Zargo (João Gonçalves)

João Gonçalves Zarco homéroszi alakja volt tengeri vállalkozásaink és hajóútjaink kezdetének. A Nagy Infáns, Tengerész Henrik termékeny és dicsőséges tevékenysége idején ő vezette a legjelentősebb felfedezőutat, amelyet portugál tengerészek a 15. század első negyedében tettek. Madeira felfedezése az a maradandó emlékoszlop (padrão), amely hajósodüsszeiánk szerencsés kezdetét jelzi. Nem csupán országunk területének jelentős gyarapodását jelentette: mindenekelőtt ez volt első nagy diadalunk hajósokként és a tengerek későbbi uraiként.

Történelmünk e nagyszerű eseményéhez elválaszthatatlanul kötődik a kiváló hajós neve. Nem kapott kellő hangsúlyt, milyen hatással volt ez a nagy felfedezés tengeri vállalkozásaink folytatására, pedig kétségtelen, hogy hatása rendkívüli volt. Madeira felfedezőjét és első benépesítőjét ezért előkelő hely illeti meg tengeri krónikáink legragyogóbb lapjain.

Gonçalo Velho Cabral, São Miguel és Santa Maria szigetének felfedezője nagyobb dicsőséget szerzett a történelemben, mert egy kiváló életrajzíró részletesen megrajzolta hajósként mutatott alakját. Alapos történeti kutatást végzett, azzal a gondossággal, amellyel az ősi családjára büszke leszármazott magasztalja elődei tetteit. João Gonçalves Zarcónak nem akadt olyan leszármazottja, aki megírta volna életrajzát, és a közirattárakban sem kutattak utána, azon a kevesen kívül, amit dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo talált e város önkormányzati irattárában. Ezért feltűnően kevés hír és adat maradt fenn a nagy hajósról. Rendkívül nehéz akár csak rövid életrajzot is írni róla, amely legalább nagy vonalakban felvázolná harcosként, hajósként és benépesítőként legjellemzőbb vonásait (1921).

Zarco vagy Zargo? Frutuoso tudós kommentátora, aki kiváló nyelvész is volt, erre a kérdésre azt válaszolja, hogy e családnév eredetibb írásmódja a Zarco, és a legtekintélyesebb szerzők is ezt használták, ám idővel elavult, és a használatban a Zargo alak honosodott meg. Áttekintettük azokat a legrégebbi krónikásokat és írókat, akik akár csak röviden is foglalkoztak szigetcsoportunk felfedezőjével: Gomes Eanes de Zurara, João de Barros és Damião de Góis mind a Zarco alakot írta. Ugyanilyen írásmód szerepel a Tengerész Henrik kortársának, Diogo Gomesnek, valamint Alvise Cadamostónak (1450) az útleírásaiban is. V. Alfonz 1449-ben kelt királyi levelében (carta régia) a jóval régiesebb Zarquo alak olvasható; ez megfelel a régi krónikásaink használta Zarco formának. A szigetek híres történetírója, aki művét a 16. század utolsó negyedében írta, már a korszerűbb Zargo alakot használja. A Saudades két vagy három helyén előforduló Zarco írásmódot másolási vagy nyomdahibának kell tekintenünk, hiszen Gaspar Frutuoso sok tucatszor, talán több százszor írta a Zargo alakot. Művének jegyzetírója is mindig ezt az írásmódot használta. Minden érv amellett szól, hogy ma a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) kiváló szerzőjének és tudós kommentátorának írásmódját kövessük.

Honnan ered Madeira kiváló felfedezőjének Zarco vagy Zargo családneve? João de Barros, majd Damião de Góis – akiket a szigetek krónikása, Gaspar Frutuoso is követett – úgy tartották, hogy a Zarco vagy Zargo egy, a hajós hőstettéből született ragadványnév, nem pedig nemesi őseitől örökölt családnév. A Saudades tudós jegyzetírója nem osztja e krónikások véleményét. Szerinte a Frutuoso közölte változatok nem tekinthetők igaznak: csupán újabb példái a legendák kitalálásakor követett általános eljárásnak, amely egy ismeretlen eredetű tulajdonnevet személyhez köt, és többé-kevésbé hihető mesévé bont ki. Állítása bizonyítékául régi nemesi genealógiákat idéz, amelyekben a felfedező ősei Zarco vagy Zargo családnévvel szerepelnek.

Nem lesz egészen helytelen, ha itt – bár csak igen röviden – felidézzük Gaspar Frutuoso fent említett történetváltozatait. Egyik marokkói összecsapásunk során egy merész és ügyes mór lovas ádáz küzdelemre hívta ki a portugál harcosok egyikét. A portugál vereséget szenvedett és életét vesztette, de hősi halálával tanúságot tett rendkívüli bátorságáról. Egy másik portugál lovas, majd úgy tűnik, még néhányan folytatták a makacs küzdelmet; mindegyikükre ugyanaz a szerencsétlen sors várt. Erősségünk kapitánya ekkor már nem engedte, hogy újabb életeket áldozzanak a megszállott mór vad dühének. Ekkor előállt egy lovas, aki addig még nem tűnt ki vitézségével, és kitartóan könyörgött, hogy rátámadhasson a győztes mórra. Hallgassuk most meg a Saudades szerzőjét, amint naiv és festői módján elbeszéli a történetet: „A katona nyomban elkérte egy lovag lovát, amelyet e célra választott ki; felszállt rá, egyik karjára pajzsot csatolt, másik kezébe egy darab fát fogott, és elindult a mór felé. A mór, amint meglátta, hogy közeledve harcra készül, igen dölyfösen rárontott. Valahányszor le akart sújtani a keresztényre, az csak elhárította a mór lándzsáját. Ezt addig folytatta, míg alkalmasnak nem látta a pillanatot: ekkor lovával gyorsan a mórra rontott, és fedetlen testére olyan hatalmas csapást mért, hogy az megszédült. Hajánál fogva megragadta, és fogolyként átadta a kapitánynak; e tettéért attól fogva a király is ismerte. Azt mondják, ettől a vitéz katonától származott João Gonçalves, a Zargo, aki a fia vagy unokája volt. Mások szerint azonban maga João Gonçalves hajtotta végre ezt a fegyvertényt; és mivel a mórt, akit ő, az apja vagy a nagyapja megölt, Zargónak hívták, így ragadt rájuk vagy rá ez a családnév és név.”

Első afrikai hódításunkra 1415-ben került sor, Madeirát pedig négy vagy öt évvel később fedezték fel. Ezért nehéz elhinni, hogy a felfedező nagyapja – aki akkoriban bizonyára már jócskán benne járt a korban – lett volna e hőstett végrehajtója. Hihetőbb volna az apjának, még inkább magának a hajósnak tulajdonítani. Úgy tűnik azonban, hogy még a krónikás sem tartotta különösebben hitelesnek a történetet, mert elbeszéléséhez ezt fűzte hozzá: „a Madeira szigetéről kapott értesülésem másként beszéli el e kezdetet:…”. Közvetlenül ezután pedig azt írja, hogy Tanger ostrománál „Zargo olyan lovagiasan viselkedett, és a hercegek szeme előtt olyan bátran harcolt, hogy ezzel bizonyságát adta nagy vitézségének, s ezért igen nagyra becsülték. Ezen a helyen, az ütközetben az ellenség egyik nyílpuskából kilőtt vesszeje megsebesítette a szemét, és elveszítette egyik szeme világát. Mivel akkoriban zargónak nevezték azt, akinek csak egy szeme volt, e név lovagi vitézségének jelévé és dicsőségévé vált. A harcban ugyanis olyan kiválóan helytállt és olyan lovagnak bizonyult, hogy bátorsága és hadviselésben tanúsított leleményessége nem kis segítséget jelentett Dom Henrique hercegnek abban, hogy megmeneküljön és visszajusson a tengerre. Ferdinánd herceg ekkorra már árulás és cselvetés folytán fogságba esett, amint arról a Chronica d’El-Rey D. Duarte részletesen beszámol”.

Frei Francisco Brandão a Monarchia Lusitana című művében ezt írja: „Nem fogadhatjuk el azt a magyarázatot, amelyet dr. Gaspar Fructuoso ad a szigetek történetében, amikor azt állítja, hogy … Zarco ragadványnév volt, mert egyik szemére kancsal volt, vagy mert Afrikában megölt egy Zarco nevű mórt…”

A felfedező családnevének eredetéről a Saudades egyik jegyzete José Freire Monterroio Mascarenhas genealógiai munkájából is idéz egy részletet: „A Zarco család csaknem egyidős a királysággal (reino, azaz a portugál szárazföld), mert már a 12. századtól találni róla feljegyzéseket annak levéltáraiban. Bár tudjuk, hogy Alentejo tartományban, Viana mezőváros (vila) közelében van egy Zarco nevű lugar (a mezőváros és az egyházközség közötti rangú település), mindig úgy véltük, hogy családnevét nem erről kapta: a név nem ősi kúriából, hanem ragadványnévből eredhetett. A Zarco szó ugyanis mind a kasztíliai, mind a portugál nyelvben zöldes szemű embert jelent. António de Nebrija a Diccionário című művében a latin glaucus szóval magyarázza; ugyanígy tesz Jerónimo Cardoso a Vocabulário, Ambrosio Calepino pedig a Diccionario című művében. Így ragadványnévként adták valakinek, akiről családnévként szállt át utódaira.”

João Gonçalves Zargo szülőhelyének neve nem maradt ránk. Dr. Álvaro de Azevedo szerint „a szerzők vitatják, hol született: egyesek Tomart tartják szülőhelyének, mert a Zarco családnak ott volt birtoka, amint Brandão krónikás írja; mások Lisszabont nevezik meg; megint mások Matosinhosra vagy Portóra gondolnak, ahol Lousada szerint a Zarco családnak kápolnája volt.”

Néhány régi madeirai nemesi családtörténet szerint Zargo Matosinhosban született; a felfedező leszármazottja, Francisco Manuel de Melo is ezt állítja. Funchal harmadik donatárius kapitánya (capitão-donatário), a felfedező unokája, Simão Gonçalves da Câmara elhagyta kapitányságát, és Matosinhosban telepedett le, ahol 1530-ban meghalt (I. kötet, 207. oldal). Feltételezik, hogy talán onnan származott, vagy családi hagyományok, esetleg a család ottani birtokai késztették arra, hogy Portugália szárazföldi részének e pontjára költözzön. Mindez nem bizonyítja egyértelműen, hogy a nagy hajós Matosinhosban született, de mindenképpen komoly mérlegelést érdemlő érvek. Hozzá kell tennünk, hogy nemrégiben arról is biztosítottak bennünket: a településen hagyományként él, hogy e szigetcsoport felfedezője ott született.

Pontosan mikor született? Frutuoso művének egyik jegyzetében ezt olvassuk: „Nem tudjuk pontosan, mely években élt João Gonçalves Zarco. Abból, hogy 1419-ben fiatalember volt, elsőszülött fia, João Gonçalves da Câmara pedig nyolcvanhét éves korában, 1501 márciusában halt meg, tehát 1414-ben született, arra következtetünk, hogy Zargo 1395 körül született.” Úgy véljük, Zargo születését valamivel 1390 utánra kell tennünk: így a felfedezés idején 25 és 30 év közötti lehetett. Egyes krónikások ugyanis akkor még fiatal, nem sok évet megélt férfiként írják le. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy hajósként már kitüntette magát, és Ceuta második ostrománál hősiesen helytállt.

Ha hihetünk a már idézett családtörténésznek, Freire Mascarenhasnak, João Gonçalves Zarco Gonçalo Esteves Zarco és Dona Brites fia volt; anyja a santarémi João Afonso lánya, apja pedig I. János király udvarának felügyelője volt. Gonçalo Esteves, aki IV. Alfonz, I. Péter és I. Ferdinánd uralkodása idején élt, Estevão Pires Zarco fia volt. Utóbbit a királyi udvar jogi képviselőjének nevezték, és fontos bírói tisztségeket töltött be.

Gonçalves Zargo hajós nevét nem övezi nagyobb dicsőség attól, hogy jeles ősei voltak, és nemesi hagyományú családból származott – bár ez a maga korában rendkívül fontosnak számított. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a szigetcsoport felfedezője nemesi származású volt, és Henrik infáns házát familiárisként látogatta. Ezt állítják a régi krónikások, Eanes de Azurara és João de Barros, megerősíti a szigetek történetírója, és ugyanez olvasható a legrégebbi, hiteles madeirai családfákban. José Freire Monterroio de Mascarenhas már említett nemesi családtörténetének kézirata a lisszaboni közkönyvtárban található. Ebben Zargo családfája a jeles hajós ismert felmenőit a 12. századig vezeti vissza. Megítélésünk szerint nemesi származásának egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka Dona Constança Rodrigues de Sá-val kötött házassága. Az asszony apja, Rodrigo Aires de Sá Portugáliát képviselte Rómában, ahol feleségül vette Dona Cecilia Colonát, Colona márkijának és hercegének lányát. A Colona család a római patríciusok egyik legrégebbi, legelőkelőbb és legnagyobb becsben álló családja volt. Ezt a szárazföldi Portugália egyik jeles kutatója a közelmúltban, régi és hiteles iratokban végzett vizsgálatai után nekünk is megerősítette (1921). Figyelemre méltó, hogy ilyen házasságot abban a korban – amikor Zargo még nem szerzett hírnevet felfedezőként, és Funchal dúsgazdag donatárius kapitánya sem volt – csak előkelő, bizonyítottan nemesi származású ember köthetett. Aires de Sá, aki egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy túlzóan magasztalja az Azori-szigetek felfedezőjének érdemeit, Madeira felfedezőjéről viszont olykor nyilvánvalóan igazságtalanul ír, azt állítja, hogy João Gonçalves Zargo „szerény származású ember volt…, aki fel tudott emelkedni Henrik infáns házában, majd telepessé vált”. Állítása mellett azonban semmiféle bizonyítékot nem hoz fel; az ráadásul határozottan ellentmond a krónikásoknak, a nemesi családtörténeteknek és a kor szokásainak.

Az említett genealógus, Freire Monterroio szerint Gonçalves Zargo „már egészen fiatalon Tengerész Henrik infáns szolgálatába állt”; így hosszú ideig tanulhatott e jeles és nagy érdemű herceg mellett. Zargo hajósként is kitűnt: többször végighajózott az afrikai partok mentén. Ez akkoriban merész tengerészeink kipróbált, nehéz gyakorlóiskolája volt. Egyes írók, köztük Francisco Manuel de Melo azt állítják, hogy a jeles hajós vezette be először hajóin a tűzfegyverek használatát. Így feltalálói leleményének és harci hévnek tulajdonítják a tengeri hadviselés e tökéletesítését. Az Algarve tengeri partvidékének kapitányaként szolgált, és a tengeren többször megütközött mórokkal és kasztíliaiakkal; mindannyiszor rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot.

Madeira felfedezője bátor és vakmerő katonaként is kitűnt: a krónikák igen elismerően emlékeznek meg Ceutában és Tangerben tanúsított hősies helytállásáról. E két erődített város közül az elsőben lovaggá ütötték. A balul végződött tangeri hadművelet során pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tengerész Henrik infáns a mórok támadásaitól védve szállhasson hajóra. Frutuoso erről így ír: „E lovag, João Gonçalves, a Zargo ügyességének és erejének köszönhetően Tengerész Henrik infáns visszavonulhatott, és beszállhatott a tengeren e célból várakozó hajók egyikébe. Zarco mindvégig a parton maradt, hogy összegyűjtse, akit csak tudott, és bátran feltartóztassa az infáns nyomában előrenyomuló mórok rohamát és túlerejét. Miután sok portugál elvesztése árán visszavonultak, João Gonçalves is hajóra szállt, súlyos sebekkel, nagy nehézségek és veszélyek közepette, mert a mórok száma végtelennek tűnt. Az infánsnak tett e nagy szolgálatáért, valamint a királynak korábban tett szolgálataiért nagyra becsülték ezt a nagylelkű João Gonçalves Zargót. A király jelentős tisztségekkel bízta meg, amelyekben mindig valódi lovagként helytállt.” Utódai folytatták apjuk dicsőséges hagyományait: sokan közülük, különösen a kapitányság élén őt követők, vitézségükkel tűntek ki az afrikai erődített városokban, amint azt már e mű első kötetének róluk szóló szócikkeiben megírtuk (1921).

Nem sokkal a szigetcsoport felfedezése és a kapitányságok felosztása után Gonçalves Zargo feleségével és gyermekeivel Funchalban telepedett le, és megkezdte donatárius kapitánysága (donataria) benépesítését és gyarmatosítását. „João Gonçalves Zargo kapitány – írja a Saudades. .. . – az e hely fokánál álló kis szigetek mellett horgonyozta le hajóit, mert ott egy szép kis öböl volt. Elhatározta, hogy a parton fából lakhelyet épít magának, s ezt hamarosan fel is építette egy magaslaton, közvetlenül a tenger mellett. Később ugyanott alapított Santa Catarina tiszteletére templomot Constança Rodrigues kapitányné (capitoa, a donatárius kapitány felesége).” E kis templom mellett állt Zargo első lakóháza: kétségkívül szerény, kényelmetlen, fából épült, egyszintes és minden építészeti díszt nélkülöző ház lehetett, amilyen az itt emelt legelső házak mindegyike volt.

Másutt már elmondtuk, hogy Zargo Santa Catarina magányos lakhelyéről irányította a gyarmatosítás kezdeti munkálatait, és itt vetette meg a későbbi mezőváros alapjait. A település gyorsan fejlődött, és még az ő életében figyelemre méltó nagyságot ért el. Talán ott álmodozott kapitánysága jövőjéről – amelynek donatáriusa (donatário) volt – és az általa alapított család felemelkedéséről, előre látva a leszármazottait és utódait hamarosan elhalmozó méltóságokat és kiváltságokat. Talán azt is megsejtette, hogy az uralkodó nemesi rangjelvényekkel és címer viselésének jogával jutalmazza majd, s már maga előtt látta unokái nemesi okleveleit, amelyeket grófi és a királyság főnemeseit megillető korona ékesít, a nagyapjuk szolgálatai iránti tisztelet jeléül...

Néhány évvel később a felfedező a patak bal partjára költözött, annak a dombnak a lábához, amely később a Pico dos Frias nevet kapta. Új lakóhelye közel esett az általa ott, Szent Pál apostol tiszteletére emelt kápolnához. Azt állítják, hogy ez volt Funchal első kőből épült lakóháza.

Végleges lakóhelye, ahol élete nagy részét töltötte, a Conceição de Cima-templom számára kijelölt hely közvetlen közelében volt. Egy régi kézirat szerint: „Elhatározta azt is, hogy lakhelyet épít magának, amint meg is tette egy magaslaton, a funchali völgy fölött, közvetlenül egy Nossa Senhora da Conceição-templommal szemben, amelyet saját és családja sírhelyének szánt.” Ez a templom a mai Santa Clara-templom; lakóhelye pedig a Lomelino-hitbizományok régi ősi kúriája, amelyet ma Quinta das Cruzes néven ismernek. Erről részletesebben e mű II. kötetének 395. oldalán, a Moradias de Zargo című szócikkben olvashat az érdeklődő; oda irányítjuk az olvasót.

Tudjuk, hogy João Gonçalves Zarco fáradhatatlanul dolgozott kapitánysága betelepítésén. Székhelyének jelentősége gyorsan nőtt: huszonöt évvel a betelepítés kezdete után, még a felfedező életében mezővárosi rangra emelték, mintegy ötven évvel később pedig az 1508. augusztus 21-i királyi rendelettel (alvará régio) városi rangot kapott. Az első donatárius kormányzásának részleteiről keveset tudunk, de kapitányságának közigazgatásával kapcsolatban sem tudunk semmi elmarasztalóról. Egy vádat mégis felhoztak ellene: hogy ő gyújtotta meg a mohó tüzet, amely elpusztította annak az eredeti, dús erdőségnek a jelentős részét, amely a szigetet az óceán partjától a hegycsúcsokig borította. Ez az esemény, amelyről az Elucidário Madeirense 2. kötetének 140. oldalán részletesebben beszámolunk, kétségkívül vakmerő és kockázatos tett volt; végzetes következményeit az első telepesek talán nem tudták felmérni. Az is bizonyos azonban, hogy a gyors és nagyarányú betelepítéshez elengedhetetlen volt e sűrű, áthatolhatatlan bozótosok egy részének elpusztítása. Csak tűzzel lehetett őket a szükséges mértékig visszaszorítani, és így azonnal megkezdeni a földművelést. João de Barros szerint a tűz, úgy tűnik, nagy kiterjedése miatt súlyos károkat és nehézségeket okozott a kezdeti betelepítésnek. Az is kétségtelen, hogy Madeirán az erdei növényfajok gyorsan újratelepedtek, és a szigetet hamarosan ismét kiterjedt, dús növényzet borította. Tengerész Henrik 1450. november 1-jén kelt adománylevele (carta de doação) João Gonçalves Zarcónak adta a funchali kapitányságot, amely ugyanezen oklevél értelmében közvetlen utódaira szállt. Az infáns oklevelét az 1451. november 25-i és az 1461. augusztus 16-i királyi oklevelek erősítették meg. Az ezekben biztosított kiváltságok és előjogok lényegében megegyeztek azokkal, amelyeket a Tristão Vaz Teixeirának és Bartolomeu Perestrelónak adott adománylevelek rögzítettek. A donatáriusok hatásköre rendkívül széles, sőt szélsőségesen önkényes volt: minden polgári és büntetőbíráskodás őket illette, a halálbüntetés és a végtaglevágás kiszabásának kivételével. A víz és a szél urai voltak, vagyis csak ők tarthattak szél- vagy vízimalmot; a kenyér előállításának és a só árusításának joga is számukra volt fenntartva. Emellett megkapták az infánsnak járó jövedelmek tizedét, és fontos előjoguk volt a műveletlen földek kiosztása. Mindez hatalmas éves jövedelmet biztosított Funchal donatárius kapitányainak, és e kapitányság donatáriusainak háza az ország egyik leggazdagabbja lett. Zarco 4. nemzedékbeli leszármazottját, az 5. donatáriust Calheta grófjává és a királyság grandjává emelték. Funchal donatáriusai palotát építettek lakhelyül Lisszabonban, és nagy pompában éltek a fővárosban. Nincs tudomásunk arról, hogy Gonçalves Zarco ezen a szigeten bármilyen földet vagy ingatlant fenntartott volna magának vagy donatárius kapitányságbeli utódainak. Azt viszont tudjuk, hogy többi gyermekének és vejeinek kiterjedt területeket adományozott, köztük a Ponta do Solban fekvő Lombadát (II. kötet, 277. oldal), valamint más birtokokat is.

Madeira első donatáriusai közül Zarco élvezte a legnagyobb tekintélyt és befolyást. Ezt bizonyára személyes tulajdonságainak köszönhette, nem pusztán annak, hogy – mint Barros írja Década című művének első részében – előkelőbb személy volt Tristão Vaz Teixeiránál. Már a kapitányságok kiválasztása is Funchal donatáriusának fölényére látszik utalni. Donatárius kapitányságának székhelye kivételes adottságokkal rendelkezett: csodálatos fekvéssel, egy népes település fejlődéséhez elegendő térrel, tágas kikötőhellyel, termékeny talajjal, festői környezettel és kellemes éghajlattal. Madeira másik kapitánysága ezzel szemben a földek természete és az éghajlat, a strandok és kikötőhelyek hiánya, a közlekedési nehézségek stb. tekintetében nyilvánvalóan kedvezőtlenebb helyzetben volt. Mindez nem hagy kétséget afelől, hogy a két hajós által megtalált föld felosztásakor Gonçalves Zarcót részesítették előnyben. Később Funchal gyors és figyelemre méltó fejlődésével együtt e kapitányság donatáriusainak befolyása is egyre nőtt. Ezzel olykor visszaéltek: joghatóságukat más donatárius kapitányságokra is kiterjesztették, nyilvánvalóan megsértve mások hatáskörét. Ehhez jelentős részben Machico és Porto Santo donatárius kapitányainak katasztrofális igazgatása is hozzájárult. Ezt bizonyos fokig az anyaország kormányai is jóváhagyták: nem léptek fel a visszaélések ellen, hivatalos iratokban pedig Funchal donatáriusát „a sziget kapitányának” nevezték, mintha Machico kapitánysága nem is létezett volna.

Mint fentebb említettük, João Gonçalves Zargo Constança Rodrigues de Sával, más néven Constança Rodrigues de Almeidával kötött házasságot. A legtekintélyesebb családtörténészek szerint az asszony Rodrigo Aires de Sá – Portugália egykori római követe – és Cecília Colona lánya volt; anyja a Colona márkik igen előkelő római családjából származott. A családról egy nemességtörténeti írásban ezt olvashatjuk: „Római patríciuscsalád, amelynek eredete Pietro de Colonáig, egy Róma melletti vár uráig nyúlik vissza, aki 1100 körül élt. Harmadik nemzedékbeli leszármazottját, Seiarra de Colonát 1289-ben márki rangra emelték. Utódai később Colona és Palestrina hercegei, valamint spanyol grandok lettek; a család az egyik legősibb származású olasz család....” A legvalószínűbb feltevés szerint, és az általunk tanulmányozott családfák alapján, szigetcsoportunk felfedezője a gyarmatosítás megkezdésekor magával hozta feleségét, Constança Rodrigues de Sát, elsőszülött fiát, João Gonçalves da Câmarát és lányát, Helena Gonçalves da Câmarát. Harmadik gyermeke, Rui Gonçalves da Câmara, São Miguel szigetének 3. donatárius kapitánya, minden valószínűség szerint már Madeirán született. A Filhos e Genros de Zargo című szócikkben (II. kötet, 31. oldal) már foglalkoztunk a felfedező első leszármazottaival, bár csak röviden; olvasóinkat oda irányítjuk. Itt csupán a Garcia Gonçalves da Câmarára vonatkozó állítást kell helyesbítenünk: ő João Gonçalves Zargo és Constança Rodrigues törvényes fia volt, nem pedig a jeles hajós házasságon kívül született fia, ahogyan ott olvasható. Ezt az adatot egy kevésbé tekintélyes forrásból vettük át, amelyet akkor megbízhatónak tartottunk. A Donatários című szócikkben ismertettük a felfedező egyenes ági leszármazottainak, Funchal donatárius kapitányainak egymást követő nemzedékeit a Fülöp-kori uralomig. Mindegyiküknek külön, valamivel részletesebb szócikket szenteltünk e mű I. kötetének 201. oldalán és az azt követő oldalakon.

Zargótól népes és kiváló utódság származott, amely Madeirán, az Azori-szigeteken, Brazíliában és a portugál szárazföldön terjedt el. Tagjai közül néhányan neves főnemesi családok ősei lettek. Egyik leszármazottja, a nagy író, Dom Francisco Manuel de Melo így ír róla:

„.... João Gonsalves Zarco, honfitársaink között híres férfiú. Ha a legrégibb családokat nem számítjuk, amelyekről bizonytalan eredetük miatt nem teszünk említést, kevés olyan ember élt Portugáliában, akinek ennyire gazdag lett volna a leszármazotti ága. Három, e családnevet viselő grófi ház – Calheta, Vila Franca és Atouguia – férfiági származását neki köszönheti..... Házasságok révén pedig João Gonsalvestől a királyság 21 főnemesi címének viselői származnak.” V. Alfonz 1460. július 4-i oklevéllel engedélyezte a jeles felfedezőnek a címer használatát. Az oklevél így írja le a címert: „fekete pajzs, aljában zöld heggyel, amelyen ezüsttorony áll két aranyfarkas között...” Ebben a királyi levélben (carta régia) a felfedező João Gonçalves de Câmara de Lobos néven szerepel, és utódainak is ezt a nevet kellett volna használniuk. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem történt meg, sőt maga Zargo sem használta. Címeréről, az abban észrevehető történeti tévedésről, a leszármazottai által használt Câmara családnévről stb. már eleget írtunk a Câmara című szócikkben, az Elucidário I. kötetének 198. oldalán.

Gonçalves Zargo igen idős korában halt meg. Egy régi kézirat festőien fogalmaz: „Olyan magas kort ért meg, hogy férfiak karján vitette magát a naplementébe; ettől nagyon megerősödött. Onnan intézte a fennhatósága alá tartozó ügyeket, ép elmével kormányzott és szolgáltatott igazságot: sohasem mutatkozott rajta az aggkorú emberek szellemi hanyatlása.” Néhány régi nemesi családtörténet szerint a hajós 1451-ben halt meg, mások 1461-et, egy további forrás pedig 1471-et ad meg. Biztosat nem tudunk erről. Az 1451-es év nem fogadható el, mert az 1460. július 4-i királyi levélből kitűnik, hogy Zargo abban az évben még élt. Az 1461-es dátumot tartják a legvalószínűbbnek; ez illik leginkább a kapitányság 40 éves igazgatásához, amelyet a szigetek történetírója tulajdonított neki. Másfelől, ha – amint fentebb írtuk – elfogadjuk, hogy 1390 és 1395 között született, halálakor 66 és 71 év közötti lehetett. Ez bizonyosan nem felel meg annak az igen magas életkornak, amelyről a krónikások beszélnek, különösen az akkori viszonyok között. Ha halálának évéül 1471-et, születésének évéül pedig 1390-et fogadjuk el, 81 éves kort ért volna meg. Így teljesen indokolttá válna a krónikások egybehangzó állítása aggkoráról. Az is elképzelhető, hogy 1390 előtt született; ebben az esetben az 1451-es és az 1461-es dátum is magyarázható volna. Mindez puszta feltevés: egyelőre nincsenek olyan adataink, amelyek alapján pontosan megállapíthatnánk a nagy felfedező halálának évét.

„Isten úgy akarta, hogy magához szólítsa – írja az idézett kézirat –, miután úgy kormányozta a szigetet…, nem mint annak ura, hanem mint minden lakójának atyja és társa.” A felfedező földi maradványait az Igreja da Conceição de Cimában, a mai Szent Klára-kolostorban temették el. A templomot ő építtette saját maga és leszármazottai családi sírboltjául. Zargo sírja a szentélyben volt, amint az a templomok alapítói és patrónusai esetében általános szokás volt. Egy helyütt azt olvassuk, „hogy az épületet úgy tervezték meg, hogy a sír… a szentély közepére került, föléje pedig olyan magas kősíremlék került, amely különösen tiszteletet parancsolóvá tette”. Azt mondják, az apácák sok évvel később elérték a díszes síremlék eltávolítását, mert az eltakarta előlük az oltárt. Talán ekkor helyezték át Madeira felfedezőjének hamvait veje, Martins Mendes de Vasconcelos családi sírboltjába.

Hajlunk arra a véleményre, hogy ha a síremlék eltávolítása és a felfedező földi maradványainak áthelyezése valóban megtörtént, ezt a sírgyalázással felérő tettet a Fülöpök uralma idején követhették el. Funchal donatáriusai akkor már nem laktak a szigeten, és kormányzói szerepük pusztán tiszteletbelivé vált. Nehéz ugyanis elhinni, hogy megengedték volna jeles ősük és az általuk birtokolt, gazdag családi vagyon megalapítójának sírja ellen elkövetett kegyeletsértést. Frutuoso magyarázója szerint Martim Mendes de Vasconcelos szarkofágján kopott, ezért olvashatatlan, gótikus nagybetűs felirat van. A mellette lévő padlóban egy nagy márvány sírlap látható, rajta a következő sírfelirattal:

Gaspar Mendes de Uasconsellos kapitány sírja. Maga és örökösei számára készíttette, mert eltávolították az első, ide helyezett sírlapot. Az első Martim Mendes de Vasconsel[l]os leszármazottja volt; ő itt nyugszik, és azért érkezett erre a szigetre, hogy feleségül vegye Elena Gliz da Camarát, a sziget felfedezőjének, João Gonsalves Zarcónak a lányát. Készült az 1710. évben.

Ez a sírfelirat nem említi a felfedező hamvait. Úgy tűnik, a gótikus betűs felirat sem rá vonatkozik – legalábbis ezt hallottuk attól, aki megpróbálta megfejteni. Talán Martim Mendes de Vasconcelosra vonatkozik? Volt, aki már azt feltételezte, hogy a sírlap Portugáliából került ide, és ott Zargo vejének egyik ősét fedte. Amikor 1919 márciusában felszedték a Szent Klára-kolostor templomának szentélyében lévő fapadlóját, két sírlapra bukkantak. Felirataik Funchal 2., 3. és 5. donatárius kapitányára vonatkoznak, amint azt e mű II. kötetének 217. és azt követő oldalain már elbeszéltük. A felfedezőre vonatkozóan semmit sem találtak ott.

A Santa Catarina-kápolna (Alexandriai Szent Katalin), a Capela de São Paulo (Szent Pál apostol-kápolna), a Quinta das Cruzes és különösen a Szent Klára-kolostor szerény, de emlékezetes műemlékek: ékesszólóan idézik fel Madeira felfedezőjét és a sziget felfedezését. A hatóságoknak, különösen a Funchalban székelő közigazgatási testületeknek olyan tisztelettel és megbecsüléssel kellene bánniuk ezekkel az épületekkel, amilyennel mindenütt a jeles emberek életéhez szorosan kapcsolódó tárgyak és emlékek iránt viseltetnek. Súlyos kötelességük megőrizni az épületeket, és amennyire lehet, megóvni őket az idő pusztításától. Amint e könyv más lapjain már elmondtuk, itt külön is szólnunk kell João Gonçalves Zargo kétkezes kardjáról (montante). A fegyvert mindig a Cruzes-házban őrizték, és a birtokló családban nemzedékről nemzedékre továbbadott állandó hagyomány kétséget kizáróan a jeles felfedezőnek tulajdonítja. Mindig is az ő kardjának tartották; az a mély tisztelet pedig, amellyel ott mindenkor viseltettek az ereklye iránt, tovább erősíti eredetének hitelességét. Régi, két kézzel forgatandó fegyver, amelynek kidolgozása nem különösebben gondos. Anyagi vagy művészi értéke bizonyára nincs, ám ötszáz-egynéhány éves múltja miatt igen értékes, legfőképpen pedig azért, mert annak a nagy hajósnak a tulajdona volt, aki felfedezte szigetcsoportunkat. Talán éppen ezt a kardot forgatta Gonçalves Zargo Marokkóban a mórok elleni rohamok során, amikor bátor és merész lovagként szerzett hírnevet. Ez a tiszteletre méltó ereklye jelenleg városunkban, egy külföldi kezében van, aki valóban megérdemelt becsben tartja. Mégis e város tanácsának (Câmara Municipal) tulajdonában kellene lennie. A tanács feladata volna megszerezni és kegyelettel megőrizni levéltárában, amíg méltó helyet nem kaphat abban a művészeti és régészeti múzeumban, amelyet egyszer elkerülhetetlenül meg kell alapítani e városban (1921).

Régi elképzelés, hogy ebben a városban emlékművet állítsanak Madeira jeles felfedezőjének. Ám még komoly kísérlet sem történt arra, hogy az elképzelés megvalósuljon, és így leróják a dicső emléke előtt fennálló tartozást. A kerület főtanácsa (Junta Geral) 1918-ban készíttette el Zargo szobrának makettjét; a szobrot a dr. Manuel de Arriaga sugárúton, az Entrada da Cidade folytatásában tervezik felállítani. A kiváló madeirai szobrász, Francisco Franco alkotását 1919. március 2-án állították ki a Teatro Municipalban (Városi Színház). A Madeira felfedezésének ötszázadik évfordulójára rendezett ünnepségeken az emlékmű alapkövét is letették az említett sugárúton. Az esemény rendkívüli ünnepélyességéről e kötet 163. oldalán már beszámoltunk (1921).

A városon kívül, fenn a hegyekben, egész Funchal fölé magasodva áll João Gonçalves Zargo bronzszobra a Terreiro da Lután. A jeles felfedezőt abban a pillanatban ábrázolja, amikor az általa vezetett karavella közeledett az akkor még ismeretlen szigethez. A Francisco Franco szobrász alkotta emlékmű kizárólag Manuel Gonçalves komturnak, az egykori kereskedőnek és kiváló madeirainak a kezdeményezésére jött létre.

Francisco de Paula Medina e Vasconcelos madeirai költő 1806-ban Lisszabonban kiadott egy „Zarco-eposz” című költeményt. Erről és a Georgeida című műről Inocêncio Francisco da Silva így ír: „Az epikus költészet harsonáját kívánta megszólaltatni, de látható, hogy ez a vállalkozás messze meghaladta tehetségét. Ezért a műfajban írt két kísérletével sohasem tudott a középszerűség fölé emelkedni. Mindkettőben akadnak azonban olyan epizódok, amelyek nem hoznak szégyent múzsájára, és élvezettel olvashatók.” Medina e Vasconcelos művei közül a „Zarco-eposz” hozta meg számára a legnagyobb hírnevet, és mindmáig ez a legismertebb alkotása. Nyolcsoros, rímes versszakokból álló epikus költemény, amely az ókori eposz klasszikus formáit követi. Tíz énekre tagolódik, és több mint ötezer verssort tartalmaz. Madeira João Gonçalves Zargo általi felfedezéséről szól; címéhez a felfedező családnevét használja fel. Számos érdekes epizódot és néhány sikerült költői kitérőt foglal magában, amelyek közül Robert Machin legendája emelkedik ki. A sziget felfedezését csak a X. ének írja le. A költemény előtt egy Bocage-nak ajánlott szonett áll. Erre a kiváló költő egy másik szonettel válaszolt, amely kétségkívül a kötet legszebb alkotása (1921).

A Gonçalves Zargóról szóló fenti szakaszokat szó szerint vettük át e mű első kiadásából. Az ottani állítások bővebb megvilágításához és egyes korábbi kijelentéseink helyesbítéséhez össze kell vetni őket az 1. kiadás I. kötetének 354. és következő oldalain írottakkal. Ez különösen a felfedezés pontos idejére, valamint az esetleg véletlenül, esetleg szándékosan véghezvitt vállalkozás résztvevőinek nevére vonatkozó megjegyzéseket érinti (lásd: I–355). Az alább közölt további új adatok szintén különös jelentőséggel bírnak e kérdés szempontjából.

Az Arquivo Histórico da Madeira IV. kötetének 171. és következő oldalain megjelent „Alguns Documentos do Mosteiro de Santa Clara do Funchal” című cikk a funchali donatárius kapitány családnevének helyes írásmódját kívánja tisztázni. Azt állítja, hogy Zargónak kell írni, nem pedig Zarcónak, ahogyan sok helyen szerepel. Közöl egy 1447-ből származó dokumentumot, amelyben a családnév Zargo alakban olvasható, és ennek hasonmását is bemutatja. Természetesen felmerül a kérdés: a betelepítés kezdetétől 1447-ig eltelt huszonkét év során João Gonçalves mindig g-vel írta a családnevét, és soha nem c-vel? A keresztnevek, második nevek, családnevek és ragadványnevek ilyen változásai ma sem ritkák, a régebbi korokban pedig még gyakoribbak voltak. Az idézett dokumentum egy olyan feltevést támaszt alá, amelyet nem szabad teljesen elvetni, de nem szolgáltat vitathatatlan bizonyítékot sem.

Érdemes megjegyezni, hogy Gaspar Frutuoso, a „Vágyódás a szülőföld után” szerzője, kiváló kommentátora, dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo, valamint a kérdéssel foglalkozó írók szinte mindegyike a Zarco írásmódot használta, nem a Zargót.

A João Gonçalves Zargo halálának feltételezett évére vonatkozó találgatásokat teljesen tisztázták azok az adatok, amelyeket João Cabral do Nascimento kiváló író közölt a funchali Diário de Notícias 1927. április 23-i számában megjelent értékes írásában. Kétséget kizáróan bizonyította, hogy Zargo 1467-ben halt meg; ez fontos adat Madeira történetéhez.

Az említett Arquivo Histórico 1939. évi kötetében részletes cikk jelent meg João Gonçalves Zargo fent tárgyalt kétkezes kardjáról. A cikk megpróbálta megcáfolni azt az elterjedt nézetet, hogy a kard valóban azé volt, akinek évszázadok óta tulajdonítják, de ezt nem sikerült vitathatatlanul bizonyítania. Mint ismeretes, a kétkezes kardot Henrique Hinton jótékony iparos szerezte meg, majd a Funchali Városi Múzeumnak (Museu Municipal do Funchal) ajándékozta; a kardot ott őrzik. A témában különösen érdekes a Diário da Madeira 1939. november 16-i számában megjelent cikk, amelyet érdemes elolvasniuk azoknak, akik bővebben szeretnének tájékozódni róla.

A João Gonçalves Zargo emléke előtt tisztelgő, fent említett méltó megemlékezés 1934. május 28-án valósult meg: ünnepélyesen felavatták az Avenida Arriagán felállított szobrot, amint azt e Elucidário II. kötetének 394. oldalán már leírtuk.