Teatro Grande

Nálunk Teatro Grande (’Nagyszínház’) néven ismerték azt a színházat, amely a São Lourenço (’Szent Lőrinc’) palota előtt állt, és a Largo da Restauração nagy részét elfoglalta. 1780 körül épült, 1833-ban pedig elrendelték a lebontását.

Miguel dos Santos Coimbra és José Rodrigues Pereira örökhaszonbérletbe (aforamento) kért egy 170 palmo hosszú és 60 palmo széles telket a São Lourenço-erőd mellett, hogy ott operaházat építsenek. Miután az erődítési főépítőmester (capitão-mestre) közölte, hogy az engedély megadásának nincs akadálya, 1776. április 10-én a kormány titkárságán a kért feltételekkel bérleti szerződést kötöttek. A kérelmezők évi 5000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) örökbérleti díj (foro) fizetésére vállaltak kötelezettséget.

A színház építése elhúzódott a nagy költségek miatt, amelyek főként tekintélyes méreteiből adódtak. Egy olyan kisvárosban, mint Funchal, nem volt szükség ekkora színházra. A Teatro de São Carlos után ez volt Portugália legnagyobb színháza. Építése mintegy nyolcvan contóba került, ami 150 évvel ezelőtt rendkívül nagy összegnek számított.

Nem tudjuk pontosan, melyik évben fejeződtek be a színház építési munkálatai, és mikor tartották benne az első előadást. Azt azonban tudjuk, hogy néhány évvel a megnyitása és számos előadás után „az igazgatók és a szerzők közötti viszály miatt hosszú ideig” zárva volt – írja Francisco Manuel de Oliveira költő Colecção Poética című verseskötetének egyik jegyzetében. Oliveira azt is elmondja, hogy néhány javítás után 1786. január 29-én nyitották meg újra. Ekkor más művek mellett előadták az említett költő verses Prologo című darabját, amelyben a Viszály, Funchal, a Jó Ízlés és az Illendőség szerepelt.

Dom Diogo Pereira Forjaz Coutinho kormányzó és főkapitány 1790. július 1-jei miniszteri rendeletével (portaria) José Nicolau Teixeira de Vasconcelos e Câmarát nevezte ki a „Casa do Theatro” felügyelőjévé. Ekkor egy „vígjátéki társulat” működött ott Pedro Baquino színész vezetésével; a kinevezett felügyelő a társulat minden tevékenységét igen aprólékosan ellenőrizte. A színház még néhány évig működött, majd a 18. század utolsó éveinek egyikében, nagycsütörtökön tűzvész pusztította el egy részét. Amikor a szigetet 1801 júliusa és 1802 januárja között először szállták meg angol csapatok, a Teatro Grande élelmiszereik és felszerelésük raktárául szolgált. Az épület ekkor már előrehaladottan romos állapotban volt.

“

„Később – írja dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo – a tulajdonosok és kereskedők költségén újjáépítették; a kormány csupán egy évenkénti sorsjáték engedélyezésével segítette őket, amelynek főnyereménye három conto (egymillió réis) volt. Miután a királyi család és az udvar 1807-ben Brazíliába menekült, a lisszaboni São Carlos színházban fellépő ének- és tánctársulat nagy része hároméves szerződéssel Madeira szigetére érkezett. A vállalkozást a vagyonos földbirtokosok, Henrique Correia de Vilhena és Nuno de Freitas da Silva vezették. Több mint nyolcvan conto veszteséget szenvedtek el: az előbbi csődbe ment, az utóbbi ellen pereket és végrehajtási eljárásokat indítottak. Újjáépítése után a színházban kilencven páholy volt négy szinten, továbbá háromszáz földszinti és száz erkélyülőhely.

Éveken át különféle hazai és külföldi társulatok léptek fel ott. Az O Patriota Funchalense (’A Funchali Hazafi’) szerint 1821-ben ebben a színházban szerepelt az olasz Fabri „Companhia Grotesca” nevű, három férfiból és három nőből álló társulata; operetteket énekeltek és különféle táncokat adtak elő. A következő évben ugyanitt ünnepi előadást tartottak: elhangzott António Francisco Drumond atya egyik szimfóniája, és színre vitték a jeles madeirai Manuel Caetano Pimenta de Aguiar A Festa do Olimpo című, háromfelvonásos drámáját.

Ezután eljöttek polgárháborús küzdelmeink zaklatott évei. A színház hosszú időszakokra bezárt, és amikor átmenetileg újra megnyitották a közönség előtt, hamarosan politikai tüntetések színhelyévé vált. Olykor a rend is felborult, és a fegyveres erőknek kellett beavatkozniuk. Végül a pártoskodásnak ezek a megnyilvánulásai pecsételték meg a színház sorsát.

A Teatro Grandét 1833-ban bontották le, nem 1832-ben, ahogyan dr. Álvaro de Azevedo írja. Mélységesen sajnálatos, hogy Funchalt így megfosztották egy ilyen tágas és szépen díszített színháztól. Ezt csak az akkor uralkodó abszolutista kormány önkényével és az országot abban az időben pusztító véres polgárháborúval lehet magyarázni. A bontást azzal indokolták, hogy a színház egy erőd közvetlen szomszédságában állt, és akadályozta a város védelmét; hogy ki kellett szélesíteni a kormányzók palotájával szemközti utcát; hogy szebbé kellett tenni a palota bejáratát; stb. Mindezek jelentéktelen, súlytalan érvek voltak, amelyek nem igazolhatták egy ilyen fontos és nagyméretű, pompás színház lerombolásának erőszakos és önkényes intézkedését. A bontás valódi okát másutt már elmondtuk. Egyes előadások estéjén az alkotmányos eszmék hívei a nagyszámú néző egybegyűlését arra használták fel, hogy kifejezzék liberális érzelmeiket és terjesszék vallott elveiket. Ez a propaganda a színpadról a nézőtérre is átterjedt, noha ezzel megsértették a fennálló intézményeket.

Az akkori kormányzót és főkapitányt, Dom Álvaro da Costa de Sousa Macedót tisztesség és igazságérzet vezette, és kormányzati intézkedéseiben is megmutatkozott békülékenysége. Eljött azonban a pillanat, amikor engedett a pártpolitika zsarnoki követeléseinek. Párthívei és rossz tanácsadói sürgetésére alapjaiig lebontatta a Teatro Grandét, amely az ország második legnagyobb színháza volt, és több mint ötven évvel korábban épült. A színház puszta bezárása teljesen megóvhatta volna a pusztulástól.