Cukornád

A cukornád Madeirára kerülése feltehetően 1425-re tehető. Úgy tartják, hogy a növény első dugványait Tengerész Henrik utasítására Szicíliából hozták, és a Campo do Duquén (’herceg tere’) ültették el. Ezen a funchali területen áll ma a székesegyház (Sé Catedral) a templomkertjével és előterével, továbbá itt található a Largo da Sé (’székesegyház tér’), a Rua do Aljube (’püspöki börtön utcája’) és a Largo do Comércio tér, amelyet egykor S. Sebastiãónak neveztek. A cukornád a Campo do Duquéről Machicóba is eljutott, ahol termesztése annyira sikeres volt, hogy tizenhárom arroba cukrot állítottak elő; ez volt az első cukor, amelyet a szigeten eladtak.

Madeiráról a cukornád a Kanári-szigetekre, a Zöld-foki-szigetekre, São Tomé és Príncipére, valamint Angolába és Benguelába jutott el. Feltételezhető, hogy szigetünkről terjedt át ez a hasznos növény a portugál és spanyol amerikai gyarmatokra is. Ott ma is létezik egy „kreolnak” nevezett cukornádfajta, amely teljesen azonos a nálunk termesztett régi, helyi cukornáddal.

A cukornád termesztése Madeirán a 16. század közepéig virágzott és terjeszkedett; a szigeten ekkor már 300 000 arroba cukrot állítottak elő. Amikor azonban Gaspar Frutuoso 1590-ben megírta a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című művét, az egykor virágzó cukoripar már hanyatlásnak indult, mert Brazíliából és a spanyol gyarmatokról egyre több cukor érkezett az európai piacokra. A szigeten ugyanakkor még mindig értékes cukornádültetvények voltak.

A kibontakozó válság elhárítására Funchal városi tanácsa 1598-ban királyi rendeletet (alvará) kért és kapott, amely megtiltotta, hogy a hajók itt máshonnan származó cukrot rakodjanak be. Ez az intézkedés azonban semmilyen hasznot nem hozott a szigetnek. Ugyanígy eredménytelen maradt a város lakói és a tanács között 1608-ban kötött megállapodás is: eszerint külföldieknek csak akkor lehetett Brazíliából behozott cukrot eladni, ha rakományuk harmadát előbb helyi cukorral töltötték meg.

“

„Egy 1649-es királyi rendelet – írja dr. Azevedo – jutalmakat és kölcsönöket ígért azoknak, akik helyreállítják az addigra romba dőlt régi cukormalmokat (engenho), vagy újakat építenek. Madeira cukoripara azonban halálos sebet kapott, amikor a 16. század végétől az amerikai cukor olyan árakon árasztotta el az európai piacokat, amelyekkel nem tudott versenyezni. A verseny valóban lehetetlenné vált számára: Amerikában a földet a rabszolgák szinte ingyenes munkája tette termékennyé, Madeirán viszont nagyrészt a szabad részes bérlők (colono) munkája. Amerikában ráadásul a föld, a termesztés, a feldolgozás és talán a tőke is egyetlen érdeket, erőt, egységes vállalkozást alkotott, itt azonban nem. A földtulajdonos és a bérlő, vagy a hitbizományos (morgado) és a közember különnemű kettőssége a jólét árnyékában egy időre szunnyadni hagyta a kölcsönös irigységet – noha a jólétet nem ez a viszony teremtette meg. Amint azonban a balsors fejszéje alatt a védelmet nyújtó fa meghasadt és kidőlt, ez a kettősség felébredt, és önmagát pusztította el.

A „Vágyódás a szülőföld után” jeles jegyzetírója 1748-at jelöli meg a sziget cukorkorszakának végpontjaként. Meg kell azonban jegyezni, hogy ekkor csupán a cukorfeldolgozó ipar tűnt el szinte teljesen: a cukornád termesztése tovább folytatódott, bár a korábbinál jóval kisebb mértékben.

“

„Madeira – írja dr. Azevedo – a 18. század közepétől az amerikai cukor puszta fogyasztójává vált. Ez tartotta fenn a cukrászatot, amely itt a 16. századtól valódi művészetté és jelentős exportiparrá emelkedett. Erről több okirat... és a Saudades da Serra különféle részletei tanúskodnak, különösen az, amely szerint Simão Gonçalves da Câmara kapitány nagy ajándékkészletet küldött Rómába a pápa felkeresésére... sok, a szigeten készített befőttből való díszt és különlegességet, továbbá az egész Szent Palotát cukorból és valamennyi bíborost alfenim-ből (formázható fehér cukormassza)... embernagyságban.

1730-ban kevés cukormalom működött a szigeten. 1736-ban, 1739-ben, 1741-ben, 1748-ban, 1758-ban és 1765-ben királyi rendeletet kértek a Brazíliából származó cukor behozatalának engedélyezésére.

Thomas Edward Bowdich, aki 1823-ban járt Madeirán, azt írja, hogy itt jelentéktelen mennyiségű cukrot állítottak elő. Az 1826-ban idelátogató Rambles in Madeira szerzője csaknem ugyanezt mondja erről a termékről, és hozzáteszi, hogy akkor az egész szigeten egyetlen cukornádpréselő malom működött. Egy korabeli újság szerint 1827-ben már egy másik, ugyanerre szolgáló malom is volt Madeirán. Eduardo Harcourt Sketch of Madeira című műve szerint 1851-re e létesítmények száma négyre nőtt; valamennyit ökrök hajtották.

“

„A cukor és az égetett szesz (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) előállítása – írja dr. Azevedo – az 1846 és 1852 közötti szőlőpusztulás után szinte azonnal újjáéledt. Először az égetett szesz gyártása indult meg, egy 1847-ben Câmara de Lobosban létesített üzemben. Ezt 1853-ban egy Ribeira Brava-i (’vad patak’), 1854-ben egy újabb Câmara de Lobos-i, 1855-ben pedig egy canhasi üzem követte. 1857-ben kettő létesült: egy Arco da Calhetában, egy Câmara de Lobosban. 1858-ban kilenc: kettő Machicóban, kettő Porto da Cruzban, egy São Jorgéban, egy Ponta Delgadában, egy Paul do Marban, egy Magdalenában és egy Câmara de Lobosban. 1859-ben kettő épült, egy São Jorgéban és egy Faialban; 1860-ban egy São Vicentében; végül 1861-ben egy Ponta Delgadában.

Ezután következtek a cukorgyárak. A Ferraz Irmãos évekkel korábban megkezdett üzeme és a William Hinton & Son gyára egyaránt Funchalban működött, a Ferreira Nogueira gyára pedig São Martinhóban; mindhárom 1856-ban. 1858-ban Ornellas Frazão gyára létesült Santa Cruzban (’Szent Kereszt’), 1859-ben Joaquim da Silva gyára Funchalban. Ettől kezdve 1866-ig Diogo Frazão gyára épült Arco da Calhetában és Wilbrahamé Ponta do Solban (’Nap-fok’); végül a nagy São João-i (’Szent János’) gyár. Az utolsó hét üzem közül némelyik égetett szeszt is készített.”

White Madeira its climate and scenery című könyve szerint 1855-ben 311 500 gallon cukornádlevet (garapa) nyertek. Eduardo Dias Grande agronómusnak a Funchali Mezőgazdasági Társaság elé 1865-ben terjesztett jelentéséből kitűnik, hogy a sziget abban az évben 14 688 043 kilogramm cukornádat termelt; a növény termőterülete akkor mintegy 357 hektár lehetett. Ugyanezen agronómus szerint ebből a 14 688 043 kilogrammból 84:218,98 hektoliter cukornádlé nyerhető, amely 175 039 550 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) tőkét képviselt.

A cukornád termesztése Madeirán 1881-ig virágzott. 1882-ben azonban egy, a szigeten addig teljesen ismeretlen betegség támadta meg az ültetvényeket, és 1884-ben, 1885-ben és 1886-ban csaknem teljesen elpusztította őket.

Alfredo de Fraga Gomes kiváló agrármérnök szerint a betegséget a Conyothyrium melasporum nevű gomba okozta. A szigetet igen súlyos veszteségek érték, és a betegség leküzdésére alkalmazott minden kezelési mód eredménytelennek bizonyult.

A 19. század elején Caïenne-ből, a század közepén pedig a Zöld-foki-szigetekről behozott Bourbon fajta pusztult el a Conyothyrium következtében. Az 1833-tól Mauritiusról és más országokból érkező új, válogatott fajták azonban lehetővé tették a cukornádültetvények gyors helyreállítását. 1890-re már szinte a sziget teljes alacsonyan fekvő vidékén elterjedtek. Az egyik fajtáról, a bamburól azt is megállapították, hogy olyan magasságban termeszthető, ahová korábban a cukornád soha nem jutott el.

Mint már említettük, Madeirán először a helyi, más néven crioula cukornád jelent meg: alacsony növésű és zöld színű volt. Ezt követte a 19. században meghonosított Bourbon cukornád, amelynek szára magasabb, olykor kissé vöröses volt. 1861-ben vagy valamivel korábban az Antillákról is behoztak egy lilás levelű és szárú cukornádat a szigetre, ám ez a fajta a mi éghajlatunkon rosszul fejlődött, így soha nem telepítették nagy területen.

1890-ben a szigeten főként az Otaheite, a haiti cristalina, az elefante és a bambu fajtát termesztették; ezek szára zöld, sárgás vagy zöldessárga volt. A violeta, a violeta clara és a violeta escura szára lilás, levele zöld; a vermelha szára vörös volt. A Port Mackay vöröses szárú, csíkos levelű fajta volt, amelyet a betegség már némileg megtámadott. A rajada és a cristalina rajada szára vastag és csíkos volt. Ez utóbbi két fajta, valamint a violeta és az Otaheite, vagyis a fehér cukornád uralta az ültetvényeket; ezek voltak a legellenállóbbak, és ezek adták a legtöbb cukornádlevet (garapa). A széles körben termesztett Yuba cukornád életképessége minden más fajtáét felülmúlja, és bőséges szárképződése miatt a hozama is nagyobb. A hektáronkénti átlagos termés régebben 20, 25 vagy 30 000 kilogramm volt, most viszont eléri a 30, 35 vagy 50 000 kilogrammot. A legnagyobb termést mindig a cukornád termesztésére kiválóan alkalmas, trágyával és műtrágyával megfelelően kezelt földek adják.

Bár Spanyolországban, Málagában és Motrilban eredményesen termesztenek cukornádat, a tapasztalat azt mutatja, hogy Madeirán a déli parton nem szabad 250–300 méter, az északi parton pedig 150–200 méter fölé telepíteni. 450 méteres magasságban a cukornádlé mindössze 4–6 Beaumé-fokos, ezért az ott termett nád soha nem ér el olyan árat, mint az alsó övben (tengerparti sáv) termesztett. A dr. Otto Klein által 1911-ben végzett elemzések szerint a sziget alsó övében termesztett Yuba cukornád leve elérheti a 10,46 Beaumé-fokot, míg a régi Bourbon cukornád leve olykor 11,05-öt mutatott.

Luiz de Castilho az A Fabricação do Assucar de Canna című munkájában (Rio de Janeiro, 1892) arról számol be, hogy Guadeloupe-on a cukornád elemzése átlagosan 12,29 százalék szacharózt mutatott ki; Kubában ez az arány évszaktól függően 12,5–14 százalék, Brazíliában, Bracuhy földjein pedig 14,86 százalék volt. Dr. Otto Klein a Yuba cukornád szárán végzett hetvenegy elemzés során mindössze 11,7-es átlagot kapott. Meg kell azonban jegyezni, hogy a hozzá küldött cukornádak közül sok olyan földről származott, amely mintegy 350 méterrel feküdt a tengerszint felett.

Madeirán a Yuba megjelenése előtt az akkor termesztett különféle cukornádfajták szacharóztartalma 11% volt, kristálycukor-hozamuk pedig száz kilogrammonként 6 és 7 kilogramm között mozgott. Most a fajták javulásának, valamint a gyártási eljárások fokozatos tökéletesedésének köszönhetően a cukornád kristálycukor-hozama 9–10 százalék. Közzétett műszaki tájékoztatás szerint „minden 100 kilogramm Yuba cukornád 78 liter, 86-os tisztaságú cukornádlevet vagy nedvet tartalmaz”. Ezért ezt a fajtát legalább olyan értékesnek, vagy majdnem olyan értékesnek tartjuk, mint a Nyugat-Indiában termesztett fajtákat, amelyek nedvének tisztasága 84 és 88 közötti – állítja az 1910-ben A Questão Sacarina da Madeira címmel megjelent füzet szerzője.

A cukornád ára Madeirán jelentősen változott. 1872-ben a Companhia Fabril de Assucar Madeirense 30 kilogramm 9–10 Beaumé-fokos cukornádért 55 centavót fizetett, a 10–11 fokosért 60-at, a 11 fok fölöttiért pedig 65-öt. Ezek az árak azonban nem maradtak fenn sokáig: amint a São João-i gyár ellenségeinek sikerült tönkretenniük az üzemet, a termék ára számottevően csökkent. 1881-ben a Torreão (’nagy torony’) gyár 45 centavót fizetett a cukornádért, de ez a még jövedelmező ár sem maradt fenn, mivel a már említett betegség miatt nem sokkal később eltűntek az ültetvények. 1862 körül a gyárak 30 centavót fizettek a cukornádért, később olykor 32, illetve 35 centavót. Végül az 1895. december 30-i rendelet 30 kilogrammonként 40–45 centavós árat állapított meg erre a termékre. Az 1903. szeptember 24-i rendelet értelmében Madeirán a cukornád minimális ára további 5 centavóval emelkedett; ezt az emelést az 1911. március 18-i rendelet sem változtatta meg.

Jelenleg az 1937. július 31-i, 27 912. számú rendelet értelmében a jogszabályi feltételeknek megfelelő cukornád megállapított ára 30 kilogrammonként 7,60 escudo.

1918-ban egyes égetettszesz-gyárak az 1911-es rendeletben meghatározottnál magasabb árat fizettek a cukornádért. A kormány azonban azzal az indokkal, hogy meg kell védeni a kerületet (distrito) az alkoholizmus veszélyétől, elrendelte e gyárak működésének beszüntetését. Ezt követően a nyilvántartásba vett gyárak a termés fennmaradó részét a törvényes áron vásárolhatták meg.

Meg kell jegyezni, hogy különféle technológiai okokból a nyert kereskedelmi cukor mennyisége nem felel meg pontosan a cukornád cukortartalmának. Az eltérés azonban ma jóval kisebb, mint régen, köszönhetően a szigeten újabban alkalmazott gyártási és a lehető legnagyobb mennyiség kinyerésére irányuló eljárásoknak.

Az 1895-ös rendelet előtt a gazdák saját számlájukra is készíttethettek cukrot: a feldolgozásért kialkudott árat a késztermék egy részével vagy meghatározott pénzösszeggel fizethették meg. A Torreão gyár azonban nem ismerte el ezt a jogot, miután engedélyt kapott a sziget fogyasztására szánt cukor előállításának monopolizálására.

A cukornád termesztésére 1906-ban 1000 hektárt, 1911-ben 1100 hektárt, 1915-ben 1800 hektárt, 1918-ban pedig 1500 hektárt használtak. João da Mota Prego agrármérnök szerint boraink kereskedelmi helyzetét figyelembe véve a cukornád jövedelmezőbb a szőlőnél, de kevésbé jövedelmező a banánnál. Ugyanezen agronómus véleménye szerint a termesztése „nem terjedhet ki az utóbbi években elfoglalt területnél sokkal nagyobbra; a területegységre jutó hozam azonban növekedhet. Ez a növekedés mindenképpen nagyon lassú lesz, mert intenzívebb művelést, vagyis több tőkét igényel, aminek útjában áll a mezőgazdasági termelés jelenlegi rendszere, a részes bérlet (parceria).

A cukornád szaporításához rendszerint a szárak végét használják, mert az jóval olcsóbb a növény többi részénél. Ferdén ültetik el, hogy megkönnyítsék a sarjtövek kialakulását.

A meleg évszakban a cukornádföldeket 15 vagy 17 naponta öntözik, ez azonban nem jelenti azt, hogy a növények ne bírnának ki hosszabb száraz időszakokat. Egyes, vízben szegény vidékeken a cukornád olykor egy hónapig is öntözés nélkül marad. A Madeirán termesztett fajták közül igénytelensége miatt a Yuba cukornád tűri legjobban a szárazságot.

A levadák (öntözőcsatornák) építése a 15. században kezdődött Madeirán. Nekik köszönhetően a cukornád termesztése a Campo do Duquén történt kezdetek után előbb a sziget déli, majd az északi részének újabb vidékeire is elterjedhetett. A 16. század közepén a szigeten előállított 300 000 arroba cukor alapján feltételezzük, hogy akkor mintegy kétezer hektáron termesztettek cukornádat. Lehetséges, hogy a földek öntözésére sok olyan forrás vizét is felhasználták, amely ma már nem létezik, mert a lakosság meggondolatlanul elpusztította Madeira régi erdőit. A Levada de Santa Luzia, a Levada do Castelejo és a Ribeira dos Socorridos levadája már a 16. században megépült. Katalin régenskirályné Sebestyén király nevében 1562. október 19-i királyi rendeletében (alvará) elrendelte, hogy ezeket és más csatornákat tisztítsák ki, „mivel sok cukornád odavész, más töveket pedig el sem ültetnek, mert a levadákat nem ássák ki és nem tisztítják meg idejében”.

“

„A cukoriparról szóló legrégebbi okirat, amelyet a funchali városi tanács levéltára őriz, 1562-ből való, amint az a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteiből kitűnik. Az okirat tanúsága szerint e korban kezdődtek az iparág első fejlődési lépései Madeirán: engedélyezte az itt cukorkészítésre használt első vízimalom megépítését. Szövegéből látható, hogy korábban semmilyen hajtású ilyen malom nem létezett itt. A cukorgyártás tehát addig szükségképpen csekély mértékű, pusztán házi tevékenység volt”.

1900-ban Madeirán 49 cukornádat őrlő üzem működött: 16 gőzerővel, 33 vízerővel. Ma 51 ilyen üzem van, de közülük egyedül a H. Hinton-gyár állítja elő a szigetcsoporton fogyasztott vagy Portugáliába kivitt összes cukrot. Ennek a gyárnak, amely az ismert legnagyobbak és legkorszerűbbek közé tartozik, a feldolgozási kapacitása ma huszonnégy óra alatt 500 tonna cukornád; 1895 és 1900 között ugyanennyi idő alatt legfeljebb 150 tonna volt.

A cukornád nemcsak ipari növényként hasznos, hanem takarmányként is: zöld leveleit az állatok szívesen megeszik. Leveleit általában kétszer szedik le: először július és október között, másodszor a betakarítás előtt.

Madeira cukorrendtartásáról (regime sacarino, a cukortermelés törvényi szabályozása) sokféle és terjedelmes jogszabályanyag született. A cukornád termesztését és a cukoripart ma alapvetően az 1934. május 14-i 3847. számú rendelet szabályozza. Eszerint csak annyi, legalább 9 Baumé-fokos cukornád termeszthető, amennyi a Madeirán elfogyasztott cukor előállításához, továbbá a szigetcsoporton elfogyasztott alkohol és égetett szesz készítéséhez szükséges. E termésre a cukorgyárat a törvényes áron kötelező vétel terheli. Ha valamelyik termelési évben a feldolgozásából származó cukor meghaladja a helyi fogyasztást, a gyár legfeljebb 200 tonna többletet vám- és adómentesen vihet be a portugál szárazföldre.

Egyensúly elérése érdekében az említett rendelet előírja, hogy a funchali vámhivatal igazgatósága megfelelő előzetes vizsgálatokkal és elemzésekkel határozza meg azokat a cukor- és alkoholgyáraktól vagy a tengertől távol eső településrészeket (sítio) és földeket, ahol a cukornád cukorfoka nem éri el a 9 Baumé-fokot. Ha a szokásos cukornádtermés még így is meghaladja a várható szükségletet, a kormány elrendelheti a termesztés megszüntetéséhez szükséges intézkedéseket ott, ahol az a legkevésbé célszerű.

A Bourbon cukornádat felváltó fajták kihaltak vagy csaknem kihaltak a szigeten. Madeira cukornádföldjein most túlnyomórészt az 1897 körül Natalból behozott Yuba cukornád nő, valamint néhány P. O. J. fajta, amelyeket főként Angola tartományból hoztak be 1933-tól. A Yuba cukornádat Brazíliában, Mauritiuson, Louisianában és más országokban, ahol termesztik vagy termesztették, gyengébb minőségűnek tartják. Szigetünk talajához és éghajlatához azonban olyan jól alkalmazkodott, hogy joggal sorolják az itt valaha termesztett legellenállóbb és legjövedelmezőbb fajták közé.

1934 óta tilos cukornádat ültetni olyan földeken, ahol abban az évben nem termesztették, valamint ott, ahol termesztését más növényével váltották fel. Később az 1935. május 31-i 25 437. számú rendelet kimondta: ha a cukornádföldek gazdaságos művelésének fenntartásához az ültetvények cseréje vagy felújítása szükséges, tulajdonosaik a funchali vámhivatal igazgatóságának előzetes engedélyével elvégezhetik azt, legfeljebb a lecserélt tövek 80 százalékáig és az elfoglalt terület 80 százalékáig.