo de Mendicidade) igazgatási bizottságának. A menhelyet december 8-án véglegesen ott helyezték el.

Az 1848-as átengedést a városi tanács 1913. május 29-i ülésén véglegesnek nyilvánították. Ezt a határozatot a kerület főtanácsa (Junta Geral) ugyanazon év június 21-i átiratában megerősítette.

Az 1856-os kolerajárvány, amely itt Madeirán mintegy tízezer ember életét követelte, sok száz gyermeket hagyott árván és támasz nélkül. Számukra megfelelő menedékről és ellátásról kellett gondoskodni. Gromicho Couceiro kormányzó, aki abban a csapásokkal teli időszakban jelentős szolgálatokat tett Madeirának, a szükséges javítások után az egykori São Francisco-kolostor néhány helyiségében kizárólag gyermekek befogadására szolgáló menhelyet rendezett be. Vezetését a Szegénymenhely igazgatási bizottságára (Comissão Administrativa) bízta. A két menhelyet később egyesítették; innen ered, hogy az Angústiasban (’gyötrelmek’) működő intézményt Funchal szegényházának és árvaházának nevezték.

A két menhelyet 1862 közepe táján egyesítették, elsősorban azért, mert nem volt elegendő forrás a két jótékonysági intézmény külön fenntartására.

A menhely sokat köszönhetett Jacinto António Perdigão polgári kormányzónak: Silvestre Ribeiro tanácsos után ő volt az egyik legjelentősebb jótevője. A jótékonysági intézménynek nem volt saját vagyona, kizárólag a közadakozásból élt. Ez megnehezítette az igazgatását, és jövőbeli fennmaradását is veszélyeztette. Perdigão kormányzó több megszűnt vallásos társulat bevételeit egyesítette, és rábírta a funchali tanácsot, hogy fizesse meg az intézménnyel szemben fennálló tartozását. Így állandó vagyoni alapot teremtett számára. Ehhez előbb jogi személyiséget kellett adni az intézménynek: kidolgozták az alapszabályát, amelyet a központi kormány 1866. március 24-én jóváhagyott. Ez lett a menhely első szervezeti szabályzata. Az alap Perdigão által 1864-ben létrehozott első része öt conto (egymillió réis) de réis értékű államadóssági értékpapírból állt. Röviddel később jelentős számú öntözővíz-óra (horas de água, órában mért öntözési vízjog) tulajdonjogát is megszerezte az intézmény számára a Levada da Cruzinha, a Levada da Serra és a Levada de São Jorge levadákból (öntözőcsatornákból). Ugyanezen kormányzó kitartó erőfeszítéseinek köszönhetően a menhelynek 1866-ban 7 250 000 réis (a real többes számú alakja; régi portugál pénzegység, 1000 réis = 1 milréis) értékű államadóssági kötvénye volt, amely évi 239 250 réis jövedelmet hozott. Az államadóssági értékpapírokból álló alap értéke 1870-re 9 450 000 réisre emelkedett.

A menhely bevétele az 1869–1870-es költségvetési évben 3 250 000 réis, a következőben 4 142 000 réis volt. A rákövetkező tíz évben nem nőtt, sőt időnként csökkent.

A menhely nagy jótevői közül nem szabad megfeledkezni Ribeiro Real grófnőjéről sem. Az intézményre hagyta a São Martinho egyházközségben (freguesia) fekvő Quinta Esmeraldót – egy quintát (vidéki birtok kúriával) – és a Palácio de São Pedro (Szent Péter-palota) berendezésének egy részét; ezek együttes értéke mintegy 300 conto volt. Ribeiro Real grófnője Carvalhal (’tölgyes’) második grófjának a lánya volt (lásd ott), és 1921. július 29-én hunyt el ebben a városban.