Nogueiras (vikomtné)

Dona Matilde Isabel de Sant'Ana e Vasconcelos Moniz de Bettencourt, Nogueiras vikomtnéja kivételes erényei és felbecsülhetetlen lelki értékei révén Madeira egyik legtiszteletreméltóbb hölgye volt. Emellett rendkívül finom szellem és ritka tehetség is volt: ha nem Madeirán él, bizonyára jeles nevet szerzett volna hazánk irodalomtörténetében.

José Joaquim de Vasconcelos és Dona Francisca Emília Teles de Meneses leánya volt; mindkét szülője Madeira legelőkelőbb családjai közé tartozott. Ebben a városban született 1805. március 14-én.

Korán megmutatkozó tehetsége és a tanulás iránti feltűnő hajlama lehetővé tette, hogy gondos nevelésben részesüljön. Műveltségét az évek során szüntelen munkaszeretettel gyarapította; a munkával csak akkor hagyott fel, amikor makacs betegsége és az évek nyomasztó terhe már egyáltalán nem engedte folytatni.

Korán az irodalom felé fordult, amely mindvégig szellemi életének egyik legnagyobb örömforrása maradt. Első írásai már nagy intelligenciáról és több irodalmi műfajban megmutatkozó kivételes készségről tanúskodtak. Méltó módon hódolt a múzsáknak: főként fiatalkorában ihletett verseket írt, később pedig teljesen a prózának szentelte magát, és ritka érdemű íróként mutatkozott meg.

A különböző újságokban megjelent számos cikke és verse mellett megírta a Soldado de Aljubarrota című regényt és a Diálogo entre uma avó e sua neta című, párbeszédes formájú tankönyvet. Mindkettő Lisszabonban jelent meg; az utóbbit a Közoktatási Főtanács (Conselho Superior de Instrução Pública) a hivatalos iskolákban való használatra is jóváhagyta. Ő írta továbbá a Nota ao mês de Maio című jegyzetet, amely Ovidius Fastos című művének António Feliciano de Castilho vikomt által készített fordítását kíséri.

Nogueiras vikomtnéja alaposan ismerte az angol és a francia nyelvet. Az utóbbiból több művet ültetett át a mi nyelvünkre; ezek közül megjelent Lamartine Genoveva című műve, valamint Bougaud Castelãs de Roussilon és Vida de Santa Monica című műve.

Elkészítette Alexandre Herculano ismert történelmi regénye, az Eurico o Presbítero francia fordítását. A mű 1888-ban jelent meg Párizsban Oldenburgi Miklós herceg kezdeményezésére, aki elolvasta a kéziratot, és kiválónak találta a fordítást.

Más műveket is kiadott, amelyekről nincs tudomásunk. Úgy értesültünk, hogy több értékes irodalmi munkája maradt kiadatlanul, nem számítva a különféle folyóiratokban szétszórtan megjelent írásait.

A kiváló asszony soha nem hagyott fel a tanulással: hosszú élete csaknem végéig az irodalom volt művelt szellemének legkedvesebb időtöltése. A Vida de Santa Mónica fordítását – talán utolsó irodalmi munkáját – már igen idős korában készítette, amikor csak kevesen képesek a kimerítő szellemi munkára. Időnként betegségek kényszerítették tétlenségre, ő azonban ezt az időt is kihasználta: könyveket írt és fordított, s a szellemi munkában enyhülést talált testi szenvedéseire.

Végtelenül jóságos szívét sokszor gyötörték kegyetlen megpróbáltatások. Bizonyára nem a legkisebb volt köztük az, amelyet a városban 1868. március 8-án kitört zavargások okoztak: fia, Jacinto de Sant’Ana e Vasconcelos, a későbbi Nogueiras vikomtja, akiről már írtunk, majdnem áldozatul esett nekik. A pártos és türelmetlen politika felszította az indulatokat, és a felhevült tömeget a legsajnálatosabb túlkapásokra ragadtatta. Kiváló honfitársunk, amikor a partraszállás helyéhez közeledett, kénytelen volt sietve visszahúzódni a hajóra, amely a fővárosból hozta. Élete súlyos veszélyben forgott, és a nép közül többen életüket vesztették. A város lakosságának jelentős része számára a rettenetes szorongás órái voltak ezek; az események sok kortársa máig élénken emlékszik rájuk. Nogueiras vikomtnéja rajongásig szerette fiát. Súlyos csapásként élte meg a történteket, majd azt is, hogy férje meghalt: nem tudott megbirkózni e nagy bánat megrázkódtatásaival.

A nagy költő, Bulhão Pato Memorias című művében Jacinto Sant’Anáról írva így emlékezik meg Nogueiras vikomtnéjáról: „Megismertem Sant’Ana édesanyját, Matilde asszonyt, Nogueiras vikomtnéját, amikor húszévesen néhány hónapot Madeirán töltöttem gyermekkori barátommal, Carvalhal grófjával. „Akkor ereje teljében volt. Neveltetése, jelleme, arcának szépsége, alakjának kecsessége, mindenben megmutatkozó előkelősége és kivételes tehetsége a legelbűvölőbb emberek egyikévé tették, akiket valaha ismertem”! „Csodálatra méltóan finom és érzelemmel teli verseket szerzett. Elragadó prózát írt. Tágabb közegben elsőrangú író lehetett volna. Sant’Ana rajongott az anyjáért; hányszor láttam ezt a rettenthetetlen, heves embert gyermekként sírni, miközben a leveleit olvasta! Azután szent ereklyeként őrizte őket, a legtisztább szeretet szinte vallásos áhítatával.” A kiváló asszony egy évvel élte túl fiát, aki Portugália washingtoni minisztereként halt meg. Unokái kegyeletből eltitkolták előle a végzetes hírt, így anélkül hunyt el 1888. december 23-án, 83 éves, tisztes korban, hogy tudomást szerzett volna róla.