Funchali Szent Ferenc-kolostor

A ferences szerzetesek kezdetben szerény szálláson laktak, amelyhez kis kápolna tartozott. Ezt ott emelték, ahol ma a São João (’Szent János’) kápolna áll, az azonos nevű patak jobb partján. Néhány évig maradtak ott, majd 1459 körül elhagyták a helyet, és a királyságba (reino, azaz a portugál szárazföldre) mentek. Lisszabon közelében, Xabregasban alapítottak közösséget. (Lásd: Szeráfi rend.)

1476 körül Funchalba érkezett Frei Rodrigo de Arruda ferences szerzetes néhány társával. Elfoglalták a São João-i szerzetesszállást, és ott kis vallási közösséget szerveztek egy IV. Szixtusz pápa által 1476-ban kiadott bréve alapján. Frei Rodrigo, kihasználva a mezőváros (vila) lakóinak jóindulatát, a település központjában kívánt kolostort emelni. A föld Clara Esteves tulajdona volt, aki végrendeletében rokonára, João do Portóra hagyta hitbizományi vagyonként. Cserébe a szerzetesek átengedték São João-i szállásukat, és vállalták, hogy mindenszentek napján évente énekes misét tartanak. Mindezt Beatriz infánsnő engedélyezte fia, Diogo, Viseu hercege gyámjaként. A herceg annak a Krisztus-rendnek (Ordem de Cristo) volt a nagymestere, amelyhez a sziget tartozott. A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) szerint a költözés oka az volt, hogy „a lugar (a mezőváros és az egyházközség közötti rangú település) elhagyatott volt, és ott egy szerzetes az Ördög sugallatára – aki mindig efféle cselszövéseket sző – felakasztotta magát. Ezért a szerzetesek lent, Funchal mezővárosában, Santa Catharinával szemben, a patakon túl fekvő telkeken és földeken rendeztek be egy házat. Ott áll ma (1590) e rend egyik legjobb háza, amellyel a rendtartomány Portugáliában rendelkezik; a kolostor a szigorú rendtartást követi, éppoly pompás, mint amilyen kellemes, és mindig közel ötven szerzetes lakja, igen művelt, erényes és példamutató életű szerzetesek, akiknél különbeket aligha találni a világon”.

Nem Clara Esteves alapította ezt a kolostort, ahogyan egyesek tévesen feltételezték: az alapítás idején már nem élt. A ferencesekkel az általa létesített hitbizomány első kezelője kötötte meg a csereügyletet, ám ő sem járult hozzá semmivel az alapításhoz. Az eredetileg szerény szerzetesház, amely csak később vált jelentős kolostorrá, valódi alapítói Luiz Alvares da Costa és fia, Alvaro da Costa voltak, 1473-ban. Ez olvasható a sírkövük gót betűs feliratán. A sírkövet 1865-ben az Angustias temetőjébe szállították (lásd ott), ahol ma is megtalálható. A sírkő felirata így szól: „Itt nyugszik Lois Alvares da Costa, aki 1473-ban alapította ezt a házat, és fia, Francisco Alvares da Costa, e Madeira-szigetek első ügyésze és királyi kincstárfelügyelője (vedor da fazenda).”

A Clara Esteves tulajdonában álló terület egy nagy konyhakerttel bővült, amelyet Maria de Atouguia, az alapító unokája hagyott végrendeletében a ferences szerzetesekre.

A kolostorhoz kezdetben egy kis templom tartozott, amelyet később kibővítettek és újjáépítettek. Ezt 1554. március 4-én Dom Sancho Truxillo spanyol püspök szentelte fel, aki átmenetileg püspöki feladatokat látott el a szigeten. A kolostoron és a templomon 1578 körül újabb jelentős javításokat és bővítéseket végeztek; ekkor Frei Diogo Nabo ferences szerzetes volt a gvárdián. Gaspar Frutuoso erről az időszakról írta: „... igen pompás temploma van... amelyben nyolc igen gazdag kápolna és... nagy kolostorkert található... ”.

Bár a templom nem volt kicsi, a jelentősen megnövekedett szerzetesközösség vallási életéhez, a hívek nagy számához, valamint új családi mauzóleumok és sírhelyek kialakításához mégis szűkösnek bizonyult. Ezért 1780-ban lebontották, és a helyén új, tágas templomot emeltek.

A templom nagy, szép és szilárd épület volt, belseje azonban még nem készült el teljesen. Mindössze háromnegyed évszázada állt, amikor a bontócsákány földig rombolta. Akkor is kiváló állapotban volt, eltekintve az időjárás és az 1834 óta tartó elhagyatottság elkerülhetetlen káraitól.

Meg kellett volna őrizni. Ha nem volt szükség arra, hogy továbbra is istentiszteleti célokat szolgáljon, művészeti múzeumunknak kellett volna átadni. A mi városunknál népességükben és minden tekintetben jelentéktelenebb vidéki városoknak is van ilyen múzeumuk. Szerény lett volna, igen, de mégis múzeuma egy óceán közepén elveszett kis szigetnek. Számtalan tárgy kallódott el és veszett el, amelynek ott lehetett és kellett volna helyet kapnia. A São Francisco-templom, mint tudjuk, e szigetcsoport számos legelőkelőbb és legrégebbi családjának valóságos panteonja volt. Szinte mindegyiknek volt ott családi sírboltja vagy mauzóleuma, némelyik gazdag és szép márványból. Ma valóban megdöbbent és jogos felháborodással tölt el bennünket, hogy e családok képviselői, vagyis a szarkofágok tulajdonosai hagyták lerombolni azt a helyet, amelynek számukra szent temetkezőhelynek kellett volna lennie.

A régi, erősen romos kolostort és a hozzá tartozó templomot kórházként, börtönként, laktanyaként, bíróságként és menedékházként használták. Egy 1844. november 7-i rendelet a funchali városi tanácsnak adta át őket, hogy a bíróságok számára épületet emeljen ott. Akkoriban azonban még kísérletet sem tettek a terv megvalósítására.

1864-ben a funchali városi tanács úgy határozott, hogy pályázatot ír ki egy olyan épület tervére és költségvetésére, amelyben a bíróságok, a városháza, a község (concelho) igazgatása és adóhivatala kapna helyet. Az építkezés legalkalmasabb helyszínéül a São Francisco-kolostor kertjét választotta.

Az új városháza alapkőletételét nagy ünnepélyesség övezte. 1866. március 11-én díszes menet indult a funchali székesegyházból (Sé Catedral); élén Dom Patrício Xavier de Moura megyés főpásztor haladt. A menethez csatlakozott a városi tanács, a kerület (distrito) vezető hatóságainak képviselői, köztisztviselők és más hivatalos személyek. Mindannyian a São Francisco-kolostor kertjébe vonultak, ahol hatalmas tömeg jelenlétében letették az épület alapkövét. Az építkezés azonban soha nem jutott túl az alapokon. Az alapkőbe korabeli pénzérméken kívül egy fémtáblát is helyeztek a következő felirattal: Senatus Funchalensis Hanc Sibi Curam Suis Sumptibus Aedificavit Qua in Eademn et Jus Dicatur Hunc Lapidem in Hujus Optatissimi Operis Auspicium D. Patritius Xavier de Moura regnante Ludovic. I Die Quinto Idus Martius Anno MDCCCLXVI Adstante Eodem Senatu et omnibus Provinciae Magistra Magnae Civium Corona Deum Rite Precatus

Posuit.

A templomot és a kolostort lebontották. Madeira lakossága nem nézte jó szemmel a templom lerombolását, a pártok pedig időnként politikai ügyet csináltak belőle ellenfeleikkel szemben.

Ahogy már elmondtuk, és amint mindenki tudja, a tervezett városházából csak az alapok készültek el, holott néhány conto (egymillió réis) de réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) ment ott veszendőbe.

A városi tanács épületét a templom közelében is fel lehetett volna építeni. A templomot pedig meg lehetett volna őrizni katolikus templomnak vagy múzeumnak, hiszen ezek és további épületek számára is bőven volt hely.

Mint ismeretes, az egykori São Francisco-kolostor és -templom azon a területen állt, amelyet ma a Jardim Municipal (’városi kert’), a Rua Hermenegildo Capelo, a Rua Serpa Pinto és a Rua Conselheiro José Silvestre Ribeiro, valamint a Teatro Manuel de Arriaga (’Manuel de Arriaga Színház’) épületének helye foglal el. A Jardim Municipal melletti utcák – a Rua de São Francisco kivételével – a szerzetesrendek 1834-es feloszlatása után épültek.