São Martinho (egyházközség)

A betelepítés kezdetén, ennek az egyházközségnek (freguesia) a létrehozása előtt a mai területét alkotó földek a funchali székesegyház (Sé) plébániájához tartoztak. Később São Pedro (’Szent Péter’) plébániájának részei lettek, amelyből 1579-ben váltak ki.

Amint már megjegyeztük, a Funchalban kialakult első településmag körüli földeket azonnal mezőgazdasági művelés alá vonták. Több „benépesített birtok” (fazendas povoadas) jött létre saját kápolnával; ezekből alakultak ki a későbbi új plébániák.

Így történt São Martinhóban (’Szent Márton’) is. Az Saudades jegyzetírója szerint Afonso Anes, a Kertész birtokához tartozott ott egy São Martinho nevű birtok és kápolna. Ebben kapott helyet az 1579. március 3-i királyi rendelettel (alvará régio) létrehozott plébánia székhelye.

Ugyanez az okirat a plébános éves javadalmát (côngrua) 11 000 réisben (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis), fél moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búzában és egy negyed hordó borban állapította meg. Az 1581. július 16-i királyi rendelet (alvará) ezt 16 000 réisre, egy moio búzára és fél pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borra emelte. Néhány évvel később, az 1589. január 30-i királyi rendelettel további fél moio búzát és egy negyed hordó bort adtak a járandósághoz.

A népesség növekedése ellenére ebben a plébániában nem hoztak létre lelkészséget (curato). Néhány évvel ezelőtt Dom Manuel Agostinho Barreto főpap ideiglenes jelleggel lelkészt (cura) nevezett ki ebbe az egyházközségbe. A székesegyház két plébánosa közül az egyik javadalmát felosztotta São Gonçalo, a székesegyház és São Martinho segédlelkészei között. Ezeket az állásokat ideiglenesen hozták létre, ám São Martinhóban a népességre és a forgalomra tekintettel állandó jelleget öltöttek (1921).

Nem a São Martinho-kápolna építésének éve, sem egykori helye nem ismert; feltételezik, hogy a régi plébániatemplom közelében állhatott. Mivel kicsi volt, a 17. század első vagy második negyedében plébániatemplomot építettek. Ezt a templomot 1735 körül szinte teljesen újjáépítették; a két jelenlegi plébániatemplom közül ez a régebbi.

A népesség folyamatos növekedésével a templom szűknek bizonyult a plébánia szertartásaihoz és egyéb tevékenységeihez, ezért olyan új templom építésébe kívántak fogni, amely teljesen megfelel a hívek igényeinek. A központi kormány viszonylag jelentős összeget biztosított az építkezésre, és a hívek is értékes adományokkal járultak hozzá, főként az akkori plébános, Manuel Pinto Correia atya fáradozásának köszönhetően. Az alapkövet 1883. július 8-án ünnepélyes keretek között helyezték el és áldották meg. A munkálatok lassan haladtak, majd pénzhiány miatt rövid időn belül félbe kellett szakítani őket.

Mintegy harminc év elteltével újrakezdték az építkezést. 1907. augusztus 2-án ebben az egyházközségben meghalt José de Abreu, a nagylelkű helybeli hívő, aki korában jelentősnek számító vagyonának szinte egészét a templomépítés folytatására hagyta. A hagyaték nem fedezhette az összes nagy kiadást, Teodoro João Henriques plébános mégis bátran kezdeményezte a munkálatok folytatását. Arra számított, hogy a hívek nagylelkűségének köszönhetően be tudják fejezni az építkezést. Szerencsére nem tévedett. A több mint húsz éve félbeszakadt munkálatok 1909 vagy 1910 körül ismét lendületet vettek. Az új templomot 1918. június 24-én nagy ünnepélyességgel felszentelték, és azonnal megnyitották az istentiszteletek előtt, miközben az oltárok és kápolnák díszítése, valamint más munkák befejezése még folytatódott.

Ebben az egyházközségben áll a Nossa Senhora da Vitória, a Segítő Szűz Mária, az Oltalmazó Boldogasszony, a Nossa Senhora do Pilar, a Nazaréi Szűzanya, a Nossa Senhora das Virtudes és a Szent Anna tiszteletére emelt kápolna. Egykor a Nossa Senhora da Fé és a Nossa Senhora de Jesus kápolna is itt állt, de ezeket lebontották. Mindegyikről beszámolunk e mű más részein. A Santo Amaro kápolnának szentelt szócikkben rámutattunk a Saudades da Terra jegyzetírójának tévedésére: a Santo Amaro kápolnát és Garcia Homem de Sousa erődített ősi kúriáját ebbe a plébániába helyezte, holott mindkettő Santo António egyházközségében található.

Az egyházközség főbb településrészei: Pilar, Pico do Funcho, Lombada, Vitória, Quebradas, Areeiro, Ajuda, Piornais, Ribeiro Seco, Casa Branca, Nazaré, Amparo, Várzea da Igreja, Caminho Novo, Praia, Poço Borral, Pico de São Martinho és Virtudes.

Az egyházközséget délen részben az úgynevezett Praia Formosa (’szép strand’) határolja (III. kötet, 138. o.), nyugaton pedig a Ribeira dos Socorridos, amely elválasztja Câmara de Lobos (’fókák barlangja’) plébániájától. Praia Formosa közelében található Fojo (’verem’), amelyről e mű I. kötetének 230. oldalán már szóltunk.

Ebben a plébániában található a Carreira de Tiro lőtér, amelyről már beszámoltunk (I. kötet, 251. o.), továbbá a „Reid's, Palace Hotel” és melléképületei, valamint Júdice Fialho jelentős halkonzervgyára, amellyel szintén foglalkoztunk (II. kötet, 161. o.).

Az úgynevezett Estrada Monumentalról (’monumentális út’), amely hosszan átszeli az egyházközséget, és az út kezdetén álló Ponte do Ribeiro Secóról (’száraz patak hídja’) már elmondtuk a legfontosabbakat e mű I. kötetének 416. oldalán. A témáról az 1848-ban megjelent Collecção de documentos relativos á construção da Ponte do Ribeiro Secco című füzetben is lehet tájékozódni.

A plébánia földjeit több levada (öntözőcsatorna) öntözi. Közülük kiemelkedik a Levada dos Piornais: a sziget egyik legjelentősebb magántulajdonú levadája, amelyről a II. kötet 256. oldalán már szóltunk.

São Martinhóban született Dom Martinho de Aguiar, Ceuta és Tanger püspöke (I. kötet, 28. o.). Az egyházközségnek 6556 lakosa van (1921).