Medina e Vasconcelos (Francisco de Paula)

A „Zarco-eposz” (Zargueida) ismert szerzője, aki korában költőként nagy hírnévnek örvendett, 1768. november 20-án született e város székesegyházhoz tartozó egyházközségében (freguesia). Szülei Teodoro Felix de Medina e Vasconcelos és Dona Ana Joaquina Rosa de Vasconcelos voltak. Politikai száműzöttként halt meg 1824-ben, 56 éves korában a Zöld-foki-szigetekhez tartozó Santiago szigetén. Úgy véljük, hogy a szigetvilágban élő tekintélyes Medina e Vasconcelos család ettől a kiváló földinktől származik. Francisco Clementino de Sousa, a nagy madeirai szatirikus költő szintén Francisco de Paulo Medina leszármazottja.

Nem áll rendelkezésünkre elegendő adat ahhoz, hogy Medina költő életrajzát valamelyest részletesen megírjuk. A Poesias Lyricas című kötetében szereplő néhány versből arra következtethetünk, hogy húszéves volt, amikor beiratkozott a Coimbrai Egyetemre (Universidade de Coimbra); ez feltehetően 1788-ban történt. Hozzáteszi, hogy „mindössze két tél alatt hallgattam a bölcsek tudós előadásait, akik feltárják a tudományok titkait”. Azevedo dr. szerint Medina „ifjúkorától a 18. századi filozófusok eszméinek híve volt; emiatt 1790 körül másfél évre bebörtönözték Coimbrában, majd arra kényszerítették, hogy elhagyja a várost, és örökre kizárták az egyetemről”. E büntetés szigora arra látszik utalni, hogy Medinát igen súlyos vádak terhelték. Ő azonban teljes egészében elutasította ezeket, amikor azt állította, hogy „hamis bűn volt, amely még csak eszembe sem jutott” (foi hum falso crime nem por mim pensado). A költő két verses episztolát írt az egyetem rektorának, Dom Francisco Rafael de Castrónak: az egyiket nem sokkal bebörtönzése után, a másikat akkor, amikor „már, uram, tizenkét hold telt el azóta, hogy zsarnoki vasak között sírok”. A levelekkel a főpap pártfogását kívánta kieszközölni és szabadulását elérni. Nem tudjuk, Medina érzéssel teli költészete megindította-e a hajthatatlan elöljárót, aki talán kevéssé volt fogékony egy szegény, magára hagyott diák panaszos könyörgésére. Annyi bizonyos, hogy néhány hónappal később szabadon engedték, és 1792 körül visszatért szülőföldjére.

Ha hitelt adunk Medina verseinek, keserű megpróbáltatásokkal teli életet élt mind Madeirán, mind a királyságban (reino, azaz a portugál szárazföldön). Ennek szomorú végkifejlete a Zöld-foki-szigetekre való száműzetése lett. Az 1792 és 1823 közötti időszakban többször járt a portugál szárazföldön; azt nem tudjuk, külföldre is eljutott-e. Egyszer mintegy hat évig volt távol Madeirától. Bizonyára a szárazföldön töltött, rövidebb-hosszabb időszakok valamelyikében adta ki néhány verseskötetét, amelyek 1797-ben, 1805-ben és 1806-ban jelentek meg Lisszabonban.

Medina e Vasconcelos, aki – amint Álvaro de Azevedo dr. már idézett szavai szerint – ifjúkorától a 18. századi filozófusok eszméinek híve volt, az 1821-es alkotmányt is szenvedélyesen támogatta. Emiatt belekerült annak a rendkívüli bírói bizottságnak (alçada) a hálójába, amely 1823-ban érkezett a szigetre (I. köt., 32. o.), hogy szigorú és zaklató bírósági vizsgálatot (devassa) folytasson azokról az eseményekről, amelyek nálunk az országunkban elsőként működő képviseleti kormányzat kikiáltásakor történtek. A bizottságot alkotó hat bíró 1823. augusztus 26-án érkezett Funchalba, és ugyanazon év október 24-én hirdette ki ítéletét. Eszerint Medina e Vasconcelos „megfeledkezve a becsület és a hű alattvaló kötelességeiről, valamint az őt köztisztviselőként még szorosabban kötelező kötelékekről, meggondolatlan vakmerőséggel nyilvánosan rendkívül súlyos sértéseket mondott, amelyek sértették a trónnak és őfelségeik királyi személyének kijáró méltóságot, tiszteletet és megbecsülést; ezek oly súlyosak voltak, hogy méltatlannak ítélték őket az ítéletben való leírásra”. Ugyanez az ítélet kimondta, hogy a szabadkőművesség (Maçonaria) tagja volt, részt vett annak munkájában, és jelentős szerepet játszott az alkotmányos kormányzat kikiáltásában és létrehozásában ezen a szigetvilágon. „Nyolc évre az Angolai Államba való deportálásra (degredo), igazságszolgáltatási vagy pénzügyi tisztség viselésétől való eltiltásra, valamint az államkincstár javára ötvenezer réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) megfizetésére” ítélték.

Medina e Vasconcelos 1824-ben, nem sokkal az Angolába száműző ítélet kihirdetése után halt meg a Zöld-foki-szigetek fővárosában. Nem ismerjük azokat az okokat, amelyek miatt megváltoztatták a büntetés végrehajtásának helyét. Ez a földink Funchalban közjegyzőként dolgozott, amikor a rendkívüli bírói bizottság eljárást indított ellene, és a Zöld-foki-szigetekre száműzték.

Inocêncio Francisco da Silva Medina verseiről írt rövid kritikájában így fogalmaz: „Lírai költőként a francia iskolához tartozott; versei általában jól csengenek és gondosan megformáltak, s a természetesség sem hiányzott belőlük. Megpróbálta megszólaltatni az epikus harsonát, ám ez a vállalkozás messze meghaladta tehetségét. Ezért az e műfajban írt két próbálkozásában soha nem jutott túl a középszerűségen. Mindkettőben akadnak azonban olyan epizódok, amelyek nem hoznak szégyent múzsájára, és élvezettel olvashatók.”

Medina e Vasconcelos művei közül a „Zarco-eposz” szerezte számára a legnagyobb hírnevet, és ma is ez a legismertebb. Klasszikus mintára formált, ottava rima versszakokban írt eposz. Tíz énekre tagolódik, és több mint ötezer verssort tartalmaz. Madeira João Gonçalves Zarco általi felfedezéséről szól; a költő a felfedező családnevéből alkotta meg a mű címét. Érdekes epizódok sorát tartalmazza, köztük néhány sikerült költői kitérőt, amelyek közül Robert Machin legendája emelkedik ki. A sziget felfedezését csak a X. ének írja le. A mű előtt egy Bocage-nak ajánlott szonett áll. A kiváló költő egy másik szonettel válaszolt rá, amely kétségkívül a kötet legszebb darabja.

Az Arquivo Historico da Madeira és a Diário de Noticias 1928. július 15-i száma néhány addig ismeretlen adatot közöl Medina e Vasconcelos költőről.