Erdészeti szabályozás

Témánkhoz szorosan kapcsolódva futólag felidézzük, milyen meglepő látvány fogadhatta szigetünkön azokat, akik először indultak e távoli, ismeretlen vidék felé. Különösen a dús növényzet látványa ejthette őket ámulatba, amely mindenkit szinte elragadtatott.

Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy számos helyen olvashatunk az első, merész hajósok „valódi megdöbbenéséről”: a meghökkentő meglepetés és a magával ragadó csodálat egyszerre fogta el őket. Olyan látvány tárult eléjük, amilyet korábban sohasem láttak: a pompás erdő összefüggő tömege hosszan húzódott az óceán csendes partjától a legmagasabb hegyek csúcsáig. Hatalmasra nőtt, buján tenyésző fák borították megszakítás nélkül a hegyoldalakat és lejtőket. Áthatolhatatlanná tették a földeket, amelyeket pedig hamarosan intenzív mezőgazdasági művelés alá kellett vonni.

Messzire vezetne, ha itt mindazokat az érdekes beszámolókat idéznénk fel, amelyeket a régi krónikások hagytak ránk erről a gazdag és rendkívül bőséges erdős növényzetről. Ezért csupán röviden összefoglalunk néhányat a leírt eseményekkel egykorú történeti tanúságtételek közül.

A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) számos helyen szól az első betelepülés idejének dús erdőségeiről. Egyebek között azt írja, hogy a szigetet „egészen a tengerig mindenütt fák borították… lombkoronájuk felülről oly egyenletesnek látszott, mintha kézzel formálták volna, és egyik fa sem nőtt magasabbra a másiknál”.

Diogo Gomes portugál hajós, aki a 15. század elején járt Madeirán, ugyancsak szemléletes szavakkal emlékezik meg a sziget egész felszínét borító, lombos erdőkről.

Alvise Cadamosto velencei hajós, aki a 15. század közepe táján a portugál tengerészet szolgálatában állt, és felkereste e szigetcsoportot, azt írja, hogy a felfedezés idején „egyetlen palmo (arasz, kb. 22 cm) föld sem volt, amelyet ne borítottak volna igen hatalmas fák…”

Egy másik olasz hajós, a szintén Portugália szolgálatában álló Pompeu Arditti de Pesaro 1567-ben ezt az érdekes beszámolót hagyta hátra: „csak a tengerparton lakják, mert a hegyekben a fák olyan sűrűn és oly nagy számban nőnek, és olyan magasak, hogy – mint mondják – miattuk két-három légua megtétele közben sem látni a napot…” Könnyen idézhetnénk további tanúságtételeket is, ha a rendelkezésünkre álló hely engedné.

A természet nemcsak e sűrű és kiterjedt erdőségek bőségével bánt feltűnően nagylelkűen: a fajok sokféleségét sem sajnálta, amikor erdővel borította Madeira egész földjét. Joggal állíthatjuk, hogy a „mennyiség” gazdagságához a „minőség” gazdagsága társult. Ennek igazolására felidézzük a bizonyított tényt, hogy kiterjedt, sűrű cédrus-, til-, vinhático-, kőris-, hanga- és barbusano-erdők álltak itt, más értékes fafajok mellett. Némelyikükből már csak… fájó emlék maradt.

Mindazok fényében, amiket oly sokszor elmondtak, és amiket itt ismét röviden felidéztünk, nem meglepő, hogy szeretett szigetünk a Madeira nevet kapta. Ezt a nevet az évszázadok megőrzik, a hírnév pedig világszerte ismertté tette. Az emberek példátlan pusztítása miatt azonban a név használata egyre kevésbé pontos és indokolt: éles ellentét támad valódi jelentése és aközött, amit a szigetnek a valóságban jelentenie kellene…

Az első telepesek, amikor partra szálltak ezen az ismeretlen vidéken, hamar felismerték az éghajlat kedvező voltát és a talaj termékenységét. Ez bátorságot adott nekik a megkezdendő földműveléshez, ám egy hatalmas, szinte leküzdhetetlen akadállyal találták szembe magukat: a sűrű, óriási fákkal borított erdővel, amely az óceán partjától a hegyek csúcsáig húzódott.

A tűzvész – amelyet talán meggondolatlanul gyújtottak, de amelyet a körülmények kényszere is szükségessé tett – a földek feltörésére alkalmas tisztásokat nyitott. Gaspar Frutuoso, bár túlzóan, azt írja, hogy „mivel a völgyet igen sűrű erdő borította, a tűz úgy elharapózott, hogy hét éven át égett a fákban, a törzsekben és a gyökerekben, Funchalban éppúgy, mint a sziget többi részén...” A Saudades tudós kommentátora nem fogadja el maradéktalanul a szigetek történetírójának állítását, de a heves tűzvész erejét és kiterjedését nem vonja kétségbe. Ma már nem lehet megmondani, körülbelül mekkora területet pusztított el, és milyen közvetlen következményekkel járt, de több körülmény is arra utal, hogy a legfélelmetesebb méreteket ölthette (lásd II-140).

A tűzvész után, a földek művelésének első lépéseivel egy időben, erőteljes erdőirtás indult meg. A kivágott fák egyúttal az első lakóházak építőanyagát adták.

A faanyag rendkívüli bősége, nagyra becsült minősége, valamint a portugál szárazföldön és külföldön mutatkozó kereslet nyomán felmerült a nagyszabású kivitel és a hozzá kapcsolódó kereskedelem gondolata. Ez hamarosan fontos bevételi forrást teremtett az akkor még oly szűkös lehetőségekkel rendelkező Madeirán.

A faanyag behajózásra való előkészítésével egy új, bár kezdetleges iparág jelent meg. Ki kellett vágni a fákat, fel kellett fűrészelni őket, majd a faanyagot a tervezett felhasználáshoz kellett igazítani.

Ekkor jelentek meg az úgynevezett „vízi fűrészmalmok”, amelyek több helyen is elterjedtek; számos egyházközségben ma is vannak településrészek, amelyek ezt a nevet viselik. Meglehetősen kezdetleges szerkezetek voltak: bővizű patakok partján állították fel őket, és a víz hajtóerejét hasznosították.

Különösen érdekes dr. Gaspar Frutuoso következő részlete: „...annyi fa volt, oly szép és kemény, hogy sokfelé vittek belőle nagy mennyiségű deszkát, gerendát és árbocot; mindezt gépekkel fűrészelték... és akkoriban kezdtek belőle árbockosaras, elülső felépítményes hajókat építeni, mert korábban ilyenek nem voltak a királyságban (reino, azaz a portugál szárazföldön).”

Nem kevésbé érdekes az sem, amit Pinheiro Chagas „Portugália története” (História de Portugal) című művében olvasunk (II-252), és most szó szerint idézünk: „Azurara a felfedezésekből származó előnyökről szólva megemlíti »a házak nagy magasságát: az ég felé törnek, és azokról a vidékekről származó fából épülnek«. Ehhez Santarém vikomtja megjegyzésben hozzáfűzi: ez az érdekes sajátosság arra utal, hogy a Portugáliába szállított fa... különösen a Madeira szigetéről származó, olyan nagy mennyiségű volt, hogy bősége megváltoztatta a városi házak építési módját: több emeletet kezdtek építeni...”

Külön említést érdemel az akkoriban épített sok kis űrtartalmú halász- és teherszállító hajó. Ezeket a portugál szárazföldre is kivitték, ám ezt a kivitelt végül be kellett tiltani, mert a hozzájuk szükséges faanyag felhasználásával visszaéltek.

Még sok más tényt és körülményt lehetne felidézni az ősi erdők sűrűségével és kiterjedésével kapcsolatban, de a méltatlanul szűkre szabott terjedelem miatt el kell hagynunk őket.

Bár az első tűzvész valóban megtörtént, Madeira hamar újra benépesült fafajokkal, és nem telt el sok év, mire ismét kiterjedt, dús erdő borította. Ezt azonban a fakivágás, a faanyag kereskedelme és kivitele követte, amellyel széles körben éltek és visszaéltek. Ez heves tiltakozásokat váltott ki, és szigorú korlátozó intézkedésekhez vezetett, amint azt egy későbbi cikkben látni fogjuk.

Az emberek vandál pusztítása nem tudta megváltoztatni az éghajlati viszonyokat és a földek kiapadhatatlan termékenységét. Mégsem fáradtak bele abba, hogy módszeresen és szüntelenül pusztítsák a hegyek páratlan erdőgazdagságát. Előbb a nagy pusztítást végző első, heves tűzvész következett, majd az idők során további, kisebb, de mindig súlyos következményekkel járó tüzek ütöttek ki. Némelyik puszta véletlen volt, a legtöbbet azonban bűnös kezek gyújtották, amint később látni fogjuk.

Később megjelent a fűrészelés, a faanyag kereskedelme és kivitele is. Mindez azonban olyan nagy léptékben és mértéktelen arányokban folyt, hogy az anyaország kormányának erélyesen közbe kellett lépnie: kiadta az 1515. és az 1562. évi királyi leveleket (cartas régias). Ezek közül csak az utóbbi teljes szövege ismert; a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteinek 463–471. oldalán olvasható.

II. János 1493. március 7-i királyi rendeletében (alvará), amely elsősorban a forrásokkal és vízfakadásokkal kapcsolatos különféle engedményekről szól, témánkra vonatkozóan ezek az érdekes szavak olvashatók: „…a kőriseket és cédrusokat, amelyeket magunknak tartunk fenn, nem használhatják és nem vághatják ki… kivéve valamely templom vagy községháza céljára, illetve ha erre saját levelünkben engedélyt adunk.” Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy fél évszázaddal vagy valamivel régebben a sziget több pontján még sok összefüggő állománya volt őshonos cédrusunknak. Illatos, nagyra becsült fáját gyakran használták a madeirai asztalosműhelyekben. Nem tudjuk, hogy ma található-e még belőle néhány példány a belső vidék erdeinek valamely zugában, akár csupán a múlt emlékeként.

Bár a fent említett, 1515. január 5-i szabályzat (regimento) valamennyi rendelkezését nem ismerjük, tudjuk, hogy előírta fenyők és gesztenyefák ültetését az e fafajoknak leginkább megfelelő területeken. Megtiltotta a fák kivágását a tanácsok engedélye nélkül; források vagy folyóvizek közelében pedig semmilyen esetben sem lehetett engedélyezni a fakivágást. Ugyanez a szabályzat további tilalmakat és a megszegőikre kiszabható büntetéseket is tartalmazott, amint arra a különböző helyeken elszórtan fennmaradt utalásokból következtethetünk.

A benne foglalt elveket Katalin királyné régensként kiadott, 1562. augusztus 27-i szabályzata bővítette ki és egészítette ki; ezt valóban „Madeira erdészeti törvénykönyvének” nevezhetjük. A „Vágyódás a szülőföld után” tudós kommentátora 1873-ban így írt róla: „Fontos okmány a sziget mezőgazdaságának története szempontjából; sajátos erdészeti jogszabályrendszerét alkotja, amely jórészt még most is hatályban van, és a sziget valamennyi községében a községi rendeletek (posturas) forrásául szolgál.”

Bár az emberi ismeretek természetes fejlődése és a jelenlegi, sajátosan helyi körülmények miatt e dokumentum jogi rendelkezéseit nem fogadhatjuk el maradéktalanul, mégis el kell ismernünk nagy jelentőségét, vitathatatlan jogi értékét és azt a megfontolt szemléletet, amellyel a szabályozni kívánt kérdést kezelte.

Az 1562-es szabályzat már az elején utal arra, hogy a korábbit, az 1515-ös szabályzatot az akkoriban tapasztalt súlyos visszaélések tették szükségessé. Hangsúlyozza azt is, hogy a továbbra is elkövetett kihágások megfékezéséhez még nagyobb szükség van erélyesebb intézkedésekre.

Úgy tűnik, az 1515-ös szabályzat előírásai még az 1562 augusztusában kiadott szabályzatéinál is szigorúbbak voltak. Mindkettő teljes egészében hatályban maradt, mivel a második – mint fentebb említettük – az első rendelkezéseinek kibővítésére és kiegészítésére szolgált.

A fontosabb településeken a donatáriusokat képviselő bíráknak szigorúan ellenőrizniük kellett volna a szabályzatok betartását, és gondoskodniuk kellett volna a megszegőikre kiszabott büntetések alkalmazásáról. Feltételezhetjük, hogy ez az ellenőrzés jócskán hagyott kívánnivalót maga után.

Mint másutt már megírtuk, a funchali városi tanács (Câmara Municipal) levéltárában számos rendelkezés szövege található. Ezekből kitűnik, „hogy a 17. és a 18. században nagy gondot fordítottak az erdők megőrzésére; 1799-ben faiskolát létesítettek Monte egyházközségében (freguesia), amely attól az évtől 1824-ig több mint húszezer, különböző fajú fát osztott szét újratelepítés céljára.

Témánk szempontjából különösen fontosak a már említett szabályzatokon kívül az 1796. március 11-i rendelet, az 1811. október 18-i királyi rendelet és az 1804. május 14-i királyi levél. Ezek kifejezetten Madeirára vonatkoztak, és olyan intézkedéseket tartalmaztak, amelyeket maradéktalanul végre kellett volna hajtani.

Az „Erdősítés” című szócikkben (I-75) megemlítettünk további intézkedéseket, amelyek erdővagyonunk védelmét és gyarapítását szolgálták. Felhívjuk rájuk az olvasók figyelmét, hogy elkerüljük a fölösleges és fárasztó ismétlést.

Erdeinknek három kérlelhetetlen ellensége van: a pásztor, a szénégető és a fakereskedő. Közülük az utóbbi a legveszélyesebb és a legkártékonyabb. Az állattartást, a faszénégetést és a fakitermelést teljesen be kellene tiltani. Ha pedig nyomós körülmények miatt, egészen kivételesen mégis engedélyezni kellene őket, felügyeletükben a legnagyobb szigor sem volna túlzás.

Súlyos tévedés azt hinni, hogy a szarvasmarha-, kecske- és sertéstartás jelentős gazdasági ágazat, amelynek megszüntetését bármilyen módon megérezné a kerület (distrito) gazdasága. Elegendő annyit mondani, hogy kevesen foglalkoznak vele, és számukra sem ez az egyetlen megélhetési forrás: mellette földművelőként vagy egyszerű mezőgazdasági munkásként dolgoznak. Az állatok többnyire őr vagy pásztor nélkül, szabadon legelnek, és mindenféle viszontagság éri őket. Nincsenek megfelelő karámok vagy menedékek, amelyek megóvnák őket a zord telektől, ezért minden évben igen sok állat pusztul el. Ez a nyomós körülmény önmagában is elegendő volna ahhoz, hogy bármely országban indokolja az állatok szabad legeltetésének teljes tilalmát a védtelen hegyvidékeken.

Köztudott, hogy az állatok nagy pusztítást végeznek a még fiatal, fejlődő növények között. Dús növényzetünk életereje azonban jórészt ellenáll e kérődzők erős állkapcsának. Aminek viszont erdeink természetes gazdagsága sem tud ellenállni, az a pásztor kártékony és bűnös tevékenysége.

A nyájak nem találnak megfelelő legelőt a sűrűn erdősült területeken: olyan földre van szükségük, ahol a számukra legalkalmasabb táplálékot adó takarmánynövények és alacsony növésű növények uralkodnak. A pásztor hamar kialakítja a kívánt legelőt egy kisebb-nagyobb tisztáson, amelyet a lángok pusztító ereje könnyűszerrel teremt meg számára. Erdeink nagy tűzvészei rendszerint így keletkeznek. A juhászok egy pillanatig sem haboznak évszázadok alatt kialakult, szép és hatalmas fákkal teli erdőt a mindent elemésztő tűzzel kopár, felperzselt területté változtatni, hogy az rövidesen néhány tucat kecskét és juhot tápláló legelővé váljon.

A faszénégetés kárai annyira nyilvánvalók – nemcsak a tüzelőanyag előállítása miatt elvesző számtalan szép fa, hanem a heves tűzvész állandó veszélye miatt is, amely oly sokszor valóra vált –, hogy fölösleges hosszan sorolni az érveket e gyakorlat engedélyezésének teljes elutasítása mellett, bármilyen biztonsági feltételekre hivatkozzanak is az engedélyezés érdekében.

Az 1913. július 23-i és az 1917. szeptember 22-i rendeletet nálunk „A hegyvidéki állatlegeltetés törvénye” néven ismerték. Szabályokat állapítottak meg a magántulajdonú ingatlanokon, valamint az állam vagy a községi tanácsok földjein folyó legeltetésre, hogy megelőzzék a szabad legeltetés okozta károkat. A kívánt célt azonban nem érték el, és rendelkezéseiket sem tartották be teljes egészükben, így kihirdetésük haszontalannak vagy kevéssé előnyösnek bizonyult. Osztjuk azok véleményét, akik szerint e rendeleteket hatályon kívül kell helyezni vagy teljesen át kell dolgozni. Amit itt a legeltetésről kifejtettünk, az a rendeletek faszénégetésre vonatkozó szabályaira is érvényes.

Madeirán a fejsze volt a nagy „fagyilkos”. Ez az oly hasznos és sokoldalú eszköz gyakran a pusztítás és a romlás eszközévé válik. Így volt ez az elmúlt századokban, és talán így lesz a jövőben is.

Korábban láttuk, miként használták és tékozolták el ősi, gazdag erdőségeinket. A rövidlátó lakosok nem elégedtek meg azzal, hogy – akár bőségesen is – kihasználják e felbecsülhetetlen kincs előnyeit: tüzelőanyagot, valamint a házak, bútorok és más háztartási tárgyak készítéséhez nyersanyagot nyerjenek belőle.

Mint már említettük, a faanyag nagyarányú kivitele életre hívta a „fűrészelés” iparát és a fák elszállításra való megfelelő előkészítését. Az elkövetett visszaélések és túlkapások ugyanakkor több törvény kihirdetéséhez vezettek. Ezek súlyos büntetéseket írtak elő, amelyek a korbácsolásig és az afrikai partokra történő deportálásig (degredo) terjedtek.

Az erdők megóvásának, mint már említettük, a híres 1562. augusztus 27-i szabályzatban kellett volna a leghatékonyabb védelemre találnia. Ez egyéb üdvös rendelkezései mellett előírta, hogy erdeinkben a fakivágáshoz a községi tanácsok által kiadott és a donatáriusok által ellenjegyzett engedély szükséges. Ez a rendszer az idők során fennmaradt, és immár tiszteletre méltó, 380 éves múltra tekint vissza. Érdekes és hasznos volna megismerni, hogyan tartották be – vagyis hozzávetőleg felmérni hasznát és kárait –, ha ehhez rendelkezésre állnának a nélkülözhetetlen adatok.

Ezeknek az engedélyeknek a fedezékében fosztotta meg erdős hegyeinket értékes és bőséges faanyaguktól a dús lombú erdők harmadik, kérlelhetetlen ellensége; ma is ezt teszi, és ezután is ezt fogja tenni. A faanyag jövedelmező üzleteinek alapja. Természetesen határozott és egyértelmű kijelentéseink nem vonatkoznak mindenkire: tudjuk, hogy nyilvánvaló igazságtalanságot követnénk el, ha általánosítani akarnánk.

Miután minden bürokratikus formaságot teljesítettek – ami nem ütközik különösebb nehézségbe –, a kérelmezők társadalmi tekintélyére, szokásaink közismert engedékenységére és az ellenőrzést végző személyzet csekély létszámára is számíthatnak. Ehhez járulnak azok a befolyásos közbenjárások, amelyeket sokszor az érintettek érdekében mozgósítanak.

Talán nem új keletű az a tapasztalat, hogy egy fa jogosulatlan kivágásáért büntetést szabnak ki, miközben egy olyan engedély fedezékében, amely ezt nem tenné lehetővé, százával dönthetnek ki fákat. Ez különösnek tűnhet, mégis szomorú valóság.

1928-ban a kerület főtanácsának (Junta Geral) végrehajtó bizottsága felismerte, hogy sürgősen tenni kell az erdőkben okozott, immár helyrehozhatatlan károk miatt. Az addig alkalmazott intézkedéseket nem tartotta alkalmasnak a pusztítás megfékezésére, ezért arra kérte a központi kormányt, hogy küldjön Madeirára egy erdészeti szakembert. A szakember feladata az lett volna, hogy alapos vizsgálatot végezzen, majd részletes jelentésben ismertesse szakszerű munkájának eredményeit.

Ezzel a kényes feladattal José Augusto Fragoso kiváló erdőmérnököt bízták meg. Hosszabb helyszíni vizsgálat után 1929. június közepén terjedelmes jelentést nyújtott be a főtanácsnak, benne az elfogadásra javasolt összes intézkedés tervével.

A jelentést kezdettől fogva alapos és lelkiismeretes munka eredményének tekintették. Úgy ítélték meg, hogy kiváló szakember állította össze, aki a tárgyalt kérdések mélyreható ismeretét a kényes problémák megoldásában tanúsított legnagyobb körültekintéssel párosította.

A jelentés elsőrendű intézkedésként egy olyan rendelet kihirdetését sürgeti, amely meghatározza valamennyi erdészeti szolgálat irányításának alapjait, és az egész szigetvilágban teljesen egységessé teszi működésüket. Egyes községi tanácsok ugyanis még mindig jogot formálnak olyan kiváltságokra, amelyeket elavult, régies helyhatósági rendeletek rögzítenek; ezek talán a régi, már eltörölt szokásjog maradványai.

Egy erdőmérnök vezette erdészeti körzet (circunscrição florestal) létrehozása ma már mindenki által elismert, sürgető szükséglet. Bár a kerület főtanácsának költségvetését megterhelné, az idő majd megmutatja ennek a hasznos intézkedésnek az előnyeit. Nem meglepő tehát, hogy a J. M. Fragoso mérnök által írt Organização dos Serviços Florestais e Fomento Agrícola da Madeira ezzel a rendelkezéssel, valamint a tervezett „erdészeti körzet” szükséges személyi állományának felsorolásával kezdődik. Érthetetlen, miként vezethetnek megfelelő műszaki képzettség nélkül egyesek ilyen jellegű szolgálatokat. Ezek a feladatok olyan szaktudást kívánnak, amelyet csak az erre szolgáló képzés során lehet megszerezni.

A jelentés „Madeira újraerdősítésének szükségessége” címmel igen szemléletes fejezettel kezdődik. Ezután ismerteti azt a hat „Alapelvet”, amelyre a megfelelő szolgálatokat építeni kell. Ezeket részletesen kifejti „Az erdészeti szolgálatok szervezete”, „Erdészeti rendszer”, „Erdészeti felügyelet”, „A fák védelme”, „Az erdősítés előmozdítása” és „Általános rendelkezések” című alfejezeteiben. Végül részletesen megindokolja a figyelemre méltó tanulmány egészében felvetett elgondolásokat és javaslatokat.

Aligha szükséges hangsúlyoznunk, hogy a jelentés záró javaslatai kifejezetten az elsőként megkezdendő munkálatokra vonatkoznak, nem pedig a létrehozandó szolgálatok egészére, amelyet maga a jelentés részletesen tárgyal.

Az elmondottakkal nem kívánjuk azt állítani, hogy ezt az átfogó, gondosan kidolgozott tanulmányt teljes egészében el kell fogadni. Lehetséges, sőt valószínű, hogy a később felmerülő körülmények mélyreható és nélkülözhetetlen módosításokat tesznek szükségessé a szövegében. Az e kérdésekben jártas tisztviselők megalapozott és mértékadó véleménye szerint azonban megállapíthatónak látszik, hogy a tanulmány legalább általános vonásaiban és átgondolt egészében megfelel annak a környezetnek, amely számára készült, és kiváló segítséget nyújthat a jövőbeli munkálatokhoz.

Egyre általánosabban elfogadottá válik, hogy létre kell hozni az „erdészeti körzetet”, amint ezt szerény cikkünkben röviden felvázoltuk. Az e hivatalhoz tartozó valamennyi szolgálatot bizonyított szakértelemmel, a legnagyobb odaadással és teljes függetlenséggel kell majd magas szinten irányítani és vezetni.

E fontos kérdés kapcsán különös figyelmet érdemelnek azok a gondolatok, amelyeket nemrég e város egyik újságjában fogalmaztunk meg. Ezekből most néhány részletet idézünk: kiegészítik és megvilágítják a fent röviden előadottakat.

Őszinte örömmel láttuk, hogy e kerület főtanácsa, amely nagy gondot fordít erdeink és facsoportjaink megőrzésére és gyarapítására, fontos döntést hozott. Kiterjeszti felügyeleti és védelmi tevékenységét egykori, híres erdővagyonunk maradványaira. Ez az erdő valaha csaknem teljes egészében, sűrűn borította hegyeinket.

A helyi sajtó egyik lapja nemrég (1945) arról tájékoztatott bennünket, hogy e helyes intézkedés végrehajtására az „erdészeti őrhelyek” számát tizennégyről tizenkilencre emelték. A már szolgálatban álló harmincegy őrhöz további tizenegyet vettek fel, így jelenleg negyvenkét mezei vagy erdészeti őr alkotja az állományt. Ez az eddiginél kiterjedtebb és eredményesebb felügyeletet tesz lehetővé.

Nem tudjuk, mekkora területre kell kiterjednie ennek az állandó felügyeletnek, és azt sem, hogy az egyes erdészeti őrhelyekhez külön-külön mekkora terület tartozik. Meggyőződésünk azonban, hogy a szolgálat közelmúltbeli átszervezése a kívánt célnak teljesen megfelelő alapokon nyugszik. Szigetünk területe megközelítőleg hetvenötezer hektár, domborzata pedig rendkívül tagolt; ezért az erdészeti őrség létszáma nem tekinthető túlzottnak.

A létszám azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy ez az állomány maradéktalanul ellássa feladatait. Az is fontos, hogy hűségesen és szorgalmasan hajtsa végre az illetékes hivataloktól érkező utasításokat. Még fontosabb és szükségesebb, hogy e felsőbb szervek munkáját világosan meghatározott hatáskörű előírások irányítsák és szabályozzák, igazgatási tevékenységüket pedig ne akadályozza semmi.

Bár egyesek az ellenkezőjét állítják, valójában nincs olyan törvény, amely teljes egészében szabályozná erdeink megőrzésének és gyarapításának különféle feladatait. Feltétlenül szükséges tehát a nálunk eddig érvényesnél hatékonyabb védelmet és megbízhatóbb felügyeletet biztosító új erdészeti rendszer bevezetése.

Az erdészeti szolgálatok irányítása kezdetben a donatárius kapitányok és „ouvidorjaik”, később a községi tanácsok feladata volt. Egyes ügyekbe a szigetcsoport kormányzói, majd a kerület polgári kormányzói is beleszóltak.

1897 óta az erdészeti szolgálat egy erdésztechnikus (regente florestal) vezette hivatalhoz tartozik. Ez mindmáig csupán néhány idegenhonos fát ültetett Porto Santón (’szent kikötő’), és a tengerparti fenyő vetését segítette elő Madeira hegyvidékén. Az őshonos fák megőrzésével és szaporításával eddig nem foglalkoztak. Lehetséges, hogy e fák közül sok hamarosan eltűnik a favágók, a szénégetők és a legelő állatok állandó pusztítása miatt.

Az 1913. július 9-i 26. számú törvény négy erdészeti szakaszt hozott létre, amelyeket övezetekre osztottak. Funchal övezete a 25. számot kapta, és a negyedik, lisszaboni székhelyű szakaszhoz tartozott. Az 1918. május 8-i rendelet nyolc erdészeti körzetet állított fel: Funchal a hatodik, lisszaboni székhelyű körzetbe került. Tizennyolc erdészeti igazgatóságot is létrehoztak; a funchali a 18. számot kapta (1922).

Az 1911. március 11-i rendelet és a hozzá tartozó szabályzat létrehozta a Mezőgazdasági Tanácsot (Junta Agrícola), és szabályozta működését. Ugyanez a rendelet felállította a Mezőgazdasági Állomást (Estação Agraria). Amikor 1919-ben megszüntették a tanácsot, az erdészeti ügyek szakmai és igazgatási irányítása az állomáshoz került.

Az 1562-ben elrendelt, híres Faszabályzaton (Regimento das Madeiras) kívül – lásd Saudades, 463. oldal –, amely a maga korában figyelemre méltó jogszabály volt, elmondható, hogy nem alkottak más hasznos jogi rendelkezéseket ebben a tárgyban. Pedig a központi hatalom több rendeletet és intézkedést is kiadott, amelyeket az Elucidário Madeirense idéz; ezek azonban nem hozták meg a tőlük várható kedvező eredményeket.

Az idők során valamennyi községi tanács elévülhetetlen jogokat tulajdonított magának a hegyvidék erdei növényzete fölött, és különféle „helyhatósági rendeleteket” alkotott annak használatára és hasznosítására. Ezek eltérő igazgatási mozgásteret biztosító helyi rendelkezések voltak: alapelveik nem álltak teljes összhangban egymással, végrehajtásukban pedig nagyfokú önkény érvényesült. Ma is előfordul időnként, hogy egyes vidéki tanácsülések régi, elavult községi rendeletekre hivatkoznak, és érvényt akarnak szerezni nekik. Ez nem meglepő, hiszen maga a központi hivatal sem következetesen egységes a szolgálat különféle területeit érintő intézkedések megválasztásában.

Témánkhoz szorosan kapcsolódik, amint látni fogjuk, ha röviden szólunk a Madeirán baldios néven ismert közföldekről. Ezek mezőgazdasági művelés alatt nem álló területek, amelyek általában nyolcszáz vagy kilencszáz méternél magasabban fekszenek. Magánszemélyek, községi tanácsok és az állam tulajdonában vannak, de a különböző tulajdonosok földjeinek határai nincsenek pontosan kijelölve. A „közföldeket” régebben – és részben még ma is – sövényekkel vagy karókból és faágakból készült kerítésekkel választották el a művelt földektől. Ezeket is baldios néven emlegetik; fő céljuk, hogy a jószág ne törhessen be a vetésekbe.

Mivel e területek határait nem jelölték ki pontosan, könnyű elképzelni, milyen visszaélések történhettek, milyen merész igények merülhetnek fel időről időre, és milyen csalásokkal szerezhetik meg őket véglegesen és jogtalanul a minden lelkiismeret-furdalást nélkülöző emberek.

E „közföldek” nagy részét közös használatú területnek tekintették. A földművelők bizonyos feltételekkel, az erdészeti igazgatás felügyelete alatt takarmányt, trágyának való anyagot és tüzelőt gyűjtöttek rajtuk. Ez értékes jog volt számukra, amelyről szerény megélhetésükért végzett fáradságos munkájukban nem mondhattak le. Ha elfogadjuk, hogy az állam vagy a községek tulajdonában álló „közföldek” magánkézbe adásával fokozatosan megnyirbálják ezeket a régi, hagyományos jogokat, akkor – mint látjuk – szerény vagyonú emberek ezreinek jogos gyarapodása, megbecsült háztartási gazdálkodása és viszonylagos jóléte kerül súlyos veszélybe, néhány jómódú, ám kevéssé lelkiismeretes ember javára.

Nemrég egy vidéki község (concelho) állami hivatalában néhány száz escudóért (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis) nyilvános árverésen eladtak egyes közföldeket, feltételezett tulajdonjogokra hivatkozva. A lakosság azonban szokásjog alapján használta ezeket a területeket. A községi tanács azt közölte, hogy nem közös használatú földekről van szó; az említett hivatal pedig lebonyolította az eladást, és beszedte az államkincstárt megillető illetéket (1944).

Aligha kell hangsúlyoznunk: elengedhetetlen, hogy ezeket a „közföldeket” a lehető legnagyobb pontossággal határolják el, akár az állam, akár a tanácsok, akár magánszemélyek tulajdonában vannak. Ezt követeli meg az erdők megőrzése, az erdészeti személyzet szigorú ellenőrző munkája, a központi hivatal által követendő irányvonal, valamint azoknak a jogoknak a fenntartása is, amelyeket – mint fentebb említettük – számtalan földművelő élvez.

Tudjuk, hogy a sziget több egyházközségében nagy megütközést kelt, milyen könnyen adnak engedélyt különféle, egyre ritkábbá váló erdei fafajok kivágására. Hasznosításukat teljesen meg kellene tiltani, ahogyan egykor már meg is tiltották. Ideillik felidézni egy régi helyi szabályrendelet bölcs rendelkezését: – „Szigorúan tilos az alábbi fák és cserjék faanyagát, tűzifáját, kérgét és ágait levágni: a babérét, a tilét (Ocotea foetens, madeirai babérfa), a madeirai mahagóniét (vinhático, Persea indica), valamint bármely más őshonos vagy meghonosított erdei fa- és cserjefajét (a fenyő kivételével), bárhol nőjenek is. A tilalom azokra a birtokosokra is kiterjed, akiknek földjén az említett fák és cserjék nőnek. Ha megszegik ezt a rendelkezést, másokhoz hasonlóan a okozott kártól függően 2000 és 20 000 réis közötti pénzbírsággal sújtandók.” E rendkívül ritka és más fajokból álló facsoportokat, illetve facsoportosulásokat egyesek „természetes erdőknek” nevezik. Vallásos gonddal kellene megőrizni őket, ahogyan az ókorban az úgynevezett szent erdőket őrizték: a régi népek buzgó kultusszal övezték és a legmélyebb tisztelettel illették azokat.

Régi erdőgazdagságunk e becses maradványai a madeiraiak számára „valódi dicsőségre okot adó emléket” jelentenek. Elválaszthatatlanul kapcsolódnak ugyanis a szigetnek és szigetcsoportunknak adott névhez, amelyet dicső eposzköltőnk a jól ismert és oly kifejező sorral örökített meg: „sok erdőjéről kapta a nevét…” (do muito arvoredo assim se chama...)

Könnyen feltételezhetjük, hogy e bőkezű engedélyezési gyakorlat törvényes fedezékében milyen vandál pusztítás, sőt valóságos irtás folyhatott hegyeink között az amúgy is megritkult erdőkben. Különösen azok részéről, akik a „közföldek” tulajdonosainak tekintik magukat – holott e földeknek a szegények és a kevésbé szerencsések jogos, elidegeníthetetlen örökségét kellene alkotniuk.

A mi korunkig a „pásztorokat”, a „szénégetőket”, a „favágókat” és a „fakereskedőket” tartották az erdők kérlelhetetlen ellenségeinek. Mostanában új, még veszélyesebb ellenségek csatlakoztak hozzájuk: kétes jogaikra hivatkoznak, amelyeket bizonyos közhivatalok oltalmaznak, és tág értelmezésű, rosszul körülhatárolt engedélyekre támaszkodnak…

De még ez sem elég… Amint az évszázadok tapasztalata bőségesen bizonyítja, nem elegendő néhány jogszabályt kiadni, hozzájuk a törvények teljes és szigorú végrehajtását szolgáló „utasítások” és „szabályzatok” látványos sorával.

Elengedhetetlen, feltétlenül elengedhetetlen, hogy a különféle erdészeti szolgálatok legfelső irányítását olyan hivatalra bízzák, amely a közhivatali munkához szükséges alapvető buzgalom és tisztesség mellett minden olyan elméleti, de még inkább gyakorlati ismerettel is rendelkezik, amely e fontos, szaktudást igénylő feladatok maradéktalan ellátásához kell. Ezt a célt csak egy erdészeti körzet (circunscrição florestal) létrehozásával lehet teljesen elérni, amint e mű lapjain már többször megismételtük.