Mezőgazdaság

A mezőgazdaság a madeirai szigetvilág legrégebbi és legelterjedtebb gazdasági tevékenysége: lakóinak mintegy hetvenöt százaléka foglalkozik vele. A művelhető földterület alig haladhatja meg a 300 négyzetkilométert, vagyis a 30 000 hektárt. A műveletlen területek, köztük a legmagasabban fekvő és legtagoltabb vidékek, feltehetően több mint 200 négyzetkilométert foglalnak el. A földművelés általában nem terjed 700–750 méteres tengerszint feletti magasság fölé. A közvetlenül e fölött fekvő területeken tűzifát, bozótból származó növényeket és rekettyét gyűjtenek, továbbá állatokat tenyésztenek és legeltetnek, a szarvasmarha kivételével.

Érdemes és hasznos itt idéznünk, mit írt egyik művében Carlos Azevedo de Meneses, a kiváló madeirai botanikus a növények elterjedéséről aszerint, hogy milyen magasságban képesek meghonosodni és fejlődni.

Madeirán négy mezőgazdasági övezetet különböztethetünk meg, amelyek megfelelnek a sziget szokásos felosztásában szereplő négy botanikai övezetnek. Az első a tengerparttól 200 vagy 300 méteres magasságig, a második 700 vagy 750 méterig, a harmadik 1600 méterig, a negyedik pedig 1850 méterig terjed.

Az első, Köppen osztályozását követve szubtrópusinak nevezhető övezetet a cukornád, a banán és a kaktuszok jellemzik. Rajtuk kívül azonban szőlőt, búzát, árpát, kukoricát, káposztát, tarlórépát, fekete vagy guineai tököt, tenerifei tököt vagy chilacaiotát, lopótököt, caiotát, lóbabot, babot, borsót, édesburgonyát és burgonyát (semilhas, madeirai szó) stb., stb. is termesztenek itt. A 200 vagy 300 méter alatt gyakori gyümölcstermő növények közül megemlítjük a cserimojafát (anoneira), a mangót, a guávát, a pitangát, a papaját és az avokádót. Ezek meleg vidékekről származnak, és életben maradásukhoz, valamint fejlődésükhöz bizonyos fokú melegre van szükségük.

A második övezet jellegzetes növénye a szőlő és a gesztenyefa. Sok helyen azonban az alsó övezetben termesztett kerti növények is megtalálhatók, akárcsak az ott is előforduló gyümölcsfák: a narancs-, körte-, alma-, szilva-, őszibarack-, kajszi-, naspolya-, dió-, füge- és eperfák stb., stb. A gabonaféléket, különösen a búzát, nagy területen termesztik, főként a mesterséges öntözés nélküli földeken. A cukornád viszont 300 vagy 400 méter fölött kevéssé jövedelmező, mert a belőle préselt lé cukortartalma alacsony. A cseresznyefát a második övezet felső részének nedves, hűvös völgyeiben termesztik. Olykor babérfák, til és vinhático társaságában él; ezek a pompás babérfélék az őshonos erdei növényzethez tartoznak.

A harmadik övezet szinte teljes egészében takarmány, bozótból származó növények és vadon élő fák termőhelye. Itt-ott mégis akad néhány búza- és rozsföld, valamint néhány kisebb parcella, ahol káposzta, bab, burgonya stb. terem. Az édesburgonya azonban itt már nem hoz hasznosítható gumót, a banán és a cserimojafa nem terem gyümölcsöt, a szőlő pedig csak néhány, ködtől kevésbé érintett helyen érik be. A művelt és a műveletlen vidéket elválasztó sövények ebben az övezetben találhatók.

A negyedik övezet a legmagasabb hegyek csúcsait foglalja magában. Mindmáig műveletlen maradt, és nem hisszük, hogy valaha is eredményesen használhatnák mezőgazdasági munkára: az év nagy részében zord, talaja pedig salakos és sekély.

A Madeira négy övezetében felsorolt haszonnövények közül hozamuk és termőterületük alapján a cukornád, a szőlő, a banán és a búza a legfontosabb. A cukornád termesztése most mintegy 2000 hektárra terjed ki. A sziget egyik legjövedelmezőbb növénykultúrája volt egészen a közelmúltig, és ma is az: sokkal jövedelmezőbb a szőlőnél, és a banánéval áll egy szinten. A banán 150–200 hektárt foglal el, míg a szőlő és a búza termőterülete külön-külön mintegy 2000–2200 hektár lehet.

Madeira földjeit kapával művelik, és csak nagyon kevés helyen használnak ekét, ott, ahol a terep ezt lehetővé teszi. A madeirai mezőgazdasági ingatlanok (propriedade rústica) különféle okokból rendkívül elaprózódtak. Parcelláikon rendszerint többféle növényt termesztenek együtt; ez a társítás érdekes ugyan, de úgy véljük, nem mindig szolgálja a gazdálkodók érdekeit.

Érdemes itt megjegyeznünk, hogy szigetünk mezőgazdasága nem olyan elmaradott, mint általában feltételezik. A földmunkát szinte mindenütt kézi erővel végzik, mert a terep nem alkalmas mezőgazdasági gépek használatára. A jó terméshez oly fontos vetésforgót pedig azért nem alkalmazzák, mert az összeegyeztethetetlen a birtokok rendkívüli elaprózódásával, és olykor a gazdálkodók érdekeivel is ellentétes. A déli és északi hegyoldalak lejtős földjeire a víz hordja le a magasból a talaj termékenységét biztosító anyagok javát. Így sok olyan föld, amelyet nem trágyáznak, és vetésforgóval sem javítanak, állandóan megőriz bizonyos fokú termőképességet.

Madeirán a teraszosítást, a trágyázást, a földek tisztítását és javítását stb. szinte mindig észszerűen végzik. Ha valamit kifogásolhatónak tartunk, az elsősorban az, hogy a vetőmagok kiválasztására és a jó fajták megőrzésére többnyire kevés gondot fordítanak, és sok esetben a fák termesztését sem kellő körültekintéssel végzik. Gyümölcseink közül soknak a gyenge minősége, valamint gyümölcsöseink számos fájának rossz állapota szinte mindig a metszés hiányának vagy hibás elvégzésének, illetve annak a következménye, hogy a szigeten túl bő termésre kényszerítik a gyümölcsfákat.

Ebben az ágazatban rejlenek a közvagyon és az egész szigetvilág gyarapodásának legfontosabb forrásai. Lakosságának gazdasági élete és viszonylagos jóléte nagyrészt a mezőgazdaság fejlődésétől függ.

A két legfontosabb növénykultúra a cukornád és a szőlő: jövedelmezőségük miatt ezek foglalják el a legtermékenyebb földeket, méghozzá a legnagyobb területen. Termesztésük szinte egyidős a gyarmatosítás első munkálataival. Az elmúlt három évtizedben rendkívüli mértékben fejlődött a banántermesztés; a banán a másik kettővel együtt Madeira úgynevezett három jövedelmező növénykultúráját alkotja.

A legrégebbi a cukornád termesztése. A sziget felfedezése után több vidék népességének gyors növekedésében ez játszotta a fő szerepet. Terméshozama az idők során nem volt egyenletes: a cukornádültetvényeket időnként betegségek támadták meg, emellett helyi gazdasági okok is hatottak rá. Jelenleg talán ez a növény a közvagyon legjelentősebb forrása, különösen Madeira partvidékhez közelebb eső déli részén. Nemcsak azért, mert jó árat fizetnek érte, hanem mert takarmányt is ad az állatállománynak, valamint alapanyagot a karámtrágya előállításához. A cukornád termesztésére használt terület megközelítőleg kétezer hektár lehet. A hektáronkénti termés változó: húsz és harmincöt tonna között ingadozott, a jelenlegi időszakban pedig átlagosan mintegy harminc tonna. Az elmúlt négy évben az egész szigetcsoport éves össztermése átlagosan negyvenhatmillió-négyszáznegyvenezer kilogramm volt.

A szőlőtermesztés ma szintén a gazdagság és a jólét jelentős forrása. A cukornádéhoz hasonlóan sorsa koronként és a helyi körülményektől függően változott. Különösen a betegségek sújtották: a 19. század közepe táján a szőlőtermesztés teljesen megszűnt miattuk. A szőlőültetvényeket lassanként újratelepítették, és néhány évtizede már figyelemre méltó mennyiségű mustot termelnek az egész szigetcsoportban. Valahol már említettük, hogy ez a kultúra mintegy kétezer hektárt foglal el, hektáronként átlagosan hat-hét pipa bort adva. A szőlőültetvények rendszerint a parttól 500 méteres magasságig húzódnak, de némelyikük eléri a 600, sőt a 700 métert is.

Az utóbbi években a szőlőtermelők munkája különféle okokból kevéssé jövedelmező, sőt inkább veszteséges volt, mivel mustjukat alacsony áron tudták eladni. A bortermelés 1910 és 1930 között a következőképpen alakult:

1910	5 135 994
1911	7 609 411
1912	8 468 683
1913	6 787 968
1914	6 088 310
1915	6 579 574
1916	9 260 397
1917	2 843 518
1918	5 352 890
1919	8 041 177
1920	6 929 287
1921	4 881 355
1922	5 946 635
1928	5 193 315
1929	7 114 656
1930	11 956 300

Az 1918–1922 közötti ötéves időszakban az éves átlagtermelés mintegy 6 230.000 liter volt. Az 1923 és 1931 közötti évtizedben sem csökkent, ezért feltételezhető, hogy a szigetcsoport az elmúlt tíz évben évente átlagosan hozzávetőleg 6 500 000 liter bort termelt, vagyis 1300 darab, egyenként ötszáz literes pipa mennyiségét.

A legtöbb bort Funchal és Câmara de Lobos (’fókák barlangja’) községében termelik; utánuk São Vicente, Porto do Moniz, Porto Santo és Calheta következik. Madeira déli partvidékén nőnek azok a szőlők, amelyek az egész világon híres erősített borok alapanyagát adják. Külön ki kell emelni Câmara de Lobos egyházközségét (freguesia), ahol a szigetcsoport legértékesebb mustjai teremnek. A termesztett szőlőfajták közül a sercial (fehér szőlőfajta), a malvázia, a boal és a verdelho volt a legfontosabb és a leghíresebb. Mindegyikből jellegzetes bort készítettek; az első kettő bora érlelés után a világ legértékesebb erősített borai közé tartozott. A filoxéra megjelenése után új, ellenálló szőlőtőkéket honosítottak meg, amelyekre a régi fajtákat oltották. A különféle borok készítéséhez szükséges célzott fajtaválasztás azonban csak igen korlátozott mértékben maradt fenn.

A mezőgazdaság legnagyobb segítsége a jellegzetes öntözőrendszer, amely Madeira minden egyházközségében megtalálható, számos jelentős, levada (öntözőcsatorna) néven ismert vízvezetékből áll. Ezekkel a szükséges részletességgel foglalkozunk majd. A Bananeira, Cana Sacarina, Vinhos és Mezőgazdasági Tanács (Junta Agrícola) című szócikkek szintén a mezőgazdaság témájához kapcsolódnak.