Nogueiras (vikomt)

Jacinto de Sant'Ana e Vasconcelos Moniz de Betencourt, Nogueiras 2. vikomtja Jacinto de Sant'Ana e Vasconcelos Moniz de Betencourt, Nogueiras 1. vikomtja és Dona Matilde Isabel de Sant'Ana e Vasconcelos Moniz de Bettencourt fia volt. Édesanyja kiváló írónő, Nogueiras vikomtnéja volt; róla az Elucidário egy másik szócikkében szólunk. Széles körben ismertté vált, és nálunk ma is az: ő volt a főszereplője a város strandján 1868. március 8-án történt súlyos eseményeknek, amelyekkel a „Népi zavargások” című szócikkben már részletesebben foglalkoztunk. A királyság szárazföldi részén kortársai még inkább ismerték bátorságáról és vitézségéről: kalandos tetteinek akkoriban messzire eljutott a híre. Korának és mulatozásainak társai közé tartozott Niza márkija, Soto Maior diplomata és mások. Ramalho Ortigão a Fartas, Bulhão Pato a Memórias, Augusto Forjaz a Livres das Feras című művében, valamint Luis Palmeirim és más szerzők is hosszan írnak Sant'Ana e Vasconcelosról.

A szigeten azonban talán kevesen tudják, hogy Jacinto de Sant'Ana ragyogó újságíróként és jeles parlamenti képviselőként kiemelkedő szerepet játszott a politikában. Ihletett, megbecsült költő volt; a Pénzügyminisztérium magas rangú tisztviselőjeként három igen jelentős munkát tett közzé gazdasági kérdésekről. Diplomátaként Portugáliát képviselte az Amerikai Egyesült Államokban, és kiemelkedő helyet foglalt el a Washingtonba akkreditált külföldi követek között.

Jacinto de Sant'Ana 1824-ben született Funchalban. A város gimnáziumának (liceu) elvégzése után, még igen fiatalon Rio de Janeiróba ment, ahol néhány évet töltött. Ott kereskedelemmel foglalkozott, és az irodalmat is művelte: 1848-ban ugyanott Talismans címmel kiadta egy francia regény fordítását. Ekkortájt kezdett ismertté válni bohém életmódjáról és testi erejéről.

1850 körül hazatért, és beiratkozott a Coimbrai Egyetem (Universidade de Coimbra) matematikai karára. Úgy tűnik azonban, hogy tanulmányainál tevékenyebben foglalkozott politikával. Ugyanabban az évben kiadta O Grito do Povo című füzetét, amely a Cabral fivérek kormánya ellen intézett heves támadás volt, és országszerte nagy hírnevet szerzett. Amikor Saldanha marsall 1851-ben kibontotta a felkelés zászlaját, Sant'Ana az egyetem azon hallgatói közé tartozott, akik a leglelkesebben támogatták a mozgalmat. Sokat tett azért is, hogy Ferdinánd herceget Coimbrába kísérő ezredek Saldanha hercegének oldalára álljanak.

A forradalom győzelme után félbehagyta tanulmányait, és nyíltan a politikának szentelte magát; a sajtóban elszántan küzdött. Ugyanakkor, mint valahol írják, „rettenthetetlen öklözőnek is bizonyult: a lisszaboni könnyelmű életben arról vált hírhedtté, hogy ördöngös módon szétkergette a csoportosulásokat. Sant'Ana e Vasconcelos élete hátralévő részében sokáig küzdött ifjúkorának e hagyományaival és emlékeivel, noha nemzedéke egyik legkomolyabb, legmegfontoltabb és legóvatosabb emberévé vált. Uralkodott vérmérsékletén, nehogy úgy tűnjön, régi verekedős szokásait a politikai vitákba is magával viszi.”

Számos megbízatása és közhivatala között szerepelt Aveiro és Faial kerület főtitkári tisztsége, a Pénzügyminisztériumban a tisztviselői és hivatali vezetői állás, valamint a hivatásos konzuli szolgálat. Képviselő és Portugália követe is volt az Amerikai Egyesült Államokban. Pénzügyi és gazdasági kérdéseket tanulmányozott: 1863-ban fontos jelentést adott ki a fogyasztási adóról, 1870-ben pedig ugyanerről a témáról egy másik, 247 oldalas tanulmányt, amelyet akkoriban igen értékes munkának tartottak.

Viseu, Pico szigete és más választókerületek képviselője volt. A parlamentben sok vitában tevékenyen részt vett; kiváló szónoknak bizonyult, és az általa tárgyalt kérdésekhez nagy hozzáértéssel szólt hozzá.

A sajtóban is ragyogó újságírónak bizonyult. Olyan támadásokat és vitákat folytatott, amelyek híressé váltak; olykor erőszakos és nyers volt a vitákban, ami egyébként természetes következménye volt heves, nyughatatlan vérmérsékletének. Sokat írt a Português és a Revolução de Setembro számára. Egy ilyen vita párbajhoz vezetett Sant'Ana és a mi első számú újságírónk, António Rodrigues Sampaio között. Sampaio, aki nem értett a fegyverforgatáshoz, megsebesítette ellenfelét, pedig Sant'Ana kitűnő vívó és mesterlövész volt.

A már említett írásokon kívül Jacinto de Sant'Ana Pátria e Amor címmel verseskötetet is kiadott, amelyhez Latino Coelho hosszú előszót írt. Külön említést érdemel a Revolução de Setembro hasábjain megjelent cikksorozata, a Cartas ao conde de Avila sobre materias eleitorais da ilha da Madeira, amely óriási feltűnést keltett.

1875-ben megkapta Nogueiras vikomti címét, majd nem sokkal később Portugália követeként az Amerikai Egyesült Államokba utazott. Ott mintegy 12 évig élt, és többé nem tért vissza hazájába. Washingtonban nagy tekintélyre tett szert: kiváló és ügyes diplomatának tartották. Ott halt meg 1888. január 24-én, és ott is temették el.

Olvasóink bizonyára érdeklődéssel ismerik meg Sant’Ana e Vasconcelos néhány kalandját. Ezért Bulhão Pato Memórias című művében és Augusto Forjaz Livres das Féras című művében megjelent beszámolókhoz fordulunk.

A Paquita szerzője nem kevesebb mint hét párizsi párbajt tulajdonít neki. Az egyiket egy vívómesterrel vívta; ebben „Sant’Ana súlyosan megsebesült, a vívómester pedig a halál küszöbére került.”

Hat esztendő kalandjainak forgataga után – folytatja ugyanez a szerző – az atyai elnézés elfogyott, és apja Rio de Janeiróba küldte egy fából való lovacskán; ezt akkoriban hatásos gyógymódnak tartották. Már ő is mondhatta volna róla, amit Mirabeau grófja a nagy szónokról: „A fiam – maga a hurrikán!” „Amit Jacintho de Vasconcellos Rio de Janeiróban művelt, rendkívüli volt!

Egyszer egy kávéházban a capoeirásokkal került szembe. Korsókat és palackokat hajigált rájuk, mintha ágyúgolyók volnának, padokat tört szilánkokra, majd a kőasztalokhoz lépett, és azokat dobálta az ellenségeire! A kávéház tulajdonosa még néhány éve is mutogatta a törött köveket a Portugáliából érkező vendégeknek.

„Máskor – és ez volt az utolsó eset Brazíliában – Sant’Ana bikaviadalt nézett. Egy férfi kikapott egy portugál fiú kezéből egy portugál zászlóval díszített banderillát, a földre hajította és sértésből megtaposta. Sant’Anna beugrott az arénába, egy rúgással leterítette a mulatt férfit, majd megtisztította a porondot! Jött a rendőrség: azt is szétverte! Amikor elhagyta az arénát, egy lovasosztag rontott rá. Sant’Ana, még mindig kezében a bikaviadalon használt rúddal, a lovasságra vetette magát! A parancsnok pisztolyt húzott a nyeregtokjából, és közölte, hogy lőni fog. Sant’Ana így felelt: »Az nem sül el!« És nem sült el! Újabb katonák, újabb lovasok érkeztek. Sant’Annát végül elfogták és távozásra kényszerítették – Odüsszeiájának harmadik éneke ért véget! Az első Coimbrában játszódott, a második Párizsban, a harmadik Santa Cruz földjén! A negyedik Lisszabonban következett. „Ez az ember, aki egész vásárokat söpört tisztára, kifogástalan neveltetésű, tehetséges és élénk szellemű, elegáns férfi volt! „…1851 júniusában Sant’Anna e Vasconcellost Horta főtitkárává nevezték ki, a következő évben pedig Aveiróba helyezték át. „Indulása előtt egy nyári estén – Sant’Anna akkoriban hősies nyugalom időszakát élte – elmentünk a Martinhóba fagylaltozni. Egy asztal köré gyűltünk: Mendes Leal, A. Pedro Lopes de Mendonça, José Maria d’Andrade Ferreira, Luiz de Vasconcellos, a Cruz című dráma szerzője – a darab sikert aratott a D. Maria II színházban –, Antonio Correia Heredia és én. Már csak az utóbbi ketten vagyunk életben; a többiek mind meghaltak. „Hamarosan belépett egy hajóskapitány, akit akkoriban jól ismertek a Baixa köreiben. Egy magas, széles vállú, erős férfi kísérte: német volt. A tengerész Rio de Janeiróban vereséget szenvedett Sant’Annától, és nem tudta lenyelni a sérelmet. Mégis igen szívélyesen lépett oda hozzá, és bemutatta neki a németet, aki folyékonyan beszélt franciául. Sant’Anna a rá jellemző udvariassággal fogadta. Én azonban észrevettem rajta némi feszélyezettséget. Hiúzszemével felismerte, hogy a ravasz hajós a másikat afféle harci kutyaként hozta magával. Néhány szó után Jacintho elköszönt, és már távozni készült, amikor a német hirtelen megragadta frakkjának gallérját, és elszakította! Sant’Anna e Vasconcellos hátralépett egyet, és ököllel megütötte: a férfi elterült! Fölkelt, arca erősen feldagadt, és vadul rárontott. Újabb ökölcsapás, és az óriás ismét a földön hevert. Még egyszer föltápászkodott, és újra támadt… Sant’Anna ekkor haragjában megragadta, és áthajította a nagy tükör alatt álló asztalon! A támadó ezúttal elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, a tengerész karjába kapaszkodva, támolyogva távozott. „Sant’Anna lihegve ült le; orra kihegyesedett, bajsza borzas volt, szeme szikrázott. Antonio Heredia, aki gyermekkora óta ismerte földijét, barátját és rokonát, még így is elképedt ettől a bikáéhoz mérhető erőmutatványtól! „Miután belépett a politikába, Sant’Anna még két párbajt vívott. Az egyiket egy Clavel nevű franciával, karddal, a másikat A. Rodrigues Sampaióval, pisztollyal. Sampaio lőtt először; eltalálta, és egy hajszálon múlt, hogy Sant’Anna nem maradt holtan a párbaj helyszínén. „Rodrigues Sampaio sokszor mondta a jelenlétemben: »Ha a golyóm csak egy hajszálnyival beljebb talál, Sant’Anna halott volna, nekem pedig egész életemben árnyék vetülne a szívemre.«”

Augusto Forjaz Livres das Feras című kötetében a következő olvasható: „Egy másik eset, amelyben részt vett, 1859 decemberében történt. A São Carlos színház királyi felügyelője, Dom Pedro Brito do Rio szerződtette a két rivális énekesnőt, Marcellina Lotti della Santát és Fortunata Tedesco de Francót. Egy este, amikor a Lucrécia Bórgia című operát tűzték műsorra, mindkét hölgy szándékosan beteget jelentett. Táborok alakultak: Tedesco maga mellé állította a színházlátogatók többségét és szinte az egész lisszaboni sajtót. Sant’Anna e Vasconcellos a Revolução de Setembro hasábjain Lotti védelmére kelt. Tedesco 19-én ismét színpadra lépett; a nagy többség ünnepelte, és arra készült, hogy ellenfelét ellenségesen fogadja. Dom Pedro do Rio és felesége, Dona Maria Krus Sant’Anna e Vasconcellosszal együtt egy páholyban ült. Ő komótosan lement a földszinti nézőtérre. Odalépett a tüntetésre készülők csoportjához, és kérte őket, hogy mondjanak le a tervezett ellenséges megnyilvánulásról. Csupán négyen makacskodtak, a dobogáshoz való jogukra hivatkozva. Sant’Anna e Vasconcellos ekkor a legnagyobb udvariassággal figyelmeztette őket: – Az urak azt mondják, jogukban áll a lábukkal dobogni. Bizonyára így van. Csakhogy az urak a lábukkal nyilvánítanak véleményt, én pedig a karommal szoktam. Élhetnek tehát a szabadságukkal; az első szünetben majd elszámolunk egymással: a lábak a kezekkel. Marcellina Lotti della Santát nem fogadták dobogással. Ugyanebben az időben Lisszabonban megjelent egy O Asmodeu című szatirikus lap is, amely nem kímélte Dom Pedro do Riót a kellemetlen megjegyzésektől. Ő becsületes ember volt, ezért nem hajolt meg sem a művészek, sem a közönség egy részének szeszélyei előtt. A földszinti nézőtér bizonyos látogatói aszerint álltak a művészek mellé vagy ellenük, hogy azok milyen bőkezűen fizették meg tapsukat. A közönség e sajátos rétegének követelését molhadurának nevezték; a királyi felügyelő nem tudta megszüntetni. Az O Asmodeu szerkesztője, Marciano de Azevedo a követelőzők pártjára állt, és azzal hencegett, hogy nincs az a házőrző kutya, amelytől megijedne. Sant’Anna e Vasconcellos magára vette a célzást, mert összefüggésbe hozta a Marcellina Lotti elleni, kudarcba fulladt tüntetéssel. Megkereste Marciano de Azevedót a földszinti nézőtéren, és magyarázatot követelt tőle. A tumultusban az O Asmodeu szerkesztője a színpadra szökött, majd bezárkózott Emilia Bellina táncosnő öltözőjébe. A nő rendkívül csúnya volt, és azt beszélték, hogy a szeretője. Sant’Anna egy ökölcsapással betörte az ajtót, de amikor szembetalálta magát a félelmetes külsejű nővel, nevetésben tört ki, és hozzátette, hogy Marciano de Azevedót már éppen eléggé bünteti a kapcsolata ezzel a szörnyeteggel....” „Konzuli és diplomáciai pályafutása figyelemre méltó volt. Hazája nem csekély figyelmet és számos előnyt köszönhetett neki, különösen a kereskedelem bővítésével kapcsolatos ügyekben. Úgy hiszem, a külügyi és a pénzügyi minisztérium levéltárában több kiadatlan jelentése található, amelyek nagyon is megérdemelték volna a közzétételt, hiszen egyes szerződések és egyezmények alapjául szolgáltak... De mivel igaz, hogy aki a legtöbbet teszi, azt becsülik a legkevésbé, Sant’Anna e Vasconcellos hazafias munkássága is ismeretlen maradt. Ehhez jelentősen hozzájárult az is, hogy távol került politikai életünktől. Hosszú távolléte miatt feledésbe merült. Szép, atlétikus alakjának emléke elhalványult, amíg ő sokáig külföldön tartózkodott. Amikor egy nap alkalomszerűen hazatért, az új nemzedékből senki sem ismerte fel a ragyogó költőt, az éles tollú újságírót és a kiváló szónokot, aki 1851 és 1872 között tehetségével, eleganciájával, humorával és bátor tetteivel vonta magára a figyelmet. Jacintho Augusto Sant’Ana e Vasconcellos, a Krisztus-rend (Ordem de Cristo) és a spanyol III. Károly-rend komturja, a királyi ház nemese (fidalgo da Casa Real), 1875. július 2. óta Nogueiras második vikomtja régi társait és legjobb barátait már a sír békéjében találta meg. Haja őszült, törzse kezdett meggörnyedni. Egykori társasági körei eltűntek, s úgy érezte magát, mint egy idegen, akit a sorscsapások egyre újabb próbáknak vetnek alá. Egy januári estén, amikor kilépett a II. Mária színházból, egyedül találta magát. Őt, akinek oly sok barátja és ellensége volt, aki az előbbieknek odaadó híveként, az utóbbiaknak pedig félelmetes ellenfeleként élt, megborzongatta ez a magány. Betért a Rocio kávéházba, amely akkor az egykori Mattos Moreira üzlethelyiségében, a Camões térre néző sarokházban működött. Leült, és teát meg pirítóst kért. A szemközti asztalnál két korabeli korhely, két sudár termetű, kötekedő fiatalember harsány nevetésben tört ki. Konyakot döntögetve mulatságosnak találták a teát ivó és pirítóst evő öreget. Sant’Ana e Vasconcellos elmosolyodott. Aztán tapsolt, és így szólt a pincérhez: – Hozzon még két teát és két adag pirítóst. A fiatalemberek még jobban nevettek. Micsoda pompás együgyű polgárra akadtak! Amikor a pincér a rendelt holmival a tálcán visszatért, Sant’Anna e Vasconcellos jó hangosan utasította, hogy tegye le az arcátlan, magukat előkelőnek képzelő fiatalok asztalára. A zsúfolásig megtelt teremben csend támadt: mindenki közeli összetűzésre számított, annál is inkább, mert a két ifjú atléta kigúnyolta az ártatlan pincért, és megvetően félretolta a tálcát. Sant’Ana e Vasconcellos felállt és odalépett hozzájuk. Hangja harci kürtként harsant fel: – Az urak kinevettek, amiért öreg létemre teát iszom. Most én fogok nevetni az urakon, amiért gyerek létükre még nem ittak. Sant’Anna e Vasconcellosnak hívnak. Akár akarják, akár nem, le kell nyelniük ezt a teát. A két fiatalember fenyegető tekintete alatt megadással engedelmeskedett.”