Machim (legendája)

Machim költői és megindító legendáját, tragikus fordulataival együtt, hazai és külföldi írók énekelték meg prózában és versben. A szerelmi történet megindítja azok túlérzékeny lelkét, akik hisznek benne, vagy könnyen engednek az efféle elbeszélések hatásának. Miután dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo kimerítő munkájában a történeti kritika teljes szigorával vizsgálta Machim esetét, többé senki sem tekintheti valóságosnak ezt a bájos, ám képzelet szülte történetet. A legendát António Galvão ismertette először 1563-ban, Tratado dos Descobrimentos című művében; azóta egészen napjaink egyes íróiig sokan elbeszélték, számos változatban. Legérdekesebb és legvonzóbb formáját azonban Francisco Manuel de Melo III Epanaphoro című művében nyerte el, elsősorban a nyelvezet szépsége és az elbeszélés festőisége révén. A legismertebb változat mindazonáltal Gaspar Frutuosóé, amely lényegében nem különbözik Francisco Manuel de Melo változatától. Idézzük a szigetek történetírójának naiv elbeszélését, hogy ezeken az oldalakon ne mulasszuk el megemlíteni Robert Machin és Ana de Arfet közismert legendáját.

“

„Duarte angol király idejében élt egy nemes angol, híres lovag, akit Machimnak neveztek. Magasra törő gondolatai és tiszteletre méltó tettei voltak, s szerelemre lobbant egy előkelő származású hölgy, Anna de Arfet iránt. Machim hevesen kitartott szerelme mellett, és a hölgy is mélyen megszerette azt, aki őt szerette, mert a szerelemnek csak szerelemmel lehet méltóképpen viszonzást adni. Ám a szerelem – akárcsak az illatos dolgok – nem rejthető el ott, ahová bezárták. A jelekből és a gyanúból, amelyekre okot adtak, kiderült, hogy szerelmesek, mert igen szerették egymást. Hiszen olykor éppen valaminek a tilalma ébreszt még nagyobb vágyat iránta: aki el akarja oltani a szerelem tüzét, csak táplálja a lángot, mert természetünk annál inkább arra vágyik és törekszik, ami a leginkább tiltva van előtte. Amikor nagy áradás jön, az öntözött földek birtokosai a víz útjának elején mély árkokat ásnak, hogy másfelé tereljék. Az orvosok pedig, ha az egyik oldalon jelentkező nyilallást akarják gyógyítani, a másik oldalon rendelnek el érvágást. Így Anna rokonai is azt hitték, vizet öntenek a tűzre, nem pedig benne lángra kapó kátrányt. Mint szerelmi betegségének földbirtokosai és orvosai, a szerelem mindent elárasztó áramát akarták eltéríteni, és a fájdalommal ellentétes oldalon eret vágni: mintha ellenkező irányba vezető árkokat ásnának és ott végeznének érvágást. A király beleegyezésével Bristolban hozzáadták a hölgyet egy magas rangú férfihoz. Machimot ez mélyen lesújtotta, a hölgy pedig nagyon elégedetlen volt. Egyikük sem talált enyhülést a szenvedélyre és fájdalomra, amelybe kerültek. Forró könnyeikkel siratták ezt a házasságot, majd nagy titokban elhatározták, hogy Franciaországba szöknek, amellyel Anglia akkor súlyos háborúkat vívott. Machim beszélt néhány sérelmet szenvedett emberrel és rokonával: feltárta előttük szívét, minden szándékát és kincsét, amelyet ott őrzött, ahol a szíve és szerelme volt. Szavukat adták, és megesküdtek, hogy mindannyian vele tartanak Franciaországba. Hogy tervüket minél biztosabban végrehajthassák, titokban, néhányan egyszerre Bristolba mentek. Ott több, Spanyolországba tartó, megrakott kereskedőhajó állt. Elhatározták, hogy beszállnak az egyikbe, erővel kifuttatják, vitorlát bontanak, és Franciaországba hajóznak. Megállapodásukat a legnagyobb titokban tudatták Anna de Harfettel, hogy odamenjen hozzájuk, és együtt szökjenek el. Kiválasztottak egy ünnepnapot, amikor a hajók vezető emberei nem lesznek a fedélzeten, a kapitány és a kereskedők pedig a parton tartózkodnak. Anna de Harfetet előre értesítették. A lehető legnagyobb titokban nyeregbe szállt egy hátaslovon, magával vitt egy feszületet és minden értékes ékszerét, majd megérkezett a kijelölt helyre, ahol már hajócsónakkal vártak rá. Beszállt Machim mellé. Machim szolgáival és barátaival együtt fogadta, majd az egyik készen álló hajóra vitték. Nyomban vitorlát bontottak, elvágták a kikötőköteleket, és felvették a hajócsónakot. Ekkor azonban nagy vihar támadt. A hullámok úgy háborogtak, mintha irigyelték volna féktelen szerelmüket, a hajó pedig hamar eltávolodott a parttól. Amikor beesteledett, tanácskozás után arra jutottak, hogy a többi hajó utánuk eredhet, mert sejteni fogják, hogy Franciaországba tartanak. Ezért letértek arról az útvonalról, abban a reményben, hogy Franciaország távolabbi részén, Gascogne-ban vagy Spanyolországban érnek majd partot. A révkalauz és a kapitány azonban a szárazföldön maradt, a hajón lévők pedig nem tudták sem meghatározni a part helyét, sem megállapítani annak földrajzi szélességét. Kedvező szelet kaptak, így minden vitorlájukat kifeszítve arra haladtak, amerre a sors vitte őket, nehogy utolérjék őket. Néhány nap múlva egy vad vidék földnyelve előtt találták magukat. A tájat egészen a tengerig fák borították; ezen megdöbbentek és zavarba jöttek. A földnyelv mögött hamarosan egy nagy kis öblöt pillantottak meg. Behajóztak, horgonyt vetettek, vízre bocsátották a hajócsónakot, és elindultak megnézni, miféle föld ez. A parti hullámverés miatt nem tudtak kiszállni, ezért a keleti oldalon a tengerbe nyúló sziklafalhoz mentek, ahol kedvük szerint partra szállhattak. Onnan a fák és a tenger között haladva eljutottak egy szép, jó vizű patakhoz, amely az erdőn át a tengerbe folyt. Semmiféle állatot vagy apró élőlényt nem találtak, madarat viszont sokat. Látták, hogy az erdő olyan sűrű és tömött, hogy ámulatba ejtette őket. Más fák között a tenger mellett találtak egy igen nagy, vastag fát, amelynek tövében az idő vájta odú volt; úgy léphettek be oda, mint egy házba. Machim és társai ezzel a hírrel tértek vissza a hajóra. Úgy vélték, hogy új földet találtak, és elhatározták, hogy a spanyol királyoktól kérik majd azt. Anna de Harfet a tengeri út miatt rosszul volt és hányinger gyötörte, ezért megkérte Machimot, vigye ki a partra, hogy megnézhesse azt a patakot, és néhány nap alatt kiheverje a tengeri betegséget. Machim így is tett: ruhát és élelmet vitetett a partra, hogy amíg az időjárás engedi, nyugodtan eltölthessenek ott néhány napot. Néhány társukat is magukkal vitték, hogy velük legyenek a szárazföldön, mások pedig a hajó és a part között jártak. Ám akit egyszer üldözni kezd a balszerencse, annak nem hagy időt a pihenésre. Megérkezésük után a harmadik éjszakán olyan erős szél támadt a szárazföld felől, hogy a hajó elszakadt a horgonyától. A fedélzeten lévők vitorlát bontottak, mert nem tudták megállítani. Arra sodródtak, amerre a szél vitte őket, és néhány nap múlva – mint mondják – Berberföld partjára vetődtek. Ott a mórok azonnal foglyul ejtették, majd Marokkóba vitték őket.

“

Amikor megvirradt, a parton maradottak nem látták a hajót. Nagyon elszomorodtak, mert úgy vélték, elvesztek, és reményüket vesztették, hogy valaha is eljuthatnak onnan. Machim kedvese, látva, hogy ott maradtak, megdermedt, többé nem szólt egy szót sem, és három nap múlva meghalt. Machimot majd szétvetette a fájdalom, annyira szerette őt. Hazájától száműzve, szerelmét holtan látva – aki száműzetésében minden vigasza volt – már nem a szülőföldje után vágyakozott. Csak Anna de Harfet után érzett elviselhetetlen sóvárgást, akit oly hirtelen látott maga előtt földdé válni. Sóvárgása, forró sóhajai és könnyei kísérték őt ott. Eltemettette azon a helyen, ahol meghúzták magukat, fejéhez fakeresztet állított, sírjára pedig kőlapot helyezett, rajta a feszületével. A feszület lábához latin feliratot tett, amelyben elbeszélte egész gyászos történetét és mindazt, ami ezen a balszerencsés úton történt vele. Azt kérte, hogy ha valaha keresztények élnének ott, emeljenek azon a helyen Krisztus titulusú templomot. Miután ezzel végzett, arra kérte társait, hogy ruháikkal és az elejtett madarakkal induljanak oda, ahová a szerencse vezeti őket. Neki ugyanis nem jutott osztályrészül az a szerencse, hogy kedvese életben maradjon; ott akart maradni és meghalni, ahol Anna de Harfet meghalt. Ahogyan a nő életében mellette volt, ő most a holtteste mellett akart maradni, egyetlen társával, az utána érzett sóvárgással. Társai megszánták, és mind azt mondták, hogy nem hagyják el: ott maradnak és halnak meg vele. Machim nagyon hálás volt ezért a szeretetért, bár még hálásabb lett volna kegyetlenségükért, ha magára hagyják. Kedvese miatti fájdalmában és gyászában öt napnál tovább nem élt. Társai, akik mélyen gyászolták, Anna de Harfet mellé temették, és az ő fejéhez is keresztet állítottak. A feszületet ott hagyták, ahová Machim tette; a két sírt pedig ezen a lakatlan földön hagyták hátra a szerelem és a gyász szomorú látványaként. Beszálltak abba a hajócsónakba, amellyel a hajóról partra érkeztek – bár mások szerint a fa törzséből készítettek egyet, mert a fa vastag volt, és sok ember elfért benne. Eljutottak Berberföld partjára, ahol a mórok foglyul ejtették és Marokkóba vitték őket. Ott már a hajón maradt társaik is fogságban voltak, öröm és szerencse nélkül. Ilyen rövidek, pillanatnyiak és keservesen megszerzettek a világ nagy és hosszan dédelgetett reményeinek örömei: a világ szokása, természete mindig is az volt és az lesz, hogy annak, aki sokat kér, nagyon keveset vagy semmit sem ad.« Dr. Rodrigues de Azevedo a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) több jegyzetében és a Diccionario Universal Portuguez Illustrado egyik terjedelmes szócikkében részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Nemcsak azt mutatja ki, hogy teljesen alaptalanok azok állításai, akik történeti igazságot véltek felfedezni a legendában, hanem azt is, hogy a szigetcsoport felfedezésének elsősége a portugálokat illeti. Richard Henry Major brit író Tengerész Henrikről szóló monumentális művének állításai is erre a vizsgálatra késztették a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetíróját: az angol tudós elismert tekintélye súlyos tévedésbe ejthette azokat, akik első tengeri felfedezéseinkről szóló nevezetes könyvét olvasták. Aki alaposabban kívánja megismerni a kérdést, elsősorban dr. Azevedo érdekes és tudós értekezéséhez fordulhat, amely a „Vágyódás a szülőföld után” V. jegyzetében (340–429. o.) és a Diccionario Universal Illustrado Portuguez M betűs kötetében (190. o.) jelent meg. Fellapozhatja Pinheiro Chagas Historia de Portugal című művét is (II. köt., 230. o. és az azt követő oldalak), amely elismeréssel szól a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetírójáról: „madeirai tudós, Portugália egyik legműveltebb írója”.

Robert Machin és Ana de Arfet legendájának vagy románcának legragyogóbb elbeszélése Rebelo da Silvától származik; az Archivo Pittoresco IX. kötetében jelent meg.