Moura (Dom Patrício Xavier de)

Pinho Leal Portugal Antigo e Moderno című szótárának XI. kötetében, a 872. oldalon a következőket írja José Joaquim Januario Lapáról, Vila Nova de Ourém 1. vikomtjáról; szavait betű szerint idézzük:

“

„Figyelemre méltó eset történt Villa Nova de Ourem 1. vikomtja és a setúbali születésű Patrício de Moura e Brito atya között. Amikor a későbbi vikomt még Villa Francában lakott, egyszer ostáblát játszott az ottani perjellel (a plébános címe), az említett atyával. Az atya azt állította, hogy megveri Lapát; Lapa viszont az ellenkezőjét állította. Tréfás hangon hozzátette: ha az atya mégis megveri, és ő egyszer miniszter lesz, püspököt csinál a perjelből. Telt az idő. Lapa a Tajo menti Lezírias birtokainak adminisztrátoraként (administrador do concelho, a község kormány által kinevezett vezetője) betöltött szerény állásából érdemei és a politikai események révén egyre feljebb jutott a társadalmi ranglétrán, végül államminiszter lett. Villa Franca perjele úgyszólván végig figyelemmel kísérte a pályáját. Szerencsés megérzésétől vezérelve, amint a vikomtot miniszterré nevezték ki, felkereste, gratulált neki, és kérte az ígéret teljesítését. A miniszter először nem emlékezett az ígéretre, végül azonban pontosan felidézte, és Villa Franca perjelének adta a Zöld-foki-szigetek püspöki mitráját. Áldott győzelem volt az az ostáblában!

Az esetet Francisco Ferreira da Silva, a Zöld-foki-szigetek székesegyházának dékánja (a káptalan első méltósága) is megerősíti Diocese de Cabo Verde című könyvében, és a következő érdekes részletekkel egészíti ki.

“

„Dom Frei Patrício Xavier de Moura Ágoston-rendi szerzetes volt. Még rendtestvérként (freire) VI. János a Bemposta (’jól fekvő’) kanonokává és Izabella Mária infánsnő személyes káplánjává nevezte ki, miután meghallotta pompás énekhangját. A legitimisták híveként visszavonult szülővárosába, és prédikált, mígnem Vila Franca de Xira egyházközségének (freguesia) lelkipásztorává rendelték. Ott ismerkedett meg Villa Franca Nova de Ourem vikomtjával, aki megígérte, hogy ha miniszter lesz, püspököt csinál belőle; ígéretét be is tartotta. A Zöld-foki-szigetekre indulva magával vitte a már 70 éves Dom João de Noronhát, akit főesperesnek jelöltek, valamint három szolgát: Fernandes de Aguiart, aki nemrég halt meg a Zöld-foki-szigeteken, és több mint 80 000 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) vagyont hagyott hátra; José Silvestre Teixeirát, aki rövid ideig élt; és José Maria Pintót, akit 18 éves korában kanonoki állásba neveztek ki, s aki 1880-ig a Zöld-foki-szigeteken maradt, ahol tanárként tiszteletre méltó hírnevet szerzett. Dom Patrício hajlamosabb volt sisakot ölteni és kardot rántani, mint mitrát viselni és pásztorbotot fogni, mégis szorgalmas és buzgó főpap volt. Ünnepi vacsorán mindenki előtt, élesen megfeddte azt a szolgáját, aki engedélykérés nélkül mondott pohárköszöntőt; egy papot pedig felállíttatott, mert kellő tiszteletadás nélkül ült le a jelenlétében. Akik viszont teljesítették kötelességüket, és nem vetemedtek ilyen merészségekre, azokat nagyra becsülte és bőkezűen jutalmazta. Feddéseiben nehezen tudott mértéket tartani: a székesegyház (Sé Catedral) dékánja egyszer találkozott vele, de amíg ez a főpap vezette az egyházmegyét, többé nem tért oda vissza.” Lakóhelyét Fogo szigetén rendezte be, de gyakran és hosszabb időre ellátogatott Brava és São Tiago szigetére. Viszályba keveredett a főkormányzóval, főként az ideiglenes plébánosok (párocos encomendados) kinevezése miatt. Az anyaország kormánya megerősítette, hogy az ilyen kinevezések joga a főpapot illeti. Amikor a szigetvilágban súlyos élelmiszerválság támadt, a püspökség őt megillető jövedelméből tizennyolc conto (egymillió réis) de réist adott az éhezőknek. Körülbelül tíz évig vezette a Zöld-foki-szigetek püspökségét, majd betegsége miatt kérte, hogy a funchali székesegyházhoz (Sé do Funchal) nevezzék ki.

1858 júliusában Manuel Martins Manso püspök elhagyta ezt az egyházmegyét: Guardába helyezték át. A következő év április 20-án IX. Piusz megerősítette Dom Patrício Xavier de Moura áthelyezését a Cabo Verde-i püspökségből a funchali egyházmegyébe. Tisztségét 1859. május 28-án meghatalmazott útján vette át. Augusztus 26-án érkezett Funchalba, szeptember 18-án pedig ünnepélyesen bevonult a székesegyházba.

Dom Patrício de Moura püspöki működését nem kísérte szerencse. A Ferreira da Silva székesegyházi dékán által említett okok – a főpap beavatkozása a helyi politikába, valamint egyes papok iránti különös részrehajlása és a nekik juttatott kedvezmények, amelyek mások hátrányára és mellőzésével jártak – súlyos nehézségeket és komoly viszályokat okoztak neki. Ezek haláláig soha nem szűntek meg teljesen. Még egy éve sem volt az egyházmegyében, amikor már megjelent egy 70 oldalas röpirat Chronica do Bispado do Funchal nos primeiros seis meses de governo do Snr. D. Patrício Xavier de Moura címmel. A mű valóságos vádirat volt a főpap püspöki igazgatása ellen; nyilvánvaló elfogultsággal, helyenként pedig kifinomult rosszhiszeműséggel írták. A székeskáptalan néhány viszálykodó tagja és a helyi politika egyes befolyásos szereplői szándékos és ádáz harcot indítottak Dom Patrício püspök ellen. Ő idős kora és ismert betegségei ellenére bátran helytállt. Dom Patrício Xavier de Moura buzgón őrködött az egyház kiváltságainak és jogainak sértetlensége, különösen az egyházfegyelem megtartása fölött. Ugyanilyen fontosnak tartotta a katolikus tanítás terjesztését, papsága szigorú életvitelét és az egyházi törvények pontos betartását.

A főpap egyik távolléte idején kinevezte a püspökség kormányzó testületét (junta governativa), amelyről másutt már szóltunk. A testület túllépte a ráruházott hatáskört: ezzel kiváltotta a Szentszék rosszallását, és megjelent a Breves Reflexões acerca da circular de 26 de Janeiro de 1870 do presidente da Junta Governativa do Bispado do Funchal aos parochos desta diocese című röpirat is.

1870-ben Dom Patrício de Moura segédlelkészt (coadjutor) és későbbi utódot kért. 1871 márciusában dr. Aires de Ornelas e Vasconcelos székesegyházi dékánt Gerasza címzetes püspökévé nevezték ki, a funchali egyházmegye püspöki székének öröklési jogával.

Dom Patrício Xavier de Moura 1872. szeptember 19-én halt meg Lisszabonban, ahová néhány évvel korábban visszavonult. A püspökség igazgatását utódjának, Dom Aires de Ornelas e Vasconcelosnak adta át.