Egyházközségi tanácsok

Az 1835. július 18-i rendelet létrehozta az egyházközségi tanácsokat (juntas de paróquia) a madeirai szigetvilágban. Néhány egyházközségben meg is alakultak, sok plébánián azonban soha nem működtek. Nem tudjuk, hogy ezek az igazgatási testületek hasznára voltak-e valamelyik településnek, ahol megválasztották őket. Úgy véljük, működésük teljesen haszontalan és eredménytelen volt; egyházközségi igazgatásuknak semmi nyomára nem bukkantunk. Elmondható, hogy rövid ideig léteztek, és itt nálunk semmiféle tényleges tevékenységet nem fejtettek ki.

Az 1886-os Közigazgatási törvénykönyv (Código Administrativo) kihirdetése után – amely fenntartotta a korábbi egyházközségi tanácsokat, és szélesebb jogkörrel ruházta fel őket – a törvénynek eleget téve Madeirán is meg akarták alakítani ezeket az igazgatási testületeket.

Az egyházközségi tanácsok megalakultak volna, sőt igazgatási feladataikat is ellátták volna, ha a szűk látókörű helyi politizálás nem használja ki a kedvező alkalmat régi gyűlölködések felszítására és a leginkább elítélendő megtorlásokra. Ekkor hosszan tartó, makacs ellenállás bontakozott ki e testületek működésével szemben, amely rövidesen súlyos erőszakba és a legszomorúbb túlkapásokba torkollott.

A nép felháborodását elsősorban az a félelem váltotta ki, hogy az egyházközségi tanácsok adókat vetnek majd ki, hiszen saját bevétel híján másként nem tudnának működni. Hamarosan az egész szigeten általános tiltakozás támadt a Parreca tanácsai, vagy egyszerűen a Parreca (az 1887-es egyházközségi tanácsok és az ellenük kitört zavargások népi neve) ellen, ahogyan a nép ezeket az igazgatási testületeket nevezte.

A lázadás ekkor tűzvészként terjedt el az egész kerületben (distrito). Nem mindig tört ki a köztereken, de az emberekben lappangott. Nem tudunk más eseményről, amely itt nálunk ilyen heves és általános felháborodást váltott volna ki, talán az 1907-es pestisjárvány kivételével. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha rossz szándékú emberek még ma is a Parreca ügyét tűznék a lázadás zászlajára, ismét fel tudnák kavarni a kedélyeket, és talán súlyosan megzavarnák a közrendet (1921).

Ezért azóta senkinek sem jutott eszébe, és ma sem jut eszébe egyházközségi tanácsokat választani. Számunkra ezek a testületek csak a Közigazgatási törvénykönyv lapjain léteznek. Már eltelt harminc hosszú év, és ugyanennyi fog még eltelni anélkül, hogy valóban létező intézménnyé válnának ebben a szigetvilágban. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem válnának a lakosság javára. Hiszen tudjuk, mit tettek egyes vidéki községi tanácsok, sőt még kerületi székhelyek tanácsai is.

Madeira helyzete akkor meglehetősen válságos volt. A cukornád termesztése szinte teljesen megszűnt, a szőlőültetvények keveset teremtek, és azokat is súlyos veszély fenyegette. A hajóforgalom elkerülte kikötőhelyünket, és az egész országot sújtó bajok tovább rontották a szigetvilág gazdasági helyzetét. Az új adók kivetésének gondolatával aligha lehetett volna ennél kedvezőbb talajra hullatni a közfelháborodás magvait. Az egyházközségi tanácsok megalakítása – amelyet gátlástalan politizálók ügyesen, de rosszindulatúan használtak ki – meggyújtotta a kanócot, és a tűz hamarosan mindenhová átterjedt.

Madeira számos egyházközségében (freguesia) súlyos események történtek, és időnként a közrend is felborult. Némelyikben az események nyílt ellenségességbe fordultak mindazokkal szemben, akik hatósági tisztséget viseltek vagy bármilyen közfeladatot láttak el. Ez alól a helyben élő legelőkelőbb és legtekintélyesebb személyek sem voltak kivételek. Valóságos rettegés időszaka volt ez: sokan kénytelenek voltak elhagyni otthonukat, és Funchalban kerestek biztos menedéket a fellázadt nép túlkapásai elől.

Sant’Ana községében (concelho), különösen Faial egyházközségében a lakosság fellázadt és számos féktelenséget követett el. A plébánost és a helység néhány legtekintélyesebb lakóját zaklatták, bántalmazták, sőt meg is verték.

Ponta do Solban (’Nap-fok’) a nép fenyegetően vonult le a mezővárosba (vila), és bizonyára a legelítélendőbb túlkapásokat követte volna el, ha a katonaság nem állja útját. A katonákat megtámadták, és azzal fenyegették őket, hogy erőszakkal, kőzáporral kergetik el. A katonák kénytelenek voltak karabélyaikat használni; a helybeliek közül öten meghaltak, mások megsebesültek.

Caniço (’nád’) egyházközségében az egyházközségi tanács (junta de paróquia) állítólagos ülése miatt támadt események szintén rendkívül súlyossá váltak, és tragikus következményekkel jártak. 1887. november 22-én az egyházközség lakói nagy számban behatoltak a plébánia épületébe, arra hivatkozva, hogy ott ülésezik az egyházközségi tanács. Alaposan átkutatták az egész lakóépületet és a templom valamennyi mellékhelyiségét. Teljesen elfoglalták a templomot és környékét, majd órákon át fenyegető, ellenséges magatartást tanúsítottak. Attól lehetett tartani, hogy ez bármelyik pillanatban pusztító viharrá fajul.

Alkonyatkor Funchalból Luís Maria dos Reis kapitány vezetésével katonai egység érkezett a caniçói plébániatemplom (Igreja Paroquial do Caniço) közelébe. A kapitány azonnal ki akarta üríteni a templomot, ami csak nehezen sikerült. Ekkor a katonákat heves kőzápor érte; egy katona meghalt, amikor a templom tetejéről rádobtak egy nagy követ. A mindaddig a legnagyobb óvatossággal eljáró fegyveres egység a támadásra védekezéssel válaszolt, és visszaverte a támadókat. Négy helybeli golyóktól találva esett el, sokan pedig megsebesültek, közülük néhányan halálosan.

A portugál szárazföldről Cibrão alezredes parancsnoksága alatt megérkeztek az 5. vadászezred (caçadores, könnyűgyalogság) és a 16. gyalogezred egységei, hogy segítsék az itt állomásozó katonaságot. Az egységek jó szolgálatot tettek.

Az események visszhangot keltettek a szárazföldi sajtóban és a hatalom legfelsőbb köreiben. A Cortesben (a portugál országgyűlésben) ülő képviselőink és néhány Lisszabonban élő madeirai felhívták a központi kormány figyelmét arra, hogy a Madeirán történtek fő oka a sziget nyomasztó helyzete volt. Arra is rámutattak, hogy a lázadás lényegében erélyes tiltakozás a központi hatóságok részéről a szigetcsoportot sújtó elhanyagolás ellen.

A kormány azonnal különféle intézkedéseket hozott, később pedig jelentősebb lépéseket tett a közmunkák, a parti hajózási illetékek felfüggesztése stb. ügyében.

A kormány 1887. december 31-i rendeletével nagyszabású bizottságot nevezett ki Manuel Raimundo Valadas műszaki ezredes elnökletével. A bizottság e kerület több hivatalos tisztségviselőjéből, valamint néhány földbirtokosból és kereskedőből állt. Titkára dr. Gaspar Malheiro Pereira Peixoto, a funchali polgári kormányzóság (Governo Civil, kerületi közigazgatás) főtitkára volt.

Valadas ezredes a legnagyobb buzgalommal végezte a rábízott nehéz feladatot. Hogy kellőképpen tájékozódjon és hasznos munkát végezzen, meghallgatott mindenkit, aki hozzá fordult, és figyelembe vette a sajtó, a közigazgatási testületek és a magánszemélyek javaslatait. Részletesen tanulmányozta a kerület helyzetének kiváltó okait. A számtalanszor ülésező bizottságban viták és a kérdések alapos vizsgálata révén igyekezett gyakorlati és végleges következtetésekre jutni azokban a súlyos ügyekben, amelyek megoldására a bizottságot felkérték.

A bizottság elnöke terjedelmes és felvilágosító jelentést írt és nyújtott be a kormánynak. Állítólag értékes munka volt, amely fontos adatokat tartalmazott a Madeirán elterjedt lázadás okairól és a kerületet sújtó válság leküzdéséhez szükséges intézkedésekről. A központi kormányt sürgették, hogy hozza nyilvánosságra a jelentést, de ezt soha nem engedélyezte. Mindössze annyit tett lehetővé, hogy Madeira parlamenti képviselői megvizsgálják a Királyság Minisztériumának hivatali helyiségében, ahol a jelentést őrizték. Akkoriban azt beszélték – és a sajtó is hírt adott róla –, hogy a jelentés olyan ügyekre és személyekre utalt, amelyek, illetve akik említésének nyilvánosságra kerülését nem tartották kívánatosnak.

Valadas ezredes és a 250 főnyi gyalogos legénység 1888. január 11-én érkezett Funchalba.