Funchali székesegyház

Építésének korát és helyét tekintve a mi funchali székesegyházunk (Sé Catedral) kétségkívül pompás és nagyszabású templom. Nemcsak építészeti stílusa miatt az, hanem az ott található műalkotások miatt is, amelyek számos jeles látogató figyelmét felkeltették. Ezért nemzeti műemlékeink közé tartozik.

Amikor megtervezték az épületet, számítottak az egyházmegye közeli létrehozására – ami valóban meg is történt –, és arra, hogy a templomot székesegyházzá emelik. Így érthető, miért kapott ekkora méreteket, és miért árad az egész épületből a nagyság érzete. Egyszerű plébániatemplomnak abban a korban túlzottan nagyszabású építmény lett volna; az akkori körülmények semmiképpen sem tették volna lehetővé vagy indokolttá.

Nem tudjuk, ki volt az épületet megtervező építész, sem azt, hogy dolgozott-e rajta más művész, akinek tehetsége nyomot hagyott a templomon. Az egész épületben egyetlen név, dátum vagy kezdőbetű sem található, amely támpontot adhatna a fenséges templom építőinek kutatásához. Csak apró jelek láthatók a faragott köveken; ezek talán az építés egyes, egyezményes módon jelölt részleteire utaltak, ahogyan régen gyakran történt a hosszú éveken át épülő épületeknél.

A Noticia das cousas da Ilha da Madeira desde o seu segundo descobrimento pelo Zargo című kézirat szerint a mi székesegyházunkat a lisszaboni Carmo (Kármel-hegyi Boldogasszony) templom méretei alapján építették; ezt a templomot, mint ismeretes, Nuno Álvares Pereira emeltette. A pompás épület, amely Portugália gótikus építészetének egyik legszebb példája volt, az 1755-ös földrengésben elpusztult. Egy régi metszetből azonban, amelyet Oliveira Martins a Nuno Álvares Pereiráról szóló művében közölt, látható, hogy homlokzata nagyon különbözött a funchali székesegyházétól (Sé do Funchal). Kivételt jelentett a csúcsíves kapuzat a boltíveivel, valamint a kőből faragott díszítésű rózsaablak. A két templom belső tere közötti esetleges hasonlóságról nem tudunk nyilatkozni: nem ismerjük a Nuno Álvares Pereirával és a Carmo kolostorával foglalkozó régi krónikák egyikét sem, amelyekben bizonyára megtalálható templomának leírása.

A székesegyház építésével kapcsolatos legkorábbi ismert dátum 1485. június 5. Ekkor Dom Mánuel infáns, Viseu hercege és a Krisztus-rend (Ordem de Cristo) nagymestere egy Santiago do Cacémben aláírt levélben adományozta a Campo do Duque (’herceg tere’) területén fekvő telkeket (I. kötet, 225. oldal), hogy ott „templomot, erősséget, templomkertet és a község (concelho) számára házakat” emeljenek. Ugyanez a herceg 1488. október 22-i levelében a „szigeten kiszabott” bírságok felét arra rendelte, hogy abból épüljön meg „a templom, amelyet az említett Funchalban, ha Isten is úgy akarja, reményeim szerint építtetni fogok”.

A munkálatok kezdetének évéről szóló híradások nem teljesen egyeznek. A legvalószínűbbnek mégis dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo véleményét kell elfogadnunk. Szerinte „a templom építése nem sokkal 1493 után kezdődött, mert ebben az évben Viseu hercege, a későbbi I. Mánuel király, egy levélben – amely a funchali városi tanács (Câmara Municipal) levéltárának I. kötetében, a 174. lapon van bejegyezve – a boradóból (imposição do vinho) származó bevételt erre az építkezésre rendelte.” A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) jegyzetírója hozzáteszi: „…és 1502-ben már folyt az építkezés; ekkor nemcsak Funchal, hanem Ponta do Sol (’Nap-fok’) és Calheta (’kis öböl’) községében is ennek az adónak a bevételét rendelték rá, amint az I. Mánuel ugyanazon évi, 1502-es királyi leveléből (carta régia) látható.” A levél átirata a 488. oldalon található, nem az 503.-on, ahogyan a XX. jegyzet állítja. Cikkünk szempontjából a következő részei fontosak: „Először azt kéritek tőlünk, hogy Ponta do Sol és Calheta mezővárosának községi illetékét (imposição) mindig az ottani mezőváros és község templomának építésére fordítsák. Erre azt feleljük, és úgy tetszik nekünk, hogy amíg az említett templom építése tart, a fent nevezett helyek illetékét kizárólag erre szedjék be, másra ne. Továbbá: Ponta do Sol és Calheta lakói fizessék meg az ottani mezőváros templomára a rájuk kivetett összeget, amíg az el nem készül. Erre azt feleljük, és úgy tetszik nekünk, hogy mindenki a vagyoni helyzetének megfelelően rá kivetett összeget fizesse meg.”

Az idézett levélből világosan látszik, hogy az építkezés 1502-ben már folyt. Ez teljesen cáfolja a sok helyen olvasható állítást, amely szerint a székesegyház építése 1508-ban kezdődött. Általában úgy tartják, hogy az építkezés sokáig tartott, ahogyan az abban a korban szinte mindig történt. Ha ehhez hozzávesszük az akkori helyi viszonyok között bizonyára fennálló, mindenféle erőforrásra kiterjedő súlyos hiányt, könnyen beláthatjuk, hogy az épületet aligha fejezhették volna be 1508 és 1516 között, vagy esetleg még 1516 előtt. A fentiek alapján az tűnik kétségtelennek, hogy az építkezés a 15. század utolsó évtizedében, vagyis nem sokkal 1493 után kezdődött, ahogyan dr. Rodrigues de Azevedo állítja.

A székesegyház fő építési munkálatai feltehetően 1516-ra fejeződtek be, amikor felszentelték; a belső díszítés és a templom egyes melléképületeinek munkái ezután is lassan haladtak tovább. A „Vágyódás a szülőföld után” jeles jegyzetírója szerint a templom 1508-ban készült el, és abban az évben João Lobo püspök szentelte fel. Gaspar Frutuoso viszont 1516. október 16-át jelöli meg a felszentelés napjaként, és azt állítja, hogy Duarte püspök végezte a szertartást. Ebben a kérdésben a mű szerzőjével értünk egyet, nem a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetírójával. Több régi kéziratban is azt olvastuk, hogy székesegyházunkat 1516-ban szentelték fel; talán dr. Rodrigues de Azevedo az egyetlen, aki 1508-at állít. Ráadásul minden régi egyházi krónika, amelyet tanulmányozhattunk, Duarte püspököt nevezi meg a felszentelés végzőjeként. A legkisebb kétség sem fér hozzá, hogy ez a főpap Diogo Pinheiro, az egyházmegye 1514-es létrehozásakor kinevezett első püspök megbízásából érkezett a szigetre.

A felszentelés után, mint már említettük, folytatódtak a még befejezetlen belső díszítési munkálatok. Később is jelentős építkezésekre került sor, hogy az egész épületet teljesen és véglegesen befejezzék. A Pénzügyi Tanács 1560. március 30-i rendelkezése előírta, hogy „építsék meg az Oltáriszentség (Santíssimo Sacramento) kápolnája mögötti kerítést”, 1635. február 28-i rendelkezése pedig elrendelte a szentély építési munkáinak befejezését. A szentély festményeit csak a 18. század második negyedében helyezték el. Ugyancsak e század második negyedében épült a nagy sekrestye és a székeskáptalan (Cabido) terme; építésüket 1733-ban 3 050 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) összegért adták vállalkozásba árlejtésen (arrematação). A jelenlegi Oltáriszentség-kápolna, amely a régit váltotta fel, a 18. század közepe táján kezdett épülni. A mellékhajók oltárait a 19. század elején építették.

Gaspar Frutuoso 1590-ben rendkívül szemléletes leírást adott a székesegyházról, amelyet alább közlünk: „… népes, árnyas és hűvös templom ez. Magas, faragott kőből (cantaria) épült, szép tornya van, rajta azulejókkal (festett mázas csempékkel) borított díszes csúccsal; ha rásüt a nap, úgy ragyog, mint az ezüst és az arany. Fent egy akkora óraharang függ, hogy üregébe harminc alqueire búza férne. Hangja olyan erős és fenséges, hogy két légua távolságból is hallani; ha háborús riadóra megkondítják, az emberek odasietnek. A toronyban lejjebb három ablak nyílik, amelyekben tizenöt harang van. A torony alatt álló templomhajó nagy, és tágas a templomkertje is. Ezt helyenként fal veszi körül, és tíz lépcsőfokon lehet feljutni hozzá. A templomkerten kívül akkora tér van, hogy bikákat és lovakat futtatnak rajta, lándzsás játékokat rendeznek, és más ünnepségeket is tartanak ott. A Nossa Senhora da Estrella titulusú templom kelet–nyugati tájolású: főkapuja nyugatra, két oldalkapuja északra, illetve délre néz. Kilenc oltárát arany és kék díszíti. Három gazdagon ékesített kápolnája van; a szentély az íven belül helyezkedik el, drága, finoman megmunkált asztalosmunkájú ülőhelyekkel. A kőkeresztnél olvassák fel az apostoli levelet és az evangéliumot.”

A székesegyház templomkertje egykor tágasabb volt, mint ma: egy részét 1836-ban lebontották. A munkálatokra a polgári kormányzó (governador civil) 1835. december 29-én adott engedélyt.

Székesegyházunk ritka, figyelemre méltó eleganciájú, háromhajós gótikus templom. Magas, karcsú oszlopai választják el a hajókat, így nem hat olyan súlyosnak és komornak, mint sok hasonló épület. A hajók fölött a helyben honos cédrusfából készült, elefántcsont berakásokkal díszített, híres arab stílusú mennyezet húzódik. A hozzáértők ritka értékű alkotásnak tartják, a látogatók pedig mindig nagy csodálattal szemlélik. Emanuel Ribeiro szerint „az arab fonatok bonyolult muzsikája csodálható meg rajta. A geometria mestere a formák olyan bölcseletét fedezte fel bennük, amely hol nyugodt, derűs és méltóságteljes érzéseket, hol a titokzatosság homályos melankóliájával áthatott benyomásokat ébreszt.”

“

„Az apszist festett boltozat fedi, erőteljes bordáit faragott zárókövek fogják össze. A hossztengely mentén sorakozó zárókövek az öt címerpajzsos portugál címert, a Krisztus-rend lovagjainak keresztjét és az armilláris gömböt ábrázolják; körülöttük a helyi növényvilág további megjelenítései láthatók. Az első három múltbeli történelmünk gyönyörű jelképe. Az egyikben egy szabad nép szíve és lelke dobog, a másikban nagylelkű, reménnyel teli hit él; a harmadikban pedig a dicsőség arany fénye csillan meg egy vitorla remegő, ívelt szélén, tajtékzó, háborgó hullámok között. „A funchali székesegyházban több mint ötven vászon és fatábla található, amelyeken a festő ecsetje a színek szivárványló skáláját szólaltatta meg, némelyiken különösen szépen. A sötét háttérből olykor tiszta körvonalú alakok rajzolódnak elő. Annyi érzelem és élet, annyi tisztaság és gyengédség hatja át őket, hogy úgy tűnik, mintha arannyal hímzett köpenyükbe burkolózva pusztán elragadtatott, misztikus szemlélődésbe merülnének. A köpenyek hosszú, klasszikus redői a hosszan tartó, szakadatlan és soha el nem beszélt áldozathozatalban lesoványodott testükre hullanak.

“

„A szentély oltárképét díszítő tizenhárom festett fatábla közül néhány megérdemli, hogy figyelmesen tanulmányozzuk.

A szentély, amely dr. Álvaro de Azevedo szerint a 17. század hanyatló és kevert ízlésének jegyeit viseli, teljesen elüt az egész templom uralkodó stílusától. Ugyanez igaz a sekrestyére és az Oltáriszentség-kápolnára is. Az eredeti stílus összhangját tovább bontották az 1748-as földrengés után végzett nagy javítások: a rengés jelentős károkat okozott a templomban, ahogyan 1566-ban a franciák is helyrehozhatatlan pusztítást végeztek benne. A 18. század végén João Paulo kanonok saját költségén újjáépíttetett néhány, már erősen romos oltárt. Ő nyittatta meg a főhomlokzat ma is látható ablakait is. Ezek éles ellentétben állnak a csúcsíves kapuval és a magasban lévő rózsaablakkal, s megfosztják a homlokzatot jellegzetes, tiszta manuelino (késő gótikus portugál stílusú) vonalaitól.

Később a karcsú oszlopokat márványmintára festették, a szép és jellegzetes homlokzatra mészrétegek kerültek, és más művészeti eretnekségeket is büntetlenül elkövettek ott…

Külön említést érdemel az Oltáriszentség-kápolna, amely egészében véve figyelemre méltó szépségű: rendkívül finom márványok és értékes, aranyozott fafaragások díszítik. Bár kicsi, olyan nagyságot és méltóságot sugároz, hogy mély benyomást tesz a látogatóra.

Ebben a templomban őrzik a 16. századi portugál ötvösművészet egyik nagy csodáját: azt a körmeneti keresztet, amelyet I. Mánuel király ajándékozott a tengerentúli birtokainkon alapított első püspöki székesegyháznak. Bár leírása kissé hosszú, nem hagyhatjuk ki, amit Pinheiro Chagas ír róla Historia de Portugal című művében: „Ez volt az 1882-es lisszaboni díszítőművészeti kiállítás egyik csodája. Aranyozott ezüstből készült, és teljes egészében a legelegánsabb kivitelű, áttört, csipkeszerű díszítés övezi. A kereszt szárainak végén egy-egy oltárkép látható; a felsőt három félkörív, a másik hármat négy-négy félkörív zárja le. Domborműveik Krisztust az Olajfák hegyén, Júdás csókját, a megostorozást és az Ecce Homót ábrázolják. Felül, a felső oltárkép alsó lezárásánál van a felirat szalagja. Krisztus magas domborművű alakja elegáns tölgyfalevél-dísz előtt áll. Ez oldalt és alul a kezeknél és a lábaknál végződik, fölfelé pedig a feliratig ér, ahol két csigavonalat alkot. – A metszeten nem látható hátoldalon az álló Krisztus alakja látható, kezében kereszttel koronázott földgömböt tart. A kereszt négy végén a hátoldalon is négy oltárkép van, az előoldaliaknak megfelelően; ezek a négy evangélistát ábrázolják. Alul, a kereszt csomópontja előtt Portugália vésett királyi címere látható, amelyet két angyal tart. A szár keretezését belül zsinórdísz szegélyezi; ez a címert is körbefogja felül és alul. A szár hatszögletű talapzaton nyugszik, amelynek külső élét szintén zsinórdísz ékesíti. – Legalul található a kereszt fa nyélbe illeszthető szára. E szár és a talapzat között emelkedik a gyönyörű csomópont. A szárból tölgyágak nőnek ki, mintha a csomópontot tartanák. Ez háromszintes gótikus templom alakjában emelkedik, gazdag díszítéssel, fiatornyokkal és támpillérekkel körülvéve. Mindegyiken apró szobrok állnak, a legfinomabb és legkecsesebb munkájú baldachinok alatt. – A csomópont minden oldalának minden szintjén, középen, egy-egy virágdíszes ajtó- vagy ablakféle nyílik; magasságuk lentről fölfelé csökken. Ezt az egész testet, vagyis csomópontot felül, elöl és hátul, Portugália királyi címere zárja le, két angyal tartja, akárcsak a már említett címert. A címert közrefogó két oldalon magas domborműként armilláris gömbök emelkednek ki; látható, hogy a hátoldaliak hiányoznak.”

“

„Ezt a rendkívüli műtárgyat az idő okozta sérülések némileg megcsonkították. – A kereszt kétségkívül a 16. század elejéről való, és I. Mánuel adományozhatta, amikor 1514-ben létrehozta a funchali püspökséget; ezt a címerek és az armilláris gömbök is jól bizonyítják. Az alakok szobrászi kidolgozása és a kereszt formáinak bizonyos lágysága arra enged következtetnünk, hogy ha a műtárgy nem külföldről érkezett, hanem az országban készítették, akkor azok közül a külföldi művészek közül is dolgozhattak rajta, akiknek nagy csoportja az ország gazdagságától vonzva itt telepedett le, és akiknek sok vitájuk támadt a hazai művészekkel.

Székesegyházunk nagy orgonáját, amely a fő kórusban található, Dom Jeronimo Fernando egyházmegyés püspök készíttette; ő 1624 és 1641 között állt az egyházmegye élén. Korában igen értékes hangszernek tartották. Tervét és rajzát Antonio Gonçalves atya készítette, megépítését pedig a córdobai születésű João Manuel mester végezte. A szentély melletti kórusban álló kisebb orgonát 1736-ban szerezték be. Megvásárlása, szállítása és a jelenlegi (1921) helyére való felállítása 1 100 000 réisbe került.

A nagyheti szertartások idején az Úr Jézus-kápolnában felállítják az úgynevezett camarimot (camarim: nagyhétre emelt lépcsőzetes trónus), amely egészében ritka szépségű és eleganciájú. Igen magas, és teljesen kitölti a meglehetősen tágas kápolnát. Több száz elemből áll, közülük sok szép aranyozott fafaragás (talha dourada). A 19. század első negyedéből származik.

A székesegyház egyházi személyzetéről már eleget írtunk a „Cabido” című szócikkben (I. kötet, 179. oldal); oda irányítjuk az olvasót. Lásd: Neale.

Az Elucidário első kiadásából teljes egészében átvett cikket érdemes volna új adatokkal kiegészíteni székesegyházunk történetéről, építészetéről, műalkotásairól és értékes kegytárgyairól. A cikkben észlelhető néhány hiányosságot is ki kellene javítani, ám az ezeken az oldalakon rendelkezésünkre álló szűkös hely ezt nem teszi lehetővé.

Ezért bátorkodunk az olvasó figyelmébe ajánlani 1936-ban megjelent, A Sé Catedral do Funchal című füzetünket. Ebben részletesebben tárgyaltuk a témát, miután rövid kutatásunk során további feljegyzéseket gyűjtöttünk azokból a művekből, amelyekhez hozzáfértünk.

1485 – Beja hercege, Dom Manuel a Krisztus-rend nagymestereként ez év június 5-i oklevelével átengedte a Campo do Duque területén a „Nagytemplom” felépítéséhez szükséges telket.

1488 – Az október 21-i királyi rendelet (alvará régio) engedélyezte egy „penas” nevű adó beszedését az új építkezés céljára.

1493 – Feltehetőleg ekkor kezdődtek a munkálatok, amelyek hosszú ideig tartottak.

1493–1521 – Ebben az időszakban Dom Manuel előbb a Krisztus-rend nagymestereként, majd uralkodóként több okiratot adott ki. Ezekkel bevételi forrásokat teremtett és különféle „mentességeket” biztosított a leendő székesegyház javára; megépítése elsősorban neki köszönhető.

1508 – Dom João Lobo címzetes püspök megáldotta az új, akkor még korántsem kész templomot. Ide helyezték át a plébánia székhelyét, amely addig a Calhau-i Szűzanya-templomban volt.

1516 – Az egyházmegye 1514-es létrehozásával a „Nagytemplom” püspöki székesegyházzá vált. A templomot 1516. október 18-án Dom Duarte, Dume címzetes püspöke áldotta meg.

1518–1521 – Feltehetőleg erre az időszakra tehető a jól ismert, értékes kereszt ajándékozása, amelyet I. Mánuel király adományozott. A kereszt a 16. századi portugál ötvösművészet csodája.

1533 – Létrehozták a funchali érsekséget négy alárendelt püspökséggel; székesegyházunk érseki székesegyházi rangra emelkedett. Az érsekséget 1551-ben megszüntették.

1566 – A francia hugenották pusztító fosztogatása során a székesegyházat számos gyalázat és megszentségtelenítés érte, és több műalkotása is súlyosan megrongálódott.

1578 – Ebben a templomban nagy ünnepélyességgel tartották meg az első egyházmegyei zsinatot. Ekkor hirdették ki az „Egyházmegyei konstitúciókat” (Constituições Diocesanas), amelyek 1585-ben egy XVI és 188 oldalas kötetben jelentek meg, és ma nagy könyvészeti ritkaságnak számítanak.

1608 – Meghalt Luís de Figueiredo e Lemos főpap, akit a székesegyházban temettek el. Ott nyugszanak Gabriel de Almeida püspök, aki 1674-ben hunyt el, valamint Frei António Teles da Silva (1682), Frei João do Nascimento (1753), Gaspar Afonso da Costa Brandão (1784), Luís Rodrigues de Vilares (1810) és Aires de Ornelas e Vasconcelos (1880) püspökök is.

1630 – Körülbelül ekkor kezdődtek a szentély befejezésének munkálatai, amelyek során elkészült szép faburkolata és figyelemre méltó stallumsora.

1730–1740 – Ebben az évtizedben épült meg a fősekrestye, a káptalanterem és a hozzájuk tartozó helyiségek.

1748 – Az ebben az évben bekövetkezett földrengés jelentős károkat okozott a székesegyház épületében, különösen a toronyban és a homlokzatban.

1755 – E tájban teljesen újjáépítették az Oltáriszentség-kápolnát; a régi kápolnát lebontották.

1775 – Órát helyeztek el a székesegyház tornyában. Ezt 1922-ben egy külföldi alattvaló által adományozott másik órára cserélték; a toronyban lévő harangsort 1812-ben szerezték be.

1805 – Ebben a templomban temették el Vieira Portuense néven ismert kiváló portugál festőt, Vieira Portuensét; sírjának pontos helye ismeretlen.

1940 – Felavatták az Egyházmegyei Szakrális Művészeti Múzeumot (Museu Diocesano de Arte Sacra), amelyet a káptalanterem helyiségeiben rendeztek be.