Népi zavargások

Mindenki elismeri, hogy e szigetcsoport lakói alapvetően békés és rendet szerető természetűek. Túlnyomó többségük mezőgazdasági munkából él, amelyet ezen a vidéken a földek sajátos adottságai különösen nehézzé és fáradságossá tesznek. A hajnal első fényétől az esti sötétség beálltáig dolgoznak, és rendszerint nemigen törődnek mással, mint munkás életük szakadatlan teendőivel.

Akár szűkösen, akár viszonylagos jólétben élnek, életük nyugodtan, háborítatlanul telik; az engedetlenség vagy a lázadás szelleme nem zavarja meg békéjüket. Ebből azonban nem szabad arra következtetni, hogy a madeiraiak körében uralkodó, közmondásos nyugalmat időnként ne váltotta volna fel a köztereken is hevesen megnyilvánuló indulat. Ez csak ritkán és mindig rövid időre történt meg: olyankor, amikor egyes aljas haszonlesők vállalhatatlan céljaik érdekében megpróbálták kihasználni a tudatlansággal, tévhitekkel és babonákkal terhelt lakosság jóhiszeműségét vagy túlzott hiszékenységét.

1533

Az egyik legrégebbi ismert népmozgalom Porto Santo (’szent kikötő’) szigetének lakóihoz kötődik. 1533-ban a magukat prófétának mondó Fernão Bravo és Filipa Nunes fanatizálta őket, és súlyosan elítélendő túlkapásokat követtek el. Erről az Elucidário Próféták című szócikkében számolunk be részletesebben.

1641

Néhány nappal azután, hogy a szigeten kihirdették IV. János uralmát (lásd: Madeira restaurációja), súlyos események zavarták meg a közrendet. Főbb mozzanataikat egy régi kézirat a következőképpen beszéli el:

“

„1641. január 25-én a nép tömegesen a tanácshoz vonult, és elűzte Luís Fernandes de Oliveira bírót, mert kasztíliai volt. Új bírót, községi prokurátort (procurador do concelho), egy városi tanácsost (vereador) és vásárbírót (almotacel) nevezett ki. Onnan Paio Rodrigues Paes da Cunha tanácsi jegyző (escrivão da Câmara) házához ment. A vétkei miatt hivatalából felfüggesztett jegyzőt visszahelyezte tisztségébe, az őt helyettesítő Manuel Teixeira Pereirát pedig elűzte. Egy Manuel da Ceia nevű férfi és az unokaöccse meggondolatlanul beszéltek az új adóról. Aligha menekültek volna meg a haláltól és a nép haragjától, ha a kormányzó, a püspök és a székeskáptalan – akiket a nép tisztelt – nem tesz erőfeszítéseket értük. A lázadó tömeg ezután a vámházhoz vonult, elűzte Manuel Vicente Cardoso felügyelőt (provedor), és João Rodrigues de Teivét állította a helyére. Ő a Calhau-i Szűzanya-templom (Nossa Senhora do Calhau) környékén lakott; a tömeg ott kereste fel. Amikor az út során a templomnál, imádkozásra hivatkozva, megpróbált kitérni előlük, nem engedték. Így a vámházhoz vitték, és felügyelővé kiáltották ki, azzal fenyegetve, hogy ha nem fogadja el a tisztséget, ott helyben megölik. Az ajtónálló életveszélybe került, mert zárva tartotta a kapukat. E népi megmozdulás során sokat számított a püspök unokaöccsének, Dom António Fernandes tanácsi tisztviselőnek a jó híre és a nép körében élvezett megbecsülése, mindenekelőtt pedig a főpap bölcsessége. Sikerült lecsillapítaniuk a népet, és megmenteni azoknak az életét, akiket a tömeg üldözőinek tartott. Miután leltárba vették a felügyelő javait, a nép megnyugodott. Az egész eseményről elkészítették a szükséges jegyzőkönyveket és bejegyzéseket, amint az a 4. könyv 202. lapján olvasható.” IV. János hivatalos vizsgálatot rendelt el az események ügyében, és utasítást adott, hogy büntessék meg azokat, akik tiszteletlenül bántak Vicente Cardoso felügyelővel. Nem tudjuk azonban, kiszabtak-e rájuk bármilyen büntetést.

1668

Madeira kormányzója és főkapitánya, Dom Francisco de Mascarenhas 1665. november 28-án lépett hivatalba. Egyelőre nem pontosan tisztázott okokból kiváltotta a papság, de különösen a nemesség ellenszenvét. Ennek következménye volt az a sajnálatos népfelkelés, amely 1668. szeptember 18-án tört ki Funchalban.

Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo szerint a lázadást dr. Pedro Moreira székesegyházi dékán (a káptalan első méltósága) vezette, és a papság igen tevékenyen részt vett benne. Az anyaország kormánya azonban João de Moura Coutinho főtörvényszéki bírót (desembargador) küldte a szigetre hivatalos vizsgálat lefolytatására. Az általa végzett bírósági vizsgálat (devassa) nyomán sok madeirai fidalgót (köznemest) és három rabszolgát ítéltek deportálásra (degredo) és jelentős pénzbírság megfizetésére. Az elítéltek között egyetlen egyházi személy sem volt, még maga dr. Pedro Moreira sem.

Úgy tűnik, a kormányzó és főkapitány nem bánt kellő tisztelettel a sziget papságával és nemességével: számos olyan kiváltságukat megnyirbálta, amelyet talán jogtalanul élveztek, de amelyhez elvitathatatlan jogot formáltak. Ebből súlyos konfliktus támadt, a lehető legszerencsétlenebb következményekkel. Dom Francisco de Mascarenhas talán túllépte a törvény adta hatáskörét, nyersen bánt a fidalgókkal és a papság egyes tagjaival, sőt kiváltságaikat és mentességeiket is fölényesen semmibe vehette. Kétségtelen azonban, hogy a felkelés szervezői minősíthetetlenül jártak el. Az utókor nem mentheti fel őket tetteikért: erőszakhoz folyamodtak, és szabad utat engedtek a városban akkor elkövetett túlkapásoknak.

1668. szeptember 18-án Dom Francisco de Mascarenhas kormányzó a juiz de fora (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró) kíséretében a jezsuiták vidéki házához tartott. Ez Santo António egyházközség (freguesia) Pico do Cardo (’bogáncs-csúcs’) nevű településrészén (sítio) állt, és ma is Quinta dos Padres (’a papok birtoka’) néven ismert. Amikor Água de Mel (’mézvíz’) településrészhez ért, ahol a Bettencourt és Sá Machado család hitbizományosainak ősi kúriája állt, fegyveresek egy csoportja lépett elé. Köztük volt a család több tagja is. Hevesen rátámadtak a kormányzóra, a bírót pedig kardvágással megsebesítették.

Dom Francisco de Mascarenhast egy nyomorúságos tömlöcbe vetették egy gonosztevő mulatt mellé, aki korábban hóhérként szolgált. Onnan a Pico-erőd (Fortaleza do Pico) börtönébe vitték. Ott fogvatartója, Dom João Heredia és egy másik fidalgo a legdurvább sértéseknek és megaláztatásoknak tette ki: így álltak alantas bosszút a sérelmekért, amelyeket állítólag elszenvedtek tőle. Ezután egy kis szállítóhajóra tették; beszállásáig tovább záporoztak rá a sértések. A hajó Galiciában tette partra.

A lázadók szabadon engedték a foglyokat, néhány városlakót maguk köré gyűjtöttek, majd végigjárták a várost, számos rendbontást és túlkapást elkövetve. A katonaság – talán mert maga is összejátszott a felkelőkkel – meg sem próbált véget vetni a féktelenkedésnek. Különös részlet, hogy António Correia Henriques városi tanácsost jelképesen felakasztották a háza előtt: előzőleg hiába keresték otthona minden helyiségében.

Időközben Aires de Ornelas e Vasconcelos hitbizományost (morgado) nevezték ki ideiglenes kormányzónak; ő nem gondolt a vétkesek megbüntetésére. Gaspar Berenguer fidalgót Lisszabonba küldte, hogy tájékoztassa az anyaország kormányát az itt történtekről. Amikor Berenguer visszatért Madeirára, nagy örömujjongással fogadták: azt a hírt hozta, hogy a felsőbb hatóságok jóváhagyták mindazt, ami a felkelés során történt.

Valamivel később Madeirára érkezett dr. João de Moura Coutinho főtörvényszéki bíró, akit a súlyos események szigorú kivizsgálásával bíztak meg. Komoly nehézségekkel kellett megküzdenie: fenyegetésekhez, tanúk megvesztegetéséhez és minden más eszközhöz folyamodtak. A bíró elutazott, néhány hónappal később pedig kihirdették az ítéletet. Dom Gaspar de Sát, Dom José de Sát, Dom Francisco de Sát, Rui Dias de Aguiart, João Machadót és Albano Velosót – valamennyien fidalgók voltak – életfogytig tartó angolai deportálásra ítélték. Mindegyiküknek több ezer cruzadót kellett fizetnie a felperes Dom Francisco de Mascarenhas számára, valamint az eljárás költségeire. José Machado de Mirandát és João Vieira Pitát öt évre deportálták Angolába, három rabszolgát pedig nyilvános megkorbácsolásra és életfogytig tartó gályaszolgálatra ítéltek.

Megdöbbenést keltett, hogy Aires de Ornelas hitbizományos miként tudta tisztázni magát: bár eljárás indult ellene, semmiféle büntetést nem kapott. Ugyancsak meglepő volt, hogy dr. Pedro Moreirát és más papokat sem vontak be a lefolytatott szigorú bírósági vizsgálatba.

A madeirai történelem e különös eseményének eredete és az érte viselt felelősség máig nincs kellően tisztázva.

1755

Ebben az évben zavargások törtek ki Calheta, Ponta do Sol és São Vicente mezővárosában a Paul da Serra (’hegyi mocsár’) tervezett átengedése miatt.

1821

Az 1821-es alkotmány című szócikkben (I. kötet, 301. o.) már röviden beszámoltunk arról, mi történt ebben a városban az alkotmány kihirdetésekor. Lásd még a Szent Sebestyén-piac és -kápolna (São Sebastião) című szócikket.

1829

Ebben az évben októberben és novemberben több népi zavargás volt Funchalban. Ezeket a 2. és a 13. gyalogezred tisztjei és katonái idézték elő, miután az utóbbi ezred legénységének néhány tagját megmérgezték. A feldühödött katonák be akartak jutni a kormányzói palotába, hogy elfogják és megöljék José Joaquim Januário Lopes szárnysegédet.

1834

Az 1820-as forradalomtól az alkotmányos kormányzat 1834-es bevezetéséig a politikai küzdelmek és a polgárháború súlyos zavarokat okoztak a portugál társadalomban. Ezen a szigeten is többször voltak zavargások, és néhányszor megbomlott a közrend, de ezeknek nem lettek különösebben végzetes következményeik, noha az indulatok rendkívül felkorbácsolódtak, és a legsúlyosabb eseményektől tartottak. Az alkotmányos kormányzatot ebben a városban 1834. június 5-én a közrend legcsekélyebb megzavarása nélkül kiáltották ki, ám több egyházközségben sokak elégedetlensége erőszakos cselekményekben nyilvánult meg. Ezek közül a legjelentősebb a Calhetában történtek voltak, amint azt már az e településnek szentelt szócikkben említettük (lásd I. kötet, 190. o.). Hozzátehetjük, hogy Rodrigues Pestana atyán kívül hét személyt ítéltek életfogytig tartó angolai száműzetésre.

1846

Ebben az évben igen szomorú események történtek dr. Roberto Kalley kálvinista hittérítő tevékenysége nyomán. Ezekről részletesebben olvashatnak a jeles skót orvosnak e kötetben szentelt szócikkben.

1847

A Madeira kormányzó testülete 1847-ben című szócikkben már meglehetősen részletesen foglalkoztunk a Madeirán történtekkel, amikor nálunk is visszhangot kaptak azok az események, amelyek hazánkban a Maria da Fonte-felkelés után zajlottak.

1868

Politikai történelmünkben Janeirinha néven vált ismertté az a népfelkelés, amely 1868 januárjában Lisszabonban és Portóban tört ki az 1867. június 10-i törvény ellen. A törvény fogyasztási adót vezetett be, és országszerte nagy felháborodást keltett. Emiatt lemondott a Joaquim António de Aguiar vezette kormány, amelynek olyan jelentős tagjai voltak, mint Martens Ferrão, Fontes Pereira de Melo, Andrade Corvo, Casal Ribeiro és Barjona de Freitas. Politikai ellenfeleik a népharag egészét a kormány ellen fordították, harci zászlóként lobogtatva a híres fogyasztásiadó-törvényt, amely végül soha nem lépett hatályba. Kiváló földink, Jacinto de Sant’Ana e Vasconcelos a kormány politikáját követte, és a történelmi párthoz tartozott. Ez a párt akkor a Janeirinha pártjainak erős áramlatával állt szemben; az utóbbiakat az időközben hatalomra jutott, Ávila grófja – később Ávila és Bolama hercege – vezette kormány támogatta.

A két politikai tábor híveit fúziósoknak, illetve néppártiaknak nevezték. Madeirán e pártcsoportok között – számunkra nem egészen tisztázott okokból – nagy volt az ellenségeskedés. Ebben a helyzetben horgonyzott le kikötőnkben 1868. március 8-án a Bengo nevű portugál gőzhajó. Utasai között volt földink, Jacinto de Sant’Ana e Vasconcelos, a későbbi Nogueiras vikomtja. Előkelő családját jött meglátogatni, és a történelmi, más néven fúziós párt tagjaként előkészíteni képviselőjelöltségét a szigeten.

Két esemény vésődött kitörölhetetlenül a kortársak emlékezetébe a szigetcsoport 19. század harmadik negyedében történtek közül, és emlékük a későbbi nemzedékekre is átszállt: az 1856-os kolerajárvány és az 1868. március 8-i, Pedrada néven ismert megmozdulás. Ez utóbbit távolabbról szemlélve, az azt kiváltó ártó indulatoktól függetlenül, ma is a legnagyobb megdöbbenéssel látjuk, hogy egy egyszerű választáspolitikai kérdés ilyen sajnálatos túlkapásokra ragadhatta a lakosságot. Többen meghaltak, Jacinto de Sant’Ana partra szállását pedig erőszakkal akadályozták meg.

Pedig ez a földink mindig tisztességesen viselkedett minden madeiraival szemben, és soha nem tett semmit, ami erkölcsi vagy anyagi kárt okozott volna szülőföldjének. Sőt, a sziget képviselőjeként három törvényhozási cikluson át önzetlenül és a legodaadóbb buzgalommal képviselte a szigetcsoport legfontosabb ügyeit a parlamentben. Sem képviselői, sem politikusi magatartása nem igazolhatta, de még csak nem is magyarázhatta azt a különös fogadtatást, amelyben 1868. március 8-án itt részesült. Mindössze az akkor a szigeten legnagyobb túlsúlyt és befolyást élvező politikai irányzattal állt szemben, és volt bátorsága a választók elé vinni a nevét; személyesen érkezett, hogy jelöltsége érdekeit képviselje.

Madeirai útjáról előre tudtak. Amikor a városban elterjedt a hír, hogy Sant’Ana e Vasconcelos a kikötőben veszteglő gőzhajó fedélzetén tartózkodik, hatalmas tömeg – főként a népi rétegekhez tartozók – kezdte fokozatosan elfoglalni a part egy részét és a vámház környékét. Rövidesen már áthaladni sem lehetett ott. A tömeg Jacinto de Sant’Ana partra szállását akarta megakadályozni. Ez cseppet sem volt nehéz, hiszen bőségesen akadt kéznél könnyen és gyorsan elhajítható lövedék: kő.

Sant’Ana bátor ember volt, aki már sok kockázatos kalandból került ki hősként. A csőcselék ellenséges magatartása ellenére megpróbált partra szállni, de a levegőben záporozó kövek láttán engednie kellett, és megfogadta néhány körülötte lévő ember józan tanácsát is. Ezután a Galgo vitorlás fedélzetére ment, amely Lisszabon és Madeira között szállított árut. Sant’Ana e Vasconcelos élete ekkor közvetlen veszélyben forgott. João de Freitas Martins, kereskedelmi életünk egykori jelentős alakja, akit inkább Papinho néven ismertek, sokat tett azért, hogy megóvja a fékevesztett csőcselék vad dühétől.

A kedélyek már Sant’Ana érkezése előtt is erősen fel voltak zaklatva, és kisebb közrendzavarások jelezték előre, mi történhet még. Érkezése tovább szította az indulatokat: a tömeg nyílt erőszakhoz folyamodott, és többen megsebesültek a mindenfelől esztelenül hajigált kövek záporában. A fegyveres erőnek közbe kellett lépnie. Amikor a tömeg vele szemben is ellenszegült, a katonák karabélyt ragadtak, és a nép soraiból néhányan golyótól találva estek el. A polgári kormányzó (governador civil) ekkor földink, Dom João Frederico da Câmara Leme, a 12. vadászzászlóalj (caçadores, könnyűgyalogság) őrnagya volt. Tekintélye és népszerűsége ellenére jelenlétével sem tudta megfékezni a lázongókat: a rendfenntartó erők beavatkozása elengedhetetlen volt a tömeg megfékezéséhez és a folyamatban lévő túlkapások megszüntetéséhez.

A küzdelem közepette valakinek támadt az a szerencsés ötlete, hogy tüzet színleljenek a Rua das Queimadas de Baixo utcában: meggyújtottak egy szalmával töltött fekhelyet. A harangokat sietve félreverték. A vámház udvarát és az épület környékét elfoglaló tömeg jelentős része a tűzhöz sietett, a többiek pedig nem sokkal később szétszéledtek. Így ért véget az a szomorú és sajnálatos epizód, amely a kődobálás zavargása, illetve felkelése néven vált ismertté.

Jacinto de Sant’Ana e Vasconcelos Lisszabonba utazott, és nem sokkal később egy másik választókerületben képviselővé választották. A Revolução de Setembro című lapban Cartas ao conde de Avila sobre matérias eleitorais da Ilha da Madeira címmel cikksorozatot közölt. Nem ismerjük ezeket az írásokat, de úgy tudjuk, rendkívül érdekes adatokat tartalmaznak az általuk tárgyalt események történetéhez.

1870

Az év május 1-jén súlyos zavargások törtek ki Machico mezővárosában (vila), amikor ott képviselőválasztást tartottak. A fegyveres erőnek is be kellett avatkoznia. A helyiek szembeszálltak a mezővárosban állomásozó katonai különítménnyel, amely a plébániatemplomban tüzet nyitott a tömegre; többen életüket vesztették.

Más zavargásokat is szított a néppárt, amely ellenzékben volt ugyan, de 1870-ben uralta a szigetet. A néhai dr. Joaquim Ricardo da Trindade e Vasconcelost, a fúziós párt tagját, amikor Machicóból érkezve partra szállt Funchalban, a Pontinhánál a nép közül többen elfogták és a régi Praça da Constituição (Alkotmány tér) térre vitték. Ott meggyilkolták volna, ha nem lép közbe dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo, a néppárt egyik legtekintélyesebb alakja. A mezőváros zavargásainak egyik áldozatát temetve újabb, a kormánnyal szemben ellenséges megmozdulások kezdődtek, amelyeket a hatóságok és a rendfenntartó erők meg sem próbáltak megakadályozni.

A machicói események nemcsak Madeirán, hanem a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) területén is nagy feltűnést keltettek. Az akkori kormányt heves támadások érték a parlamentben és a lisszaboni sajtóban.

1884

1884. június 29-én több választógyűlésen, illetve azok közelében népi zavargások törtek ki. A rendbontás a Ribeira Brava-i egyházközségben öltötte a legnagyobb méreteket, és tragikus következményekkel járt: a fegyveres erők lövéseitől több helybéli életét vesztette. A képviselőjelölt dr. Manuel de Arriagát nem választották meg. A funchali, különösen pedig a lisszaboni köztársaságpárti sajtó sokat foglalkozott az üggyel, amely a parlamentben is visszhangot keltett. Ponta do Sol bírósági kerületében (comarca) több eljárást indítottak a Ribeira Brava-i és a Ponta do Sol-i egyházközségben történtek miatt. Az eljárásokba bevont politikai elvbarátaik védelmére a szigetre érkezett dr. Manuel de Arriaga és dr. José de Castro, akik egy ideig itt maradtak. Dr. José de Castro Victimas d’El-Rei címmel 83 oldalas füzetet adott ki, amelyben az eljárások legjelentősebb eseményeit és fordulatait beszélte el. A Ribeira Bravában történt öldöklés rendkívüli megdöbbenést keltett.

1887 és 1888

Az 1887-es és 1888-as év néhány hónapja súlyos csapást jelentett a szigetcsoportra. Az egyházközségi tanácsok (juntas de paróquia) állítólagos megszervezésére hivatkozva súlyos rendzavarások történtek: a legsúlyosabban elítélendő erőszakos cselekményeket követték el, és a sziget valamennyi egyházközségében riadalmat és rettegést keltettek. A nép körében ez a mozgalom a Parreca (az 1887-es egyházközségi tanácsok és az ellenük kitört zavargások népi neve) néven vált ismertté. A Juntas de Paróquia című szócikkben már foglalkoztunk vele; oda irányítjuk az olvasót.

1894

Május 22-én, a „Funchal” gőzhajó érkezésekor zavargások törtek ki az Entrada da Cidadénál. A tömeg meg akarta akadályozni a Lisszabonból érkező utasok partraszállását, mert azt állították, hogy ott kolerajárvány tombol. Kövekkel dobálták meg a katonákat és a rendőröket; a város bejáratánál lévő rakparton a partraszállással próbálkozó utasok közül is többen megsérültek.

1905

1905 novemberének végén gyanús megbetegedést észleltek a város Rua dos Ferreiros utcájában lakó Leopoldo Cabral otthonában, egyik családtagjánál. A beteget és családja többi tagját haladéktalanul a karanténkórházzá (lazareto) és elkülönítő kórházzá alakított Gonçalo Aires-i intézménybe szállították. Másokat is ott helyeztek el. A betegség terjedésének megakadályozásához kétségkívül teljes elkülönítésre volt szükség, de úgy tűnik, azt túlzott szigorral hajtották végre – ha egyáltalán beszélhetünk túlzásról az efféle intézkedések esetében. A lakosság körében már kezdettől fogva a leghihetetlenebb szóbeszédek terjedtek. Ezeket jórészt a karanténkórházban fenntartott szigorú elszigeteltség és a bent lévőkről szóló hírek hiánya táplálta. A népi képzelet, amelyet pártos politika és lelkiismeretlen sajtó is segített, a legszomorúbb tébolynak engedett szabad utat: a karanténkórház falai közé mindenféle bűntényt képzelt, a legkegyetlenebb kínzásoktól egészen a közönséges gyilkosságig! A szóbeszédek annyira elterjedtek, a képzelet szülte történetek pedig oly nagyra nőttek a közvélemény szemében, hogy rövidesen a sziget lakóinak nagy többsége rendíthetetlenül hitte: az elkülönítő kórház valóságos emberi mészárszékké (açougue) változott. Mellette eltörpültek azok a rablóbandák is, amelyek a Sierra Morena, Calabria és a Fekete-erdő hegyszorosait tartották rettegésben – legalábbis a róluk oly nagy borzadállyal beszámoló, több mint kétes hitelű történetek szerint.

Kétségkívül súlyos hiba volt teljesen elzárni az ott tartózkodókat a lakosság többi részétől; ezt később mindenki elismerte. A hibát a fertőzés veszélye nélkül orvosolták, de már késő volt: a riasztó híresztelések keltette mély benyomást nem lehetett eloszlatni. A napokig visszafojtott felháborodás áttört a korlátain, és erőszakosan tört ki a nyilvánosság előtt.

1906. január 7-én délelőtt 11 óra körül hatalmas tömeg indult a karanténkórház felé. A 27. gyalogezred néhány katonája is velük tartott; a menet nyíltan ellenséges volt, és a legsúlyosabb túlkapásokra készült. Megbocsáthatatlan előrelátáshiány miatt a karanténkórház bejáratai őrizetlenek maradtak. A lázadó tömeg így könnyedén betört, és súlyos, sajnálatos pusztítást végzett. Mindent teljesen megsemmisítettek, ami ott volt: a bútorokat, a konyhai felszerelést, a gyógyszertár készletét, a sebészeti műszereket, a ruhákat, a gépeket, az élelmiszereket stb. Semmi sem menekült meg a támadók esztelen dühétől. Maguk az épületek is jelentősen megrongálódtak: valamennyi ablaküveget betörték, az ajtókat tönkretették, és még a padlókon is jól látszott a tüntetők tombolásának nyoma.

A megfigyelés alatt állókat arra kényszerítették, hogy hagyják el a menedékzónát. A tömeg ezután behatolt a gyógyító részlegbe, ahol öt beteg tartózkodott; közülük néhányan már a felépülés útján jártak. A betegeket egy kocsi vitte haza, számos ember kíséretében, útközben pedig lelkes éljenzés hangzott fel. A városba visszatérő tömeg zöme, mintegy ezer ember, az Estrada do Conde de Carvalhal úton haladt, mert attól tartottak, hogy a 27. gyalogezred laktanyájából kivonuló fegyveres erők útközben rajtuk üthetnek.

Néhány nappal korábban már egy népes csoport támadást intézett a Campo da Barca téren működő szárazföldi fertőtlenítőállomás ellen. A rendőrség és egy gyalogos katonai egység visszaverte őket. Bom Sucessóban és más településrészeken is több zavargás tört ki; ezek előrevetítették a karanténkórház elleni támadást.

Január 10-én Funchalba érkezett a Dom Carlos cirkáló, a szokásosnál nagyobb legénységgel. A hajósok feladata az volt, hogy a közrend fenntartásában segítsék az itt állomásozó katonai erőket.

A Gonçalo Aires-i elkülönítő kórház orvosi igazgatója dr. António Balbino do Rego volt, aki egyúttal a városi Bakteriológiai és Higiéniai Állomást vezette. A nép haragja elsősorban ellene irányult: őt tartották a karanténkórházban állítólag elkövetett bűntények elkövetőjének vagy fő felelősének. Valóban hihetetlen, mennyire meggyűlölték nálunk dr. Balbino do Regót (lásd ott), noha ennek semmiféle komoly alapja nem volt. Nevét még ma is úgy átkozzák, mintha valami súlyos csapásként sújtotta volna a szigetet.

A népköltészet ihlete bőven termett: számtalan füzet és különálló nyomtatvány jelent meg. Ezekben az ihlet hiánya a versmérték hibáival vetekszik, a féktelen szóhasználat pedig a józan ész és a legelemibb nyelvtani szabályok hiányával. (Lásd: Népköltészet.)

1921

A funchali malomtulajdonosok 1921. július végén úgy döntöttek, hogy 1820-ra emelik a liszt árát. Emiatt a kenyér kilogrammonkénti ára az addigi 80 centavóról 1 escudóra (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis) emelkedett volna. Fogyasztók egy csoportja ezért augusztus 1-jére gyűlést hívott össze a Largo da Feira téren, ahol elhatározták, hogy a liszt indokolatlan drágulása elleni tiltakozásul bezárják az ipari és kereskedelmi létesítményeket. Augusztus 1. és 3. között valamennyi létesítmény zárva tartott; csak reggel, 8 óra előtt nyitottak ki, hogy a lakosság beszerezhesse, amire szüksége volt. A sztrájkolókhoz azonban rendbontók is csatlakoztak, és összetűzések, zavargások törtek ki. Augusztus 3-án a tömeg elfogott két malomtulajdonost. Egyiküket Monte városrészből nagy tömeg kísérte a városba, rendőri védelem alatt. Ez sem akadályozta meg, hogy a Rua de João Tavirán fején megsebesítsék, miközben a Fortaleza de São Lourenço (Szent Lőrinc-erőd) felé tartott, ahol aztán őrizetbe vették.

Augusztus 2-án a tömeg behatolt a tanács elnökének házába, és arra kényszerítette, hogy menjen velük a városházára, és állapítsa meg a kenyér árát. Többször megpróbálták elfogni egy angol cég alkalmazottját is, akinek a tervezett lisztáremelésért a fő felelősséget tulajdonították. A férfi a tömeg haragja elől előbb munkaadója házában rejtőzött el, majd egy külföldi gőzhajón elhagyta a szigetet.

A hatóság eleinte nem foglalkozott a népmozgalommal, de a 3-i események miatt megváltoztatta magatartását: utasította a rendőrséget és a köztársasági gárdát, hogy tartsák fenn a rendet a városban. Augusztus 4-én már megfelelően járőröztek Funchalban, és az üzletek is kinyitottak. Az előző napi rendbontások nem ismétlődtek meg; azoknak csak az embereknek esett bántódásuk, akiket a tömeg – joggal vagy jogtalanul – felelősnek tartott a tervezett kizsákmányolásért.

A kenyér ára 1921 augusztusában nem változott. A következő év februárjában azonban a brit malomüzem elérte, hogy átmenetileg 1 escudóra emelkedjen, mivel a lisztet ekkor már kilogrammonként 1,10 escudóért árusította.

Néhány nappal az imént említett zavargások előtt más zavargások is történtek, ezeket azonban a képviselő- és szenátorválasztás váltotta ki a Câmara de Lobos-i választógyűlésben. Megsebesült Américo Olavo kapitány és dr. Manuel Augusto Martins, akik a választási eljárás ellenőrzésére mentek oda. A július 11-i zavargásokat Funchalból érkezett személyek idézték elő, hogy érvénytelenítsék a Câmara de Lobos-i szavazást, ahol az ellenzék nagy többségre számított.

1931

1931. február 4. és 8. között Funchalban rendkívül súlyos közrendzavarások történtek. Egy új rendelet váltotta ki őket: új gabonaellátási rendszert vezetett be, és korlátozta a búza és a liszt szabad behozatalát. Ezzel „monopóliumot” teremtett a közellátás egyik fontos területén. A rendelet végrehajtását felfüggesztették, a lázongók azonban a teljes visszavonását követelték. Közben a város több pontján súlyos zavargások törtek ki. A kereskedelmi tevékenység öt vagy hat napra teljesen megbénult: minden üzlet, közhivatal és iskola zárva tartott. Február 6-án a zavargások riasztó méreteket öltöttek. Erőszakos támadás érte a Lavradores malomüzemét, egy jelentős nagykereskedést a Rua Cinco de Junho (Június 5. utca) utcában, egy pékséget Ponte de São Joãóban és egy üzletet a Rua da Alfândega (Vámház utca) utcában, stb. stb. Mindegyik teljesen elpusztult; a kár több ezer conto de réisre rúgott (conto: egymillió réis; réis: régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis). A rendőrség beavatkozott. Három civil és a rendőri testület egyik tagja életét vesztette. A rend helyreállítására a laktanyából kivonuló gyalogsági egységek nem akartak vagy nem tudtak fellépni; a sajnálatos eseményekért később jelentős részben őket tették felelőssé.

1936

Egy új rendelet létrehozta a Tejtermékek Főtanácsát (Junta dos Lacticínios), és szabályozta a tej elosztását és értékesítését. Végrehajtása nagy felháborodást váltott ki a vidéki lakosság körében. 1936. augusztus 4-én és 5-én a sziget több pontján rendkívül súlyos közrendzavarások törtek ki. A fegyveres erők beavatkozására volt szükség, és nyolc civil vesztette életét. Lisszabonból két hadihajó érkezett katonai egységekkel és nyomozó rendőrökkel. Nagyszabású bírósági vizsgálatot indítottak, és több száz embert letartóztattak. Közülük mintegy ötvenet a Zöld-foki-szigetekre szállítottak, hogy ott állítsák bíróság elé őket. Ma már mindenki elismeri, hogy a sajnálatos zavargásokat kiváltó rendelet az állattenyésztők és a tejárusok számára előnyös rendelkezéseket is tartalmazott.