Haszonállatok

A madeirai mezőgazdaságban – írta 1865-ben Eduardo Dias Grande agronómus – a portugál szárazföld valamennyi háziállatfajtája megtalálható volt; közülük a szarvasmarha-állomány jelentette a kerület állattenyésztésének legfontosabb vagyonát. Ugyanezen agronómus szerint akkoriban az egész szigetcsoporton 25 338 szarvasmarhát tartottak, egyedenként átlagosan 238 kilogramm élősúllyal.

“

„Jó okunk van feltételezni – olvasható Eduardo Grande Funchal Mezőgazdasági Társaságának benyújtott jelentésében –, hogy az első szarvasmarhák Minhóból, Zargo szülőföldjéről érkeztek. Az is feltehető, hogy Algarvéból szintén hoztak állatokat, hiszen a betelepülés kezdetén onnan sok telepes érkezett. Ha így volt, a sziget fajtája e két állomány kereszteződéséből származott. Az északi ökrök nagy testalkatát az algarvei állatok könnyebb felépítése módosíthatta, majd az egymást követő nemzedékek során a marhák termete tovább csökkenhetett. Így egyre inkább a meleg éghajlatú, finom legelőjű és szeszélyesen tagolt hegyvidékű országok kisebb termetű fajtáihoz hasonlíthattak. E fajtákat a munkabírás, a közepes tejhozam és a bőséges vajtermelés jellemzi.

Miguel Fitzgerald 1802-ben hozatta Madeirára az első angol fajtájú szarvasmarhákat, majd nem sokkal később a portugál kormány együttműködését kérte, hogy mintagazdaságot létesítsen a szigeten. A kormány támogatta a tervet: Fitzgerald és Dom José Manuel da Câmara kormányzó és főkapitány között szerződés is született a gazdaság létrehozásáról. A vállalkozás azonban nem járt eredménnyel, számunkra teljességgel ismeretlen okokból.

Fitzgerald után mások is hoztak Madeirára szarvasmarhákat Angliából és más vidékekről. Ezek a sziget állataival kereszteződve közepes termetű, de a helyi fajtánál nagyobb testű állományt hoztak létre. A madeirai szarvasmarhák között ma a keresztezett állatok vannak többségben; általában angol marhának nevezik őket. Porto Santón (’szent kikötő’) viszont a helyi fajta uralkodó, amely ott még kisebb termetűvé vált, mint Madeirán.

Az ökrök, akárcsak a nyulak és bizonyos növények, Porto Santón a törpenövés jellegzetes példái. Ez a jelenség alighanem annak tulajdonítható, hogy a korlátozott térben élő fajok nehezen tudják megerősíteni állományukat sokféle és nagyszámú egyed kereszteződése révén.

Feljegyezték, hogy 1830 és 1840 között néhány Ayrshire Dairy tehenet hoztak Madeirára; később egy angol tenyésztő hozatta be az első Durham marhákat. Ezután holland, Jersey, Schwitz, Alderney és Taurina marhák érkeztek. Mindezek a helyi fajtával ismételten kereszteződve hozták létre azt az új típust, amely, mint említettük, jelenleg uralkodó Madeirán.

A helyi fajtán belül két változatot kell megkülönböztetni: a vöröset és az alvaçã-t. Az előbbi a gyakoribb; Madeira valamennyi egyházközségében megtalálható, és vörös vagy sötétsárga szőrzetéről ismerhető fel. Az utóbbi Porto do Moniz (’Moniz kikötője’) és Calheta (’kis öböl’) községeire korlátozódik, és elsősorban fehér vagy fehéres szőrzete jellemzi. A vörös változat állatait profetas vagy Porto Santo néven is ismerik, míg az alvaçã változatot gyakran gado maneiro vagy Ponta do Pargo (’tengerikeszeg-fok’) néven emlegetik.

A Funchalban munkára használt ökrök szinte mind Porto Santóról származnak. Bár kicsik, kiválóan alkalmasak a tőlük megkövetelt nehéz munkára, és olyan élénk munkatempót mutatnak, amilyet más vidékek szarvasmarháinál ritkán látni. A sziget többi részén sokszor helyi fajtájú tehenekkel dolgoznak, de emellett tenyésztésre is használják őket.

A Porto Santón született marhák valamelyest nagyobbra nőnek, ha Funchal és környéke istállóiban etetik őket. Utódaik patája azonban némileg veszít abból a keménységéből, amely miatt a szomszédos sziget szarvasmarháit annyira becsülik az egyenetlen vagy köves terepen végzett munkában.

Munkaállatként az Azori-szigetekről olykor behozott ökrök is értékesek: nagyobb testűek, mint a helyi fajta állatai. Úgy tűnik, az onnan behozott Corvina tehenek Madeirán tejtermelő képességük jó részét elveszítették.

A keresztezések fokozták a helyi fajta tejtermelését, ugyanakkor csökkentették munkakedvét és azt a képességét, hogy szigetünk egyenetlen terepén nehéz terheket húzzon. Azt mondják, a keresztezett fajtájú tehenek évente 900–1500 liter tejet adnak. Eduardo Grande agronómus szerint azonban Ribeira da Janelától (’ablak-patak’) Canhasig az egyházközségekben ez a mennyiség akár 1770 liter is lehet a levegő páratartalma, a legelők minősége és más helyi körülmények miatt. A legbőségesebb tejtermelés időszakában a napi hozam általában nem haladja meg a 6–8 litert, bár említenek 14 és 15 literes eseteket is.

Régebben a hegyvidéken a szigetcsoportra jellemző fajtából sok szarvasmarhát tenyésztettek. Ma azonban szinte mindegyik istállóban él, vagy a legeltetést istállózással vegyítő tartásban részesül. Paul da Serrán (’hegyi mocsár’), Achadas da Cruzban (’a kereszt fennsíkjai’) és néhány más helyen még akad szabadon kóborló marha; ezeket általában levágásra szánják.

A lótenyésztés Madeirán jóval kisebb jelentőségű, mint a szarvasmarha-tenyésztés. Meg kell különböztetni a helyben született állatokat azoktól, amelyeket többnyire a bérbeadó istállók tulajdonosai hoznak be Portugáliából, Angliából és más országokból. A helyi fajta erős, élénk, igénytelen és különösen tüzes, de kis termete miatt ma kevésbé keresett.

1891 körül egy jó fajtájú mént hoztak Madeirára a helyi állomány minőségének javítására. Ez azonban semmilyen eredményt nem hozott, talán azért, mert a tenyészmén jóval nagyobb volt a szigeti kancáknál. A ló előbb Fajã da Ovelhában (’a juh partsíkja’) volt, majd Funchalba került, ahol egy ideig a városi tanács (Câmara Municipal) tartotta el. Végül visszaküldték Lisszabonba, abba az állomásba vagy intézménybe, amely rendelkezésre bocsátotta.

A lótenyésztésnek ma nincs jelentősége a szigeten: Paul da Serrára és Santo da Serrára (’a hegyvidéki szent’) korlátozódik. Az állatokat rendszerint szabadon nevelik. Két-három éves korukban a tenyésztő befogja őket, hogy eladja azokat, amelyek elértek egy bizonyos testméretet. A gyengébb minőségűeket visszaengedi a hegyvidékre, ha semmire sem használhatók. Az igen kis termetű csikókat rendszerint kiherélik, hogy ne szaporodjanak.

Madeirán öszvéreket és szamarakat is tartanak. Az előbbieket Portugáliából, Andalúziából és Marokkóból, az utóbbiakat Porto Santóról hozzák be. Porto Santón egykor öszvértenyésztés is folyt, de mára teljesen megszűnt.

A juhokat, kecskéket és sertéseket Madeira-szerte tenyésztik; a hegyvidéken még mindig sok kecske és sertés él, noha ezt törvény tiltja. Ezek az állatok nagy károkat okoztak erdeinkben. Jelentős közhaszonnal járna, ha mindenütt érvényt szereznének az 1913. július 23-án kihirdetett, „Madeira szigete hegyvidékén folyó állatlegeltetésről szóló törvénynek”.

A madeirai juhok szinte mind a helyi fajtához tartoznak. Ez meglehetősen ellenálló, és többnyire a hegyekben tenyésztik. Rajtuk kívül néhány merinó és angol fajtájú juhot is tartanak, istállózva vagy részben istállózva.

Eduardo Grande beszámolója szerint a régens 1802-ben levelet küldött Dom José Manuel da Câmara főkapitánynak (capitão-general, Madeira katonai kormányzója), és gratulált neki „a hosszú gyapjújú juhállomány meghonosításának jó eredményéhez”. Ez az állomány azonban a szigeten elvesztette eredeti jó tulajdonságait, akárcsak más, később behozott, jó származású állatok. Eduardo Grande a polgári kormányzóság (Governo Civil, kerületi közigazgatás) levéltárában olyan iratokat talált, amelyekből kiderül, hogy az említett 1802-es évben az ír Fitzgerald egy pár, Anglia legkiválóbb fajtájából származó gyapjas állatot ajánlott fel a kormánynak.

A kerületben (distrito) a fehér gyapjú van túlsúlyban. Matracok tömésére és bizonyos durva szövetek készítésére használják, amelyekből a parasztok ruházkodnak.

A kecskék, amelyek egészen a közelmúltig nagy számban éltek a hegyvidéken, most kezdenek a gazdaságokba kerülni. Nehéz lesz azonban felszámolni azt a rossz szokást, hogy szabadon legeltetik őket a sziget magasabban fekvő vidékein, bár mindenki elismeri, hogy a fák és mindenféle termesztett növények legnagyobb pusztítói. Az 1919. augusztus 21. és 28. között pusztító tüzek, amelyek Madeira értékes erdeiből sokat elpusztítottak, az állattenyésztők miatt keletkeztek. Őket ugyanis nagyon feldühítette, hogy kénytelenek voltak betartani a Madeira szigetének hegyvidéki legeltetéséről szóló, 1913. július 23-án kihirdetett törvény rendelkezéseit.

A hegyekben legelő kecskék tejét nem hasznosítják, az állatok mégis hasznosak: bőrükből készülnek az úgynevezett borracho edények (lásd ott), valamint a botas chãs (hagyományos lapos talpú bőrcsizma), más néven parasztcsizmák. A kecskehúst kevéssé kedvelik, a fiatal gidák húsa viszont ízletes, és sok asztalra kerül, különösen húsvétkor.

A kecsketenyésztők szokás szerint augusztus egyik napján összegyűlnek a hegyvidéken, hogy kiválasszák az eladásra vagy levágásra szánt állatokat. Kutyáik segítségével a kecskéket egy általuk falso néven emlegetett területre terelik. Ezt botokkal és összefont hangával kerítik körül, a kerítésre pedig mellényeiket helyezik; ott végzik el a válogatást. A településekre vitt állatokat legtöbbször tejtermelésre szánják. A kecsketejet az egész kerületben nagy mennyiségben fogyasztják.

A helyi fajta nőstényei évente 200–250 liter tejet adnak, nem számítva azt, amit a gidák fogyasztanak el. Más származású, nagyobb tejhozamú kecskék is vannak azonban.

A Kopár-szigetek (Desertas) kecskéi olyan állatoktól származnak, amelyeket időről időre telepítenek ezekre a szigetekre. Kisebbek a madeirai kecskéknél, végtagjaik erősebbek, szarvuk pedig egyenesebb. A bakok szarva erős és a felső részén csavarodott. A Funchalba naponta tejellátás céljából bevitt kecskék között sok a szomszédos Kanári-szigetek fajtájához tartozó állat. Ezeket a helyi kecskéktől vastagabb pofájuk, jóval hosszabb szőrük, nagy, lelógó fülük és néhány más jellegzetességük különbözteti meg.

A sertésállományból, amelyről még szólnunk kell, megkülönböztethető a helyi fajta – a betelepítés idején Portugáliából hozott állatok leszármazottja – és az újabban behozott fajták. Utóbbiak közül az angol és az alentejói fajták a legjelentősebbek. Az alentejói sertések fajtajellege a kerületben némileg leromlott, de az Angliából származó Berkshire, Yorkshire és más fajták kiváló, közepes és nagy testű példányokat egyaránt adnak. Az amerikai eredetű, Madeirára szintén behozott Poland-China fajtát kevésbé kedvelik, mint a Berkshire-t és a Yorkshire-t, mert túlságosan elzsírosodik.

A hegyvidéken szabadon kóborló helyi sertések olykor olyan jegyeket mutatnak, amelyek megkülönböztetik őket az ólakban tartott sertésektől. A madeirai változat legjobb példányai főként Fanalban találhatók. E változat kanjainak erős agyarai akkorák, mint a Sus scrofa agyarai.

“

„A sertés – írja Eduardo Grande már idézett jelentésében – a szegény országok és a kisbirtokok állata. Falánk és mindenevő; könnyű szaporítása és alacsony ára miatt értékes, szinte nélkülözhetetlen vidékeink szegény lakói számára, és egyedül ez az állat fér bele szűkös anyagi lehetőségeikbe.

Valóban kevés olyan paraszt van, aki az általa művelt földdarabon ne tartana egy vagy több sertést. Ezek az állatok adják a földjeik trágyázásához használt trágya jó részét, valamint a karácsonykor és az év többi részében fogyasztott húst.

A sertések szabad tartását a hegyvidéken, mint már említettük, tiltja a legeltetési törvény. Nehéz lesz azonban teljesen megszüntetni, noha az utóbbi időben már tettek lépéseket e visszaélés felszámolására, amely jelentősen hozzájárult erdeink pusztulásához.

A sertéstenyésztés fő központjai Sant’Ana és Ponta do Sol, de az egész szigeten tartják ezt a parasztok számára rendkívül hasznos állatot. A hizlalásra szánt hímeket és nőstényeket két hónapos koruktól ivartalanítják. Levágásuk előtt három-négy hónappal bőségesebben kezdik etetni őket: naponta meghatározott adag kukoricát vagy búzakorpát kapnak, hogy gyorsan meghízzanak. Az alábbi táblázat a különböző állatfajok egyedszámát mutatja Funchal kerületében 1851-ben, 1873-ban és 1893-ban:

Állatfajok 1851 1873 1893

Szarvasmarha	20 917	21 720	28 417
Ló	390	259	309
Öszvér	95	83	77
Szamár	251	201	51
Juh	90 403	16 150	28 417
Kecske	86 686	18 210	18 604
Sertés	19 667	23 510	34 230

Mielőtt lezárnánk ezt a rövid áttekintést a szigetcsoport haszonállat-állományáról, meg kell jegyeznünk: bár a szarvasmarhák és a sertések száma 1893 óta nem nőtt annyira, mint bizonyos körülmények alapján gondolhatnánk, értékük ma sokkal nagyobb, mint akkor. Egy munkára fogott ökörpár, amelyet nem sokkal az európai háború kezdete után 200–250 escudóért (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis) lehetett megvenni, ma 800–1200 escudóba kerül. Egy tejelő tehén, amelyet 20 éve 50–60 escudóért, nem is olyan régen pedig még 100–120 escudóért lehetett vásárolni, jelenleg 200–300 escudós árat ér el. Egy kismalac most 30–40 escudóba kerül, holott néhány éve az ára 5–6 escudo körül mozgott.

A tej iránti, a vajgyártás fejlődése nyomán kialakult hatalmas kereslet az egyik fő oka annak, hogy a szarvasmarha ára ilyen magasra emelkedett. Figyelemre méltó, hogy egyes helyeken a borjak felnevelésével szinte teljesen felhagytak: néhány nappal születésük után levágják őket, hogy a tehenek tejét kizárólag ipari célokra fordíthassák.

Úgy véljük, a haszonállat-állomány nem növelhető számottevően, amíg a kerület takarmányellátása nem javul. A legjobb számítások szerint ma mindössze 3480-nal több szarvasmarha él a szigetcsoporton, mint 1893-ban. Ez a valóban elenyésző növekedés egy olyan vidéken, ahol az állattenyésztés és a vajgyártás rendkívül fontos bevételi forrás, azt mutatja, hogy e tevékenységek már elérték a helyi erőforrások által lehetővé tett fejlettségi szintet.

Az állattenyésztő, aki felgyújtja hegyeink erdeit, rendszerint a kerület legelőterületét akarja növelni. E cél eléréséhez azonban inkább a meglévő réteket és legelőket kellene megfelelően hasznosítania, valamint a sziget talajához és éghajlatához illő új takarmánynövényeket meghonosítania és elterjesztenie. Soha nem foglalkoztak komolyan országunk takarmánytermelési lehetőségeinek javításával. E mulasztás következményeit vidékünk most jobban érzi, mint valaha, pedig vidéki gazdasága sokat nyerne a szarvasmarha-állomány gyarapításával és a tejelő fajták ésszerű hasznosításával.

Aki részletesebben szeretne tájékozódni a szigetcsoport állatállományáról, annak érdemes fellapoznia João Tierno kiváló állatorvos jelentős és alapos munkáját. Ez abban a jelentésben szerepel, amelyet mintegy negyven éve, a funchali kerület állattenyésztési intendánsaként (intendente de pecuária) a felettes hatóságoknak küldött. Bár nem a közelmúltat tárgyalja, statisztikai adatai és érdekes megállapításai ma is igen időszerűek, és nagy haszonnal tanulmányozhatók. Foglalkozik az állatállomány összeírásával, az általa elfoglalt területekkel, a fajok számának a területhez és a népességhez viszonyított arányával, a fajtákkal és alfajtákkal, anatómiai jellemzőikkel, a kerület gazdaságában betöltött szerepükkel, csekély elterjedésük okaival stb., stb. Mindez kétségkívül átfogó és szakszerű tanulmánnyá teszi.

Az érdekes, Bovideos, Equideos, Ovideos, Caprideos és Suideos című részek közül az elsőt kell kiemelnünk: ezt a szerző részletesen kifejtette, és lehetőség szerint a maga nemében teljessé tette.

A témában Alberto Artur Sarmento alezredes érdekes könyve, a Mamíferos do Arquipélago Madeirense is igen hasznos olvasmány.

Úgy véljük, hogy a funchali Diário de Noticias egyik, a folyó 1941. év januárjában megjelent vezércikkének az állattenyésztés fejlesztéséről szóló megállapításai igen helytállók és hasznosak. Ezért kellő tisztelettel közöljük őket e lapokon, abban a meggyőződésben, hogy útmutatásul és ösztönzésül szolgálhatnak azoknak, akik e szigetcsoporton különösen a szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoznak.

Madeirán, ezen az alapvetően mezőgazdasági vidéken az állattenyésztés kérdése különös jelentőségű a földművelés, a tejtermékek és magának a lakosság élelmezésének szempontjából.

Sajnos a szigeten mindenféle ésszerű szempont nélkül tenyésztik az állatokat, így az állattenyésztésből nem származik annyi haszon, amennyit nyújthatna.

Ahol ésszerűen foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ott először meghatározzák az állattenyésztés célját. Attól függően, hogy tej- vagy hústermelésre törekednek, választják ki a tenyésztendő fajtákat vagy állatokat.

A városhoz közeli vidékeken a sok tejet adó, nagy termetű fajtákat részesítik előnyben, mert ezek hozzák a legtöbb hasznot. A távolabbi vidékeken, ahol a termelt tejből tejtermékeket készítenek, olyan fajtákat választanak, amelyek kevesebb tejet adnak ugyan, de tejük alkalmasabb sajt vagy vaj készítésére.

Madeirán sajnos gazdáinknak nincs biztos iránymutatásuk e téren. Nemcsak jól elkülöníthető típusok vagy változatok nincsenek, hanem az évekkel ezelőtt behozott állatok utódai is egyre inkább elveszítik jellegzetes tulajdonságaikat a minden észszerű szempont nélkül végzett keverés és keresztezés miatt.

Az állattartásban még az állattenyésztés elemi szabályait sem tartják be. Nem törődnek az állatok egészségével; gyakran levegő- és fényhiányban élnek. Ha pedig a vágóhídon egy állatot betegsége miatt vagy azért nyilvánítanak fogyasztásra alkalmatlannak, mert a húsa nem megfelelő, nagy felzúdulás támad, mintha a közönség köteles volna mindent megvenni, amit neki szánnak.

Az igazsághoz tartozik, hogy nálunk ritkán nevelnek állatot vágási céllal. A vágóhídra kerülő szarvasmarhák többsége olyan tehén, amelyet éveken át fejtek, és azért vágnak le, mert a további tartása már nem kifizetődő.

Úgy véljük, gazdáinkat rá kellene vezetni arra, hogy állataikat a fent ismertetett szempontok szerint válogassák. A város környéki São Roque, São Martinho, Monte stb. egyházközségekben elsősorban nagy tejhozamú szarvasmarhát kellene tartani. A távolabbi Santa Cruz, Sant’Ana és Fajã da Ovelha egyházközségekben pedig olyan tehenekre volna szükség, amelyeknek a tejszínben gazdag teje összetételénél fogva a legalkalmasabb sajt vagy vaj készítésére.

A helyi, a környezethez, az éghajlathoz és az istállózáshoz alkalmazkodott változatok között is lehetne hasznosítható típusokat találni. Ezek észszerű szelekcióval és friss vérvonalak bevonásával tovább javíthatók; az utóbbi mindig célszerű és előnyös.

Madeirán nem nevelnek vágómarhát. Pedig ezt a lehetőséget is mérlegelni kellene, és célul lehetne kitűzni, ha a húsért az állatok minőségének megfelelő árat fizetnének. Ezt a szempontot már ma is részben követik, hiszen a levágott állatokat minőségi kategóriákba sorolják. De tovább kellene lépni, és egyértelművé tenni, hogy az állatait tudatosan kiválasztó és megfelelően gondozó tenyésztő nagyobb ellenszolgáltatást érdemel.

Az állattenyésztési intendánsi tisztségben tapasztalt gyakori személycsere akadályozta egy cselekvési terv elfogadását a madeirai vidéki élet szempontjából ilyen fontos ügyben. Most azonban, hogy ez a tisztség a kerület főtanácsának (Junta Geral) felügyelete alá került, a testület bizonyára saját, következetes irányvonalat alakít ki. Ezt annál is biztosabban várhatjuk, mert a mezőgazdaság ügyei és gondjai iránti érdeklődése teljes mértékben szavatolja az irányvonal megalapozottságát és helyességét.