Tűzvész Zargo idején

Madeira erdőinek Zargo, Funchal első donatáriusa (donatário) idején történt felgyújtásáról João de Barros, Gaspar Frutuoso, António Cordeiro, Manuel Tomás és más szerzők is beszámolnak; az eseményt a hagyomány is megőrizte. Ferdinand Denis szerint egy régi francia utazó találkozott egy idős tengerésszel, akinek Madeira szigetének tűzvészéről egy szemtanú mesélt. A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) tudós jegyzetírója szerint pedig a Torre do Tombo nemzeti levéltárban (Torre do Tombo), a Livro das Ilhas 84. lapján található II. Pál pápa egy 1469-ben kelt apostoli brévéjének hiteles másolata, amely egyértelműen utal ugyanerre a tűzvészre. Gaspar Frutuoso, a szigetek történetírója így számol be Madeira belső vidékének tűzvészéről: „A kapitány (João Gonçalves Zarco) ekkor felismerte, hogy emberi munkával nem lehet eltüntetni azt a rengeteg fát, amely a világ kezdete, vagyis a sziget keletkezése óta itt állt. Ahhoz, hogy a fákat elpusztítsák, a földet megműveljék és hasznosítsák, fel kellett gyújtani őket. A sűrű erdőben a fák régisége miatt sok törzs hevert a földön, mások pedig állva száradtak el. A Funchal völgyében meggyújtott tűz olyan hevesen égett, hogy amikor a szél a szárazföld felől fújt, lángját és forróságát nem lehetett elviselni. Az emberek gyakran a part menti kis szigetekre és a hajókra menekültek, amíg az időjárás meg nem változott. A völgyet sűrűn borította az édeskömény és a fák, ezért a tűz annyira elharapózott, hogy hét éven át égett a fákon, a törzseken és a föld alatti gyökereken, s nem lehetett eloltani. Nagy pusztítást végzett a faállományban Funchalban és a sziget más részein is, a déli part mentén, ahol a terület kiirtását és hasznosítását tervezték.”

Francisco Manuel de Melo Madeira tűzvészéről az Epanaphora III-ban a következőket írja: „Kénytelen vagyok kételkedni abban a tűzvészben, amely Barros állítása szerint hét éven át pusztított az egész szigeten. Ennek, úgy tűnik, ellentmondanak a szigeten mindvégig fennmaradt erdők, amelyekből már oly sok éve vágnak fát a cukorkészítéshez. Azt mondják, a szigeten százötven cukormalom is működött; ezek egy ilyen általános tűzvész után aligha maradhattak volna folyamatosan üzemben, és még kevésbé létesülhettek volna utána. Mindez azonban ne csorbítsa e szerző hitelét.”

Melo érvei bizonyos mértékig alátámasztják, hogy a madeirai tűzvész nem tartott hét évig, és nem terjedt ki a sziget minden részére. Ehhez hozzátehetjük: ha a tűzvész általános lett volna, amint egyes írók állítják, Cadamosto – aki szintén említést tesz róla – 1455-ben (?) nem mondhatta volna, hogy hazánk nagyra becsült faanyagokat termel, köztük különösen cédrust és tiszafát. Azt is figyelembe kell venni, hogy a főként lombos fákból álló erdőkben a tűz csak akkor éghetett volna hét éven át megszakítás nélkül, ha ez alatt a hosszú idő alatt egyetlen olyan heves zápor sem hullik a szigetre, amely még ma is – noha az esőzés jóval kevésbé bőséges, mint egykor – elárasztja a belső völgyeket, és a hegyek magasából vízesésekként lezúduló áradatokat indít el.

Kétségtelen, hogy a funchali völgy és a sziget déli partvidékének más területein sok erdőt pusztított el az a tűz, amelyet João Gonçalves Zargo meggondolatlanul, a földek művelés alá vonása érdekében gyújtatott. Azt azonban, hogy a tűz gyorsan fellángolva, fáról fára terjedve az egész szigetet elérte, Manuel Tomás és más régi írók gazdag képzeletére valló elképzelésnek tartjuk. A „Vágyódás a szülőföld után” korábban idézett részletéből nem következik, hogy a tűzvész az egész szigetre kiterjedt volna. João de Barros, az első történetíró, aki beszámolt róla, Madeira azon részére korlátozza, „amelyet ma Funchalnak neveznek”. Hozzáteszi azonban, „hogy a tűz hatalmába kerítette az irtást és a többi erdőt, és hét éven át égett azokban a hatalmas vadon erdőkben, amelyeket a természet oly sok száz évvel azelőtt teremtett”.

Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo szerint a sziget déli része „éppen az a terület volt, amelyet a felfedezés után nyomban művelni és lakni kezdtek. Lehetséges tehát nemcsak az, hogy ott az őserdők felégetésével fokozatosan vonták művelés alá a földeket – ezt a módszert munkaerőhiány, más mezőgazdasági és gazdasági okok, valamint pillanatnyi szükség miatt még ma is alkalmazzák Amerika belső vidékein –, hanem az is, hogy a művelés alá vonásnak ezt a tűzzel végzett módját az első hét év során újra meg újra igénybe vették, anélkül hogy röviddel később nyomai maradtak volna. Madeira déli részét tárták fel és népesítették be először, és ez a legtermékenyebb övezet. Az emberi munkának rövid idő is elegendő lehetett ahhoz, hogy ott eltüntesse a pusztítás jeleit. Ha pedig a tűzvész a szigetnek csak egy részére korlátozódott, az ellene szóló érvek elveszítik erejüket. Maga Melo sem annyira a tűzvészt vonja kétségbe, mint inkább azt, hogy ennyire általános lett volna”.

Ha a tűzvészt a dr. Azevedo által neki tulajdonított méretekre korlátozzuk, nincs okunk arra, hogy ne fogadjuk el történelmi tényként. Annál is inkább, mert – amint ugyanez az író mondja – a csaknem egykorú apostoli bréve egyértelmű utalása hitelesíti. Kétségtelenül hiba volt felgyújtatni az erdőket ahelyett, hogy fejszével kivágták volna a fákat. Ebből a hibából azonban szerencsére nem következett az erdők teljes pusztulása, amint azt fentebb már láttuk.

A tűz növelte Madeira talajának termékenységét, amely még akkor is csodálatra méltó volt, amikor Cadamosto felkereste a szigetet. Tengerész Henrik azonban nem helyeselte a tüzet: a betelepítés első időszakában a Portugáliába szállított faanyagból, úgy tűnik, jelentős jövedelme származott.

Frutuoso szerint a szigeten olyan sok szép és kemény fa volt, hogy számos helyre nagy mennyiségben vittek deszkát, gerendát és árbocot. Mindezt vízzel hajtott fűrészgépekkel fűrészelték fel, amelyekből a sziget északi oldalán még ma is sok található. Abban az időben az innen a portugál szárazföldre szállított rengeteg faanyagból kezdtek árbockosárral és elülső felépítménnyel ellátott hajókat építeni. Korábban ilyenek nem voltak Portugáliában, és nem is volt hová hajózni velük; csak algarvei karavellák, valamint lisszaboni és portói barinelek voltak».

Azurara Tengerész Henrik kezdeményezésére tett felfedezések előnyeiről írva megemlíti „az égig magasodó házakat, amelyeket azokról a vidékekről származó fából építettek és építenek”. Ehhez Santarém vikomtja a következő megjegyzést fűzi, amelyet Pinheiro Chagas idéz Historia de Portugal című művében:

“

„Ez az érdekes részlet arra utal, hogy a Tengerész Henrik által újonnan felfedezett szigetekről, elsősorban Madeiráról olyan nagy mennyiségű faanyagot szállítottak Portugáliába, hogy bősége megváltoztatta a városi házak építésének módját: több emeletet építettek, és így magasabbra emelték a házakat. Ezzel a módszerrel felváltották a római és az arab építési módot, amelyet addig valószínűleg alkalmaztak. E feltevésnek nagyobb súlyt ad a lisszaboni világítás Ferdinánd király által elrendelt rendszere, amelyről a lisszaboni városi tanács levéltárában őrzött dokumentumok tanúskodnak.

Azurara, aki a szigetekkel kapcsolatos minden kérdésben rendkívül szűkszavú, a Chronica do Descobrimento da Guiné című művében semmit sem ír a madeirai tűzről. A házak magasságáról tett megjegyzéséből azonban arra következtethetünk, hogy bármilyen hosszan tartott és bármilyen nagy területre terjedt is ki a tűz, elegendő erdő maradt ahhoz, hogy a sziget nagy mennyiségű faanyagot exportálhasson Portugáliába.