Madeira megszállása angol csapatok által

Aki valamelyest ismeri Madeira történetét, tudja, hogy a szigetet kétszer szállták meg angol csapatok: először 1801 júliusától 1802 januárjáig, másodszor 1807 decemberétől 1814 októberéig.

Köztudott, hogy az Angliával kötött szövetség belesodort minket a napóleoni háborúk viszontagságaiba. A Franciaország elleni hadjáratokban való részvételünk a legcsekélyebb előnnyel sem járt országunk számára: Portugáliának még képviselője sem volt a bécsi kongresszuson, amikor a béke feltételeiről tárgyaltak. Az akkor elszenvedett sérelmek közé tartozik Madeira első megszállása. Ezt a sziget védelmének ürügyével hajtották végre, valójában azonban felért egy hódítással. Ez világosan kitűnik a korabeli iratokból, amelyek a megszállás mögött álló szándékok felől a legcsekélyebb kétséget sem hagyják.

1801. július 24-én reggel angol hajóraj jelent meg Funchal kikötőjében. Az Argo sorhajóból, a Carrysfort fregattból, a Falcon briggből és további öt szállítóhajóból állt. Bowen kommodor parancsnoksága alatt érkezett, fedélzetén mintegy 3500 katonával és tiszttel, akik Henry Cliton ezredes parancsnoksága alá tartoztak. Néhány tiszt azonnal partra szállt, majd rövid megbeszélést folytatott José Pringle angol konzullal. A konzul ezután felkereste Dom José Manuel da Câmara kormányzót és főkapitányt, és közölte vele a brit haderő parancsnokaitól kapott utasításokat. Eszerint a csapatok kizárólag azért érkeztek Madeirára, hogy megvédjék a szigetet a francia hajók feltételezett támadásától.

A kormányzó meglepetése aligha lehetett volna nagyobb. Nemcsak a hajóraj érkezését és a csapatok itteni tartózkodását tartotta szükségtelennek, hanem jövetelükről sem tudott semmit. Az eset az egész szigeten nagy felháborodást keltett. Dom José Manuel da Câmara mindazonáltal engedelmeskedett az angol konzul által közvetített utasításoknak, mert meggyőződése volt, hogy a legcsekélyebb ellenállására is a város azonnali bombázása volna a válasz. Mindez világosan következik abból a beszámolóból, amelyet Dom José Manuel a központi kormánynak küldött.

A régensherceg kormányát nem érte kisebb meglepetés. A régensherceg utasította londoni képviselőnket, hogy erélyesen tiltakozzon az angol kormánynál Madeira megszállása ellen, és követelje a csapatok azonnali kivonását. Ehhez még nyomatékosabb okot adott, hogy Napóleon időközben jóindulatúbb álláspontra helyezkedett Portugália ügyeivel kapcsolatban.

Miközben a londoni tárgyalások lassan haladtak, Cliton ezredes megfelelőbb és kényelmesebb szállást keresett csapatainak. A katonák eleinte a különböző erődökben helyezkedtek el, később elfoglalták az akkor egyházmegyei szemináriumként működő jezsuiták (Jesuítas) kollégiumát, valamint néhány magánházat is, ahonnan kiköltöztették a tulajdonosokat és a lakókat. Az ezredes a helyi kormányzásba és közigazgatásba is önkényesen beavatkozott. Erőszakos intézkedésekkel sanyargatta a sziget lakóit, s ezzel a betolakodó urak valódi zsarnokságáról tett tanúbizonyságot.

Az amiens-i béke előzetes feltételeinek 1801. október 1-jei aláírása után londoni képviselőnk ismét, még nagyobb eréllyel sürgette az angol csapatok kivonását Madeiráról. A brit kormány azonban csak 1802 elején rendelte el Cliton ezredesnek a sziget elhagyását; a csapatok 1802. január 25-én szálltak hajóra. Hét évvel később brit csapatok ismét megszállták a szigetet, és ezúttal a megszállók még teljesebb és korlátlanabb uralmat gyakoroltak itt. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Anglia véglegesen birtokba vette a szigetcsoportot. Annál inkább csodálatra méltó, hogy ügyes diplomáciánknak a Londonban és más európai központokban tett erőfeszítéseivel sikerült Madeirát visszajuttatnia a portugálok birtokába.

1807. december 24-én brit hajóraj horgonyzott le Funchal kikötőhelyén. A Samuel Hood admirális parancsnoksága alatt álló hajóraj négy sorhajóból, négy fregattból és tizenhat csapatszállító hajóból állt. Két, egyenként ezer katonát számláló gyalogezredet és két tüzérszázadot szállított; a csapatokat William Carr Beresford vezérőrnagy vezette.

A csapatok partraszállása után a brit tábornok haladéktalanul felszólította Madeira kormányzóját és főkapitányát, Pedro Fagundes Bacelar de Antas e Menesest, hogy azonnal adja át a szigetcsoportot. A kormányzó nyomban beleegyezett, mivel semmiféle ellenállásra nem volt lehetősége, és késedelem nélkül megkezdték a kapituláció feltételeinek kidolgozását. A kapitulációs okirat első cikke kimondta, hogy „Madeira szigetét és tartozékait átadják Ő brit felsége hadereje parancsnokainak, hogy nevezett felsége ugyanazokkal a jogokkal, kiváltságokkal és joghatósággal tartsa birtokában és kormányozza őket, amelyekkel eddig a portugál korona rendelkezett fölöttük.” A hét cikkből álló jegyzőkönyvet (auto) december 26-án írta alá Pedro Fagundes és Beresford. Utóbbi ugyanazon hónap 30-án kiáltványt intézett a sziget lakóihoz; ezt a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) közli, és sok szempontból rendkívül érdekes dokumentum.

A megszállás ezúttal teljesebb és feltétlenebb volt, mint az első alkalommal. Nagy és fájdalmas meglepetést keltett Rio de Janeiróban, ahová az udvar nem sokkal korábban átköltözött, valamint londoni követségünkön. Diplomáciai úton azonnal igyekeztek elérni, hogy lehetőség szerint orvosolják a megszállás Madeira számára okozott károkat. Domingos António de Sousa Coutinho, Funchal későbbi grófja és londoni képviselőnk, tehetséges és energikus ember volt. A lehető legnagyobb igyekezettel dolgozott a sziget visszaadásáért, és kitartó küzdelem után elérte, hogy a teljes polgári igazgatás ismét a portugál kormány kezébe kerüljön, Beresford vezérőrnagy pedig csak a katonai és az azokkal közvetlenül összefüggő ügyek felügyeletét tartsa meg.

Pedro Fagundes kormányzó 1808. április végén ismét elfoglalta tisztségét, és visszaköltözött a Palácio de São Lourençóba (Szent Lőrinc-palota), amelyből korábban eltávolították. A brit megszállás azonban ténylegesen folytatódott, bár a kiváló londoni portugál képviselő által folytatott diplomáciai tárgyalások enyhítettek rajta; ezek eredményét az 1808. március 16-i egyezmény rögzítette.

1808. augusztus 17-én az itt állomásozó brit csapatok fele Beresford parancsnoksága alatt Lisszabonba indult: egy gyalogzászlóalj és egy tüzérszázad. A Funchalban maradó brit erők parancsnokságát Mead ezredes vette át. 1812 júliusában Gordon vezérőrnagy váltotta fel, aki egészen a brit csapatok 1814. október 3-i távozásáig vezette azokat.

A külföldi megszállás e hét éve alatt több konfliktus támadt a szigetcsoport vezető hatóságai és a brit erők parancsnokai között, mert az utóbbiak olyan hatáskörökbe avatkoztak be, amelyek kizárólag a kormányzókat és főkapitányokat illették. E konfliktusok közül kiemelkedik az, amelyet szuverenitási jogunk nyilvánvaló megsértése váltott ki: Bereford tábornok területünkön felakasztatott egy brit katonát, aki megölte egyik honfitársát.

A brit csapatok még az európai háború befejezése után is Madeirán maradtak, a szerződések kifejezett rendelkezései és a londoni nagykövetünknek tett ünnepélyes ígéretek ellenére. Végül a portugál kormány ismételt sürgetésére 1814. október 3-án Funchalban hajóra szálltak, és Gordon vezérőrnagy parancsnoksága alatt Anglia felé indultak, amint fentebb említettük.

E kiváló diplomata emléke előtt tisztelegve Funchal egyik új utcáját róla nevezték el. Lásd: Funchal (márki).