Szabadkőművesség

Amint dr. José de Arriaga a Historia da revolução portuguesa de 1820 című művében írja, Madeira egyike volt Portugália első vidékeinek, ahol a szabadkőművesség (Maçonaria) kedvező fogadtatásra talált. 1770-ben már működött szabadkőműves-páholy Madeirán; tagjai közé tartozott Aires de Ornelas Frasão, Francisco de Alincourt és Bartolomeu Andrieux. Ez João Antonio de Sá Pereira kormányzónak Pombal márkihoz intézett, az év december 3-án kelt leveléből derül ki. 1792. április 14-én Dom Diogo Forjaz Coutinho kormányzó arról panaszkodott Martinho de Melo e Castrónak, hogy a francia João José de Orquiny szabadkőműves-páholyt alapított a szigeten, amelynek tagjai nagyrészt a nemesség és a papság köréből kerültek ki.

Az említett Frasãót, Alincourt-t és Andrieux-t 1770-ben a kormányzó utasítására szabadkőművesként letartóztatták, Frasãót pedig Lisszabonba küldték. Egy madeirai iratból azonban kitűnik, hogy Pombal márki Alincourt-t nemcsak szabadon bocsáttatta, hanem visszahelyezte mérnök őrnagyi (sargento-mor engenheiro, az őrnaggyal egyenértékű törzstiszti rang) tisztségébe is. Ez arra enged következtetni, hogy a másik két letartóztatottal is ugyanez történt.

A francia Orquiny a Francia Nagyoriens főkomtúrja volt, és elérte, hogy I. Mária kormánya megbízza a madeirai növényvilág és annak gyógyászati értéke tanulmányozásával. 1789-ben érkezett Madeirára, ám kezdettől a francia szabadkőműves intézmények meghonosításával foglalkozott a szigeten, ami könnyen sikerült neki. Lisszabonban, ahová 1792-ben utazott, már nem járt ilyen szerencsével: a rendőrség felfedte szándékait, az inkvizíció börtönébe zárták, majd kiutasították az országból. A madeirai szabadkőműveseket 1792-ben súlyos üldözés érte. Amint Dom José da Costa Torres püspök megtudta, hogy Funchalban szabadkőműves-páholy alakult, amelynek tagjai között ott volt a juiz de fora (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró), a corregedor (királyi kerületi bíró), több egyházi személy, számos nemesi család sarja, művelt ember stb., dr. José de Arriaga szerint sürgette a főinkvizítort, „hogy tegyen közzé hirdetményt (edital) a szabadkőművesek ellen, és szólítsa fel a sziget lakóit: jelentsék az inkvizíciónál mindazokat, akikről tudják, hogy az átkozott szektához tartoznak, amely szövetséget kötött a Sátánnal, és ki van közösítve. A hirdetmény nem váratott magára: még abban az évben megjelent. Általános pánik tört ki, mert a sziget lakóinak már nagy része a szabadkőművességhez tartozott, a hirdetmény pedig valóban súlyos zavarokat okozhatott a családokban, és végzetes eseményekhez vezethetett”.

“

„Azonnal megkezdődtek a letartóztatások – folytatja ugyanaz a szerző. Az általános helynököt, a hagyatéki ügyek bíráját és a püspökség vizitátorát (visitador, egyházi ellenőr) elmozdították hivatalából, és eltiltották a prédikálástól és a gyóntatástól, misét azonban továbbra is mondhattak. Sok plébánost saját egyházközségében tartóztattak le, és eljárást indítottak ellenük; másokat eltiltottak attól, hogy joghatóságukon kívül prédikáljanak és gyóntassanak. A funchali székesegyház (Sé) káplánjait megfosztották kápláni tisztségüktől, a lelkészeket lelkészségüktől, és sok egyházi személyt az egész püspökség területén eltiltottak a prédikálástól és a gyóntatástól; eretnekséggel bélyegezték meg őket, és kiközösítés alá estek.

Akkoriban sok szabadkőműves menekült el Madeiráról, köztük több katonatiszt és köztisztviselő. Néhányan családjukkal az Amerikai Egyesült Államokba mentek, ahol jól fogadták őket.

A kormány célszerűtlennek ítélte a szabadkőművesek üldözését, ezért véget vetett neki. 1792. június 23-án megérkezett a szigetre a titkos társaságok valamennyi tagjának szóló kegyelem; a kegyelem feltétele az volt, hogy megtagadják a nekik tulajdonított eretnek tanokat. A püspök nem volt hajlandó visszahelyezni az általa elmozdított vagy felfüggesztett papokat, ők azonban a koronához fordultak, amely helyt adott kérelmüknek.

A madeirai költő, Francisco Alvares de Nobrega és a funchali székesegyház (Sé do Funchal) székesegyházi dékánja (a káptalan első méltósága), João Francisco Lopes Rocha sokat szenvedett az említett üldözés idején. Utóbbi 1793. október 16-án levelet írt José de Seabra da Silva miniszternek, amelyben keserűen panaszolta, hogy a püspök továbbra sem engedi papi szolgálatát ellátni, és a fizetését is visszatartja. Ez nyilvánvalóan sértette a portugál törvényeket és a királynő kormányának kifejezett rendelkezéseit. A levelet sok évvel később, Londonban, a Campeão Portuguez III. kötetében tették közzé; fontos dokumentum a madeirai szabadkőműves intézmények tanulmányozásához.

Dom José da Costa Torres püspököt az üldözés után 4 évvel, 1796. június 22-én az elvasi püspökség élére helyezték át. Egy korabeli kézirat, amelyet dr. Azevedo idéz, így számol be róla: „1796. október 6-án éjjel távozott (Madeira szigetéről), anélkül, hogy bárkitől, akár a Legméltóságosabb Oltáriszentségtől elbúcsúzott volna; és mindmáig nem tudni, miért választotta ezt a szándékosan éjszakai, hátsó ajtókon át történő behajózást.” Dom Diogo Pereira Forjaz Coutinho csak 1798. március 30-án bekövetkezett halálával szűnt meg Madeira és Porto Santo (’szent kikötő’) szigetének főkapitánya (capitão-general, Madeira katonai kormányzója) lenni.

Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo a Diccionario Universal Portuguez című műben megjelent Madeira című szócikkében azt írja, hogy minden jel szerint a szigeten a szabadkőművesség francia ösztönzésre indult meg. Úgy véli, Pombal márki, majd I. Mária miniszterei azért nem akartak nyíltan fellépni ellene, mert alkalmasnak látták a brit kereskedők mindent elnyomó túlsúlyának ellensúlyozására. Ha azonban valóban ez volt az említett miniszterek szándéka, kudarcot vallott. Az angol megszállás, valamint az a támogatás, amelyet később több brit nyújtott a madeirai liberálisoknak, brit pártot hívott életre közöttük. Ez, amint ugyanaz a tudós kutató írja, csak fokozatosan oszlott fel I. Mihály kormányának 1834-es bukása nyomán.

A szabadkőművesség újjászerveződött, amíg Madeirát brit csapatok tartották megszállva (1801–1802 és 1807–1814). Valószínűleg ebből az időből származik az Unido páholy alapítása is, amelyből a liberális időszakban létrejött Constancia és Fidelidade páholyok kiváltak. Az Unido első főmestere Agostinho de Ornelas volt. Úgy tűnik, hogy mind ez a páholy, mind a belőle alakult páholyok a lisszaboni Grande-Oriente fennhatósága alatt álltak, vagy legalábbis együttműködtek vele, amíg az országot liberális intézmények kormányozták.

Az abszolutista kormány által 1823-ban Madeirára küldött rendkívüli bírói bizottság (alçada) szétszórta a szabadkőműveseket, és sokukat deportálásra (degredo) ítélte. 1825-ben azonban már működött itt egy Jardineiros nevű titkos társaság, amelyet egyetemi végzettek és hallgatók szerveztek. Egy régi dokumentumból kitűnik, hogy a szabadkőművesek 1824-ben az angol Gran házában gyűltek össze; ő maga is szabadkőműves volt.

A szabadkőműves alkotmányt 1823 januárjában az O Patriota Funchalense (’A Funchali Hazafi’) nyomdájában nyomtatták ki. Az ugyanebben az évben Madeirára érkezett rendkívüli bírói bizottság által elítélt szabadkőművesek közül kiemelkedik dr. Nicolau Caetano Pita, a lap szerkesztője; dr. Francisco de Assis Saldanha, juiz de fora; Gregorio Nazianzeno Medina e Vasconcelos atya; valamint Tomé João Pestana Homem de El-Rey atya, Campanário plébánosa.

A szabadkőművesség – írja dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo a Diccionario Universal Portugues című műben – 1826-ban João do Carvalhal vezetésével erőteljesen újjáéledt. Ám az 1828-as politikai események, az abban az évben Madeirára érkezett rendkívüli bírói bizottság, 216 liberális és szabadkőműves vád alá helyezése és 101-nek a letartóztatása, a rájuk kiszabott deportálások és börtönbüntetések, a le nem tartóztatottak kivándorlása és bujdosása, a vesztőhelyek keltette rettegés, ahol oly sok portugált öltek meg, végül pedig I. Mihály kormányának öt évig tartó véres önkényuralma megtizedelte és szétszórta a madeirai szabadkőművességet. Hasonló okokból ugyanez történt a portugál szárazföld szabadkőművességével is.

“

„Amikor 1834. június 5-én Madeirán bevezették a liberális intézményeket, már csak kevés szabadkőműves élt itt. Úgy tudni azonban, hogy még így is alakult két páholy, de ezekből már hiányzott a szabadkőművesek régi egységszelleme. Nem valódi páholyok voltak, hanem pártos klubok, ezért hamarosan beolvadtak a tulajdonképpeni pártklubokba. Valamennyi közül a híres Club do Carmo emelkedett ki; itt kezdték meg pályafutásukat a madeirai politika előző nemzedékének azóta elhunyt vezérei, akik az 1846 és 1847 körül a politikai küzdelembe belépő nemzedék előtt jártak.

1843-ban egyetlen szabadkőműves páholy sem működött Madeirán, és ez így is maradt 1872. március 11-ig. Ekkor a politikától távol álló férfiak egy csoportja José Paulo Vieira nyugalmazott alezredes vezetésével megalapította Funchalban a Liberdade nevű káptalani tagokból álló páholyt. Első főmestere maga az alezredes lett.

1873. április 16-án Funchalban megalakult a Trabalho páholy, 1877. május 23-án az União Liberal, 1878. április 13-án pedig a Cinco de Junho (’június ötödike’) páholy. Ez a három páholy azonban nem sokkal 1880 után egyesült. Az egyesülés nyomán létrejött egyetlen páholy a Trabalho nevet viselte, de csak rövid ideig működött.

A madeirai szabadkőművesek 1872-ben nyomdát létesítettek. Ott előbb a Madeira Liberal, majd annak folytatásaként az O Oriente do Funchal (’Funchali Kelet’) című lapot adták ki. Ha a páholyokat „nem hagyták volna magukra – írta dr. Azevedo 1882-ben –, nem hagyták volna magukra azok, akiknek kötelességük lett volna tanácsot, irányítást és erőt adni nekik, ma a portugál szabadkőművesség büszkeségei volnának”. A korábban említett Liberdade káptalani páholyon kívül ma (1921) Funchalban működik a Trabalho páholy, a Gremio 5 de Outubro, a Britannic Lodge és a Patria Portuguesa páholy. E szabadkőműves társaságok közül az elsőt 1901 júniusában, a másodikat 1911. október 13-án, a harmadikat 1913. december 29-én, az utolsót pedig 1916. január 12-én alapították. Az 1899-ben alapított Revolução e Progresso páholy mindössze 6 vagy 7 hónapig működött. A feltevésünk szerint 1908 júniusában létrehozott Britanica páholy helyébe a Britannic Lodge lépett; tagjai szinte kivétel nélkül angolok, és az Angliai Nagyoriens fennhatósága alá tartoznak.

Röviden ez a madeirai szabadkőművesség története az első páholy megalapításától, a 18. század harmadik negyedének végétől napjainkig (1921). Céljai azonosak a portugál szabadkőművesség céljaival; programjának egyik pontja a haladó elvek megvalósítása. Ezért súlyos üldöztetéseket és zaklatásokat kellett elszenvednie, mielőtt kivívta azokat a szabadságjogokat, amelyeket szigetünkön már régóta élvez.